II. Lajos másik halála – 490 éve volt a mohácsi csata

Tíz különös halál a középkori magyar történelemből VI.

Szerző: Kanyó Ferenc

Tudtad, hogy II. Lajos nem a Csele-patakba fulladt bele, hanem megölték? Tudtad, hogy a gyilkosa Szapolyai György, a későbbi király, Szapolyai János testvére volt? Tudtad, hogy a király gyilkosát Tomori Pál ölte meg? És hogy a király gyilkosa gyilkosának a gyilkosát pedig a gyilkos gyilkosának az emberei? Ez egész úgy hangzik, mint egy rossz krimi egy Agatha Christie epigontól, pedig mindez egy csaknem kortárs forrásban olvasható. Szerémi György beszámolójának és Tatai Miklós titokzatos levelének, valamint II. Lajos halálának a nyomába eredünk ebben a posztban. Figyelem, nem leszünk rövidek.

ii_lajos_tiziano-jpg.jpg
II. Lajos magyar és cseh király

A titokzatos levél és a krónikása

Történészek előtt mindössze mintegy 170 éve, 1840 óta ismeretes Szerémi György írása, a Levél Magyarország romlásáról,  amelyben a mohácsi csatának, illetve II. Lajos király halálának egy egészen más történetét olvashatjuk el. Főleg az ő értesüléseire alapozva az elmúlt másfél évszázad során újabb és újabb munkák születnek, elsősorban a történelemtudomány berkein kívül, amelyek azt állítják, hogy II. Lajos királyt megölték, még pedig Szapolyai János (később pedig a Habsburgok) megbízásából. A műve végére Szerémi hozzácsatolt egy levelet is, amelyet Tatai Miklós írt, és amely még inkább gondolkodóba ejthet minket. Lássuk tehát először Szerémi beszámolóját a király haláláról:

 

Itt már, kedves olvasó uraim, jól figyeljétek írásban tett nyilatkozatomat Lajos király haláláról. Amikor a testét nézegettük, három szúrás találtunk; cseh karddal volt átdöfve. Mi papok csak titokban vizsgáltuk meg, s nem volt szabad másoknak elmondanunk János vajda [Szapolyai János - KF] miatt. Így történt Lajos király halála. Biztosan fel tudjuk tárni az igazságot János király halála után. Egy magyar vitéz, hogy meghallotta, hogy János király meghalt, mondja: már fel kell tárnom Lajos király halálát.

És így kezdett beszélni: Szeretett testvéreim, figyeljétek és tudjátok meg tőlem a halálát, miképpen történt meg vele. Lajos királyt a mocsáron átvittük egészségben és épen, Szepesi György [Szapolyai György - KF] és Tomori Pál, a Cseribasa. Velünk volt Czettrich is. És amikor megérkeztek Báta mezőváros mellett egy faluba, mondta Szepesi György: Király uram, nemde akarsz itt valami pihenőt tartani, leszállni a lóról, a vasból kivetkőzni, s hogy valami ennivalót készítsünk neked. Hogy a szegény király ezt hallotta, tetszett neki a tanács, hasonlóképpen a Cseribasa is jóváhagyta. Mikor a király megtette, amit mondtak neki, Tomori Pál a király engedelmével elment szállására. Azután György a királlyal maradt. Mondta Szepesi György: Te király, bestye táncos király, elvesztetted Magyarországot s a mi jogunkat, s az igazságos ítéletet Lőrincz herceg birtokára, bizony te meghalsz. György kihúzta cseh kardját és megszúrta több mint háromszor. A király leesett a földre, csak egy szál ruhában ült a szobában.

Tomori Pál, megtudva azt, hogy megölte, rögtön nekirontott Györgynek. - Ó, te gyilkos lator! - mondta Györgynek. Tomori páncélban volt, nem vetkőzött ki, mert őrizte a irályt, csak éppen hogy elment a szállására a szolgáihoz. Pál mindjárt megölte Szepesi Györgyöt. Szepesi Györgynek volt egy alhadnagya nagy csapattal, hogy meghallotta, hogy urát, Györgyöt megölték, azonnal a Cseribasára rontott csapatával, s ott megölték Tomori Pált. Íme ily módon hárman feküdtek holtan. És, mondta a magyar vitéz, már éjszaka volt, péntekre virradóra, s nagyon sötét volt az éjszaka. És tüstént gyorsan Györgyöt és Pált egy sírba fektették a falusiak templomában. Lajos királyt ruhájából kivetkőztették, s így vitték a tóhoz. De nem bocsáták le a tóba, hanem a tó partján lenn ástak sírt szegénynek, s otthagyták.

Ily módon láttam én előbb említett káplántársaimmal a három szúrást testén; aranykereszt függött a nyakán, vékony ruhában és ingben volt, amint levetkőztették, és az ujján jegygyűrű volt még tanúságul.

