Hosszabb szünet után folytatjuk magyarországi iparvárosokat bemutató sorozatunkat; most ismét északkelet felé vesszük az irányt, és Nógrád megye székhelyére, Salgótarjánba látogatunk. Bár a várost szintén igazi szocialista iparvárosként tartják számon, de akárcsak Komló vagy Tatabánya esetében, az itteni üzemek is jóval hosszabb múltra tekintenek vissza, ugyanakkor tény, hogy a település a szocializmus éveiben élte (remélhetőleg nem egyetlen) virágkorát. Salgótarján jelentőségét talán az mutatja a legjobban, hogy szinte mindnyájan találkoztunk már ott készült termékekkel, legyen szó a nagymama Karancs tűzhelyéről, különféle szeszes- és egyéb üvegekről, vagy az Ikarus buszok ablakairól.

A Karancs Szálló, a város egyik jelképe. A Fő tér azóta egy kissé átalakult...

Salgótarján talán az ország legszéttagoltabb városa, ugyanis számos falu és tanya egyesítésével hozták létre (és Komárom-Esztergom megye székhelyéhez hasonlóan az 1960-as évektől építették ki új központját), a hegyvidéki elhelyezkedés, amelynek következtében egyes városrészek között közel 300 méter szintkülönbség is lehet, pedig csak fokozta ezt. A mai város környéke a honfoglalás idején a Tarján törzs szállásterülete lett, a középkorban pedig a Kacsicsok, a Szécsényi család, majd a Bebekek birtokában is volt. Ezekre az időkre emlékeztet a város közelében található Salgó és Somoskő vára, valamint a mára szinte teljesen elpusztult Baglyaskő kis várának romjai is, amelyek a mai (1950 óta Salgótarján részét képező) Baglyasalja városrészben találhatóak.

A városközpont a Karancs-szállóból fényképezve; jól látható a kevés megmaradt régi épület, és megfigyelhető hegyek miatt széttagolt településszerkezet is. Háttérben az új kórház tömbje, 1967. (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ-VÁTI/FORTEPAN)

A mai várost 1922-ben hozták létre korábban önálló községekből (Baglyasalja, Zagyvaróna, Zagyvapálfalva /1961-től/, Salgóbánya, Somoskő + az 1970-es évektől 2006-ig Somoskőújfalu is ide tartozott) és számos kisebb faluból, tanyából és bányatelepből (Idegér-telep, Szilvás, Dugdelpuszta, stb.), amelyeket az 1960-as évektől négy nagyobb és egy kisebb lakótelep egészített ki. A mai Salgótarján felfutása az 1850-es években indult meg, ugyanis ekkor találtak nagyobb mennyiségű szenet a környéken; ez, és az 1867-ben megnyitott Pest-Salgótarján vasútvonal magával hozta a bányászat mellett az acél (és ennek folyományaként a tűzhelygyártás), de főleg az üveggyártás fellendülését is. 

A bánya drótkötélpályája 1900-ban (Magyar Földrajzi Múzeum-Erdélyi Mór cége/FORTEPAN)

A régi vasútállomás 1939-ben. Háttérben a Kálvária-domb. (Gyöngyi/FORTEPAN)

Ahogy láthattuk, a két háború között is töretlenül fejlődött a város, amelynek lakossága az 1920-as kb. 25 000 főről 1941-re 33 000 főre nőtt. Bár az ipari létesítmények jelentős károkat szenvedtek a második világháborúban, hamar újraindult a termelés; az üveggyár és üveggyapot-gyár mellett folyamatosan fejlesztették a bányákat, az acélgyárat és az Ötvözetgyárat is.

