Nyári Gábor – Rapali Vivien

Antall József diplomáciájának fontos és igen kényes pontja volt a szomszédos országokkal való viszony rendezése. Antall jól látta, hogy a régió felzárkózásának és „nyugati” típusú fejlődésének kulcsa az államok együttműködésében rejlik, ezért történelmi és geopolitikai alapokra helyezve keltette életre a visegrádi országok együttműködését, és jó kapcsolat kialakítására törekedett a többi szomszédos állammal is. Ezeknek a diplomáciai kapcsolatoknak a kialakítását azonban számos komoly tényező gátolta. A XX. századi történelmi események – elsősorban a trianoni békeszerződés és hatásai, valamint a határon túli magyarok helyzete – komoly feszültségek forrásai voltak, amelyeket miután a kommunizmus éveiben mesterségesen elnyomtak, a ’80-as, ’90-es évek fordulóján újult erővel törtek a felszínre. Emellett a régió országaiban a rendszerváltások lezajlása után hatalomra kerülő politikai elitek nem feltétlenül rendelkeztek olyan tapasztalt diplomatákkal, akikre az új kapcsolatok kiépítését rá lehetett bízni.

A Visegrádi Nyilatkozat aláírása, 1991. február 15.

A visegrádi együttműködés

Antall a régió fiatal demokráciáinak megerősítése és a Nyugat-Európához való gyorsabb felzárkózás érdekében történelmi alapokhoz nyúlt,[1] amikor életre keltette a Visegrádi Együttműködést. A Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország részvételével létrejövő együttműködés emellett Antall szándékainak megfelelően alkalmas volt arra is, hogy megakadályozza egy újabb kisantant-szerű szervezet létrejöttét. Antall 1990. november 19-én, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet csúcstalálkozóján, a Párizsi Charta aláírásakor hívta meg Václav Havel csehszlovák köztársasági elnököt és Lech Wałęsa lengyel elnököt Visegrádra.

Az 1991. február 15-én lezajlott találkozón a három – válságos belpolitikai helyzetben lévő[2] – ország vezetői megegyeztek, hogy egybehangolják a Varsói Szerződés és a KGST felszámolására, valamint az európai integrálódásra irányuló politikájukat.[3] Az elfogadott nyilatkozat pontokba szedve foglalta össze az elvégzendő célokat:

„Az elmúlt évtizedek során kialakult helyzet hasonlósága a három államot alapvetően megegyező célok elérésére ösztönzi:

• az állami függetlenség, a demokrácia és a szabadság teljes egészében való helyreállítása,
• a totális rendszer társadalmi, gazdasági és szellemi megjelenési formáinak felszámolása,
• a parlamenti demokrácia, a korszerű jogállam kiépítése, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása,
• a korszerű piacgazdaság megteremtése,
• Európa politikai, gazdasági, biztonsági és jogalkotási rendszerébe való teljes körű bekapcsolódás.”[4]

Az együttműködés jelentőségét a korabeli nemzetközi sajtó is elismerte, ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung írta: „A közép-európai országok egyedül gyengék, de együtt ellenállhatatlanok, s ezt elsőként Gorbacsov vette tudomásul.”[5]

A visegrádi együttműködés létrehozása – amely Csehszlovákia szétválásával négyesre bővült – Antall életművének egyik legmaradandóbb alkotása. A V4 a mai napig meghatározó a régiót és egész Európát tekintve. A tagállamok mindegyike – részben az együttműködésnek köszönhetően – elérte, hogy csatlakozhatott az Európai Unióhoz, és a történelmi vitákon felülkerekedve számos jelentős kérdésben együtt tud működni. 1993 nyarán Antall is jól látta, hogy a V4 milyen fontos szerepet játszhat, de az addigi sikerek nem vakították el, tisztában volt az együttműködést nehezítő tényezőkkel is:

„Szoros kapcsolat szükséges a visegrádi csoport tagállamai között, amelyek az Európai Közösség társulási megállapodással rendelkező országai. (…) Lengyelország egyértelmű és szoros politikai partnerségének biztosítása alapvető magyar érdek. A Csehországgal való jó szándékú kapcsolatunk ápolása mellett figyelembe kell venni a majd hét évtizedes cseh és szlovák együttélés örökségét, közös előnyeit, közös politikai, filozófiai hagyatékát (a benesi politikai gondolkodást). Éppen ezért világos és határozott állásfoglalásunknak mindig illúziómentesnek kell lennie, nem szabad túlbecsülni a közöttük lévő nézetkülönbségeket.”[6]

A délszláv háború

Az Antall-kormány külpolitikáját nagyban befolyásolták Jugoszlávia felbomlási folyamatai, majd az ezekből eszkalálódó délszláv háború. A miniszterelnöknek két fontos tényezőt kellett szem előtt tartania: kiegyensúlyozott diplomáciai viszonyok kialakítását a széteső jugoszláv állammal és az utódállamokkal a térség stabilitásának érdekében, valamint a 400 000 fős délvidéki magyarság megvédését.