Mikor a cseh Czettrich látta ezt a borzasztó viaskodást, szegény gyorsan lóra szállt csak két udvari fegyveressel, és egész éjszaka bolyongva sorsa elvezeté Székesfehérvárra. És ott hallva, hogy Mária királyné Budáról Bécsbe távozott, maga is utána lovagolt. És amikor Czettrich a királynéhoz érkezett, a királyné nyomban kikérdezte Czettrichet Lajos királyról; és ily módon mondott el előtte mindent. És a királyné megparancsolta, hogy fogják el őt, s a városházába zárják el. És gonosz halállal meg is ölték őt a németek. Ezt vetették a szemére szegénynek: ha nem hagytad volna el őt, nem ölték volna meg őt kegyetlen halállal. De ha el nem szaladt volna, mindjárt őt is megölték volna. Így magát Czettrichet is kiirtották a németek a világból.

(Erdélyi László és Juhász László fordítása. Mohács emlékezete 47. o.)

orlai_petrich_lajos.jpg
Orlay Petrich Soma: II. Lajos holttestének a megtalálása

 

Szerémi nem elégedett meg azzal, hogy ő maga beszámolt erről az eseményről, hanem hozzácsatolta a fent említett Tatai Miklós levelét, amelyet teljes egészében ide illesztünk, mielőtt a Szerémi-féle leírással foglalkoznánk:

Mikor az 1526. évet írták, abban az évben G volt a vasárnapi betű. Abban az évben indult el a törökök császára, név szerint Szolimán Zoltán Magyarország felé, Keresztelő János nyolcadán Lajos király ellen, már Nándorfehérvár nevezetes várának elfoglalása után. Az ő hatalmas meghagyásából a Száva folyón át és a Dráva folyón át hidakat készíttetett. S látta a mondott császár, hogy senki sem áll neki ellen; bátran átjött azoknak a folyóknak hídjain, amelyek szétválasztják egymástól a szigeteket, vidékeket, s tábort ütött Siklós vára alatt. Azután pedig a fiatal király, aki járatlan volt a háborús dolgokban, mint az esztelen, hallgatott, s a magyar főemberek és bárók tőle várták, mit kell cselekedniük. Tamás győri püspökkel, királyi kancellárral levelet íratott, s a királyi felség futárai mindjárt elvitték Csehországba. És Mária királynéi felség Németországba és Magyarország más tartományaiba írt leveleket.

Ahogy véltük, tízezer ember jött a magyarokon kívül. Azután volt egy magyar csillagjós, név szerint Menyhért, aki, mondják, megmondta, hogy a pápa meggyógyul; s egy papírján kimesterkedte a király születését, hogy ne menjen a háborúba, mert otthagyják egy sírban a mocsár mellett. Ezt a papírt pedig egy futár keze adta át, de Lajos király elől elrejtették; vonakodtak tudomására felolvasni, hogy hadjárata abba ne maradjon. És ugyanabban az időben volt egy másik csillagjós is Mária királynénál, név szerint a német Borgbirius János; mesterkedett neki jó órát, hogy abban induljon a háborúba; hogy Lőrinc vértanú napján menjen, mely pénteken van, délután, Venus első órájában. Mindjárt megindult Lajos király az előbb mondott hadinéppel; Mária királyné Buda várában maradt. Lajos király Tolna városa mellett ütött tábort Budáról való kiindulása második napján. Vele volt négy káplán; az ötödik Antal, a szent hittudomány doktora s magának Lajos királynak kiváló prédikátora. Hogy a magyarok főemberei megtudták, hogy a király már táborában van, mindnyájan maguk külön, vidám szívvel siettek csapataikkal köré.

Amint látta Lajos király, hogy számos hadinépe van, megint felkerekedett Báta mezőváros alá, ahol a szentséges vért tisztelték. Ott Lajos király Mária mennybevitelének napján prédikációt és misét hallgatott, gyónást végzett és azonfelül áldozott. Antal doktor beszédében jövendölt. Bevezetésében lelkesítette a vitézeket és mindkét hadinépet harcra a pogányok ellen: Szeretett testvérek, hamarosan a húsvéti bárány vacsoráján leszünk Vele. - Azután visszavonta, s szerencsés ütközettel bátorította azokat a vitézeket. Néhányan mosolyogtak, örü1tek, mások azonban nem vették tréfára. A már mondott Báta mezővárosból leszállt Lajos király seregével közel Mohács mezővároshoz; a mezőn tábort ütött. Hogy ezt meghallotta Szolimán Zoltán császár, mindjárt felkerekedett Lajos király ellen. És legott elkezdtek mindkét részről párbajt vívni egymás közt két teljes héten át. A keresztényeknek az Isten számos győzelmet adott. Haragos szóval mondták a császárnak a török basák: Hogyha nem bocsátkoznak teljes harcba velük, közülünk, törökökből hamarosan kevesen maradunk. Amit hallva, a törökök császára azonnal kiterjesztette szárnyait az izmaelita hadi- néppel több mint három mérföldre, s mindkét részen a pogányok és a keresztények szemtől szembe álltak a harcra.

