A rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnökünk életútja kormányra kerülése előtt sem nevezhető hétköznapinak. Ifjabb Antall József már fiatal korától kezdve a politikai pályára készült. Ezt a szándékát nagyrészt apjától, Idősebb Antall Józseftől "örökölte", aki a második világháború alatt kormánybiztosként lengyel menekültek tízezreinek segített, 1945-1946-ban pedig újjáépítési miniszter volt.

Ifjabb Antall pályája a kommunista diktatúrában nem indult könnyen. 1955 és 1959 között az Eötvös, majd a Toldy Gimnáziumban tanított történelmet, de "osztályidegen" származása, "rendszerellenes magatartása" és az 1956-os forradalomban való részvétele miatt az állambiztonság - részben diákjain keresztül - folyamatosan megfigyelte, végül a tanári pályáról is eltávolították, és csak apja kapcsolatainak köszönhetően nem került sor letartóztatására.

Antall József 1990-ben

Több évi bizonytalanság után Antall 1963-ban az akkor alakuló Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban talált állandó és ambícióinak megfelelő munkát. 1990-ig az időközben levéltári és könyvtári feladatokat is ellátó intézmény munkatársa maradt, egészen a főigazgatói pozícióig jutott, és nemzetközi hírnévre tett szert intézményvezetőként, tudományszervezőként és orvostörténészként. A politikától ez idő alatt távol tartotta magát - ez az időszak egyfajta felkészülés volt az életében a későbbi, az 1980-as évek második felében induló politikai pályára -, azonban az állambiztonság ekkor sem hagyta békén, folytatták megfigyelését, amelyet valószínűleg a nem kellő odafigyeléssel dolgozó ügynökök és saját megfigyelőképessége miatt Antall is észrevett. Hogy az ügyet lezárja, 1968. február 10-én, nem sokkal igazgató-helyettesi kinevezése után, levelet küldött Kádár Jánosnak, Fock Jenő miniszterelnöknek és Benkei András belügyminiszternek:

„Az utóbbi időben, közvetlenül 1968. február 7-én, 8-án, 9-én és ma 10-én (levelem írása közben is) állandó megfigyelés alatt tartanak. Állításomat nem az üldöztetési mánia, hanem az alapos és körültekintő viszontmegfigyelés diktálja. Tanárként is kialakult jó arcmemóriám következtében pontosan felismertem és felismerem a gépkocsikon és gyalog (autóbuszon, villamoson) engem kísérő, tartózkodási helyeim előtt ácsorgó férfi és női alkalmazottakat. Ezen nem változtat, ha kalapot és sapkát váltanak közben, illetve anélkül jelennek meg. – Kétség csak abban lehet, hogy akarták-e vagy nem működésük felismerését. (…) Tudom, hogy egy állam működéséhez, az államhatalom tevékenységéhez hozzátartozik az ellenőrzés (…) nem sérelmemet terjesztem elő, nem magyarázatot kérek, csak a bizalmatlanság megszüntetését. (…) A tizenkét évvel ezelőtt lezajlott események (akkor 24 éves voltam), az azt követő intézkedések – az elmúlt esztendőkben végzett munkám és tevékenységem tekintetbevételével – nem teszik indokolttá a velem szemben foganatosított kísérő figyelő eljárást. (…) Tegyék lehetővé, hogy nyugodtan, zaklatás nélkül végezhessem a munkámat, amivel megtaláltam a helyemet és amivel az országot és a magyar népet szolgálom. Itthon maradtam 1956-ban, itthon kívánok élni, és itthon kívánom felnevelni a gyermekeimet. Azt kérem, hogy ne legyek hátrányosabb helyzetben, mint azok, akik elhagyták az országot és most háborítatlanul térhetnek vissza látogatóban. Talán levelem is hozzájárul annak megmutatásához, hogy teljesen tisztában vagyok körülményeimmel és helyzetemmel, semmiféle államellenes cselekedetet nem lehet szándékom elkövetni. Nyugodtan szeretnék élni és eredményesen dolgozni. A magam kis területén megteszem a kötelességemet, amivel külföldön elismerést szerzek Magyarországnak, itthon pedig magam is teszek egy téglát a magyar művelődésügy épületéhez.”

A címzettek valószínűleg nem látták a levelet, bár Benkeinek jelentették a tartalmát. A levelekkel érdemben Rácz Sándor állambiztonságért felelős miniszterhelyettes foglalkozott. Ő Agócs István alezredeshez, a III/III-3. osztály (Figyelő-dossziés személyek ellenőrzése) vezetőjéhez fordult, aki az Antall-család megfigyelését már az 1950-es évek elejétől felügyelte. Agócs válaszában azt javasolta, hogy ne folytassák a külső megfigyelést, Antallnak pedig azt a választ küldjék, „hogy életét és munkáját az állampolgári jogok és kötelességek szemelőtt tartásával folytassa tovább.”

Rácz az MSZMP KB Irodának a következő üzenetet küldte: „Intézkedtem, hogy a jövőben Antall Józsefnek hasonló jellegű panaszra ne legyen alapja.” Azonban a KB iroda másként döntött, és végül nem az Agócs és Rácz elképzeléseinek megfelelő választ küldtek Antallnak, megszólítás nélkül:

„Antall József részére, Budapest V., Károlyi Mihály u. 4/8. sz.

Az MSZMP Központi Bizottsághoz, a Minisztertanács elnökéhez, valamint a Belügyminisztériumba írt beadványaiban foglaltakkal kapcsolatban értesítem, hogy panaszát, mint alaptalant, lezártnak tekintjük.

Budapest, 1968. március 14-én.

Kiss Lajos r. alez.”

Antall levele komoly üzenet volt a hatalom számára. Egyrészt jelezte, hogy tisztában van megfigyelésével, másrészt nyilvánvalóvá tette, hogy a tudomány területén, Magyarországon kíván érvényesülni. Bár 1968-ban még egyéb eseménye miatt az Antall-család az állambiztonság figyelmének középpontjába került, megfigyelésük lassan valóban háttérbe szorult, és a későbbi miniszterelnök az 1980-as évek második feléig viszonylag nyugodtan folytathatta munkáját.

Források:

„A politikában és a szerelemben nincs mindig és nincs soha” Antall József útja a miniszterelnökségig, 1932–1989. Szerk.: Tóth Eszter Zsófia. Veritas – Magyar Napló, Budapest, 2015.

Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957–1989. 1956-os Intézet, Budapest, 2008.