Szerző: Miklós Dániel

A „Vörös Gróf,” Károlyi Mihály 1919 utáni emigrációját felhasználta arra, hogy elvei megvalósításához külföldön keressen támogatókat. Először Csehszlovákiában próbálkozott, majd Párizsban letelepedve később járt az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban is. Utóbbi ország különösen lenyűgözte, mivel úgy gondolta, hogy az ottani ancien régime eltűnésével, a szociális és valamennyire demokratikus vívmányok forradalmi úton való elérésével egy teljesen új erő fog majd megjelenni a világpolitika színpadán. Károlyi naiv világlátása (ezt még a kissé elfogult, de máig egyetlen életrajzírója, Hajdu Tibor is elismeri) azonban a moszkvai látogatás során egy számára igencsak lehangoló momentummal gazdagodik.

Károlyi 1931-ben, majd 1933-ban utazott a Szovjetunióba, amely szerinte ekkor már kezdett kilábalni a forradalom és a polgárháború okozta pusztításból, és megkezdték az új világ építését, amelynek Károlyi csak az előnyeit sorolja fel emlékiratában. Lenyűgöző volt számára az, ahogyan új életformát alakítottak ki az országban, hogy modern művészek képeit állították ki a múzeumokban. Azt pedig szinte kikéri magának, hogy nem ír a szegénynegyedekről és táborokról – igaz, jogosan vág vissza a nem létező vádnak:

„Miként lehetett volna azt várni, hogy Moszkva nyomornegyedeibe vagy javító-nevelő munkatáborokba vigyenek el bennünket? Hol van olyan kormány a világon, amely nyomortanyái, börtöneit vagy a feketepiacokat mutogatja?”[1]

Károlyi Mihály dolgozószobájában (www.cultura.hu)

Kiemeli azt is, hogy különböző átnevelő, javító iskolákat hoztak létre, hogy a fiatalkori bűnözést és a prostitúciót visszaszorítsák. El lehet képzelni tehát azt a meghökkenést, szomorúságot és valamilyen szintű megvetést, amelyről nem számol be a Hit, illúziók nélkül-ben, de levelezésében igen a moszkvai prostitúció továbbéléséről:

„A National Hotel atmoszférája egész hasonló a Metropoléhoz… Ennyire még a nyugati államok mai kurvái sincsenek már kifestve. Az ebédlő, a pincérek, a virág, lámpaernyők, ezek a melles házi cocotte-ok, akik May Westre hasonlítanak, kész settinget képeznének egy háború előtti filmnek. Így képzeli a kleine Moritz és a szegény proli a bűnös gazdagok millieu-jét. A Víg Özvegy vagy talán még a Fledermaus keretjei ezek. Kaviár, pezsgő, hajlongó aranysujtásos portás, valóban undok épp ebben az országban.”[2]

A moszkvai Hotel National az 1930-as években és napjainkban

Károlyi számára nyilvánvaló, hogy csapást jelentenek az elveire, és a Szovjetunióról alkotott képére a látottak. Amit látott, később is létezett, jóval Sztálin után is. Ugyan a prostituáltakat valóban próbálták békés, és kevésbé békés eszközökkel átnevelni, de a Károlyi által máshol említett nyugati turisták számára az ilyen jellegű kikapcsolódást is lehetővé tették. Részletesebben számol be a kései szovjet prostitúcióról az észt származású finn írónő Sofi Oksanen a Sztálin tehenei című regényében, amely szinte semmit sem változott a harmincas évekhez képest jó negyven-ötven év múltán sem. A nyugati vendégek által gyakran használt hotelek halljai, bárjai szintén hasonló képet mutattak, mutathattak, mint Károlyi leírásában: van, amin tehát megannyi reform és radikális átalakítást célzó intézkedés sem tudott változtatni (noha talán tényleg jó szándékkal hajtották volna ez esetben azokat).

[1] Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Európa Kiadó, Budapest, 2013, 326. o.

[2] Károlyi Mihály levelezése IV.: Károlyi levele feleségéhez, 1933. december 17.

Források:

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Európa Kiadó, Budapest, 2013

Károlyi Mihály levelezése IV.: 1930-1944, Napvilág Kiadó, Budapest, 2015

Oksanen, Sofi: Sztálin tehenei, Scolar Kiadó, Budapest, 2011