Kalmár Miklós

1941. június 22-én a III. Birodalom hadserege, a Wehrmacht megtámadta a Szovjetuniót. Sztálin – miután felocsúdott a szövetségesének hitt Hitler árulása okozta sokkból – a bolsevik ideológiát semmibe véve, keresztényi módon szólt szovjet „fivéreihez és nővéreihez.”

   Sztálin beszéde "fivéreihez és nővéreihez" 1941-ben. Forrás: Getty Images.             

A háborúba való belépés azonban eleinte nem okozott gyökeres változást a titkosrendőrség munkájában. Továbbra is zajlottak a letartóztatások, és a hadseregbe delegált politikai tisztek, a komisszárok kegyetlen, drákói szigorral próbálták megakadályozni a Vörös Hadsereg tagjait abban, hogy megadják magukat a német csapatoknak. Mindemellett a korábbi rendeletek is érvényben maradtak: még augusztus során is tartóztattak le embereket „németellenes kijelentésekért.”

                Sztálin még 1941 telén új „taktikát” vezetett be alattvalóinak és bizalmasainak manipulálására. A különböző szervezetek feladatait nem különítette el egymástól, hanem mintegy „megduplázva” őket, a vezetőiket ki tudta játszani egymás ellen – ezáltal pedig elérte, hogy mindenben övé lett a döntő szó. Lavrentyij Berija 1941. február 2-án kapta meg a vágyott állambiztonsági főbiztosi címet, azonban a „gazda” alig 24 órával később máris korlátozta hatáskörét: csak a közlekedési rendőrség, a tűzoltóság és a Gulag-„szigetvilág” maradt ellenőrzése alatt. A diktátor ugyanis külön Állambiztonsági Népbiztosságot (NKGB) hozott létre, de ennek feje nem Berija, hanem annak közvetlen helyettese, Vszevolod Merkulov lett. Ezzel párhuzamosan pedig a mingrél politikus komoly figyelmeztetést kapott: ne próbálja meg újra egyesíteni a két szervezetet, mert pórul járhat. Berija nem is törekedett erre; kénytelen-kelletlen belenyugodott a helyzetbe, mindössze azt sikerült elérnie, hogy hetente többször „konzultálhatott” Merkulovval. Ezeken a gyakran hajnalig tartó megbeszéléseken Berija folyamatosan itatta vendégét, és volt helyettese a vodka hatására igen nyíltan beszélt terveiről és a Sztálintól kapott megbízásairól; az NKVD parancsnoka tehát mindig tisztában volt a konkurens szervezet megbízásaival és a diktátor terveivel is.

Vszevolod Merkulov, az újonnan létrehozott Állambiztonsági Népbiztosság feje. Forrás: Wikimedia Commons.

                Mindez nem jelentette azt, hogy Sztálin cserben hagyta volna korábbi kedvencét. Egy alkalommal a diktátor a „mi Himmlerünknek” nevezte a parancsnokot – ezzel téve egyértelműen elismerő gesztust védence felé, ugyanakkor mérhetetlen cinizmust is sűrítve annak tevékenysége felé.  A német támadás után Berija szerepe még fontosabb lett: mivel a kényszermunkatáborok az ő hatáskörébe tartoztak, azok pedig jelentős szerepet töltöttek be az ipari termelésben, a politikus befolyása szükségszerűen nőtt. Az NKVD ugyanakkor példátlanul könyörtelen mészárlásokat is végrehajtott a közelgő német csapatok előtt lévő börtönökben: a politikai foglyok egy részét nem evakuálták, hanem – mivel feltehetően felszabadítókként tekintettek volna Hitler hadseregére – kivégezték.

                Az 1943-as év közepére megtört a Wehrmacht lendülete, és a Vörös Hadsereg egyre inkább offenzív hadműveleteket indított az addigi védekezés helyett. Ennek oka a távol-keleti segédcsapatok megérkezése és felszerelése, valamint frontra vezénylése volt, továbbá az, hogy több ezer gulag-fogoly kapott „részleges” amnesztiát; vagyis szabadságukért cserébe frontszolgálatra kötelezték őket. A kölcsönbérleti szerződéssel is támogatott Szovjetunió végül 1945-ben, mint az egyik legerősebb szövetséges hatalom, győztesként fejezte be a háborút, Sztálin pedig hatalmának egyik csúcspontjára ért.

