„…a magyar nyelvet elsajátítani sem tudják” – nemzetiségiek a Magyar Királyi Honvédségben II.

A Magyar Királyi Honvédségben a nemzetiségiek helyzetét bemutató forrásközlő cikkem első részében azokat a törekvéseket mutattam be, hogy a magyar hadvezetés miképp próbálta integrálni a „nemzethűség” szempontjából a nemzetiségi lakosságot. Jelen cikkemben azt vizsgálom meg, hogy milyen gyakorlati problémákat vetett fel a nemzetiségi legénység tömeges behívása a honvédségbe.
ntkep.png

Szimedli József tartalékos zászlós (35/II. zászlóalj, távbeszélő szakasz, balra) egy román nemzetiségű katonájával 1942 telén a Don-kanyarban (valószínűleg Galdajevkán) Magángyűjtemény, a fénykép átengedését köszönöm György Sándornak!

 

"...a nemzetiségiek csak akkor és oly mértékben állíttassanak be a mozgósított hadrendbe, amennyiben a magyar emberanyag már teljesen kiürült"

(Hadtörténeti Levéltár VKF Eln. 1. oszt. 1940/5867 Idézi: Szabó 1989, 30. p.)

- indítványozta 1940 végén Werth Henrik. A háború előrehaladtával a katonai vezetés átértékelte a nemzetiségiek katonai szolgálatát. Az 1941-42-es kiképzési év újoncbehívási rendelete már a harcba bevetendő alakulatoknál is számolt a nemzetiségi legénységgel annak érdekében, hogy nemzetiségi lakosság fronttól való távol maradása nehogy a "a magyarság indokolatlan és káros veszteségeihez vezessen".

Ennek megfelelően - a németeket nem számítva - a III. (szombathelyi) hadtestnél 14, a V. (szegedi) hadtestnél 24, a VIII. (kassai) hadtestnél 40, a IX. (kolozsvári) hadtestnél pedig 50 százalékra volt tehető a nemzetiségiek aránya a hadra foghatók létszámában. Ennek megfelelően aligha meglepő, hogy a megszálló csapatok 50-60, a 2. magyar hadseregnek pedig 20 százaléka nemzetiségi katonákból állt.

A nemzetiségi katonák alkalmazása viszont komoly akadályokba ütközött. A nemzeti legénység jelentős része alacsonyabb iskolázottsággal rendelkezett, mint a magyar nemzetiségű legénység, így jelentős arányba voltak köztük reprezentálva az analfabéta vagy félanalfabéta katonák. Még ha megfelelő műveltséggel rendelkeztek is, jelentős problémát jelentett a nyelvtudás kérdése, ugyanis a nemzetiségiek jelentős része nem vagy csak alig tudott magyarul. Súlyosbította ezt a problémát, hogy sem a magyar kiképzők, sem pedig a fronton lévő előjáróik jelentős része sem tudta az alá beosztott nemzetiségi legénység nyelvét.

10_szamu_kep.jpg

Ezeket a panaszokat reprezentálja a 46/III. zászlóalj egyik századának jelentése is:

„A 120/8 zlj. (zászlóalj) pcs-ra (parancsra)

A.) 94 magyar, 28 román, 32 ruszin, 10 szlovák, egyéb nemzetiségű nincs.

B.) Az eredményes kiképzéshez nemzetiségi nyelvet beszélő tiszt, tisztes a szd-nál (századnál) nincs.

C.) A nemzetiségi legénység értéke a románoknál alapokon áll, a ruszin és a szlovák nemzetiségi legénység értéke közepes, a nemzetiségi legénység kiképzési foka minden kiképzési ágban gyenge.

D.) A nemzetiségi legénység harcvezetése a magyar nyelv nem tudása, valamint a gyenge harckiképzés miatt majdnem teljesen lehetetlen, rövid ideig tartó kiképzés folytán hírvivőnek nemzetiségi leg-et (legénységet) beosztani nem lehet, gsz. (golyószórós) és gp. (géppuskás) kiképzésben a legnagyobb részük nem részesült.

E.) Nagy a nemzetiségi arányszám és ennélfogva a magyar nyelvet elsajátítani sem tudják, rajonként csak egy-két magyar, minek folytán a legtöbbjük a saját nyelvükön kénytelenek beszélni, a magyar nyelvet kisebbnek kell, mint a saját nyelvét.”

(Hadtörténeti Levéltár II. 1519. 22. dob. – 46/III. zászlóalj távmondatkönyve (érkezett) - 46/9. század jelentése a 46/III. zászlóaljnak, 1942. december 29. - a forrásban található rövidítések zárójelben feloldva)

Felhasznált irodalom:

Szabó 1989 - Szabó Péter: Nemzetiségek a magyar királyi honvédségben (1938-1943) I. Palócföld 1989/6. 34-41. p.

Szabó Péter: Nemzetiségek a magyar királyi honvédségben (1938-1943) II. Palócföld 1990/1. 39-55. p.