"Isten Veletek, Magyar Honvédek!" - Stomm Marcel és a III. hadtest tragédiája
1943. február 3-án Krasznoje Olim térségében esett szovjet hadifogságba Stomm Marcel altábornagy és szűkebb törzse. Bár az első, fogságba jutott, parancsnoki beosztású tábornok két nappal korábban kiadott, a magyar történelemben azóta is példa nélkül való búcsúparancsáról ismert, nem mindennapi pályafutása miatt megérdemli, hogy részletesebben foglalkozzunk vele. A magyar III. hadtest parancsnokának seregtestét feloszlató intézkedése a mai napig viták tárgyát képezi, az azonban bizonyos, hogy Stomm altábornagy és katonái megtettek minden tőlük telhetőt; két héten keresztül elképesztő hidegben, minimális élelemmel, lőszerrel és egészségügyi ellátással, folyamatosan visszavonulva harcoltak, ezzel segítve a többi magyar egység (és a sokszor bajtársiatlan németek) visszavonulását.
Gróf Stomm Marcel vezérőrnagyként
E két hét alatt a hadtest létszáma a negyedére csökkent, és elvesztette nehézfegyvereinek és szállítóeszközeinek jelentős részét is. A felettes német parancsnokság, a Siebert-csoport rendre a legkeményebb helyeken vetette be a honvédeket, illetve adott ki egymásnak ellentmondó, vagy végrehajthatatlan utasításokat. A borzalmas körülmények, a bekerítettség és ez vezetett végül ahhoz, hogy Stomm kiadja híres-hírhedt utasítását. Arról általában kevesebb szó esik, hogy a "szélnek eresztés" mögött nem csak a kétségbeesés, hanem bizonyos szempontból érthető, katonai szempontból is valamennyire igazolható döntés húzódott.
Mielőtt azonban rátérnénk a fentebbi lehetőségek gyakorlati megvalósulására, gyorsan tekintsük át Stomm Marcel katonai pályafutását, valamint a III. hadtest helyzetét 1942 végén, 1943 elején.
A későbbi altábornagy 1890. december 24-én született ír eredetű családban, de ősei között lengyelek és horvátok is akadtak. Ősei az XVI. század közepén, a katolikusokkal, és pláne az írekkel a legkevésbé sem rokonszenvező (az érzés kölcsönös, még a mai napig is) Oliver Cromwell köztársasága elől menekültek a Német-Római Birodalomba, ahol a törökellenes harcokban tanúsított hősiességük, illetve az oktatásban vállalt szerepük elismeréseként bárói, majd grófi címet kaptak. Végül Stomm Marcel nagyapja volt az, aki Morvaországból Magyarországra települt át. Az előzmények alapján érthető, hogy mai posztunk főszereplője miért választotta a katonai pályát: 1905-ben került a pécsi hadapródiskolába, majd 1911-ben avatták hadnaggyá a Ludovikán. Először Kassára, majd a csehországi Cheb-be (akkori nevén Eger) került. Az első világháborúba a kassai 9. ezred szakaszparancsnokaként kapcsolódott be 1914. augusztusában: pár hónap alatt kétszer sebesült meg, augusztus 26-én fogságba is esett, de másnap kiszabadították. Egy alkalommal karlövést kapott és elszakadt katonáitól, de az összekavarodott ellenséges és baráti egységek között vissza tudott térni ezredéhez - ennek a későbbiekben is nagy szerepe lett.
Ezt követően a 39. hadosztály, majd a IV. hadtest vezérkarában szolgált, Románia 1916-os hadüzenetét követően pedig az erdélyi frontra került. Egy vezérkari tanfolyam után 1917 tavaszán tért vissza Erdélybe, ahol egységével együtt részt vett a Kerenszkij-offenzíva elhárításában, majd az ezt követő, és Románia legyőzését eredményező német-k. u. k. ellentámadásokban. Bár az 1918 október végén megkezdődött összeomlás az itteni csapatokat sem kerülte el, Stomm és parancsnokai igyekeztek fenntartani a fegyelmet és megőrizni a harckészséget. Ez utóbbi különösen decembertől vált fontossá: az Erdélybe benyomuló román csapatokkal szemben létrehozták a Székely Hadosztályt, amelyben Stomm a parancsnok, Kratochwil Károly ezredes (majd tábornok) kísérőjeként nyert beosztást.