És szerdán, Keresztelő János fővételének napján déli három óra után rohantak ütközetbe, s ott felülmúlták az izmaeliták a magyar hadinépet. Hogy ezt látta Lajos király, így jövendölt, mondván: Ti, Szittyaország nemzetsége, ez alkalommal harcoljatok férfiasan, mert ezután nem lesz tietek Magyarország. Mert én itt halok meg, ettől a naptól Budát nem fogom látni szememmel. - És volt a háború fővezére elsősorban Szepesi György s vele Tomori Pál, aki bácsi érsek volt, és már egyházi rendben volt. És sok más főembert földre terítettek ott az ellenség fegyverei.

Lajos királyt az a két előbb mondott báró maga közé vette, békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába. Az éjszaka nagyon sötét volt és esős; két nagy mérföldre volt az a hely, ahonnan jöttek. A plébános szobája meleg volt, s ott Lajos királyt kivetkőztették ércpáncéljából és sisakjából. Míg Lajos király fáradtan ült, hamar készítettek néki egy kis ennivalót, hogy már egyék. Mondta Tomori Pál: Egyék hamar királyi felséged, mert a törökök gyorsan utánunk sietnek. - És Szepesi Györgyhöz [Szapolyai György - KF] szólt: Nagyságod menjen szállására, én is hasonlóképpen az enyémre. Ne késlekedjünk, mindjárt lovagolnunk kell Buda felé. - Én kész vagyok - mondja György -, menjen csak tisztelendő uraságod a szállására, én bizony a királyt megvárom.

Tomori Pál elment szállására szolganépével, lámpásokkal. Azután pedig György mondja Lajos királynak: Te táncos király! Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot s a mi atyai jogunkat Lőrinc herceg összes birtokaira, aki lekötötte magát magtalanságra, s így a mi atyánk is viszont neki. - Lajos király mondja: Nem az én akaratom, hanem a mágnásoké és a főpapoké. - Megragadta a királyt dühösen hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a háromélű cseh karddal.

Czettritz és a királyi felség más kamarásai megijedtek, s Tomori Pál szállására futottak, s mondták nagy hangon: Gyorsan, gyorsan, nagyságos uram, mert megöli Lajos királyt Szepesi György. - Hogy ezt hallotta a bácsi érsek, azonnal felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, s ő viszont őt ölte meg. Hogy ezt meghallotta Szepesi György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt, viszont Pál érseket ölték meg. És az éjszaka nagyon sötét volt; házakat gyújtottak fel tűzzel a faluban, s a tűz lángja mellett több mint két óráig tartott a harc mindkét részről. És oly nagy volt a zaj, hogy két mérföldre elhallatszott a levegőben kiáltozásuk. Úgy mondják, hogy a törökök császárának csatájában nem esett el annyi katona Mohács mezején, mint Lajos király halálának óráján. György csapata megmaradt; Tomori Páléból kevesen menekültek el.

Az előbb mondott György hadnagya és népe tanácsot tartott, s a nevezett György meg Pál főembereket ugyanott a falu templomában egy márványsírba tették. És a királyt lepedőbe göngyölték mezítláb és fedetlen fejjel, a királynétól készített aranyos ingében, nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján; mindezt rajta hagyták jelül a megismerésre. Azután beburkolták vértől ázott saját ruháiba, s mint valami vértanút vitték éjfélkor vissza a tó partja alá, közel a Csele faluhoz. És kis gödröt ástak neki éjjel, lámpák fényénél, s őt ott hagyták.

És ott feküdt a szegény Lajos király Keresztelő János fő- vételének napjától Szent Márton hitvalló napjáig. János vajda nem volt a háborúban, mert őt haragjukban kétszeresen száműzették a főurak és a főpapok Lajos királlyal és az országlakosokkal; s haragon kívül állott Szepesi György, János vajda testvére.

És akkor a császár meghallotta, hogy Lajos király nincs tartományában, s a Duna folyó mindkét partján menekülnek a földet elhagyva a főemberek, nemesek és nem nemesek Esztergomig, s Budát ellepték a vakok és a sánták. És hogy így ezt hallotta Szolimán Zoltán császár, mindjárt indult Budát meglátogatni, s a legnagyobb diadalmenettel tért vissza békésen országába, Konstantinápoly városába. Azután János vajda hallotta, hogy Buda városa Pest városával együtt üres; akkor huszonöt mérföldre volt Budától. És elküldött egy magyar vitézt, név szerint Kun Gotthárdot az elfoglalására, s így János vajda birtokolta Budát. Amikor bement a budai várba mindenszentek előünnepén, ebéd után János királyhoz járultak a derék septemvirek, ki-ki maga előtt kezében tartva egy pálcát, s együtt térdet hajtva mondták neki: Bármit bíz ránk nagyságod, elrendeljük.

