Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Görgei Artúr, immáron ezredesként átvette a Lajta partján állomásozó (és gyakorlatilag tétlenül várakozó) honvédsereg elővédjének parancsnokságát. A helyzet a látszat ellenére nem volt rózsás: a szervezetlen, fegyelmi és ellátási gondokkal küszködő sereget a legrosszabbkor állították meg. Ez egy előrenyomulásban lévő hadseregnél mindig nagyon veszélyes - erre jó példa a kb. 60 évvel későbbi felvidéki hadjárat is; a vezetők azon vitatkoztak, vajon jogos-e átlépni a határt, vagyis megtámadottból támadóvá válni, ugyanakkor az október 6-án kitört bécsi forradalom erőivel eleinte még lett volna lehetőség egyesülni. A hónap végére viszont, miután Radetzky tábornagy végigverte a szintén fellázadt itáliaiakat, a császáriak jelentős erőket tudtak átcsoportosítani fővárosuk védelmére, amelyet addigra csaknem sikerült pacifikálni.

Görgei Artúr katonái élén

A honvédek javarészt tétlenkedtek, illetve kisebb, még felderítéshez sem megfelelő utakat tettek a Lajtán túlra; ezek miatt Görgei rengeteget elégedetlenkedett, ugyanis pontosan tisztában volt a helyzet fonákságával. A döntés végül október 28-án született meg; másnap megindult a sereg Schwechat (ma a bécsi reptér helyezkedik el errefelé) felé. A mintegy 30 000 fős erő jó részének lőfegyvere sem volt, és a tisztek tapasztalatlansága miatt egész éjjel egy képzeletbeli ellenséggel "viaskodtak". Másnap így kialvatlan, elcsigázott honvédek álltak szembe a több mint kétszeres fölényben lévő császári csapatokkal.

A támadás, a fentebb felsoroltak miatt igen döcögősen haladt; sem a vezetés, sem a kiképzetlen állomány nem remekelt. A derékhad egyik dandárját vezető Görgei emiatt Móga tábornokkal is összezördült, miután nehezményezte, hogy

"Arról a hátrább fekvő pontról, ahol Móga tábornok az elnöknek, a biztosoknak és néhány képviselőnek társaságában tartózkodott, egész felállításunkat jól végig lehetett ugyan látni, de apróbb harcászati hátrányait részletesen megítélni már nem. Előadtam aggodalmaimat: a fővezér nem vette figyelembe őket. Felindulásomban arra a megjegyzésre ragadtattam magam, hogy onnan, ahol áll, az első vonalak helyzetét nem is képes megítélni. – Ott állok, ahonnan az egészet áttekinthetem, ön pedig szó nélkül teljesítse parancsaimat! – rivallt rám a fővezér rendreutasító hangon. Kossuth békítőleg lépett közbe, és ismételten felvilágosítást kívánt felállításunk részleteiről és a vele kapcsolatos hátrányokról. Belőlem már hiányzott a lelki nyugalom mindezeknek körülményes újrafelsorolására. Érdesen és kurtán azt feleltem, az intézkedések olyanok, hogy én nem merném a következményekért a felelősséget magamra vállalni! Ezzel az elnök közbenjárásának az eredményét be sem várva visszavágtattam dandáromhoz."

A schwechati csata lefolyása. Jól látható az egyetlen magyar siker, Mannswörth bevétele, amelyet Guyon Richárd csapatai hajtottak végre

A császáriak ellentámadása nem késlekedett, és ez hamarosan a honvédek arcvonalának felbomlását eredményezte. Görgei dandárja is szétszaladt, ami miatt az ezredes igen kellemetlenül érezte magát.

"Lassan lovagoltam centrumunk közepe felé. Szinte röstelltem bajtársaim szeme elé kerülni, mert azt hittem, hogy ők dandárukkal még állják az ütközetet. Fájdalom, nem volt okom kerülni a tekintetüket. Egész állásunk Schwechattól Mannswörthig mintha sohasem létezett volna. Bármilyen hihetetlennek hangzik is, a többi dandár még az enyémnél is hamarább átengedte a csatateret az ellenségnek. Mint a szétszóródott nyáj, sietett bomló seregünk zöme a Fischa menedéke felé. A messzi térség betű szerint tele volt szórva menekülőkkel, egyetlen zárt rendű alakulat sem volt sehol, ameddig csak ellátott a szem."