Salgótarján városrészei térképen

1950-ben döntés született arról is, hogy a "reakciós" Balassagyarmat helyett ide, az "igazi szocialista városba" helyezik át a megyeszékhelyet; az áttelepülés 1952-re fejeződött be, és bár a közelmúltban is felmerült, hogy ismét Balassagyarmat legyen a központ, jó eséllyel még sokáig Salgótarján marad Nógrád megye székhelye. Ahogy a nagyobb városokat, Salgótarjánt sem kerülték el az 1956-os forradalom eseményei, és bár sokáig úgy tűnt, a város megússza vérontás nélkül, végül itt zajlott le a forradalmat követő megtorlás legvéresebb sortüze. Emiatt a szokásosnál kicsit bővebben foglalkozunk az 56 októbere és decembere közötti időszakkal.

1950: megy a munka a Tűzhelygyárban (Magyar Rendőr/FORTEPAN)

Ahogy a korábban ismertetett iparvárosok esetében is, a munkásság itt is egyértelműen a forradalom pártján foglalt állást. A helyzet már október 23. előtt is feszült volt, az üzemekben egyre többen vetették fel a szovjet csapatok kivonásának szükségességét és a szocdem párt újraalapítását. Október 23-án, miután a helyi pártvezetés értesült a budapesti eseményekről, elrendelték a készültséget, az Öblösüveggyárban és az Acélgyárban is üzemőrség alakult. A munkások felfegyverzése a következő napokban is folytatódott, és a pártbizottság a Szabad Nógrád c. lapra is rátette (rajta hagyta) a kezét. Miután a korábbi vezetők a 26-án létrehozott Nógrád Megyei Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanácsban is túlsúlyban maradtak, nem láttak okot az aggodalomra, bár mind a munkások, mind a diákok között egyre erősödött a forradalmi lelkesedés. Miután másnap az üzemekben agitálni kezdtek a forradalom ellen, elszakadt a cérna: a munkások tüntetni kezdtek, ledöntötték a Szabadság téren álló szovjet emlékművet, majd Csákvári László acélgyári munkás és amatőr színész elszavalta a Nemzeti dalt. Mivel a városban a felfegyverzett üzemőrök mellett komoly határőr-egység állomásozott, végig nagy volt a fegyveres összecsapás kialakulásának kockázata, ám sortűzre ekkor még nem került sor, a hatalom nem mert beavatkozni. A fordulatot ez a nap hozta el: munkástanácsok, üzemi bizottságok alakultak, amelyekből már kigolyózták a régi rend embereit, a helyi államvédelmisek többsége pedig Csehszlovákiába menekült. Október 30-án, a munkástanácsok és a diákok küldötteiből, valamint katonatisztekből alakult meg a Nógrád Megyei nemzeti Tanács; az alakulóülés egy részéről, szokatlan módon hangfelvétel is készült, amelyet itt hallgathatunk meg.

A szovjet emlékmű ledöntése

A bizottság átvette a közigazgatás irányítását, megindult a "csillaghullás" és a mindennapi élet újraszervezése. Sorra szüntették meg az üzemek és vállalatok pártszerveit, és újjáalakult a Szociáldemokrata, majd a Kisgazdapárt helyi szervezete is. Salgótarján város Nemzeti Bizottmánya november 2-án alakult meg, egy nappal később pedig először szólalt meg a "Szabad Salgótarján Rádiója" (a berendezés ironikus módon korábban az ÁVH rádióállomásának részét képezte), amely a későbbiekben a Kádár-kormány egyik szócsöve lett. A munkások közben sztrájkot hirdettek a szovjetek kivonulásáig, és igyekeztek tartani a kapcsolatot mind a miskolci, mind a fővárosi forradalmi szervekkel. November 4-én, a szovjet bevonulás hírére többen fegyveres ellenállásba akartak kezdeni, de erre végül, annak esélytelensége miatt, nem került sor. Bár szovjet csapatok ekkor még nem érkeztek Salgótarjánba, a régi vezetés tagjai kezdtek felbátorodni, és fegyvereket is sikerült szerezniük. 6-án reggel ez a csoport elfoglalta a pártbizottság épületét és bejelentette a Nógrád Megyei Ideiglenes Munkás-Paraszt Forradalmi Tanács megalakulását. Az új vezetést két nappal később elsőként fogadta Kádár János, ami szintén a város jelentőségét mutatta.

