Szerző: Huhák Heléna

 A vészkorszak üldözötteinek története napjainkban egyre több kiadott visszaemlékezésből, interjúból ismerhető meg. Ezzel szemben jóval kevesebb az egykorú személyes, narratív forrás. Ritkán fordult elő, hogy a túlélők az átélt viszontagságok, tragédiák nyomán keletkezett benyomásaikat, érzéseiket az események időpontjában rögzítették, illetve kevés ilyen forrás került napvilágra a későbbiekben. Dévényi Sándorné Anna naplóját az 1944. március 19-i német bevonuláskor kezdte írni és egészen 1945 júliusáig vezette. A szöveg különlegességét az adja, hogy szerzője egy várandós asszony, aki a maga sajátos szemszögéből ábrázolta a történéseket.

A naplóíró 1944-ben házas fiatalasszony volt, egy akkor tizenhárom éves fiú, Gábor édesanyja és terhessége ötödik hónapjában járt második gyermekével, az 1944 júliusában megszületett Judittal. Miután férje számára kézbesítették munkaszolgálatos behívóját, Anna családfővé avanzsált, egyre kiszolgáltatottabb élethelyzetekbe került, megélhetési lehetőségei folyamatosan korlátozódtak. A zsidóellenes törvények és rendeletek által sújtottak körül egyre fogyott a levegő: osztályrészük heteken belül a teljes körű jogfosztás, majd vagyonuktól és emberi méltóságuktól való megfosztás lett. Ezt az állapotot világítja meg rendkívül érzékletesen a Kismama sárga csillaggal című napló.

Sárga csillag egy budapesti ház kapuján,Katona József utca, illusztráció FORTEPAN/LISSÁK TIVADAR

Történetünk főszereplője kivételesen kiszolgáltatott helyzetben volt 1944-ben, sokkal inkább rá volt utalva mások segítségére és szolidaritására, mint bárki más, ezért sokkal élesebben tapasztalta meg a külvilág reakcióit, az emberek elutasító vagy éppen szolidáris magatartását. E védtelenséget ellensúlyozta Anna akaratereje és elszántsága, a mögötte álló – majd egyre inkább fogyó – család összetartása, szolidaritása. Nemcsak Anna történetéről olvashatunk, hanem az őt körülvevő ismerősök és ismeretlenek magatartása és viszonyulása is megismerhetővé válik. A napló egyúttal a többségi társadalom felé tartott tükör is.

A Jaffa kiadó gondozásában megjelent napló borítója

A szöveg nem pusztán „alulnézetből” ábrázolja az eseményeket. Nemcsak azoktól a narratíváktól különbözik, amelyeket a hatalomban részt vevők, az események alakítói vetettek papírra, és nem is általánosságban a férfiak megéléstörténeteitől, hanem azokétól a nőkétől is, akik üldözöttek voltak ugyan, de nagyobb mértékben rendelkeztek a cselevés, az ellenállás szabadságával.

Ebben a történetben nincs szó gázkamrákról, hullahegyekről, mégis átsejlik minden mondaton a holokauszt borzalma. Nem ítélkezik a szerző, nem hangoztat erkölcsi, morális igazságokat, mégis végig kitapinthatóak a súlyos dilemmák és kétségek. Az olvasó maga vonhatja le a következtetéseket, helyezheti el magát az események sodrába és gondolkozhat el azon, mit cselekedett volna hasonló helyzetben.

A könnyebb megértés érdekében a napló szövegét jegyzetek kísérik, továbbá a korszak rövid történetét és a napló keletkezésének, kiadásának összefüggéseit a szerkesztők az utószóban foglalták össze.

Dévényi Sándorné, Anna, portré a kötetből

Jelen bejegyzésünkben négy részletet közlünk a naplóból:

4. 4.