Sok ideje nem maradt töprengeni, ugyanis fenyegetett a veszély, hogy Windisch-Grätz (szokták Windischgrätz-nek is írni) a teljesen szétesett honvédsereg üldözésébe kezd, így Görgei nekilátott valamiféle utóvédet szervezni. Mindössze ezer embert sikerült összeszednie, de szerencséjük volt, ugyanis a császáriak sem aknázták ki a lehetőségeiket. A kudarc magával hozta Móga lemondását (a hivatalos indok lovasbalesete volt), aki Görgeit ajánlotta maga helyett, aki így a feldunai hadsereg parancsnoka (és egyben tábornok) is lett. A kinevezéssel kapcsolatban Görgei megemlített egy érdekes epizódot, amely még a schwechati csata előtt zajlott le, és jól jellemezte a helyzetet:

"Mikor az elnök [Kossuth] Miklóshalmán a haditanácson – megbántódva hadseregünk fegyelméről elmondott kíméletlen szavaimon – gúnyos mosollyal megkérdezte tőlem, komolyan azt hiszem-e, hogy a Lajtán túli offenzívából egyetlen emberünket sem fogjuk hazahozni, én azt feleltem neki, hogy „a nemzetőröket és az önkénteseket nem féltem; gyors a lábuk”. Magam is elcsodálkoztam most rajta, mily tökéletesen igazolták az elnök tapasztalatai az akkor kétkedve fogadott jövendölésemet."

Franz Xaver Zalder estménye a schwechati csatáról

Talán ez a történet járt Kossuth fejében, amikor nem csak hogy elfogadta Móga javaslatát, hanem egyenesen bátorította is a fiatal főtisztet új beosztásának elfogadására. Amikor pedig Görgei a tapasztaltabb, rangban előtte álló tiszttársaira hivatkozott, az elnök ezen irányú aggodalmait is elhessegette. Az új főparancsnok a tőle megszokott eréllyel és lelkesedéssel látott munkához, aminek következtében hamar összekülönbözött a politikai vezetéssel, amely a politikai célokat, ahogy a későbbiekben Buda visszavételekor is, a katonai célok és lehetőségek elé helyezte.

"De új hatáskörömnek mindjárt első napjaiban azt kellett tapasztalnom, hogy a schwechati nap a polgári hatalom birtokosait nem gyógyította ki sem abból a tévedésből, hogy a haderő felhasználásakor a politikai meggondolásokat a hadászatiak elé tolják, sem abból az ismételt kísérletezésből, hogy katonák nélkül akarjanak háborút viselni."

 - írta a tábornok későbbi visszaemlékezéseiben. A problémát az okozta, hogy amíg Kossuth a határokat akarta védeni, Görgei a mintegy 48 000 katonával visszahúzódott volna az ország belsejébe; a Duna (mint fő közlekedési és utánpótlási vonal) bal partján Pozsonyra, a túlparton pedig Győrre és Komáromra - mindhárom jelentős város és komoly erődítmény is volt, még úgy is, hogy a ma ismert komáromi erőd még a rajzasztalon sem létezett - támaszkodva képzelte el a védelmet. Végül persze Kossuth álláspontja diadalmaskodott, Görgeinek viszont sikerült elérnie az önkéntes és nemzetőrzászlóaljak feloszlatását, és "használható" állományuk beolvasztását a reguláris csapatokba. Kemény, vitákat is vállaló katonás stílusa Görgeinek elég sok ellenséget is szerzett, és már ekkor felmerült sokakban, hogy diktátori babérokra tör, ám ennek semmi realitása nem volt, ugyanakkor epés megjegyzéseit és cinizmusát sokan érthették félre.

A helyzet a téli hadjárat kezdetén

És hogy milyen nehézségekkel küszködött az új hadsereg? Ezt jól szemlélteti a tábornok jó barátjához, az aradon később kivégzett Lahner Györgyhöz írt levelének mai posztunk alcímét is biztosító részlete: 

"Ha a zászlóaljparancsnok urak lőkupakot [csappantyút] kérnek, következetesen azt felelem: „Örülök, hogy nincs. Célba úgysem találtok; menjetek szuronyra!” – Látnád csak a hosszú arcokat!"

