Kádár János 1960. szeptember 19-én érkezett New Yorkba, a Baltika nevű szovjet óceánjárón Nyikita Hruscsov szovjet, Gheorghiu-Dej román, és Todor Zsivkov bolgár kommunista vezetők kíséretében, hogy részt vegyen a XV. ENSZ Kongresszuson. Ez a közgyűlés később híres lett arról, hogy Hruscsov felháborodásában állítólag a cipőjével verte a pulpitust, Fidel Castro négy és fél órás beszédet tartott, Henry Cabot Lodge amerikai szenátor pedig poloskákat mutatott be az ülésen, amelyeket egy szovjetektől kapott ajándék címerből szedett elő csipesszel. Kádár János számára is emlékezetes volt a kongresszus, és a New York-i látogatás, de másképpen. A magyar vezetőt első nyugati útján a legtöbb helyen ugyanis ellenségesen kezelték. 

Kádár János beszédet mond az ENSZ XV. Kongresszusán 1960. október 3-án (MTI)

Már a hajóút sem lehetett túl élvezetes Kádárnak, legalábbis felesége, Tamáska Mária leveléből az aggodalom szól: 

„Jánoskám, szeretném tudni, hogy jól vagy, egészséges és vidám. Rossz érzés volt, hogy nem a legjobb állapotban indultál. Remélem – dacára a tengeri útnak – már rendben vagy. (…) az újságban közölt üdvözletedből azt vettem ki, hogy az utat nem a legjobban bírod. Utalás: nem vagyunk tengerjáró nemzet. Gondolom a szovjet delegáció orvoskísérettel ment és kellő gyógyszerekkel ellátták.”  

Kádár üzenete a hajóról

Ami viszont érkezésükkor fogadta őket arra talán ők sem számítottak, ugyanis a kikötőben a dokkmunkások megtagadták a csomagok kipakolását. Kádár megjelenését emellett szinte mindenhol a magyar emigránsok és a magyar ügy (1956-os forradalom tárgyalása az ENSZ közgyűlésein) szimpatizánsainak tüntetése kísérte. A küldöttséget az is felháborította, hogy mozgásukat korlátozták az amerikaiak. Erről már szeptember 10-én egy emlékeztetőt küldött Washington, de a magyar külügyminisztérium hiába tiltakozott a bánásmód miatt, Kádárék csak Manhattan szigetén mozoghattak – csakúgy mint a szovjet és az albán delegáció – de ott is rendőri felügyelet mellett. Ő maga így írja meg feleségének: 

„Furcsa élet ez itt és nekem különösen cifrán alakult. Mint tudod, Hruscsovot, Fidel Castrót, Mehmet Shehut és engem hangsúlyozottan barátságtalanul kezelnek az itteni hatóságok. Ez az ismert területi korlátozáson kívül azt jelenti, hogy elképesztő rendőri kísérettel közlekedem, bárhová is megyek. Bár eddig ez a kíséret a maga módján korrekt, mégis olyan, hogy gyakorlatilag lehetetlen számomra, akár a várost megnézni, akár az itteni élettel közelebbről megismerkedni.”  

Ezek után a városról sincs jó véleménnyel (talán a győzelmi piramisokat hiányolta). Sőt, egyenesen az ’56-os ostrom utáni Budapesthez hasonlítja: 

"Egy múlt vasárnapi sétán (gépkocsizáson) kívül a városban, azon kívül, hogy az ENSZ-ülésekre és fogadásokra járok, még nem voltam. Nincs is szándékomban menni. A többit elképzelheted. Olyan mintha a 15 év előtti múltba rándultam volna ki. Vagy 56 novemberébe!”  

Rövid hír Kádár vasárnapi sétájáról (Népszava, 88. évf. 235. sz.)

A tüntetések és az ellenséges megnyilvánulás természetesen a Kádár-kormány politikájának szólt. Az Egyesült Államok folyamatosan igyekezett nyomást gyakorolni a magyar belpolitikára az 1956-os forradalomárok üldözésének befejezését és az amnesztia meghirdetését követelve. E nélkül az ENSZ továbbra is tárgyalta a magyar kérdést (ahogyan a XV. Kongresszuson is napirendre tűzték) és (1957 óta) függőben maradt a magyar delegáció mandátuma is. Ebben hangulatban tartott beszédet október 3-án Kádár János. Beszédében kiállt Kína ENSZ-tagsága mellett, a magyar kérdést érintve pedig elmondta, hogy "az ellenforradalmi puccsot külföldön szervezték, sok éven át készítették elő a nemzetközi reakció erői." Emellett szólt a békéről és arról, hogy Magyarország tiszteletben tartja az ENSZ emberjogi alapelveit. A beszéde alatt azonban a delegációk zöme kivonult, szinte majdnem teljesen üres teremben szónokolt. 

Kádár és Sík Endre (jobbról) az ENSZ-ülésen (História 2010/3.)

Kádárné mintha előre megérezte volna e kellemetlenségeket és valamivel kedveskedni szeretett volna a tengerentúlra látogatott férjének: 

"Jánoskám, töröm a fejem minek örülnél. Kolozs elvtársnő [Kolozs Márta a Külügyminisztérium főosztályvezetője] kedvesen megígérte, hogy elviszi neked. Harapnivalót; amit te szeretsz, azt nem lehet, mert pörköltet és káposztáskockát repülőn szállítani nem lehet. Csabai kolbászt nem szereted így a sajtosrudaknál maradtam." 

A sajtosrúd, a Nehruval eltöltött vacsora és a Hruscsovval elfogyasztott ebéd mellett talán Cyrus Eatonnal, az amerikai nagyiparossal való találkozás eshetett még jól a magyar vezetőnek, aki szintén egy ebédet adott tiszteletére. Kádár később nem is felejtette el megköszönni a szívélyes vendéglátást: 

„Önök mindig olyan szépen és jóakarattal szóltak a magyar népről, hazámról, annak fővárosáról, Budapestről. Szeretném, ha lenne az Önök környezetében valami, ami emlékeztetne Magyarországra. Küldök egy festményt [Fényes Adolf: Falusi nők domboldalon] és néhány magyar népi jellegű terítőt. Kérem, fogadják el őket szerény emléktárgyként és tiszteletem jeléül.” 

Kádár János október 15-én érkezett meg New Yorkból. Ekkor nem hajón, hanem repülőn, de ismét (mint egyedüli külföldi) élvezhette Hruscsov társaságát a gép fedélzetén. 

 Felhasznált irodalom: 

Békés Csaba – Farkas D. Gusztáv (szerk.): A forradalom és a magyar kérdés az ENSZ-ben, 1956-1963. Magyar ENSZ Társaság, Budapest, 2006 

Borhi László: A magyar-amerikai kapcsolatok 1942-1989. In: História 2010/3. 

Népszava. 88 évf. 217. Sz., 235.sz., 236.sz. 

Rácz Árpád (szerk.): Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Rubicon-Aquilla, Budapest, 2001. 

Levelek forrása: 

Huszár Tibor (szerk.): Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéseiből 1954-1989. Osiris, Budapest, 2002.