Az életmentő "fagyhalál"

A fagyhalálról, sőt már a téli hidegről sem az életmentésre szokás asszociálni; eszünkbe juthatnak szerencsétlenül járt hegymászók, sarkkutatók, eltévedt túrázók, vagy a Don-kanyar jeges poklában - nem egyszer - 40 °C-ban - szenvedő magyar honvédek. Bár az 1943 január-februári visszavonulás során több ezer katona fagyott halálra (jóval kisebb számban, de korábban is történtek ilyen esetek) és tízezrek szenvedtek valamilyen fokú fagyást, akadt olyan is, akinek az életét mentette meg az extrém hideg. 

don_13.gif

Téli állások valahol a Don-kanyarban

Az 1918-ban született Kersey Vilmos póttartalékos őrvezető, aki 1942 áprilisától a 4. gyalogezred kötelékében teljesített szolgálatot a keleti fronton, Urivnál, túlélt egy fejlövést, kis híján megfagyott, majd hónapokig szenvedett sebesülése következtében, de nem hogy életben maradt, hanem teljesen meg is gyógyult, bár katonai szolgálatra alkalmatlanná vált, de ezt minden bizonnyal sem ő, sem felesége nem bánta különösebben. Kersey őrvezető 2004-ben hunyt el, elképesztő történetét pedig felesége mesélte el dr. Vajda Ferencnek, és az így került be A Don partjáig és vissza című, 2008-ban megjelent forráskiadványba.

Hosszas tárgyalások és huzavona - a németek az egész honvédség részvételét szerették volna elérni, amit a magyar vezetés le tudott alkudni egy hadseregre, egy páncéloshadosztályra és egy repülődandárra - után a magyar 2. hadsereg, rövid összekovácsolás után 1942. április 12-én kezdte meg felvonulását a keleti frontra. A hadsereget alkotó III., IV. és VII. hadtestek közül előbbihez tartozott a soproni 7. könnyűhadosztály, amelyet a 4. és 35. gyalogezred alkotott. A június 28-án induló támadás során mintegy két hét után érték el a Dont, de a legtöbb helyen a folyótól kissé hátrébb kényszerültek állásaikat kiépíteni. A Vörös Hadsereg emellett három hídfőt  - Uriv, Korotojak, Scsucsje - meg tudott tartani, amelyek különlegesen nagy veszélyforrást jelentettek.

image_gallery.jpg

A magyar hadsereg helyzete a támadás előtt: szeptember közepére alakult ki ez a helyzet, utána csak kisebb változások történtek

A 4. gyalogezred - amely a majd 1943. január 12-én induló szovjet támadás során elsőként roppan össze a túlerő hatására - pont az urivi hídfővel szemben foglalt állást, és egységei részt vettek a felszámolására irányuló kísérletekben is. A frontvonalak szeptember közepére megmerevedtek, onnantól gőzerővel zajlott a fedezékek és téli állások kiépítése; a novembertől meginduló hatalmas havazások tovább nehezítették mindkét fél dolgát, ugyanis bár a hó szigetelte és álcázta a bunkereket, de használhatatlanná tette a közlekedési és lövészárkokat, amelyeket rendszeresen takarítani kellett. Kersey Vilmos

"1942. december 7-én éppen a havat lapátolta ki a lövészárokból, amikor fejlövés érte. Elesett, és mivel akkor is havazott, betakarta a hó úgy, hogy csak a bakancsa orra látszott ki. Az volt az égi szerencséje, hogy hamarosan jött a váltás, így idejében megtalálták és nem fagyott meg. Bevitték a bunkerba, majd az elsősegélyhelyre." [1]

04.jpg

Ahogy annak papíron ki kell nézni: lövészárok és közlekedési árok Vécsey Béla alezredes rajzán (Vécsey Béla visszaemlékezései HL TGY 2658)

Az árkokat (legyen szó lövész-, futó-, vagy közlekedési árkokról) hivatalosan az ilyen esetek elkerülése miatt (is) legalább 180 centi mélyre kellett készíteni, lövészárkok esetében olyan fellépővel, ahonnan a katona tüzelni is tudott. Elképzelhető, hogy az őrvezető pont egy ilyen részt takarított, ahogy az is, hogy az árok mélysége nem volt megfelelő. Ez utóbbira több esetben utal naplójában Vécsey Béla alezredes, a szomszédos 35. gyalogezred parancsnoka, és egyben a hadosztály műszaki munkákért felelős tisztje, aki rendszeresen korholta a 4-eseket, hogy nem készítettek időben megfelelő fedezékeket, a fagyott földben pedig érthető módon alig haladtak a munkák, amit az emberhiány csak tetézett.