A fenti két sorból az ellátási nehézségek mellett a kiképzési hiányosságokra is következtethetünk, a levél többi részéből pedig az is kiderül, hogy a fiatal tisztikar (Görgei is harminc éves volt csak, alapesetben százados lett volna) nem mindig állt a helyzet magaslatán és gondok akadtak a személyes bátorsággal ("leading by example") is. És hogy az élet mennyire nem habostorta, közeledett a tél, a határon pedig ott állt Windisch-Grätz herceg mintegy 60 000 katonájával, nem beszélve a mintegy 11 000 fős erdélyi kontingensről, és a délvidéki reguláris csapatokról és szerb felkelőkről...

Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg (1787-1862) Joseph Kriehuber litográfiáján

Bár a téli időszak különösen nem kedvezett a hadműveleteknek, az ellenség is tisztában volt a honvédsereg állapotával, és részben emiatt döntöttek úgy Bécsben, hogy december közepén lépnek akcióba. 14-én Simunich altábornagy nagyszombat irányába támadott, Windisch-Grätz pedig két nappal később Parndorf és Köpcsény felől indult meg Pozsony felé. A kisebb helyőrségek visszaszorítása után, hogy a felbomlást megelőzze, Görgei kiürítette Pozsonyt (az itteni csapatokat Komáromba vezényelte), ő pedig Mosonmagyaróvárnál (akkor még külön települések voltak, amelyeket déli és nyugati irányból csatornák öveztek, így védekezésre ideálisnak bizonyultak) csatát vállalt, hogy felrázza elcsigázott katonáit. Kockázatos számítása bejött:

"Ellenfelünk ütköző szándéka kezdetben komolynak mutatkozott. Erejének egy részét balszárnyunk megkerülésére délnek indította, hadállása homlokából pedig a mi előbbnyomuló ágyúink tüzét veszteg állva élénken viszonozta. De mikor balszárnyunk huszársága lépcsőzetesen tagolva rohamra indult az ellenséges bekerítő csapat felé, az ellenség harcvágya hirtelen lohadni látszott. Anélkül, hogy lovasságát egyáltalán csatába vitte volna, hadállásait sorra feladta, és további támadásaink elől még naplemente előtt Levél helység irányában oly sebes futással tűnt el, hogy a legkülső szárnyunkról érkezett jelentés szerint arra sem ért rá, hogy minden maradozóját biztonságba helyezze. Ezek közül néhányat, akik még szaladni tudtak, egy huszárjárőr utolért és azon hevenyében levágott. (...) december 18-án reggel seregem még tökéletesen levert hangulatban volt; az este már vidám kedvében találta. Látták futni az ellenséget, s a győztesen megtartott csatatérről a legjobb hangulatban folytatták a visszavonulást Győr felé."

A szabadságharc biztos pontja, a komáromi Óvár, a Duna (j) és a Vág (b) összefolyásánál

A visszavonulás természetesen folytatódott, de a mosoni győzelem nagyon jó hatással volt a Győr felé hátráló katonákra, és persze az egész országra is. A császáriak bekerítő hadmozdulatai miatt 26-án innen is kénytelenek voltak visszavonulni; bár Kossuth követelte a város védelmét, Görgei kihasználta az elnök távollétét, és saját hatáskörben döntött az ügyben. A visszavonulás Bábolna, majd a Vértes felé folytatódott; Kossuth Buda védelme mellett kardoskodott, Görgei pedig a Vértesben és a Pilisben akart védelmi állásokat kiépíteni. Mivel Perczel Mór tábornok Mór mellett december 30-án csatát vesztett (ezzel védtelenné vált a balszárny), és mert Görgei az időközben megejtett terepszemlén alkalmatlannak találta a helyszínt, folytatták a visszavonulást. Az év utolsó napján az OHB is kiadott egy visszavonulási utasítást, amelynek értelmében a Budaörs - Tétény - Hidegkút - Budakeszi vonalra (gyakorlatilag a mai Buda határára) kellett volna visszavonulni,ám Görgei egy kicsit szélesebb gyűrűben - Érd (Hamzsabég) - Bia (ma Biatorbágy) és Sóskút környékére - állította fel csapatait. Tétény felől Perczel hadtestének maradéka, Pilisvörösvárnál pedig Guyon Richárd Felvidékről kemény harcok árán lejutott katonái álltak.