A Fő tér másik oldala; bár a kép 1967-ben készült, a forradalom alatt a szállót leszámítva ilyen volt a város központja (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ-VÁTI/FORTEPAN)

Úgy tűnt, hogy minden visszatér a megszokott kerékvágásba: megkezdődött az oktatás, és 11-én az acélgyári munkások felhagytak a sztrájkkal. Szintén ekkor érkeztek Salgótarjánba az első szovjet egységek, amelyek látva, hogy különösebb dolguk nincs, 12-én tovább is vonultak. Bár a felszín nyugodt volt, a városban lényegében kettős hatalom volt, ugyanis a Mrázik János vezette új tanács mellett forradalom napjaiban választott munkástanácsok is aktívak voltak, olyannyira, hogy 13-án az acélgyári munkásőrség egyszerűen kizavarta a Mrázik-tanácsot a pártbizottság épületéből. A Kádár-párti vezetés és a karhatalmisták jelentős része Karancslapujtőre menekült. Itt 14-én kis híján összecsapás tört ki a forradalmi erők és a karhatalom között: a munkások hírét vették, hogy a karancslapujtőiek támadásra készülnek, ám amikor odaértek, kiderült, hogy azok az üzemőrség támadásától tartva védelembe vonultak. Bár a visszatérő szovjetek még aznap lefegyvereztek mindenkit, és megkezdték az elrejtett fegyverek begyűjtését is. A munkásság forrongott, ismét sztrájkba kezdtek, és a hangulatot csak fokozta, hogy a következő napokban megindult a rendőrség és a közigazgatás "megtisztítása" is. Az újonnan alakult MSZMP-bizottság persze nem csak a forradalommal szimpatizálókat, de saját, korábban "gyáván megfutott" tagjait is eltávolította.

Az Acélgyár, a forradalom egyik központja

Ekkor már országszerte zajlott a munkástanácsok visszaszorítása, majd felszámolása, amely azonban december végéig, esetenként 1957 januárjáig is eltartott. A helyzetet nehezítette, hogy sokan álltak be az új karhatalom sorai közé, akiket a forradalom alatt fosztottak meg üzemi vagy egyéb tisztségeiktől; ők, és az úgynevezett tiszti század hamar hírhedté váltak. Munkásokat szállító járművekre lövöldöztek, részegeskedtek és terrorizálták környezetüket, a parancsnokság pedig nem tudta és/vagy akarta megfékezni őket. A karhatalmisták 30-án szétverték a bányaipari tröszt munkástanácsának ülését, amire válaszul a Tűzhelygyárban meg akarták verni Andó István és Jakab Sándor MSZMP megyei intézőbizottsági tagokat. Bár ezt sikerült megakadályozni, érezhető volt, hogy a megtorlás új szakaszba lépett. December 1-jén feloszlatták a központi munkástanácsot, amely Nagybátonyba tette át székhelyét; több vezetőt is letartóztattak, de őket egy spontán tüntetés hatására elengedték. Másnap hajnalban őrizetbe vették Gaál Lajos munkástanács-tagot és Viczián Tibort, aki tévedésből került a hatóság látókörébe, bár politikai ügy miatt korábban volt már elítélve. 

A nagybátonyi munkástanács vezetői tárgyalásukon, 1957 áprilisában. Balról Szabó Ervin, a szolgáltató vállalat munkástanácsának vezetője, majd a Nógrád Megyei Munkástanács elnöke (11 év), Jecsmenik Andor, a szolgáltató vállalat munkástanácsának elnökhelyettese (12 év), Kiss István, a Szorospataki Bányaüzem munkástanácsának titkára (2,5 év), Beda József, a Nagybátony-Bányavárosi Nemzeti Bizottság elnöke (12 év) és Szadvári Béla, a Szorospataki Bányaüzem munkástanácstagja, majd a Bányatröszt központi munkástanácsának az elnöke (5 év). 