A nemzetközi hírekbe először 1991 elején került be Magyarország, ekkor robbant ki az úgynevezett „Kalasnyikov-botrány”. Horvátországban 1990 tavaszán szabad választásokat rendeztek a jobbközép Horvát Demokratikus Közösség győzelmével. Az új parlament június 25-én mondta ki Horvátország szuverenitását, a december 22-i új alkotmány pedig törvénybe foglalta a Jugoszláviából való kiválás lehetőségét. Az önállósodási törekvéseket azonban sem Belgrád, sem a horvát területeken élő szerbek nem nézték jó szemmel, és mögöttük állt – a fegyvereket is birtokló – Jugoszláv Néphadsereg. Az egyre feszültebb helyzetben a horvát vezetés is nekilátott az önálló haderő létrehozásához, fegyvereket azonban szinte csak külföldről szerezhetett. Magyarország a munkásőrség egykori fegyverállományának egy részét adta el, az üzletet pedig magyar részről a Technika Külkereskedelmi Vállalat, horvát részről az Astra cég folytatta le. A fegyverszállítmányok – tízezer Kalasnyikov-géppisztoly a hozzá tartozó lőszerrel – döntően 1990 októberének végén érkeztek meg a horvát partnerhez, a nemzetközi fegyverkereskedelem szokásos feltételeinek megfelelően. A botrány az után robbant ki, hogy 1991. január 10-én egy belgrádi lap nyilvánosságra hozta az üzletet, februárban pedig megtörtént a hivatalos jugoszláv tiltakozás is.[7]

Képek a délszláv háborúból

Bár a géppisztolyok mennyisége és minősége nem számított jelentősnek, és csak kis részét tette ki a horvát vezetés által beszerzett fegyvereknek, a magyar kormány igen kellemetlen helyzetbe került, amelyen az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok csak rontottak. Jeszenszky Géza külügyminiszter később azzal indokolta az üzlet megkötését, hogy a miniszterelnökkel és Für Lajos honvédelmi miniszterrel egyetértésben úgy gondolták, hogy ezzel a lépéssel lehet enyhíteni az 1848-ig visszamenő magyar–horvát feszültségeket, és közelebb kerülni a történelmi baráti viszony helyreállításához. Azonban a fegyverszállítások már jóval a botrány kirobbanása előtt leálltak, mivel a belgrádi kormány, miután tudomást szerzett az akcióról, már 1990 őszén követelte annak leállítását és a titoktartást. Emiatt a magyar kormányt meglepetésként érte az 1991. januári botrány és a titkos fegyverszállítmányokról szóló szerb vádak.[8]

Mivel az incidens idején még nem vette kezdetét a délszláv háború, ezért a magyar kormány nem is számolhatott előre a később kibontakozó konfliktussal és súlyos következményeivel – bár mai napig viták tárgya, hogy pontosan mi volt a célja a fegyverek eladásának. Azonban a botrány, majd még inkább a háború 1991. június 25-i kirobbanása után a magyar diplomácia hangneme is nagyban megváltozott, a közlemények és felszólalások szinte minden esetben a békés megoldás és a civil lakosság – köztük a magyar kisebbség – védelmének fontosságát hangsúlyozták, külön kiemelve a nemzetek és a tagállamok önrendelkezési jogát.

Kilőtt jugoszláv T-72-es tank a horvátországi Vukovárban, 1991. november 29.

Antall 1991. augusztus 26-i mohácsi beszédében részletesen kitért a délszláv helyzetre, és a konfliktus lehetséges következményeire.