Kratochvil tábornok Kolozsváron
A hadosztály és a kormányzat viszonya 1919 elejétől folyamatosan romlott, majd a Tanácsköztársaság kikiáltása után ellenségeskedésbe csapott át: a tanácskormány nem támogatta az általa ellenforradalminak vélt seregtestet, amelynek tisztjei és katonái viszont nyílt ellenszenvvel viseltettek a kommunisták irányában. Ez Szatmárnémetiben április elején összeütközéssé fajult: a székely katonák kis híján agyonverték a (még Károlyi Mihály által) nyakukra ültetett Karikás Frigyes kormánybiztost, a kommunista városi hatóságok pedig letartóztattak egy századost, akit Stomm egy fegyveres osztaggal kiszabadított. A Székely Hadosztály végül Demecser és Mátészalka között került a románok és a tanácskormány csapatainak harapófogójába; április 26-án a románok előtt tették le a fegyvert. Stomm júniusban szabadult a fogságból, ahonnan Szegedre, majd novemberben Budapestre ment.
A két háború között előbb a Hadiakadémián tanított, majd 1927-től londoni attaséi szolgálatra készítették fel, elsősorban származása, és a brit hadseregben őrnagyként szolgáló nagybátyja miatt - hat hónapos nyelvtanulása idején nála is lakott. A londoni szolgálat végül 1931 és 1934 májusa között zajlott le: Stomm itt egyrészt brit szemszögből nézhette végig Hitler hatalomra jutását, és hogy mit tett (vagy inkább mulasztott el) az Egyesült Királyság ez ügyben. Érdekesség, hogy Londonban több alkalommal győzködték angol tisztek, hogy lépjen át brit szolgálatba (párszor még Magyarországon is felkeresték), de Stomm őrnagy hajthatatlan volt, mindenképp magyar szolgálatban akart maradni.
Stomm őrnagy az 1920-as években
Londont Kecskemét követte, előbb a 7/I. zászlóalj, majd a 7. gyalogezred, 1941-től pedig a 14. gyalogdandár parancsnoki beosztásában szolgált, utóbbi esetben már Szegeden. Ilyen minőségében vett részt dandárjával az 1941. április 11-én indult délvidéki bevonulásban; Szabadka környékén eredményesen számoltak fel több kisebb csetnik alakulatokat és tettek ártalmatlanná mesterlövészeket. 1942 november közepén, röviddel esküvője előtt kapta meg kinevezését a Don-kanyarban harcoló III. hadtest élére. A hadvezetésnek célja volt, hogy a lehető legtöbb tiszt és tábornok hadi tapasztalatot szerezzen, így őket viszonylag gyakran váltották. Érdekes lehet a menyasszony (illetve feleség) személye is, ő ugyanis nem volt más, mint Szurmay Blanka (1902-1993), Szurmay Sándor (1860-1945) vezérezredes, volt honvédelmi miniszter, valamint a Budapesti Helyőrségi Dandár névadójának lánya.
A Jány Gusztáv vezette magyar 2. hadsereg első egységei 1942. április 12-én indultak meg a frontra. A III., IV. és VII. hadtestek (egyenként három, kétezredes könnyűhadosztállyal, ami a vegyesdandár új elnevezése lett), valamint a hadseregközvetlen 1. tábori páncéloshadosztály, az 1. repülőcsoport és több más közvetlen tüzér és logisztikai egység alkotta erő a kezdeti sikeres előrenyomulás után július 10-e körül érte el a Dont, bár több ellenséges hídfő (a térképen csillaggal jelölve) maradt a folyó nyugati partján, amelyeket az augusztus-szeptember folyamán lezajlott, és súlyos veszteségekkel járó hídfőcsaták során sem tudtak felszámolni.
Jány Gusztáv vezérezredes (1883-1947)
Ősz elejére az ellátási gondokkal küszködő, és sok esetben korszerűtlen fegyverzettel ellátott hadsereg beásta magát a Don mellett. Az ezt követő hónapok viszonylagos nyugalomban teltek (értsd: kisebb vállalkozásokat mindkét fél végrehajtott), közelgő nagyobb támadás előjelei csak december végétől mutatkoztak. Közben november 19-től megindult a szovjetek ellentámadása a Sztálingrádot ostromló német, majd az attól északra álló román, és később olasz erők ellen. A magyar hadseregtől délre elhelyezkedő olaszok arcvonalát hetekkel a magyarok előtt áttörte a Vörös Hadsereg. A még a magyarokénál is gyatrábban felszerelt (főleg téli ruha terén) olaszok közül sokan keveredtek a VII. hadtesthez; a németekkel ellentétben az olaszokkal jó bajtársi együttműködés alakult ki az ínséges időkben is.