„Hát bizony gyalázatosan van az állás, de másutt is a 4-es állás, kiépítve. (...) A futóárkok a legtöbb helyen térdig érnek. Az elől lévő állásokban a futóárkok hiányoznak, az embernek belátott területen kell nyílt terepen szaladni. Az első vonalban az árkok köldökig érnek, a földhányás az ellenség felé nagy, de nem takar, a lövészek ezek tetején kukucskálnak ki. A fészkeket összekötő futóárok oly keskeny, hogy még én, a keskeny csípőjű sem tudtam benne közlekedni."[2]

kepek2_cropped0.jpg

Harcárok csomópont, közlekedési táblákkal (Vécsey Béla felvétele, magángyűjtemény)

Nagy veszélyt jelentettek továbbá az ellenséges mesterlövészek, akiknek rengeteg honvéd áldozatául esett: a dr. Viczián Antal által a korabeli népszerű western-figura után "Rövidujjú Jack"-nek nevezett lövészekről Bertalan Sándor hadnagy, a 35. gyalogezred szakaszparancsnoka is beszámolt. Egy alkalommal fegyencekből (erről is lesz majd szó bővebben) álló alakulatot bíztak rá, akiket érkezésükkor körbevezetett az állásokban:

"Lelkükre kötöttem, hogy ne nagyon emelkedjenek ki a vonalból, mert velünk szemben mesterlövész zászlóalj (sic!) van, és könnyen baj történhet. Hogy ezt igazoljam, egy botra feltűztem egy, a futóárokban talált rohamsisakot, abban a pillanatban mikor föltűztem, vagy felemeltem, három-négy találatot is kapott a rohamsisak. De ezek a hangoskodó emberek vagy nem hallották, vagy nem vették komolyan. Egypár kíváncsi ember kidugta a fejét, úgyhogy félórán belül 17 halottam lett.” [3]

224641936.jpg

Szovjet mesterlövészek Moszin-Nagant puskával. A kép illusztráció, 1941 előtt készülhetett.

Kersey őrvezető életét a hideg mentette meg; a fagyás hatására minimalizálódott vérvesztesége, és mivel a nagy hidegek miatt az egyes váltásokat fél, legfeljebb egy órában határozták meg, bajtársai még pont időben találtak rá. Az őrvezető sisakot  feltehetőleg nem viselt (bár az sem garancia mindenre). Aki lapátolt már havat, főleg úgy, hogy a kikotort mennyiséget oldalra és felfelé kellett eltávolítania, sejtheti is, hogy miért...

"Ezután három különböző magyar tábori kórházat járt meg. A harmadik kórházban olyan rosszul lett, hogy szünet nélkül jajgatott. Az orvos megnyitotta sebét, levezette az összegyűlt folyadékot, ettől megkönnyebbült. Ám a lövedék még mindig benne volt a fejében, ráadásul mellhártyagyulladást is kapott, olyan beteg lett, hogy elvitték a negyedik, egy német kórházba. Ott egy német orvos vette ki a golyót a fejéből, oda is adta neki emlékül. Sokszor emlegette a német kórházat, bár egyedül volt magyar, és nem tudott németül, de nagyon jó volt a koszt, mindenük megvolt."[4]

476.jpg

Magyar sebesültek szállítása gépkocsival a Don-kanyarban. Erdős Lajos karpaszományos őrmester felvétele.

Az őrvezető állapota szerencsére ettől kezdve gyorsan javult, így nemsokára szállíthatóvá vált; egy német sebesültszállító vonatra került, ismét egyedüli magyarként. Németországba azonban mégsem jutott el, mert még indulás előtt átkerült egy magyar vonatra. Lehetséges, hogy alakulata (vagy valamelyik magyar kórház) tájékoztatást kapott hollétéről, de elképzelhető, hogy egy újabb szerencsés véletlen jött közbe.

"Még állt a vonat, amikor feljött egy magyar tiszt és kérdezte, van-e magyar sebesült. Mondták, hogy egy van, és akkor a tiszt áttámogatta a magyar sebesültvonatra. Így jött haza Magyarországra 1943 tavaszán, itthon a budapesti helyőrségi kórházban teljesen meggyógyult. 1943. július 24-én leszerelték, és 1944. október 4-én megkapta az első fokozatú Tűzkeresztet."[5]

beolvasas0001.jpg

Turner Kálmán tábori lelkész misézik egy sebesültszállító vonaton.

Az 1941-ben alapított Tűzkereszt - az első világháborús Károly Csapatkereszt és Sebesültek Érmének "utódját" - első fokozatát 12 heti folyamatos frontszolgálattal rendelkezők és sebesültek (ők külön sebesülési pánttal) kapták meg, a második osztályt azok, akik nem első vonalban, de 6 hónapot szolgáltak, a harmadik fokozat pedig a hátországban megsebesült katonák (és civilek) részére volt adományozható.

tuzkereszt_i_osztaly.jpg

Tűzkereszt I. osztály

Kersey őrvezető, sebesülése következtében nem vett részt a világháború további harcaiban, bár a hadsereg még az 1950-es években is számon tartotta. 1951-es katonakönyvében ugyanakkor az szerepel, hogy "Csak munkaszolgálatra alkalmas."

1299333614_65.jpg

Ők sosem jutottak haza

 

[1], [4], [5] Vajda 66. o.

[2] Vécsey napló 1943. szeptember 23.

[3] Pergőtűz 230-231. o.

Források

dr. Vajda Ferenc (szerk).: A Don partjáig és vissza. Emlékek és fényképek a magyar királyi 2. hadsereg 1942-1943. évi hadműveleteiről

Sára Sándor: Pergőtűz – Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. A könyv a Krónika című 1982-es, betiltott TV-sorozatban közölt interjúk szövegét tartalmazza.

Vécsey Béla: Frontnapló 1942-1943 Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény, TGy/2622