Rejtélyes lövészárokbetegség a Donnál

A hadrakelt seregekre az ellenség és az időjárás mellett járványos megbetegedések képében is komoly veszélyek leselkedtek. A kora újkorig a pestis, kolera és a tífusz voltak a legveszélyesebbek, elég csak Hunyadi Jánosra gondolnunk, aki nándorfehérvári diadala után maga is áldozatul esett a táborában tomboló pestisjárványnak, de a török háborúk idejéből is több feljegyzés tanúskodik járványokról, és az 1849-ben internacionalista segítségnyújtási akció keretében érkező orosz csapatok a szabadságharc bukása mellett a kolerát is elhozták. A járványok általában a nem túl jó higiéniás körülmények egyenes következményei voltak; a kórokozókat sokszor az elesettek és az elhullott állatok is terjesztették, de szerepe volt a fertőzött víznek, bár ez utóbbit bor és pálinkaivással lehetett kompenzálni.

figyelo.png

A 17/II. zászlóalj Álmos fedőnevű figyelője: az első vonalban ehhez hasonló fedezékekben éltek a katonák (Kemendy XXIII. tábla)

Az "általános" járványok mellett akadtak olyan (nem feltétlenül járványos) betegségek, amelyek adott tájegységhez, területhez kötődtek, mint például a malária, amellyel mindkét világháborúban szembesültek a magyar katonák (is), elsősorban a keleti fronton. Bár a higiéniás körülmények és a egészségügy hatalmasat fejlődött, idő kellett, amíg az eredmények át (vagy vissza - elég a rómaiakra gondolni) szivárogtak a hadseregszervezésbe is. Egészségügyi szolgálattal persze minden hadsereg rendelkezett, de ők elsősorban a sebesültek ellátására voltak felkészülve; járványok ellen sokáig megfelelő eszköze sem volt az orvostudománynak. De hogy a járványok problémája mennyire nem a távoli múlté, jól mutatja, hogy az Afganisztánban 1979 és 1989 között "internacionalista segítséget nyújtó" 40. szovjet hadsereget az ellenségnél sokszor nagyobb arányban tépázta meg a vérhas és egyéb fertőzések, amelyekre (a sebesültellátással szemben) nem voltak a kellő mértékben felkészülve. A Don-kanyart is megjárt dr. Viczián Antal orvos zászlós is beszámolt egy járványszerű megbetegedésről, amelyet nem élősködőkhöz, hanem sokkal inkább a körülményekhez lehetett kapcsolni.

800px-civil_war_zouave_ambulance.jpg

Unionista szanitécek sebesültszállítási gyakorlata az első modern háborúnak tekinthető amerikai polgárháború idején, 1864 márciusában. Az északiak ekkor hozták létre egészségügyi szakcsapataikat. Érdekesség, hogy a képen látható urak zuávok, akik eredetileg Franciaország észak-afrikai gyarmatairól származó katonák voltak; a háborúban több amerikai "tiszteletbeli" zuáv alakulat is létrejött, amelyek csak fokozatosan olvadtak be a hagyományos gyalogságba. Az eredeti kép lelőhelye: Amerikai Kongresszusi Könyvtár LC-USZC4-7974

A tömeghadseregek megjelenése és aranykora (a 18. század második felétől kb. a hidegháború végéig, de ez határeset) rengeteg új kihívás elé állította a katonai egészségügyi szervezeteket. Erre jöttek még rá a modern hadviselés következményei; lényegében az amerikai függetlenségi háborútól kezdve folyamatosan emelkedett a sorozatlövő fegyverek száma, az orosz-japán háborúban, de az első világháborúban még inkább pedig addig nem tapasztalt mértékben nőtt meg a halottak és sebesültek aránya. A nagy világégés magával hozta a rendszeres gáztámadásokat és az állásháborút is. A szűk, nedves, mocskos fedezékekben a legénység gyakorlatilag a föld alá kényszerült, az állásokban ezrével nyüzsögtek a tetvek, bolhák és patkányok (róluk, illetve vadászatukról Erich Maria Remarque is beszámolt Nyugaton a helyzet változatlan c. klasszikusában), és sokszor az elesettek holttestét sem tudták időben eltávolítani. Szerencsére ekkor már több, korábban halálos járványt sikerült visszaszorítani vagy eltüntetni, és akadt olyan is, ami ellen már létezett oltóanyag és/vagy gyógymód, ennek ellenére a tífusz és vérhas gyakorinak számított. A régi betegségek mellett ugyanakkor megjelentek újabbak is, amelyek közül nem egyet (például a "lövészárok-lábat" az újfajta hadviselés sajátosságai okoztak.