A móri ütközet: rohamoznak a császári vértesek

Január 1-jén Görgei újabb levelet kapott Kossuthtól; az abban foglaltaktól minden bizonnyal egy Hunyadi Jánosba oltott Mannerheim marsallnak is égnek állt volna a haja. Miközben a kormány Debrecenbe költözött/menekült (nem kívánt törlendő), neki egyszerre kellett volna döntő csatát vállalnia Buda előtt (továbbra is többszörös emberhátrányban, erősen szétesett sereggel), hogy hadait közben átmenti a pesti partra, és még a fővárosok épségére is tekintettel van. Érdekes, hogy az amúgy kapkodva végrehajtott Debrecenbe költözést Görgei már hónapok óta szorgalmazta, de Kossuth

"az utóbbi két hónap alatt ismételt tanácsomat, hogy a kormány tegye át székhelyét a Tiszántúlra, folyvást annak hangoztatásával utasította vissza, hogy a kormány – előbb Győrnél, azután Budánál – meghalni kész; most mégis elérkezettnek érezte az időt belátni, hogy Buda és Pest éppoly kevéssé Magyarország, mint Győr, és hogy a kormány szükség esetén Debrecenben vagy akárhol másutt is meghalhat, ha akar."

A császári csapatok bevonulása Budára. Jól látszik, a Vár és a Gellért-hegy és a Lánchíd, de a Sikló és az Alagút még sehol

A január 2-án, Kossuth nélkül lezajlott haditanácson végül az a döntés született, hogy a Délvidéken hadakozó Vécsey Károly ezredes (későbbi aradi vértanú) visszavonul a Tiszántúlra, és az új fővárost biztosítja, a főerő átkel a Dunán, majd hogy a császáriakat Debrecen felől eltérítsék, Perczel Szolnok felé, Görgei pedig Vácon át a Felvidékre megy. A másnap megkezdett visszavonulás, mivel Windisch-Grätz csapatai már a spájzban voltak, kis híján káoszba fulladt, de végül sikerült a legtöbb alakulatot kivonni. Görgei január 5-én ért Vácra, ahol már várta a feldunai hadsereg - a későbbi VII. hadtest - mintegy 12 000-13 000 (Görgei visszaemlékezései szerint 15 000-16 000) katonája, 17 gyalogzászlóaljba és 23 lovasszázadba szervezve, 72 ágyúval. Mivel Budán sok, a forradalom oldalára állt császári tiszt hagyta ott a hadsereget, részben az OHB miatt, részben pedig korábbi, a császár és királyra tett esküjük okán (ez korábban a Lajta átlépésénél is okozott gondot) Görgei az ő visszacsábításukra adta ki elhíresült kiáltványát. Ebben egyrészt az OHB helyett Mészáros Lázár hadügyminisztert ismerte el (a hadsereg) felettesének (tovább boldogítva ezzel Kossuthot) és kijelentette, az V. Ferdinánd király által aláírt áprilisi törvényeken nem kíván túllépni. A kiáltvány, bár Debrecenben komoly rosszallást eredményezett, sikeresnek tekinthető, ugyanis csökkentette a tisztek "elvándorlását" és javította a profi (1848 előtt is szolgáló) katonák morálját is.

A téli (és kicsit a tavaszi) hadjárat térképen

Ahogy azt már említettük, a téli hadjárat során a honvédsereg elsődleges feladata az volt, hogy elvonja a császáriakat Debrecen felől. Windisch-Grätz is nehéz döntés előtt állt: Debrecenig nem mert előrenyomulni és mivel erősen tartott Görgeitől, jelentős erőket hagyott a magyar fővárosokban is, ezért a VII. hadtest üldözésére csak mellékerői (Götz, Schlick, Simunich, Jablonowski és Csorich csapatai még így is fölényben voltak) maradtak, Perczel hadtestét pedig gyakorlatilag "békén hagyták". A felvidéki visszavonulás is nehéz menetnek ígérkezett: Görgei és hadosztályparancsnokai (Guyon Richárd, Piller János, Aulich Lajos, Kmety György és Simon András) egyrészt fel akarták menteni a december 20. óta ostromlott Lipótvárat (Újvároska, szlovákul Leopoldov, korábban csehül Městěčko/Leopold Mestičko), másrészt első körben a bányavárosokhoz, majd Eperjes és Kassa környékére akarták vonni, és ott újjászervezni.