Arról beszélnek, hogy a VI., VII. kerületben fognak minket elhelyezni, de arról is szó van, hogy a város környékén lévő gyártelepekre.^[1] Ezeket bombázzák a legjobban, és azt hiszik, hogy így mi leszünk a villámhárítók. Egy hátizsák legszükségesebb holmit szabad csak elvinni. Vidéken így csinálták. Én abban reménykedem, hogy ezt Pesten nem tudják végrehajtani, mert túl sokan vagyunk hozzá.^[2] Most csak erről beszélünk, és erre várunk. Szeretném az időt megállítani, hogy ne történhessen semmi, hogy addigra kívülről jöjjön valami segítség. Nagyon félek az elmenéstől, most minden perc egy ajándék, amit még itt lehetek. Ha el kell innen menni, azt hiszem, az utolsó láncszem volna, ami ha elszakadna, helyrehozhatatlan következményeket vonna maga után.

Budapest bombázása, 1944, a füst Angyalföld irányából száll fel FORTEPAN/LISSÁK TIVADAR

Itt fekszem a rekamién, most már többet pihenek, nincs annyi szaladgálnivalóm. Most csak gondolkozom, mi lesz a gyerekkel, és mi lesz, ha el kell innen menni. Tegnap átadtunk Vérteséknek mindenfélét és árut, ami nem volt benn az üzletben. Igazán hálás vagyok neki, nem elég, hogy megőrzi, még maga cipeli azokat a nehéz koffereket egész délután.

Mikor együtt mentünk le az utcára, nem tudtam, miért van olyan zavarban, csak aztán jutott eszembe, hogy rajtam csillag van, előreküldtem őt. Rémes, hogy szégyell velem menni. Tegnap is megszégyenítettek, még most is vér szökik az arcomba, ha rágondolok. A villamoson egy nő átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Az kérdezem, nem látja-e hogy állapotos vagyok, azt felelte, na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét. Rémes volt. Alig vártam, hogy lenn legyek a villamosról. Megint itt volt N. Nem tudom, mit akar ez az ember tőlem, de én félek tőle. Olyan kenetteljes hangon beszél velem, mindenáron meg akar menteni. Telibeszéli a fejemet, hogy vidékre visz hamis papírokkal, de én nem bízom benne. Hiába mondom neki, nincs pénzem, szülés előtt vagyok, és hogy nem akarom őt bajba hozni, mindenre azt mondja, nem baj, ő már mindent elintézett. Mikor elment, nemcsak a kezemet, hanem a homlokomat is megcsókolta, mikor elhúzódtam, azt mondta, ne féljek tőle, ez csak a nekem kijáró tisztelet jele. Nem tudom, mit akar ez tőlem, mi ez, őrült, csirkefogó vagy szent.

Az előírt sárga csillag, Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, leltári szám: 2011.34.2

6. 6.

Azt hiszem, megint kinyitom az üzletet. Mivel az iparosok dolga az Ipokhoz^[3] tartozik, elmentem oda, hogy megtudjam, mit csináljak a zár alá nem vett ipari dolgokkal. Nagyon sokan vártak ott, kiszólt a titkár, hogy ma már nem fogad, de mikor engem meglátott, azt mondta, látom, Nagyságos Asszony kisbabát vár, soron kívül bejöhet. Leültetett, és minden kérdésemre türelemmel válaszolt. Azt tanácsolta, nyissam ki újból az üzletet, mert még ehhez is jogom van az én iparengedélyemmel. Csak a saját készítményű dolgokkal foglalkozhatom, a többihez nyúlni sem szabad,^[4] de így is megéri, mert így legalább nem ülhet be más az üzletbe. Nagyon jólesett ez az emberi hang, amiben mostanában – különösen hivatalban – nem volt részem. Azt mondta, ismeri jól az üzletet, ne féljek, nem lesz semmi baj, lesz még minden úgy, mint volt. Órákig jó kedvem volt tőle, de aztán megint jöttek a hírek, amik elvették optimizmusomat.

A zsidó írókat ki kell rekeszteni az irodalomból, el kell távolítani a könyvkereskedésekből a műveket.^[5]

Szegény Annit elfogták az utcán, mikor Budakeszire ment anyját a szanatóriumban meglátogatni. Mi lesz vele vajon? Az újságok az invázió bekövetkezéséről írnak. Istenem, már csak történne valami, rémes ez a nagy csend, ami a frontokon van.

Már két éjjel megint keveset alszom, tegnap nagy légitámadás volt, ma éjjel pedig csak zavarórepülések.