 

Arról, hogy milyen körülmények voltak egy lövészárokban az első világháborúban, jó képet ad ez a kis részlet a már említett Nyugaton a helyzet változatlan filmfeldolgozásából. A Don-kanyar lövészárkai egy fokkal lehettek jobbak csak.

Bár nem annyira, mint az első világháborúban, a második nagy világégés során is akadt számos példa lövészárok-hadviselésre. Az egyik ilyen a magyar 2. hadsereg doni hadműveleteihez köthető; a honvédek viszonylag rövid (május vége-július közepe) mozgóharc után beásták magukat, így állásaikban a gáztámadásokat leszámítva ugyanazzal szembesültek, mint apáik egy háborúval korábban. A védekezésre nagy szükség is volt, ugyanis az ellenséges tüzérség és mesterlövészek a hadműveletek ideje alatt végig aktívak voltak, és az eső, majd a hideg ellen is csak a fedezékek nyújthattak védelmet. Ezek mellett a monoton, egyhangú élet, a nyirkos földalatti fedezékekben töltött mindennapok legyengítették és nagyon sok esetben megbetegítették a katonákat. Erről dr. Viczián Antal, a 17/II. zászlóalj orvosa szeptember első felében számolt be saját csapattestével kapcsolatban;

„Egy új betegség is felütötte fejét, amely tüneteiben, lefolyásában elüt az eddig ismert frontbetegségektől. Augusztus végével, az éjjelek és nappalok közti nagyobb hőmérsékleti különbségek beálltával jelentkezett először, igen nagy számban, szinte járványszerűen tört a legénységre. Körülbelül 50 százaléka esett át ezen a betegségen, de azokban a szakaszokban, amelyek közvetlenül a Don partján, figyelőőrsökben teljesítettek szolgálatot és a nap legnagyobb részét ásott, nyirkos bunkerekben töltötték, ez az arányszám még nagyobbnak mutatkozott."

1158.jpg

A IV/2. sebesültszállító oszlop katonái 1942 őszén, úton Harkovba; a harcok szünetében is rengeteg munkájuk akadt

Bár a doktor csak saját zászlóaljáról írt, a helyzet minden bizonnyal a többi első vonalban álló csapattestnél hasonló lehetett; a mögöttes területen elhelyezkedett páncélosokat, ellátó és egyéb alakulatokat, akik nem kényszerültek egész nap bunkerekbe, ez a betegség nem érintette. Viczián Antal azt is megemlítette, hogy a betegség nem "klasszikus" járvány, hanem az adott életkörülmények eredménye. Igazi nehézséget az okozott, hogy mivel a magyar csapatok állandó létszámhiánnyal küszködtek (a 200 kilométeres arcvonalra kb. 80-90 000 katona jutott), egy ilyen megbetegedés következtében teljes vonalszakaszok válhattak őrizetlenné, az egészséges katonák terhelése pedig tovább növekedett.

"Egy hét leforgása alatt a gyengélkedők száma hirtelen kétszeresére emelkedett. Augusztusban és szeptember elején a zászlóaljból 92 honvédet küldtem hátra kórházi ápolásra. Valamivel nagyobb volt azok száma, akik a gyengélkedő szobában, illetve az alosztályoknál kezeltek. A betegek nagyobb része szinte szóról szóra ugyanazokkal a panaszokkal jelentkezett. Jelentkezésük előtt egy-két nappal bágyadtak, fáradtak, étvágytalanok lettek. Ezenkívül fejfájásról, főleg az alsó végtagokra szorítkozó izomfájdalmakról, mellkasi szúrásról, derékfájásról panaszkodtak. A panaszok ellenére fizikális vizsgálattal eltérés nem volt észlelhető. A betegek vizsgálatra már rendszerint 39-40 fok közötti lázzal jelentkeztek. Nem egy esetben 40 fok fölötti, sőt egy esetben 40,8 fokos lázat észleltem. Elmondásuk szerint jelentkezésük előtt egy-két nappal már lázasnak érezték magukat, a szolgálat sajátosságai miatt, vagy abban a reményben, hogy rövidesen megszűnnek panaszaik, egy-két esettől eltekintve nem jelentkeztek azonnal. (…) A gyengélkedő szoba elhagyása után még négy-öt napig gyengeségről, rossz közérzetről, bágyadtságról számolnak be a betegek, úgyhogy végeredményben a betegség lefolyását tíz-tizenkét napra tehetjük. A hűléses megbetegedésekre jellemző szubjektív panaszok itt is teljes mértékben megvoltak, azonban hiányoztak az objektív elváltozások, mint a nyálkahártyák gyulladása."