A magyar 2. hadsereg helyzete az áttörés előtt
Bizonyos szempontból a III. hadtest volt a legkedvezőbb helyzetben, ugyanis védőkörlete messze esett az első támadásoktól, bár a nyári offenzíva és a hídfőcsaták során súlyos veszteségeket szenvedett, amelyeket nem sikerült pótolni. Az 1943 január-februárjában vívott harcokban a körülbelül 200 000 fős hadsereg 40-45 000 hősi halottat és eltűntet, 28 000 sebesültet és 26 000 hadifoglyot vesztett.
A hadsereg katasztrófája 1943. január 12-én vette kezdetét: ekkor indult meg Urivnál a IV. hadtest 7. könnyűhadosztálya ellen egy nagyobb szovjet támadás, amelyet 14-én attól délre, Scsucsjénál egy újabb követett. A hadsereg arcvonala ketté (hárommá) szakadt, a IV. és VII. hadtest szétzilált egységei nyugat felé hátráltak, amíg a német alárendeltségbe (Siebert-csoport) került III. hadtest (benne a 20. hadosztály roncsaival) a német VII. hadtesttel együtt észak felé hátrált, folyamatosa harcolva.
Friedrich Siebert tábornok (1888-1950)
„1943. január 18-tól aztán megszilárdult a front. A III. hadtest és a védelmének megtámasztására küldött német csapatok egészen január 26-ig tartották a Szinyije Lipjagi, Szkupolj, Szemigyeszjátszkoje és Kocsatovka, Parnicsnij, Prokudinszkij és Rudkinó községek körvédelmi állásait. E védelmi vonal elvileg alkalmas volt a téli védelemre, mert aránylag közel fekvő helységek láncát alkotta. Szinyije Lipjagi, Szkupolj, Szemigyeszjátszkoje és Kocsatovka eredetileg a III. hadtest vonatalakulatainak szálláskörzete volt, több ellátó, utánszállító, egészségügyi oszlop és raktár, valamint intézet települt ide.”[1]
A Vörös Hadsereg 23-án megindított voronyezs-kasztornojei hadművelete következtében a Siebert-csoport körül öt nappal később az Olim patak völgyében bezárult a (sokadik) gyűrű: utánpótlásra nem számíthattak, felmentésükre lehetőség nem mutatkozott. A sokszor -40 ° C-ban rengetegen fagytak halálra, főleg úgy, hogy sokakat a jobban felfegyverzett és felszerelt németek nem engedtek fedél alá. Az északnyugati irányú kitörésre készülő németek, amellett, hogy megtiltották a magyaroknak az utak használatát (aki gyalogolt már legalább 20-30 centis hóban, pontosan tudja, hogy az mennyivel megterhelőbb, még extrém hideg és vöröskatonák nélkül is), és nyugati kitörésre adtak parancsot, hogy ezzel fedezzék saját műveletüket. Stomm tudta, hogy arrafelé erős ellenséges alakulatok vannak, így a mintegy 10 000 honvédet inkább Sirokij felé irányította.
A 9. könnyűhadosztály harcai: megfigyelhetőek a nyugati és déli-délnyugati irányú kitörések (Molnár-Szabó 30. o.)
Január utolsó napján Stomm vezérőrnagy (másnap léptették elő altábornaggyá) is második éjszakáját töltötte a szabad ég alatt; el lehet képzelni, hogy ez milyen állapotokat eredményezett és mekkora befolyással lehetett későbbi döntéseire. Február 1-jén az altábornagy Krasznoje Olimban hiába jelentette, hogy csapatai semmiféle harcra nem alkalmasak a németek támadási parancsot adtak ki, amelyet Stomm megtagadott, ezt követően Siebert tábornok Tyim irányú kitörésre adott utasítást. A bekerített, és erejük végé járó német és magyar erők előtt két lehetőség volt: az egyik, hogy nagyobb csoportokban megkísérlik nyugat-délnyugat felé kivágni magukat, a másik, hogy néhány tíz fős csoportokban próbálnak meg átszivárogni az összefüggő arcvonalat nem képező szovjet csapatok között.