A zsidónak minősített lakosság jóval szerényebb fejadagokat kapott, mint a zsidónak nem minősülő, egy a számos rendelet közül FORTEPAN/LISSÁK TIVADAR

8. 8.

Türelmetlen, ideges vagyok. Bárhol vagyok, egy pár perc múlva mehetnékem van, nem tudok emberekkel beszélgetni, olyan fölöslegesnek tartom a beszédet. Még Anyukáéknál sincs türelmem maradni, legszívesebben itthon vagyok.

Fekszem, a lábaimat magasan felpolcolom, mert meg vannak dagadva. Olvasni szeretek ilyenkor, de inkább gondolkozom. Elgondolkozom azon, hogy milyen nehezen jutottam idáig, míg ez mind meglett, amim van. A ruházkodástól kezdve a berendezkedésig. Ha volt cipőm, nem volt ruhám, vagy ha volt ruhám, csámpás volt a cipőm. Elértem most, hogy már nem kell emiatt szenvednem, hogy nem kell mindennap ugyanazt a két pár harisnyámat vagy stoppolni vagy mosni. A lakásomat sem szerettem mutatni, nem volt olyan, amilyennek szerettem volna. Se rendes bútor, se szőnyeg, se kézimunkák, se képek. Hogy kívántam ezeket, mennyi évnek kellett elmúlni, míg lassanként el tudtam ezeket érni. Milyen örömet okozott nekem a legkisebb dolog elérése, és most, hogy megvannak, az az érzésem, hogy úgy jártam, mint az a turista, aki végre megmászik egy hegyet, és mikor a tetején van, akkor zuhan le. Nem mintha az volna most nekem a legnagyobb fájdalmam, mert hiszen itt van még az életünk, amit jobban kell félteni. A dolgok elvesztése most úgy fáj, mint mikor egyszer a lábamat megütöttem, és azon jajgattam, de közben megfájdult a fogam is, és így már csak a fogfájást éreztem.

Ha elgondolom, hogyan örültem a svábhegyi lakásnak, milyen terveket szőttem vele kapcsolatban. Saját kert, amire annyira vágyódtam. Az állapotosságom végét ott akartam eltölteni, hogy Gábor ne lásson elcsúfítva. Szülés után fenn akartam lenni a gyerekkel őszig. Mi lett ezekből az elképzelésekből. Most boldog lennék, ha itt maradhatnék csak egy szobában a két gyerekkel.

Ma itt voltak a Zsidó Tanácstól, összeírták a zsidó lakásokat.^[6] Nem bánnám, már akárhányat ideköltöztetnek, csak nekem ne kelljen innen elmenni. Félek új helyre menni, új környezetet, új embereket megszokni. Félek a más emberek bajától is.

11. 11.

Múlnak a napok, és nem történik semmi. Számolom a napokat, kettő, de legtöbb kettő és fél hónap, és megszületik a gyerek. Most már magam is félek attól, addigra nem lesz vége a háborúnak. Annyira bíztam benne. Még mindig nem készítettem el a gyerekkelengyéből semmit sem, mert azt hiszem, majd akkor könnyebben tudom. Félek, hogy így, vagy még rosszabbul fog eltelni ez a pár hét, szeretném eltolni az időt későbbre, mert nagyon szeretném, ha addigra béke lenne. Béke, nyugalom, úgy vágyódom utánuk. Magam körül is igyekszem kierőszakolni, már amennyire lehet.

Nem szívesen vagyok senkivel se, félek az emberektől, hogy valami kellemetlent mondanak, ami engem bántana. Nem akarom előre hallani a híreket, nem akarom előbb tudni, hogy mi lesz velünk. Még a jóakaratú tanácsokat se szeretem. J. azt tanácsolta, vegyek be még a másik szobámba is lakókat, akkor talán bennhagynak engem. Két szobából az egyiket már kiadtam, most a másikról is mondjak le, akkor, amikor még ma erre nem köteleznek. Nem vágok elébe a dolgoknak, és nem szerzek magamnak a saját jó szántamból kényelmetlenséget. Ez az egy szoba nyújtja ma még nekem az otthonomat, még ma itt azt csinálhatok, amit akarok, még egyedül lehetek, és néha el tudom itt hinni, hogy még minden jóra fordulhat.