Guyon Richárd (1813-1856), a képen vezérőrnagyként

Bár a hadtest viszonylag hamar, mintegy egy hét alatt felsorakozott a Zsitva folyó térségében, Lipótvár felmentése nem sikerült. A korszerűtlen és elhanyagolt erődöt (falai megrogytak, árkait betemette a hordalék és könnyen belőhető volt) Simunich két nap alatt tervezte bevenni, ám az ostrom, javarészt a védők bátor ellenállása miatt elhúzódott. Január 13-án a császáriak Görgei közeledtének hírére fel is hagytak a körülzárással, ám hamar bebizonyosodott, a VII. hadtest erői nem elegendőek a feladat végrehajtására. Az ismét körülfogott, és most már komolyabb tüzérséggel is lövetett erősség végül február 2-ig tartotta magát, de ekkor parancsnokai kénytelenek voltak feladni. Szomorú érdekesség, hogy a vár főparancsnoka, Ordódy Kálmán a hadbírósági tárgyaláson gátlástalanul bemószerolta két tiszttársát, Mednyánszky Lászlót és Gruber Fülöpöt, mondván ők ketten terrorizálták, és emiatt nem adta fel Lipótvárat, és akiket emiatt ki is végeztek.

Lipótvár egy 17. századi rajzon. Az erősség ma börtönként funkcionál

Lipótvárat nem sikerült felmenteni, és a VII. hadtest katlanba szorult a bányavárosok térségében. Mivel ezen települések lakossága jelentős részben német volt, Görgei nem számolhatott a "hazai pálya" előnyeivel; több esetben az ellátmányt is csak határozottabb rábeszéléssel lehetett beszerezni. A kassa-eperjesi irányú kitörés egyre elkerülhetetlenebbé vált, főleg a vesztes szélaknai (január 21.) és hodrusbányai (január 22.) ütközetek után. Február 2-án Iglónál lepték meg a császáriak Guyon biztosítás nélkül beszállásoló csapatait, a pánikon pedig csak a parancsnok igen erélyes fellépése tudott úrrá lenni. Guyonnak három nappal később sikerül kiköszörülnie a csorbát; a Branyiszkói-hágónál mintegy 4000 fős hadosztályával sikerült megvernie Deym tábornok kétszeres létszámfölényben lévő, védekező csapatait. A fenegyerekként számon tartott Guyonra jellemző, hogy előre megírta győzelmi jelentését, embereit pedig a „Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen”, vagyis ha előre mentek, dupla zsoldot kaptok, ha meghátráltok, kartáccsal közétek lövetek felkiáltással buzdította. Miután első rohamuk kudarcot vallott, először második ígéretét hajtotta végre, majd személyesen vezette a második, immáron sikeres rohamot. A csata másik fontos szereplője Erdősi Imre piarista szerzetes volt, aki szlovákul biztatva vezette rohamra a frissen toborzott szlovák zászlóalj katonáit. A szlovákokat megosztotta a forradalom és szabadságharc: egy részük csatlakozott Jozef Hurban császárpárti felkelőihez, de jelentős részük a magyar ügyet támogatta. Az ütközetben a honvédek mintegy 150, a császáriak 800 fős veszteséget szenvedtek.

Erdős Imre vezeti szlovák katonáit. Stech Alajos 1880 körül készült, kissé nyárias hangulatú festménye.

A branyiszkói áttöréssel lehetővé vált, hogy Görgei igencsak megviselt fő erői eljussanak a Szepességbe, majd a Tisza vonalára, ahol egyesültek az ott állomásozó régebbi és újonnan szervezett honvédegységekkel. A debreceni kormány ekkor már gőzerővel készült az ellentámadásra. Ehhez január 21-én "szerződtették" a kiváló renoméval, de kevés tehetséggel és sajátságos vezetési stílussal (pl. beosztottjaival alig kommunikált, és azt is jóformán csak franciául tette) rendelkező Henryk Dembinski altáboragyot főparancsnoknak. A lengyel főparancsnok később nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és Görgeivel is hamar összerúgták a port, de ez már egy másik történet...

Fehér pokol: átkelés a Stureci-hágón (Keiss károly festménye). A téli hadjárat során a hegyes terep, a hó és hideg nagyon megviselték a honvédeket, de üldözőiket is.

Források:

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Neumann Kht., Budapest, 2004. Az emlékirat eredeti megjelenése: Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849, I-II. Lipcse, 1852. Görgey István fordítása 1911-ben jelent meg (Franklin, Budapest, 1911)

Móra László: Katonai sikereit elősegítették kémiai tanulmányai. 175 éve született Görgey Artúr Magyar Tudomány 1993/1. 1132-1138. o.

Pusztaszeri László: Görgey Artúr a szabadságharcban Magvető Kiadó, Budapest, 1984.

Az idézetek Görgei Artúr emlékirataiból származnak.