Mindkét módszernek megvoltak az előnyei és hátrányai: előbbi mellett szólt, hogy nagyobb egységek még leharcolt állapotukban is több lendülettel bírnak, illetve nem várt támadásuk meglepheti az ellenséget, emellett az együtt tartott katonák élelmezése és ellátása is könnyebb, és jobban védve vannak a partizánok támadásaitól is. Erre jó példa Farkas Zoltán ezredes döntése, aki nyíltan ellenszegült Stomm parancsának, és a németekhez csatlakozva végül egységével együtt sikerrel jutott ki a gyűrűből.
Egy nagyobb csoport visszavonulás közben
A kis csoportokban történő átszivárgás előnye az "észrevétlenség" volt, ugyanakkor a néhány, vagy néhány tíz fős csoportok sokkal jobban ki voltak szolgáltatva az időjárásnak, a helyi lakosságnak és a partizánoknak, de szerencsés esetben el tudták érni saját vonalaikat. Így vonult vissza dr. Viczián Antal, a 17/II. zászlóalj orvosa is egy néhány fős csoporttal. Őket útjukon a lakosság mellett meglepő módon szovjet katonák is segítették, akik miután megtudták, hogy doktorról van szó (és sebesült is volt a csoportban), letettek elfogásukról. Abban, hogy Stomm altábornagy ezt a módszert választotta, minden bizonnyal szerepe lehetett korábbi tapasztalatainak, részben az első világháborús és 1918-1919 erdélyi harcokból, részben pedig az 1941-es délvidéki bevonulásból, ahol pár fős csetnik-egységek okoztak több alkalommal kellemetlen meglepetést a honvédeknek.
A szerencsésebbeknek ló, vagy akár teve is juthatott a visszavonulás alatt: málhásállatnak, később ebédnek (Marics Zoltán felvétele)
Mivel az eddig főleg utóvédként harcoló honvédek parancsnokuk megítélése szerint nem rendelkeztek a kitöréshez szükséges lőszerrel, fegyverzettel és utánpótlással (ebben nem tévedett sokat), a második lehetőséget választotta, és február 1-jén kiadta emlékezetes búcsúparancsát. A parancsból egyértelműen egy kimerült és túlhajszolt, felelősséget vállalni már nem képes ember képe rajzolódik ki, és bár katonailag helyesebb lett volna együtt tartani a hadtestet, emberileg teljesen érthető az altábornagy magatartása. Azt ugyanakkor fontosnak tartom ismételten aláhúzni, hogy a feloszlatás nem csak egyszerű "szélnek eresztés" volt, hanem a kisebb csoportokban való átszivárgásra adott, ám részleteiben ki nem dolgozott utasítás is volt, ami a döntést (főleg úgy, hogy a parancsot ki sem hirdették, bár mindenki értesült róla) az egyes parancsnokok hatáskörébe utalta.
A m. kir. III. honvéd hadtest 1943. január 12-től kezdődőleg a Don állások kézbentartásáért súlyos, veszteségteljes harcot vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a 2. hadseregtől elválasztva a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át biztosította a német 2. hadsereg tervszerű visszavonulásához szükséges időt. A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot.
A mindinkább fellépő lőszer- és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk. Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetés súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani. A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek áttörni. E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.
A német hadvezetés már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átveszi és úgy bánik velük, mint a szolgálatában álló többi nép fiaival.
A magyar nép történetében többször előfordult hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságokra is áttörtek.
Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.
A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hős fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.
Isten Veletek, Magyar Honvédek!