A hírre Szorospatakról, Kisterenyéről és Nagybátonyból is bányászok indultak meg a megyeszékhelyre, akikhez csatlakoztak a tarjáni munkások és diákok is, a munkástanács vezetői és több munkás pedig hiába próbálták őket visszatartani. A mozgolódás persze nem maradhatott rejtve;

"A reggeli órákban a rendőrség épületében megjelent Salupin alezredes, szovjet parancsnok is, aki azt az utasítást kapta, hogy védje meg a főosztályt. Megszervezték az épület belső védelmét, Szabó körletparancsnokokat jelölt ki az emeletekre. Az MSZMP megyei első titkára, Jakab Sándor a megyei pártbizottság épületében tartózkodott és ott értesült a demonstrációról. Innen 10 óra körül ment át a rendőrkapitányságra. Miután Házi Sándor [kormánybiztos, a nógrádi fegyveres erők parancsnoka] értesült a felvonulás előkészületeiről, telefonon jelentést tett Uszta Gyulának, aki azt válaszolta, hogyha a fejlemények súlyosbodnak, újból tegyen jelentést. Miután ez bekövetkezett, Házi felhívta Usztát, majd annak parancsára Tömpe István belügyminiszter-helyettessel beszélt, aki felszólította, hogy „... nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak". A parancsnak eleget téve a szovjet alakulatok megszállták a rendőrségi épület homlokzat előtti részét, három harckocsi gördült az épület előtti főútra, a karhatalmi alakulatok körbezárták a megyei tanács épületét és közvetlen előterét, elzárták a polgári iskola és a tanácsépület közti főutat." [1] 

A sortűz helyszíne; a lakóépületek előtt álltak a tüntetők, a lövések innen nézve balról érték őket

11 órára már mintegy 3000-4000 fő tüntetett, szidalmazta a Kádár-kormányt, és követelte a foglyok elengedését. Mind a Jakab Sándor, mind Salupin alezredes próbált tárgyalni a tüntetők küldöttségével, de ezek nem vezettek eredményre, sőt a feszültség egyre csak nőtt.

"Ebben a feszült helyzetben dördült el a megye tanács előtt egy, vagy több karhatalmista géppisztolya, majd ezt követően dobta el Ferencz István AKÖV garázsmester a nála lévő gyakorló hanggránátot a tanácsépület előtt álló karhatalmisták mögötti füves területre azzal a szándékkal, hogy a további lövöldözést megakadályozza. A hangrobbanás azonban mindkét oldalon csak a fokozta pánikot, de eredeti célját sajnos nem érte el, mert ezután a rendőrség előtt is megszólaltak a szovjet katonák és valószínűleg az ott lévő rendőrök fegyverei is. Arra a kérdésre, hogy ki vagy kik adták ki a tűzparancsot nem lehet egyértelmű választ adni. Ha egyáltalán volt parancs, az érkezhetett Budapestről, hiszen december elején a párt felső vezetése elhatározta a forradalom radikális letörését, de az sem kizárt, hogy a parancsot a rendőrség épületében lévő katonai, rendőri- vagy politikai vezetők minden felsőbb utasítás nélkül adták ki. Előfordulhat az is, hogy a kialakuló feszült helyzet önmaga számára teremtette meg a „tűzparancs" lehetőségét." [2] 

A sortűz helyszínrajza

Bár egyes források 80, mások 130 halottról számolnak be, a sortűz következtében bizonyíthatóan 27 személy vesztette életét a helyszínen, a kórházba szállítást követően pedig 19-en haltak meg, a sebesültek száma (a később elhunytakkal együtt) 100 fő körül volt. Sem a sebesültek, sem a 46 halott (33 férfi, 11 nő és 2 gyerek) között nem volt sem szovjet katona, sem karhatalmista. Az áldozatok között volt a 18 éves költő és bölcsészhallgató,Ravasz István is, akit szülei azért hoztak haza Budapestről, mert úgy gondolták, otthon nagyobb biztonságban lesz. A tüntetésen nem vett részt, épp ház körüli munkát végzett, amikor eltalálták...