„Jugoszlávia 90 napot adott önmagának és a világnak, hogy egy átmeneti időszakban rendezi sorait. Ez a 90 nap gyorsan fogy. A brioni egyezmény[9] szertefoszlik, s ha nem sikerül, annak katasztrofálisak lesznek a következményei. (…) Egyszerűen mi csak azt mondjuk: Jugoszláviának azt kívánjuk, hogy mindenütt alkotmányos, demokratikus választáson alapuló politikai rendszer legyen. Tartsák tiszteletben a nemzeti önrendelkezést, a kisebbségi jogot és az emberi jogokat. Mi ebbe nem avatkozhatunk be. Kíséreljék meg a szuverén köztársaságok konföderációját létrehozni, mert három köztársaságban is, ha nem is azonos számban, magyar kisebbségek élnek, és ma magyarok és nem csak magyarok menekülnek Jugoszláviából, hiszen a menekülteknek csak tíz százaléka magyar.”[10]

A békés megoldást és a magyarság védelmét hirdetve Antall 1991. szeptember 3-án Szabadkára utazott, a kormány pedig a következő években támogatta Ágoston Andrást[11], a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség akkori vezetőjét, hogy Európa-szerte ismertethesse a vajdasági autonómia-tervet, valamint a békés együttélés lehetőségeit. A magyar kormány kereste a kapcsolatot a horvát és szlovén vezetőkkel, azonban az új államok nemzetközi elismeréséért nem emelt szót – azokat csak 1992-ben fogadta el, miután az Európai Közösségek is megtették –, hogy ne adjon okot Belgrádnak a magyarok elleni atrocitásokra.[12] Antall miniszterelnöksége alatt a magyar diplomácia a kezdeti igen komoly nehézségek után következetes délszláv-politikát folytatott, amely óvatosan lavírozott Jugoszlávia/Szerbia és az utódállamok között. Ennek az óvatos politikának elsődleges okai a délvidéki magyarság védelme, valamint Magyarország távoltartása a fegyveres konfliktustól voltak. A magyar lépéseket nagyban nehezítette és befolyásolta az európai államok tétovázása, így Antallnak nem is volt lehetősége, hogy az adott helyzetben másképp cselekedjen.[13]

[1] 1335-ben Visegrádon volt a Károly Róbert által összehívott királytalálkozó, amelyen a magyar uralkodó mellett a cseh Luxemburgi János és a lengyel III. Kázmér vett részt.

[2] A Visegrádi-csoport országainak 1991 eleji belpolitikai helyzetéről lásd: Szegő Iván Miklós: Mementó 1991: a Kalasnyikov-botrány és egyéb zűrök a visegrádi csúcs árnyékában. HVG. 2011. február 21. <http://hvg.hu/tudomany/20110221_kalasnyikov_botrany_visegradi_csucs_1991> Hozzáférés: 2016. február 8.

[3] Jeszenszky Géza: Antall József, a külpolitikus. Valóság. 2003/12. sz. 57–75. 64.

[4] Nyilatkozat a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság, a Lengyel Köztársaság és a Magyar Köztársaság együttműködéséről az európai integráció útján. Visegrád, 1991. február 15. <http://www.visegradgroup.eu/tortenelem/visegradi-csoport> Hozzáférés: 2016. február 5.

[5] Idézi: Jeszenszky (2003), 64.

[6] Antall József: Modell és valóság. II. kötet. Politikai beszédek, interjúk itthon és külföldön. AJTK, Budapest, 2015. A magyar külpolitika irányvonala. Új Magyarország, 1993. július 21. 549.

[7] A „Kalasnyikov-botrányról” lásd bővebben: Húsz éve volt a horvát–magyar fegyverszállítási botrány. <http://mult-kor.hu/20110110_husz_eve_volt_a_horvatmagyar_fegyverszallitasi_botrany> 2016. február 8.

[8] Jeszenszky (2003), 68.

[9] Brioni egyezmény: Az Európai Közösségek közvetítésével 1991. július 7-én aláírt egyezmény, amely kimondta, hogy Szlovénia területén a szlovén területvédelmi erők veszik át az irányítást. Ugyanakkor három hónapos moratóriumot léptetett életbe Horvátország és Szlovénia függetlenedésére, amely idő alatt tárgyalásokkal kellett volna rendezni a helyzetet.

[10] Antall (2015), II. Mohács emlékezete. 1991. augusztus 26. 477.

[11] Ágoston András (1944–): Vajdasági magyar jogász, újságíró, politikus. 1990 és 1997 között a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke.

[12] Jeszenszky (2003), 72.

[13] A délszláv háború első szakasza alatti magyar külpolitikáról lásd részletesen: Jeszenszky Géza: Jugoszlávia felbomlása és a magyar külpolitika. Külügyi Szemle. 2011/4. 42–79.