Gróf Stomm vezérőrnagy
hadtestparancsnok[2]
Keveset idézik azt a kitételt, hogy "a magyar nép történetében többször előfordult hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságokra is áttörtek", amelynek önmagában igen, de az adott körülmények között csak kis mértékben volt létjogosultsága. Emiatt is történhetett, hogy a már említett Farkas ezredes, a 9. könnyűhadosztály parancsnoka több tiszttársával együtt
"Úgy döntöttek, hogy egységeiket együtt tartják, s megpróbálnak valahogy együttesen kijutni a gyűrűből. Elhatározták, hogy az így megalakult, egyesült csoport vezetését Farkas Zoltán ezredes veszi át. Tudták, hogy az Olim patak völgyében bekerített alakulatok közül egyedül a német alakulatok képeznek harcerőt, csak az általuk végrehajtandó kitöréstől várhatnak kiutat a reménytelen helyzetből. Tisztában voltak azzal is, hogy a németek "engedélyét" a kitörésükhöz való csatlakozáshoz csak akkor kaphatják meg, ha a megmaradt kötelékeket rendezik, s a "minimális" harcra felkészítik. Ennek megfelelően cselekedtek. 1943. február 2-án alkalom adódott erre. A déli irányba kitörni igyekvő német 88. gyaloghadosztály utóvédjének parancsnoka kilátásba helyezte, hogy a magyar csoport a német gyaloghadosztállyal együtt áttörhet. Kikötése az volt, hogy a magyar csoport csak a párhuzamos utakat használhatja és a teljes vonatoszlopát el kell égetni."[3]
A visszavonulás során elhullott lovak
A helyzet Farkas ezredeséket igazolták: a német csapatok nyomában haladó honvédek február 2. és 4. között érték el Sztarij Oszkolt, majd onnan már nyugodtan folytatták visszavonulásukat nyugat felé, Szudzsa és Szumi térségéig. A teljes képhez hozzátartozik, hogy bár súlyos veszteségeket szenvedett, a 9. hadosztály a viszonylag intakt maradt, főleg a többi magyar egységhez képest, ami részben köszönhető annak, hogy utolsóként kapcsolódtak be a harcokba, de ugyanakkor vitathatatlanok a több esetben kemény módszereket alkalmazó hadosztályparancsnok, Oszlányi Kornél ezredes (később vezérőrnagy) érdemei is.
Oszlányi Kornél (1893-1960), a második világháború egyetlen Mária Terézia-renddel kitüntetettje
Kazári József, a III. híradózászlóalj katonája azok között volt, akiknek sikerült a kitörés, viszont több bajtársát Sztarij Oszkol közvetlen közelében vesztette el, és ő maga is csak hajszál híján menekült meg. Ezt követően ugyanakkor borzalmas hidegben, és minimális élelemmel, de legalább ellenséges tevékenységtől mentesen folytathatták útjukat.
„Na most aztán jöttünk mi is, jöhettünk 40 vagy 50 kilométert, mikor a Sztarij Oszkol-i vonalat elértük. Az egy dupla vágány volt magas töltésen, ott is tűz alá vettek bennünket mindenhonnan. Akkor már csak két szánkó volt, meg mi voltunk öten híradók, akik összetartottunk. A zászlóalj olyan 650 fővel mentünk ki, volt három század meg a törzs. Lőttek bennünket aknával, mindennel, (...) már csak négyen-öten tartottunk össze, hogy egymást nem hagyjuk el. Fölmentem – [Vida] Jenő fent volt a szánkón a sín tetején – magas töltés volt, mondtam, Jenő, gyere mert itt lőnek bennünket. Mondta: Igen jó melegben vagyok – annak meg el voltak fagyva a lábai – maradok. Nem jött le oda a túlsó felére, hát amint ezt kimondta, másodperceken múlott, pont eltaláltak bennünket. Engem beterített a hó, de szerencsére már a sínnek a túlsó felén voltam. Kérdezte a Pista bácsi, a Kóczán [István hadnagy], hogy mi van? Mondtam, mindjárt megnézem. Hát fekszik ott öt szánkó, vagy hat, köztük a mienk, meghalva a Jenő, aztán tovább lőttek bennünket, ott voltunk egy darabig, aztán valamerre kellett mennünk. Sztarij Oszkol volt kijelölve, abba a városba kellett bemennünk. Hát mit csináljunk? Lementünk a sínről, nekivágtunk a mezőnek, két oldalt erdő volt, az erdőből meg jöttek ki az oroszok meg a partizánok és mint a nyulakat, úgy lőttek bennünket. Szerencsére mi beljebb voltunk, nem közvetlen az erdő mellett, de sajnos ott is az egyik barátom, somlyóvásárhelyi volt – ő már tovább nem bírja és fejbelőtte magát út közben. Mire onnan kivergődtünk meg újból össze állt a népség…szóval borzasztó volt.”[4]
Stomm altábornagy és szűkebb törzse február 3-án esett fogságba. A mindkét lábán súlyos fagyást szenvedett hadtestparancsnokkal volt többek között Deseő László vezérőrnagy (a második fogságba esett magyar tábornok), Sárkány Jenő ezredes, és Görgényi Dániel százados is, aki később a Néphadsereg vezérőrnagyaként vált ismertté. A szovjet katonák megjelenését követő percekben Sárkány ezredes kétségbeesésében főbe lőtte magát; erre készült Stomm altábornagy is, de Görgényi százados idejében kicsavarta kezéből pisztolyát. Az altábornagynak viszonylag jó sora volt hadifogságban, bár mindkét lábát térd alatt amputálni kellett.