1299333158_45.jpg

A szerencsésebbek ehhez hasonló házakban lakhattak

Ahogy a fentebbi részletből is megállapítható, a katonáknak csak kisebb része szorult kórházi ápolásra, de az arányokat jól mutatja, hogy az amúgy is megviselt, súlyos veszteségeket szenvedett zászlóaljnak közel a felét tette harcképtelenné. Szerencsére gyógymód akadt, és ráadásul a gyógyszerből is volt bőven készletezve, a kinint ugyanis a térségben előforduló malária miatt kötelezően szedették a honvédekkel.

"Gyógyszeres kezelésre a kinin vált be legjobban. (…) A lázmenetből, az általános hűléses megbetegedésekre jellemző izomfájdalmakból arra következtettem, hogy ezekben az esetekben is hűléses megbetegedésekkel állunk szemben, azonban jelentős szerepet kell tulajdonítani az itteni klimatikus viszonyoknak, és főképp annak a körülménynek, hogy a megbetegedettek a nap legnagyobb részét nedves, nyirkos árokban töltötték, és pihenőjük alatt is földbe épített óvóhelyeken voltak kénytelenek tartózkodni. A foglyok vallomásából tudjuk, hogy a Don másik oldalán, a szovjet katonáknál is igen nagy számban fordultak elő ilyen megbetegedések. Az ott alkalmazott gyógykezelésre vonatkozóan nem sikerült adatokat szerezni.”

viczian.png

Dr. Viczián Antal 1940 körül (Kemendy III. tábla)

Láthatjuk, hogy (a fagyhoz hasonlóan) a "másik oldalt" sem kímélte ez a betegség. Az igazi gyógymódot a csapatok megfelelő rotálása jelentette volna (az első háborúban ezt többé-kevésbé sikerült tartani, elsősorban arcvonal mögötti pihenőtáborokkal), de erre a már említett emberhiány miatt nem volt lehetőség sem csapattesten belül, sem pedig az egyes csapattestek viszonylatában. A lövészárok-betegség mellett ugyan kisebb arányban, de előfordult tífusz és vérhas is, amelyek szintén sok áldozatot szedtek, főleg az 1943-as téli visszavonulást túlélt, nagyon legyengült katonák közül. Bár a tisztek ekkor már tisztában voltak azzal, hogy a legtöbb járvány megfelelő óvintézkedésekkel elkerülhető (a legtöbben az első világháborúban már tapasztaltak lövészárok-harcot), mégis kevesen foglalkoztak azzal, hogy megfelelő fürdő és mosóhelyiségeket létesítsenek (pedig lehetett, erre majd egy másik poszt keretében visszatérünk), az elrongyolódott ruházat cseréjére pedig sokszor ellátási gondok miatt nem volt lehetőség. Érdekes, hogy a legtöbb esetben a honvédek fürdését az állásaik mögött lévő valamelyik faluban oldották meg, ami szintén azt eredményezte, hogy hosszabb időre meggyengült az adott szakasz védelme.

covers_112394.jpg

Viczián Antal blogunkon is már többször említett könyvének borítója

A Viczián doktor által említett betegség szerencsére nagyobb gondokat nem okozott, és "szezonja" is lecsengett a nagyobb hidegek beköszöntével, de ez a kis visszaemlékezés is jól mutatja, hogy milyen, a rengeteg előzetes tapasztalat ellenére is váratlan események/tényezők nehezíthetik a hadviselő felek körülményeit.

Forrás:

Dr. Viczián Antal: Meghaltak a Donnál – Sebészként a háborúban Sinus Kiadói Iroda, Szombathely, 1989. 177-180. o.

Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943 - A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2012. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta: Szabó Péter és Molnár András.