Ezután kezdett János vajda tudakozódni Lajos királyról, mintha nem tudná. És ezután az udvari emberek közt terjesztették az udvari emberek, hogy egy halász megtalálta testét egy gödörben elmerülve a Csele-tó mellett, Lajos királyt. És elküldött minket, két káplánt érette kocsival, s így találtuk meg őt ugyanazon módon, mint meg van írva róla fent. És testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra a temetésre. János vajda Budáról készíttetett neki száz aranyforintból egy nagyon szép koronát aranyművesekkel, s tisztességgel temette el, mint királyt illik, s mint az ő kegyes urát, Szent Márton hitvalló napján, szombaton. És önmagát vasárnap koronáztatta meg a magyarok királyává, akit végül legkevésbé tiszteltek és féltek.

Így van vége ennek a levélnek egy buzgó káplánja által, kinek nagyon kegyes ura volt Lajos király. Láttam és láttuk jobb oldalán a három szúrást. Mert Lajos királynak öt oka volt a halálra: először mert kétszeresen száműzték az országlakosok János vajdát; másodszor mert ez Székely György [Dózsa György - KF] keresztes vitéztől megszabadította Kázmér fia László királyt Magyarországgal együtt; harmadszor mert az országlakosok esküt tettek, hogy a Magyarország királyának megszakadása esetén ő lesz a magyarok királya, s ezt függőpecsétes bullával adták a kezébe; negyedszer mert egész birtokát hűtlensége miatt Lajos királlyal szétosztatták, s nem tudta már végül hová lehajtani fejét; ötödször Lőrinc herceg birtoka miatt, mert ennek, magszakadása után az erre a két ifjúra, vagyis Szepesi Györgyre és János vajdára szállt át, de Lajos király Móré Lászlónak ajándékozta ; hatodszor, mert a csillagjósok kimesterkedték neki, hogy ne menjen háborúba, mert otthagyják. És így tovább.

Lajos király halálának okai a magyarok, de a magyarok nem okai annak, hogy országukat elvesztették, hanem inkább okai a németek, amely okokról ezek bizonyságául más krónikás történetben főjegyzők írtak címerük alatt Esztergom várában. A rómaiak királya saját kezűen írt levelet János királyhoz, hogy engedje át neki János király Budát; majd Ferdinánd levelet írt a magyar főemberekhez, kik Jánoshoz csatlakoztak, hogy őt ne koronázzák meg, míg törvényesen nem harcol a pogányokkal, s át nem űzi őket a tengeren túl; s nagy hite alatt megírta ezt az összes magyar vármegyének is, s ezeket az ígérgető leveleket futárával szétküldte az egyes vármegyéknek. És hogy a magyarok köznépe ezt megtudta, inkább csatlakoztak Ferdinándhoz, mint János királyhoz. És főleg mikor Czibak Imre megtudta ezt az ígéretét Ferdinándnak, titokban mindjárt menlevelet kapott Ferdinándtól János király ellen. S hogy megtudta a rómaiak királya Szittyaország köznépének akaratát, mindjárt elindult Magyarországba. És így tovább.

(Erdélyi László és Juhász László fordítása. Mohács emlékezete 49-52 o.)

Szemtanúk és szellemek

Adott tehát a fenti két forrás, és a gyilkossági teória, miközben a források egy része váltig állítja, hogy II. Lajos menekülés közben a mocsárba veszett oda. Na de ki is az a Szerémi György? Annyit tudunk róla, hogy valamikor 1490 körül született Corvin János birtokán, majd Gyulán járt iskolába, és 1514-ben szentelhették pappá. Eljutott a királyi udvarba, ahol különböző püspököket szolgált, majd 1523-ban megkapott egy aradi kanonoki javadalmat. Később II. Lajos udvari káplánja lett, a mohácsi csatába elkísérte a királyt, de az ütközetben már nem vett részt. Ezt követően Szapolyai János szolgálatában állt annak haláláig, majd János Zsigmondot is szolgálta. Utolsó bizonyos adatunk szerint 1548-ban a bécsi egyetemet látogatta.

szekely_bertalan_ii_lajos.jpg
Székely Bertalan: II. Lajos testének megtalálása

 

Lajos király halála nem az egyetlen szenzációsnak tűnő elem Szerémi munkájában. A Hunyadiakról szólva megjegyzi például, hogy Cillei Ulrikot azért ölette meg Hunyadi László, mert amaz veszített egy kockajátékon, és ezen felháborodva karddal ment neki Nándorfehérvár urának, aki meg is sérült, mielőtt a támadót levágták volna. De ő írja azt is, hogy V. László király ezt követően nem Prágában halt meg, hanem Szilágyi Mihály csapatai fogták el Budáról menekülőben, és rögtön utána a Dunába is fojtották az uralkodót. Szilágyinak sem jutott jobb sors Szeréminél, mert tíz felé fűrészeltette Murád szultánnal. Tekintve, hogy más, hiteles forrásokból tudjuk, hogy a fenti három történet egyike sem igaz, óvatosságra kell hogy intsen minket a Lajos király halálával kapcsolatos beszámolót illetően.