A december 8-i szovjet-magyar közlemény

Másnap folytatódtak a letartóztatások, a sortűzről pedig az MSZMP helyi vezetése egy hazugságokból álló közleményt adott ki, amelyben provokációnak, az ellenforradalmi elemek támadásának nevezték a tüntetést, és persze önvédelemnek a sortüzet. Ezt vette át az országos sajtó is, a Népszabadság például december 11-én „Ellenforradalmárok felháborító provokációja Salgótarjánban” címmel tudósított az eseményekről. Hogy elejét vegyék az újabb megmozdulásoknak, az áldozatokat csendben temették el, és a hozzátartozókat is megfenyegették, hogy hallgassanak a történtekről. December 13-14-én zajlott le a hivatalos vizsgálat, amely megállapította, hogy a tömegből senki sem lőtt, de ezt évtizedekig titokban tartották. A vizsgálat előtt pár nappal, 11-én vagy 12-én tartóztatták le Hadady Rudolfot, az acélgyári nemzetőrcsoport parancsnokát és Hargitai Lajost, az üzemi munkástanács tagját. A tervek szerint 13-án Budapestre szállították volna őket, de egy karhatalmistákból álló csoport Hugyagnál feltartóztatta az őket szállító kocsit; mindkettejüket összeverték, majd kivégezték, holttestüket pedig először az Ipolyba dobták, majd visszavitték Salgótarjánba azzal, hogy menekülés közben lelőtték őket.

Hadady Rudolf (1923) és Hargitai Lajos (1928)

A sortűz és a gyilkosságok után a munkástanácsok egyre inkább a megszűnés szélére kerültek, főleg, hogy már nem számíthattak a megfélemlített lakosság támogatására sem. Azért egy sikeres sztrájkra még sor került, 1957. január 4-5-én elérték, hogy a Tűzhelygyár vezetése ne váltsa le a forradalom alatt kinevezett Gyöngyösi József főművezetőt. A kedélyek ha lassan is, de megnyugodtak: a városban ismét megindult az élet, újra jártak a buszok, termeltek a gyárak, a forradalom alatti eseményekről pedig (a hivatalostól eltérő retorikával) évtizedekig sehogy, vagy legfeljebb szűk körben beszélhettek.

A Gorkij-lakótelep

A város viszont tovább fejlődött, a lakosság 1960-ra közel 38 000-re nőtt, a csúcsot pedig az 1980-as 50 120 fő jelentette. A népességrobbanás okozta gondokat jól jelezte, hogy az 1956-os forradalom alatti vezetés egyik első döntése volt, hogy a pártiskola és a városi-járási pártbizottság épületeit lakásoknak ajánlja fel. Az 1960-as évektől sorra épültek a lakótelepek, köztük a Kemerovó-, Gorkij- és Beszterce-telep; itt is megkülönböztethetőek az első és második generációs épületek. 1960-ban új, modern, 8 emeletes kórház épült, hat évvel később adták át az új városházát.

Épül a József Attila Művelődési Központ oldalszárnya - 1966. Azért ez alapján nehéz elhinni, hogy egy megyeszékhely főterén vagyunk. (Sugár Ferenc/FORTEPAN)

A város modernizálására, a régi épületek szanálására 1955-ben kezdték meg egy nagyszabású terv kidolgozását, azonban a forradalom jelentősen késleltette az építkezések megindulását. Az 1960-as évek elejétől azonban így is hatalmas építkezések kezdődtek mind a városközpontban, mind pedig a peremkerületekben. Első körben áthelyezték a várost átszelő fő utat, amely ma a nyitóképen a szálló mellett látható kis épület helyén húzódik; ezt követte a Fő tér rekonstrukciója. Az átépítések alatt külön figyelmet fordítottak arra, hogy az infrastruktúra (boltok, iskolák, kórház) arányos mértékben kövesse a lakóépületek növekedését.