Hétfőn nyitom ki újból az üzletet. A valóság az, hogy most jobban érzem magam munka nélkül, de féltem a helyiséget, hogy kiigénylik,^[7] talán ha benne vagyok, nem viszik el a zárolt árut, és talán tudok valamit keresni is, mert ha sokáig tart, hogy csak kiadásunk lesz, bevétel nélkül azt úgysem bírjuk. Apuka nagyon lebeszélt, azt mondja, nagyon veszélyes, amit én csinálok, nem tudom olyan jól csinálni a dolgokat, hogy hibát ne találjanak benne, és akkor internálnak. Most majd megint kevesebb időm lesz, már egész jól beosztottam pedig, délelőtt takarítottam és főztem, ebéd után lefeküdtem 5-ig pihenni, majd bevásároltam másnapra, és átmentünk Anyukáékhoz. Korán jöttem haza. Itthon beülök a fotelembe, írok, gondolkozom, varrok vagy olvasok, és várom a légót. Már egész fásult vagyok, nem ijedek meg a sziréna hangjától, csak lenn, mikor hallom a durranásokat, akkor.

 Budapest bombázása amerikai légifelvételen (fotó:honvedelem.hu)

A naplót Huhák Heléna, Szécsényi András, Szívós Erika szerkesztette, a Jaffa kiadó adta ki 2015-ben.

 [1] A későbbiekben említett csillagos házakra utal a szerző.

[2] „Abban a szilárd meggyőződésben, hogy a Horthy-rezsim megvédi őket, hajlottak »speciális« státusuk túlértékelésére, s úgy okoskodtak, hogy ami megtörtént Lengyelországban, semmiképp sem történhet meg Magyarországon. Amikor Magyarország északkeleti részeiben megkezdődtek a deportálások, az »asszimilált« nyugati országrészekben és Budapesten élők úgy érveltek, hogy csak a »galíciai« zsidókat telepítik át a »hadműveleti övezetekből«; végül, amikor a dunántúli zsidókat deportálták, a budapesti zsidók úgy érveltek, hogy ami vidéken történt, az semmiképp sem történhet meg a civilizáltnak vélt fővárosban, a külföldi diplomaták szeme láttára. Csak akkor ébredtek rá a valóságra, amikor már az elővárosi közösségek zsidóit is deportálták, és amikor július elején Budapest utcáin feltűntek az első kakastollas csendőrök.” Braham (1997): I. m. II. kötet, 852.

[3] Az 1932-ben megalapított Ipartestületek Országos Központja a Horthy-kori ipartestületek közös szerveként működött. Feladta az iparosok védelme, működésük irányítása volt, de a kereskedelmi és iparkamarák érdekeit nem érintette. Az Ipartestületek Országos Központjának a törvénynél fogva minden ipartestület a tagja volt, és tagdíjat voltak kötelesek fizetni. Fenntartásához a kereskedelmi és iparkamarák is hozzájárultak. Önkormányzattal rendelkező önálló jogi személy, köztestület volt, a 6110/1948 Korm. sz. rendelettel szüntették meg. https://lnyr.eleveltar.hu/MNLQuery/detail.aspx?ID=3937

[4] Azaz: nem forgalmazhat esetlegesen keresztény cégek által előállított terméket.

[5] Erről már az 1938-ban felállított sajtókamara is gondoskodott. A néhány nappal korábbi keltezésű (április 29.) 1944. évi 10.800. M. E. sz., „a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában” született rendelet 114 magyar és 34 külföldi zsidó szerző könyvtári forgalomból való kivonásáról rendelkezett. Forrás helye: Belügyi Közlöny, 1944/19. sz. Idézi: Magyarországi zsidótörvények és rendeletek 1938–1945. I. m., 341.

[6] Feltehetően a sárga csillagos házba költöztetés egyik előzetes aktusáról volt szó.

[7] Kiigénylés alatt azt értették, ha a megüresedett zsidó tulajdonú ingatlanokra és üzletekre a keresztény lakosok (jellemzően szomszédok) a Belügyminisztériumhoz intézett kérvényeken keresztül igénylést adtak le. A kiigényléseket a belügyi szervek a Zsidó Tanács révén intézték.