Bajban vagyunk Tatai Miklós személyével is, Szerémi György írásán kívül ugyanis nem létezik olyan forrás, amely csak említés szintjén is árulkodna arról, hogy ezen a néven valaha is volt udvari káplánja II. Lajosnak. Mondhatnánk persze azt is, hogy a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka, és hogy a források köztudottan hiányosan maradtak ránk, de ebben az esetben talán kivételt tehetünk, a 16. századi Magyarország ugyanis már korántsem azokkal a forrásadottságokkal rendelkezik, mint a 13. századi. A Jagelló-udvar személyzetét okleveleken, számadáskönyveken keresztül alaposan megismerhetjük, de sem ezek, sem pedig más elbeszélő források nem említik meg Tatai Miklós nevét. Mégis a történészek között egy darabig vita folyt arról, hogy vajon a Szerémi munkájához csatolt levél Tatai saját kézírása-e, egészen addig, amíg Szerémi kézirata nem került az OSZK birtokába, és meg nem vizsgálták az eredeti szöveget. Ebben Szerémi maga jelenti ki műve zárásaként, hogy mindezt ő vetette papírra, beleértve tehát Tatai levelét is. Tehát Tatai levele nem bizonyíték egy ilyen nevű udvari káplán létezésére, mivel nincs tőle származó kézírás sem. Jegyezzük meg, hogy Tatai Miklós mellett a Szerémi által említett másik udvari káplánra, Dávid Jánosra sincs semmilyen adatunk.

Szerémi munkájának vizsgálatakor egyetlen egyet alighanem kijelenthetünk biztosan: a Tatai-féle levél előbb volt készen, mint a Magyarország romlásáról, mert annak tartalmát egyes pontokon átveszi, máshol viszont ellenkezőleg ír. Két helyen például maga Szerémi is arról ír, hogy II. Lajos mocsárba veszett, mielőtt rátérne a Tatairól átvett verzióra.

Ha összehasonlítjuk a máshonnan szerzett adatainkkal, akkor komoly kétségeink támadhatnak arról, hogy a Tatai-féle levél szerzője, legyen az bárki is, valóban járt-e a mohácsi csatatéren. A legelső probléma mindjárt a király körüli szereplőkkel akad: Szapolyai György halálának mikéntjéről kevés tudomásunk van, Tomori Pál sorsát azonban jól ismerjük. A magyar hadsereg főparancsnokát, török források egyhangú tanúsága szerint, levágták a csatatéren, és a fejét elvitték a szultánhoz. Hogy biztosak legyenek a sikerben, a törökök a magyar hadifoglyokkal azonosíttatták Tomorit. Bármi is történt tehát II. Lajos halála körül, abban Tomorinak nem lehetett szerepe.

tomori_pal.jpg
Tomori Pál

 

Egy jelentés, és ami benne foglaltatik

Talán az egyik legfontosabb forrásunk Sárffy Ferenc győri főkapitány jelentése Brodarics István kancellárhoz, amelyben beszámol a király holttestének a megtalálásáról. Az 1526. október 19-én Győrben kelt levélben Sárffy beszámol arról, hogy a király kamarása, Ulrich Czettrich segítségével lelték meg Lajost. Czettrich felismerte a helyet, ahol a király elesett, és maga gázolt bele az iszapos vízbe, de csak a király fegyvereit húzta ki a vízből. Nem messze megtalálták Andreas Trepkának, La (temetetlen?) testét, aki a király udvari cseheinek volt a kapitánya. A többi holttestben sem ismerték fel a királyt, egészen addig, amíg egy sírdombot nem pillantottak meg, amelyet elkezdtek kibontani. Czettrich végül a lábán lévő jelről felismerte a király tetemét, miután vízzel letisztította azt. Később a fogai alapján is a király holttesteként azonosították a megtalált férfit, akit megmostak, és elszállították Székesfehérvárra.

A Szerémi-féle szövegek és a Sárffy-jelentés közötti ellentmondások nyilvánvalóak: míg Sárffy szerint a király holttestén külsérelmi nyomok nem voltak láthatóak, leszámítva egy aranyérme nagyságú sebet a király ajkán. A holttest romlatlanságáról és szagáról szóló passzusok csaknem egy az egyben átvételek a hagiográfiai irodalomból, amely a szentek kapcsán számolt be hasonló esetekről a halál után. Mivel Sárffy egyházi ember volt, (győri kanonok, és rábaközi főesperes), ezért ezek aligha voltak ismeretlenek a számára, így tévednek azok az írások, amelyek azon az alapon próbálják hitelteleníteni Sárffy jelentését, hogy egy hathetes hulla nem produkálhat ilyen jelenségeket. A filológiai érvek mellett érdemes arra is gondolni, hogy a királyt végül is csak a fogai és a lábán lévő jel alapján azonosították, aligha volt tehát a holttest megnyerő állapotban.