Első generációs panelházak. Balra a Meredek út, jobbra a Munkácsy utca. 1967. (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ-VÁTI/FORTEPAN)

"Az elkészített módosított városközpont-beépítési terv a korábbi 40-45 %-os aránnyal szemben 20,4%-os arányra csökkentette a szanálás mértékét. Az akkor érvényben lévő országos szanálási százaléknál ez a szám is lényegesen magasabb volt, azonban a speciális salgótarjáni helyzetre tekintettel az illetékes minisztériumok hozzájárultak. A megindult rekonstrukciós folyamat eredményeként 1960-ban 10, 1961-től 1964-ig 317, 1965-ben 30, 1966-ban 108, 1967-ben 26, 1968-ban 117, 1969-ben 148, 1970-ben pedig 73, összesen tehát 829 család áttelepítésére került sor. Jellemző, hogy az áttelepítés során mindössze három esetben kellett a tanácsszerveknek kényszereszközökhöz nyúlni. Ez az arány is bizonyítja, hogy a városközpont átépítése az ott lakó családok elsőrendű érdeke volt. A megszűnt lakások számával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a 829 lakásból mintegy 600 lakást fordítottak szanálási célokra. E számba beletartoznak azok a megszűnt lakások is, amelyeket a bányatelepeken, a város különböző pontjain szüntetett meg a helyi tanács."

 - olvasható egy, a város építészettörténetével foglalkozó tanulmányban.[3] Az újjáépítést az is sürgette, hogy az régi épületek ekkor már nagyon rossz állapotban voltak, felújításuknál pedig olcsóbb és egyszerűbb volt a lakók új házakba (mintegy 4000 új lakással számoltak ekkoriban) költöztetése. Az országos szinten is jelentősnek mondható városrendezés egészen az 1980-as évekig eltartott. Az alábbi, 1982-es képen is láthatóak még épülő házak, de a Beszterce-telepen még 1986-ban is dolgoztak.

Látkép a Szent Imre-hegyről (Magyar Rendőr/FORTEPAN)

1964-re készült el a város képét ma is nagyban meghatározó Karancs Szálló, amely akkoriban az ország legmodernebb szállodáinak egyike volt, egy évre rá pedig megnyílt a József Attila Művelődési Központ. A virágzás sajnos nem tartott sokáig; 1970-re kimerültek a szénkészletek, és a bánya bezárása hatással volt a többi iparágra is. Ehhez hozzájárult az is, hogy a szocialista elvek alapján szervezett üzemek az 1980-as évektől egyre kevésbé tudták felvenni a versenyt a nyugati konkurenciával; ez a keleti blokk felbomlása után csak fokozódott.

Salgótarjáni képeslap, amin a panelházak mellett helyet kapott a Salgó menedékház, a Karancs Szálló és Salgó vára is

Jelenleg a város ezekből eredően komoly gondokkal küzd, ugyanakkor sokak szerint van remény arra, hogy részben a korábbi ipari bázisra, részben pedig a térség kétségkívül egyedi fekvésére és természeti adottságaira alapozva sikerül kilábalni a nehézségekből. Zárásként következzen egy film, amely a salgótarjáni 1956-os eseményeket mutatja be, megszólaltatva egykori nemzetőröket, munkástanácstagokat és szemtanúkat, és a sortűz néhány túlélőjét is.

[1] Á. Varga 40. o.

[2] Á. Varga 40-41. o.

[3] A korszerű urbanizáció útján

Felhasznált irodalom

1956. Forradalom és megtorlás Nógrádban. A Nógrád Megyei Levéltár internetes blogja, szerkesztő: Tyekvicska Árpád

A nógrádi üveggyártás története napjainkig Az Üvegváros Öblösüveggyár történeti és üvegművészeti tanulmányi raktár honlapja

Á. Varga László (szerk.): 1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 19.,Salgótarján, 1996.