Stomm és Rákosi Mátyás vitájának okozója
A hadifogolytáborokban hamarosan megjelentek az 1930-as évek végén lezajlott tisztogatásokat túlélt, vagy 1940-ben átadott magyar kommunisták (Rákosi, Gerő, Vas Zoltán, Illés Béla), és toborozni kezdtek egy Magyar Légióhoz, amelynek vezetésére Stommot akarták megnyerni. Ő ezt csak olyan feltételekkel vállalta volna, hogy Horthy kormányzó a helyén marad, és a légiót nem vetik meg magyarok ellen, de ezek nem teljesültek. 1943 nyarán egy alkalommal Rákosi becsmérelte a honvéd tisztikart, az altábornagy pedig nem hagyta ezt szó nélkül, és jól összeveszett a későbbi pártfőtitkárral. Más források szerint társaival együtt egyszerűen csak faképnél hagyta Rákosit, de az biztos, hogy a kommunista vezető nagyon rosszul jött ki a találkozásból.
Stomm 8 év után, 1951-ben térhetett haza, de szabadságát nem nyerte vissza: a pályaudvarról egyből börtönbe szállították, és "folytatólagosan elkövetett háborús bűntett" miatt emeltek ellene vádat, majd 1951. október 11-én kötél általi halálra, lefokozásra és vagyonelkobzásra ítélték. Egyes források szerint Rákosi korábbi vitájuk miatt külön követelte az altábornagy kivégzését. Ezt 1952. január 18-án a másodfokú bíróság helybenhagyta, de az Elnöki Tanács (minden bizonnyal brit közbenjárásra) életfogytiglani börtönre, majd 12 évre enyhítette az ítéletet. Végül 1954-ben szabadult, lelkileg és fizikailag is megtörten. Mivel Budapestről kitiltották, Dunavarsányban telepedett le, közéleti szerepet már nem vállalt. 1968. április 25-én hunyt el szívroham következtében. A Legfelsőbb Bíróság 1989. május 30-án bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezte a korábban ellene hozott ítéleteket. Egy évvel később jelentek meg visszaemlékezései, 2006-ban pedig életrajza.
Honvéd elesett bajtársa sírjánál 1942 telén
Hogy mi volt a búcsúparancs, máig viták tárgyát képezi. Katonailag értelmetlen, felelőtlen utasítás, egy súlyosan kimerült ember kétségbeesett döntése, avagy százak-ezrek életét megmentő intézkedés? Talán mindhárom...Az biztosra vehető, hogy a 9. hadosztály jobban járt a kitöréssel, de az is valószínű, hogy kimerült és rosszabbul ellátott, alig szervezett honvédek százai menekültek meg a parancs következtében. A kisebb csoportokat vagy észre sem vette, vagy sok esetben futni hagyta az ellenség, emellett a nem harcoló csoportoknak több esélyük volt "simán" fogságba esni, és bizony sok esetben a hadifogság jelentette az életben maradást.
Zárásként pedig következzen a Makám együttes Don-kanyar felől című száma:
[1] Molnár – Szabó 16. o.
[2] Stomm 133-134. o.
[3] Molnár-Szabó 18-19. o.
[4] Interjú Kazári Józseffel
Források:
Interjú Kazári Józseffel. Készítette György Sándor és Baucsek Rajmund, Celldömölk, 2013. május 31.
Molnár András - Szabó Péter (szerk.): Frontnaplók a Don-kanyarból 1942-1943, Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 1992.
Szabó Péter: Don-kanyar, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999.
Stomm Marcel: Emlékiratok, szerkesztette Gallyas Ferenc, Magyar Hírlap könyvek, Budapest, 1990.
Ajánlott irodalom, miegymás:
Dr. Viczián Antal: Meghaltak a Donnál - sebészként a háborúban, Sinus Kiadó, 1989.
Sára Sándor: Pergőtűz, dokumentumfilm, 1982.