A másik probléma a holttest Székesfehérvárra szállítása, amelyben mindkét forrás megegyezik, csakhogy Sárffynál ezt ők maguk tették meg Mária királyné megbízásából. Szerémi a saját szövegében azt mondja, hogy ő maga már Székesfehérváron látta a király tetemét, és ott látta rajta a három szúrt sebet, majd ezt követően, mint fentebb láttuk, egy volt katona vallomásán keresztül ecseteli a történteket, és csak a végére csatolja a Tatai-féle levelet, amelyben viszont az szerepel, hogy a két káplán vitte a király testét. A Tatai-féle szövegben ráadásul mintha lenne egy kis időbeli zavar is: Szapolyai János Buda elfoglalása után (mindenszentek előestéje, október 31.) küldi el a két káplánt, akik Szent Márton napjára teljesítik is a küldetés. Bár a szöveg szombatra írja Márton napját, abban az évben vasárnapra esett, november 11-re. Az nyilvánvalóan valószínűtlen, hogy október 31.-e és november 11.-e között Tatai és társa Budáról leutaztak a mohácsi csatatérre, ott megtalálják Lajos testét, majd az elindulásuktól számított két héten belül már Székesfehérváron találjuk őket. Ha viszont Tatai és társa nem Budáról indultak, akkor magyarázat nélkül marad, hogy hol töltötték az időt augusztus 29., a király halála, és november 11. a király holttestének a fehérvári leszállítása között, úgy, hogy Tatai és Szerémi is kifejezetten hangsúlyozta, hogy a kutatás Szapolyai megbízására történt. (Tegyük hozzá, hogy Szapolyai saját levele szerint, amelyet Lengyelországba küldött, a temetés Szent Márton napja előtti pénteken történt).

További ellentmondás, hogy a Tatai-féle levélben említett holttestet később találják meg, mint a Sárffy-féle jelentésben említett tetemet. Míg Szeréminél nincs semmilyen említés arról, hogy mi alapján azonosították a királyt, addig Sárffy ezt nem hagyja figyelmen kívül. További probléma Szerémi írásával, hogy ő arról számol be, hogy Ulrich Czettrichet Mária királynő megölette közvetlenül azután, hogy az az augusztus 29-i mohácsi csata után tudósította őt a férje haláláról. Ez teljességgel valószínűtlen, mivel Czettrich, mint azt láttuk, életben volt 1526 októberében, és a megöletéséről szóló passzust nem támasztja alá semmilyen egyéb történeti forrás. Szerémi és a Tatai-féle levél hitelességén tehát egy újabb csorba esett, feltéve, ha nem hisszük azt el, hogy Sárffy egy hamis jelentést adott a kancellárnak, amelyben egy halott kamarás cselekedetei köré húzza fel a király holttestének fellelését. A dátumokból ráadásul rögtön nyilvánvalóvá válik az is, hogy ha Tatai Miklós és társa létezett is, akkor ők egy másik holttestet vittek el Székesfehérvárra, nem a királyét, hiszen Sárffyék megelőzték őket. Ez esetben pedig érthetővé válik, hogy azon a testen miért lehetett három szúrás cseh kardtól.

Egy gyűrű mind felett

A Szerémi-, és a Tatai-féle tudósítás persze nemcsak a Sárffy-jelentéssel és a török értesülésekkel nem korrelál, hanem egy másik oklevél is arra utal, hogy a gyilkossággal foglalkozó teóriákkal bizony problémák vannak. Egy elemet azonban mindkét verzió kiemel a király kapcsán: mire megtalálták Lajost, addigra őt már egyszer eltemették. De kik voltak azok, akik elhantolták a királyt a csata után? Ne feledjük el, hogy Sárffy beszámolója szerint Lajos volt az egyetlen, akit eltemettek, a többi holttest a szöveg alapján temetetlenül feküdhetett a helyszínen. Erre a kérdésre egy oklevél adja meg a választ, amelyet Báthory István 1527. június 24-én Pozsonyban adott ki:

Báthory István, Magyarország nádora és a kunok bírája ezennel tanúsítjuk, hogy nemes mlatoviti Horváth Márton néhai felséges Lajos király úrnak a pecsétgyűrűjét – amelyért felséges Mária királyné úrnő a Miklós mester, pécsi kanonok pecsétje alatt kelt írással őt küldte el a közelmúlt napokban azokhoz a jobbágyokhoz, akik néhai Lajos király úrnak az öltözékét a mohácsi mezőről magukkal vitték – jelenlétünkben hűségesen átszolgáltatta a királyné őfelségének, amelyet azután őfelsége a tanácsos urak jelenlétében szétvágatott. Őfelsége mentesítette őt ezzel az üggyel kapcsolatban, most pedig őfelsége példáját követve mi is a jelen oklevelünkkel teljességgel feloldjuk őt minden felelősség alól. Kelt Pozsonyban, Keresztelő Szent János születésének ünnepén, az Úrnak egyezerötszázhuszonhetedik évében.

