Szerző: Kanyó Ferenc

1335. november 19-én, Visegrádon, I. Károly magyar király feleségének, Piast Erzsébetnek a névnapját ünnepelték, emellett pedig a jelenlévő Luxemburgi János cseh király, valamint III. (Nagy) Kázmér lengyel király és a Német Lovagrend képviselői kihirdették a megegyezésük legfontosabb elemeit, és nem mellesleg egy pazar lakomát csaptak. A visegrádi királytalálkozó mintegy fél évszázadra meghatározta Közép-Európa hatalmi viszonyait.

Az Úr ezerháromszázharmincötödik évében, Szent Márton ünnepe körül János cseh király és fia, Károly, meg a lengyelek királya Magyarországra, Visegrád várába jött Károly királyhoz, hogy ott örök békeegyezséget kössenek. Ez meg is történt. A cseh király ebédjére Magyarország királyának bőkezűségéből mindennap kétezer ötszáz kenyeret adtak, és a királyi étekből is bőségesen; a lovaknak pedig egy napra huszonöt akó mérő abrakot. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen; borból száznyolcvan hordót mértek ki. Magyarország királya különböző drága ékszerekkel is megajándékozta a csehek királyát, úgymint ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüst márkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval. Mivel Lengyelország királya adófizetője volt a csehek királyának, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül bírta a lengyel király nővérét: Magyarország királya, Károly, ötszáz márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királynak fizetendő adózástól. Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket, vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették. (Thuróczy János krónikájából, fordította: Rácz György)

A XV. századi krónikaíró, Thuróczy János, kortárs forrásokat is felhasználva, így emlékezett meg a visegrádi királytalálkozóról, amely kétségtelenül I. Károly diplomáciai húzásainak a csúcspontja volt. Miután az állandó belharcokat követően megerősítette a hatalmát, oda tudott figyelni a külpolitikájára, amelynek egyik pillére kétségtelenül a lengyel szövetség volt. I. Łokietek Ulászló, Károly Róberthez némileg hasonlóan, úrrá lett Lengyelország széttagoltságán, és egyesítette az országot, közben pedig Károly Róberttel kölcsönösen támogatták egymást saját uraik, és időnként a szomszédaik ellen is.

I. Károly a Képes Krónika ábrázolásában

Eleinte megegyezésre törekedett a Habsburgokkal is, támogatva azoknak a Bajor Lajos német-római császár ellen vívott harcukat, ám mindez nem akadályozta meg abban III. (Szép) Frigyes osztrák herceget, hogy a király ellen lázadó Kőszegieket támogassa, és emellett pedig megszállva tartsa Pozsonyt és a Muraközt. Az elszigetelésükben ettől kezdve ő is érdekeltté vált. A lengyelekkel nem volt gond, ők szívesen csatlakoztak egy tervezett szövetséghez.

Luxemburgi János cseh király (forrás: wikipedia)

A nagyobb falat Luxemburgi János meggyőzése volt. A cseh királyt leginkább arról ismeri a világtörténelem, hogy később megvakult, és 1346-ban a százéves háború első nagy csatájában, Crécynél, a lovához kötöztette magát, és úgy rohant neki az angolok sorainak, akik azonban nem voltak tekintettel rá, és őt is lemészárolták több ezer francia lovaggal együtt. Ekkor még azonban csak egy nagyravágyó uralkodó volt, aki az összes szomszédjával hajba kapott. A lengyelekkel azért, mert jogot formált a lengyel trónra, és többször is háborúzott velük, egyszer I. Károly hadainak a cseh határra történő felvonulása győzte meg arról, hogy vissza kellene fordulnia Lengyelországból. Károly hol az ellenfele, hol pedig a szövetségese volt, Piast Erzsébet előtt a cseh király húga, Luxemburgi Beatrix volt a felesége, aki azonban korán elhunyt. De Luxemburgi János összerúgta a port a Habsburgokkal, és a német-római császárral is. A harcaiban azonban kimerült, és mikor Ulászlót a fia, Kázmér váltotta a lengyel trónon, akkor elhárult az akadály a cseh-lengyel megegyezés elől.

III. (Nagy) Kázmér lengyel király síremléke

A megállapodást Károly közvetítésével hozták tető alá: Luxemburgi János lemondott lengyel királyi címéről, cserébe pedig Kázmér tetemes összeget fizetett neki. A Thuróczynál olvasható összeg valójában nem a lengyel király által a cseheknek fizetendő adó volt, hanem János lemondó oklevelének a letéti díja. Károly ugyanis vállalta, hogy ha Kázmér nem fizetné meg a tartozását, akkor vagy a cseh király lemondó oklevelét küldi vissza, vagy a fennmaradó összeget.

A Német Lovagrend harcosai a jellegzetes címerpajzsaikkal

Visegrádon került sor a Német Lovagrend és a Lengyel Királyság közötti vitás kérdések rendezésére. A lengyelek I. Károlyt, a lovagok pedig Luxemburgi Jánost kérték fel döntőbírónak, akik Visegrádon, november 19-én ismertették döntésüket a lengyel királlyal és a lovagrend nagymesterének követeivel. Ennek eredményeképpen Pomerániát a lovagrendnek, Kujáviát és Dobrzynt viszont a Lengyel Királyságnak ítélték oda. Bár a két fél között a háború nem szűnt meg, az ítélet a továbbiakban hivatkozási alapul szolgált a későbbi békék és megállapodások idején.

A magyarok, a lengyelek és a csehek kölcsönösen elérték, amit szerettek volna. Megállapodás született arról, hogy a kereskedelmi utakat Magyarországról Bécs helyett Brno (Brünn) felé fogják irányítani különböző kedvezményekkel, és már a következő évben a cseh és a magyar hadak együtt rohanták le Ausztriát. Mind a csehek, mind a magyarok, mind pedig a lengyelek ettől kezdve biztosak lehettek abban, hogy egymás felől nem éri őket támadás, így koncentrálhattak külpolitikájuk egyéb területeire.

Felhasznált irodalom:

Engel Pál: Visegrádi kongresszus. In: Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Budapest, 1994. 732-733.

György, Rácz (ed.): Visegrád 1335. Bratislava, 2009.

Nagy Balázs: Magyar vonatkozások Luxemburgi Károly önéletrajzában. In: Körmendy Tamás – Thoroczkay Gábor (szerk.): Auxilium Historiae. Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére. Budapest, 2009. 225-230.

Köblös József (szerk.): Visegrád, 1335. Tudományos tanácskozás a visegrádi királytalálkozó 650. évfordulóján. Visegrád 1985. szeptember 30 – október 1. Budapest, 1988

Kristó Gyula – Makk Ferenc – Marosi Ernő (szerk.): Károly Róbert emlékezete. Budapest, 1988.

Szczur, Stanislaw: Az 1335. évi visegrádi királytalálkozó. Aetas 1993/1. 28-41.