(Prokopp Gyula fordítása)

Vagyis a történet nem túl prózai: helybéli lakosok a csata után megtalálták a királyt, és eltemették, de előtte magukhoz vették a király ruháját és a gyűrűjét. Sárffy jelentésében nem esik szó sem gyűrűről, sem öltözékről, vagyis feltételezhetjük, hogy a királyt ezek nélkül találták meg. Tatai levele viszont pont ellenkezőleg szól, külön hangsúlyozza, hogy Lajost gyűrűvel az ujján, aranyozott ingben és vékony aranyláncon függő kereszttel temették el. Tatai levelét legfeljebb az támaszthatná alá, ha kiderül, hogy Lajosnak két gyűrűje volt, az itt tárgyalt pecsétgyűrű, amelyet hivatalos aktus keretében szét kellett törni, hiszen okleveleket lehetett vele érvényesíttetni, valamint a házassági jegygyűrűje. Utóbbi esetben azonban némiképpen érthetetlennek tűnik, hogy a jegygyűrűről ez az oklevél miért nem számol be. Már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy Habsburg Mária azon királynék közé tartozott, akik szerették a férjüket, és egy aranyszív-medált viselt, amelyet a férje a haláláig viselt, legalábbis a királyné végrendelete szerint. Néhány ábrázoláson felbukkan ez a medál Márián a mohácsi csatát követően, de maga a tárgy nem maradt fenn, mert az özvegy királyné a halálakor beolvasztatta, és az érte nyert összeget a végrendelet szerint szétosztották a szegények között.

habsburg_maria.jpg
Habsburg Mária fiatalkori ábrázolása

 

A gyűrűvel kapcsolatban érdemes egy másik forrást is felidéznünk, amelyet Antonio Boemo, egy cseh származású velencei kém 1526. november 12-én kelt. A jelentésében a következőket írta:

A király néhány főpappal és úrral szintén menekülésre fogta, mikor látta, hogy már mindenki elmenekült. Egy Báta nevű helyre érve a király át akart gázolni egy mocsáron, Czettrich nevű kamarásának példáját követve, de mivel túl nehéz fegyverzetben ült egy páncélozott lovon, Trepka udvarmesterrel és másokkal együtt ott lelte halálát. (...)

A királyné elküldte kamarását, Czettritzet, hogy keresse meg a királyt azon a helyen, ahol elsüllyedt a mocsárban. A vízben találta meg, még a fegyverzete is ott volt mellette, amit valaki leszedett róla. Egy kis gyűrűt is talált, amit a királyné ajándékozott urának. A bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt, levágott szakállát egy kendőbe tette, és megmutatta a királynénak. A király testén nem talált sebet. A holttestet egy kátránnyal bevont ládába tették és Székesfehérvárra vitték. Antonio ott látta, a templom közepén.

(Erdősi Péter fordítása)

Fontos megjegyeznünk, hogy az értesülései meglepő pontokon vágnak össze Sárffy jelentésével. Egyrészt megemlíti, hogy a király fegyverei a holtteste körül voltak, másrészt Trepkáról is megemlékezik, aki, mint láttuk, a király közelében halt meg, és róla szintén említést tesz Sárffy. A mocsaras környék is stimmel a leírásban, egyedül azt a momentumot nem emeli ki, hogy Czettrich a király ujjáról levette a jegygyűrűjét, és a szakállából is vitt egy darabot azonosításképpen. Vélhetően ezekhez az információkhoz a kereső csapat egy tagjától juthatott hozzá Antonio Boemo. Hogy a Sárffy-féle jelentés nem kitalált, és hogy valóban a király holttestét hozták el Székesfehérvárra, azt ez a jelentés is megerősíti, mert abban az esetben, ha ez nem így történt volna, azt alighanem sürgősen jelenti a feletteseinek. Ebből viszont az következik, hogy ha a Tatai-féle kutatócsapat létezett is, az nem találhatta meg a király holttestét, hiszen azt november 10-én vitték Székesfehérvárra, míg a velencei kém két nappal később már tudta, hogy a jegygyűrű Mária királynénál volt.

A gyilkos magyarok és a gyilkos Szapolyai

Érdemes felvennünk egy kicsit máshol is a fonalat, gyilkosságról ugyanis nemcsak Szerémi írt. A csata napjától kezdődően keletkező források ugyanis változatos formában adnak hírt a király sorsáról. Egy részük tudni véli, hogy megmenekült, ám ezek az értesülések egy idő után lényegében "elfogynak". A király halálának van egy másik verziója, mégpedig az, hogy a törökök elfogták és lefejezték, sőt a fejét még mindig őrzik egy fából készült ládában Isztambulban. Ezeknek egy része későbbi forrás, és alighanem keveredett a király és Tomori Pál halála, így ezt most, mint a tárgyhoz nem tartozó csoportot, nem idézem fel.

Már 1526. szeptember 27-én Agostino da Mula arról számol be, hogy Bécs városában úgy beszélik, hogy a magyarok összefogtak a törökökkel(!), és a magyar bárók és nemesek mind árulók voltak, a király pedig halott. Egy másik velencei kém, Andrea Partiba 1526. november 2-án pedig azt írja Bécsből, hogy a király holttestét tizenöt nappal korábban megtalálták, de az uralkodót a barátai ölték meg. Emellett pedig egy másik verzió is elkezdett terjedni, mégpedig az, hogy a magyarok magára hagyták a királyt, és nem siettek a segítségére. Ennek a nézetnek a legfontosabb szószólója I. Ferdinánd diplomatája, Johannes Cuspinianus volt, de 1528-ban Ibrahim nagyvezír is azt mondta Hieronymus Laskinak, hogy bár a magyarokat kiváló harcosoknak gondolta, de a csatában cserben hagyták a királyukat.

johannes_cuspinianus.jpg
Johannes Cuspinianus idősebb Lucas Cranach festményén

 

Ezekre a vádakra válaszul született meg Brodarics István írása, amely visszautasította ezeket a vádakat. Úgy tűnik, hogy kevés eredménnyel, mert Szerémi 1545 körül a fentebb idézett írása mellett Wolfgang Lazius 1548-ban szintén leírta azt az Ausztria történetének tizedei címet viselő munkájában, hogy Szapolyai György volt Lajos gyilkosa. Igaz nála nyoma sincs Szerémi mészárlásának, "megelégedett" azzal, hogy a későbbi magyar uralkodó testvére szándékosan nyomta le Lajos fejét a víz alá.

A hivatalosnak tekintett forrásokban alapvetően a Habsburgok és a híveik kerülték a gyilkosság teóriáját, bár kétségtelenül jól jött volna nekik, ha kiderül, hogy Szapolyai megbízásából ölték meg II. Lajost, hiszen akkor érvelhettek volna azzal, hogy egy királygyilkost aligha szerencsés a magyar trónra juttatni. A szélesebb nyilvánosságnak szánt röpiratokban, népi énekekben és újságokban azonban már korántsem voltak ennyire visszafogottak, és Szapolyait (és a magyarokat) nemcsak a törökkel való lepaktálásban, hanem a király meggyilkolásában mondták bűnösnek. Szerémi, elhallgatva Szapolyai János szerepét, megelégedett a suttogó propaganda azon részével, amelyik a király haláláról szólt, és lényegében ezt jegyezte le, Tatai Miklós szájába adva a történetet.

A Tatai-féle levél megbízhatósága tehát minimum megkérdőjelezhető. A szerző személyét nem ismerjük más forrásokból, és az abban foglaltak tetemes részét (Tomori Pál halála, Ulrich Czettrich halála, a király öltözékének és gyűrűjének a sorsa stb.) más források nem támasztják alá, sőt, egyenesen ellentmondanak neki. Ha meg is történt a Tatai-féle holttestkeresés, akkor viszont a dátumokból (és a királyhoz tartozó tárgyak hiányából) egyértelmű, hogy nem találhatták meg II. Lajos holttestét, hanem valaki mást vittek el Székesfehérvárra, akin aztán Szerémi láthatott három szúrt nyomot.

Az már csak a sors furcsa fintora, hogy a fentebbi Habsburg-propagandát maximálisan elfogadva utóbb számos szerző, többek között Kolozsvári Grandpierre Endre, amellett kardoskodott, hogy II. Lajost megölték. Ez már csak azért is különös, mert Kolozsvári Grandpierre éppen a Habsburgokat teszi felelőssé a király előre kitervelt meggyilkolásában, holott a Szerémi-féle gyilkossági sztorik éppen az ő sugallatukra születtek meg. A történészek viszont leginkább azt mondhatják, amit már elég régóta tudunk: II. Lajos megölésére nincs semmilyen egzakt bizonyítékunk.

 

Felhasznált irodalom:

B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, 2011. Corvina Kiadó

Farkas Gábor Farkas: II. Lajos rejtélyes halála II. Magyar Könyvszemle 1. szám. 117. évf. (2001)

Kasza Péter: Holttest a patakban. Magyar Könyvszemle 4. szám 131. évf. (2015)

Kiss Károly - Katona Tamás (szerk.): Mohács emlékezete. Budapest, 1987. Európa Kiadó

Prokopp Gyula: II. Lajos pecsétgyűrűje. Vigila 32. (1967)

Szebelédi Zsolt: Rejtélyes holttest a Csele patak közelében. Magyar Könyvszemle 4. szám 131. évf. (2015)