A háború győztesei: Churchill, Roosevelt és Sztálin Jaltában, 1945-ben. Forrás: Wikimedia Commons.

                A háború után a szovjet nép elvárása az volt, hogy egy békés aranykor következzék, amelyben tovább folyhat a háborús sérülések kijavítása, és a sokat ígért jólét is megvalósulhat végre. Kegyetlen csalódás várt rájuk: Sztálin kijelentette, hogy a „hála kutyaerény”, és ezzel egyértelművé tette, hogy semmilyen módon nem óhajtja kifejezni elismerését népe felé. Ez a politika a vezetők életét is befolyásolta: sokan közülük leváltattak, és további életük jelentős részét börtönben vagy kényszermunkatáborban töltötték.

Előkészületek a berlini győzelmi parádéra 1945-ben. Roosevelt halála miatt már Truman portréja képviseli az Egyesült Államokat, Sztálin arcképe pedig középre került - mintegy kifejezve a diktátor európai politikában betöltött vezető szerepét. Forrás: Bundesarchiv.

                Berija azonban úgy tűnt, hogy biztonságban van. 1946-ban, igen taktikusan, önkéntesen lemondott népbiztosi rangjáról, hogy minden idejét az újonnan beindított szovjet atomprogramnak szentelhesse. Természetesen a Politikai Bizottságnak továbbra is tagja maradt, így a belügyekre maradt némi rálátása, de a veszélyes vizeket sikerült elkerülnie, és azzal, hogy a diktátor által kulcsfontosságúnak tartott, ám politikailag veszélytelen pozíciót sikerült szereznie magának, biztosíthatta jövőjét a bizonytalan időkben is. Berija itt fényes sikert aratott: egész Európát átkutatta atomtudósokért, az NKVD minden eszközével sikerült adatokat szereznie az amerikai kutatócsoporttól is, és rekordidő alatt, 1949-re már el is készült a szovjet atombomba. A próbarobbantás is sikeres volt, Sztálin pedig elismerését fejezte ki a tudósoknak – és persze a program vezetőjének. Ezúttal a diktátor nem fukarkodott: jelentős jutalmakat adományozott a „szovjet nép legjobbjainak”. Berija azonban készült a kudarcra is: noteszében a megjutalmazandók névsora mellett feltüntette javasolt büntetésüket is fiaskó esetére…

Az első szovjet atomrobbantás gombafelhője 1949-ben. Forrás: Wikimedia Commons.                

A diktátor, ahogy egyre idősödött, lassan, de biztosan veszített ítélőképességéből és tisztánlátásából. Gyakran zárkózottan hallgatott, vagy éppen ellenkezőleg, egymásnak ellentmondó parancsokat osztogatott, és ezzel teljesen ellehetetlenítette a hatalmas birodalom vezetését. A Politikai Bizottság egyre gyakrabban kényszerült önállóan döntéseket hozni, azonban ezekről több-kevesebb rendszerességgel referálni kellett a „gazdának”. Sztálin reakciója kiszámíthatatlan volt: vagy rezignáltan beleegyezett mindenbe, vagy dührohamot kapva követelte saját parancsainak azonnali végrehajtását, nem kímélve az anyagi és emberi erőforrásokat sem. A Politbüro tajgai között egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a diktátor halála esetén közülük fog kikerülni az utód; viszont az alulmaradt riválisokra majdnem biztosan fogolytábor vagy halál vár.

A hírhedt börtön, a Ljubjanka épülete 2009-ben. Itt tartották fogva és itt végezték ki Beriját. Forrás: Wikiwand.com

1953. március 5-én Sztálin meghalt. A leendő „trónörökösök”, látszólag békésen, maximális tiszteletadás mellett temették el a „szovjet nép bölcs vezérét”, azonban a kulisszák mögött ádáz hatalmi harc zajlott. A hatalmat felosztották egymás között: a Minisztertanács vezetője Malenkov lett, Molotov a külügyi tárca élére került, a Központi Bizottságot Hruscsov irányította, míg Berija a belügyminiszteri posztot kapta meg.

Az újdonsült belügyminiszter elsősorban rokonszenvet igyekezett kelteni maga iránt úgy a lakosságban, mind saját elvtársaiban. A Sztálin által elhurcolt ártatlanok közül sokakat hazaküldött és rehabilitált, és ezzel – bár szavakkal sosem kritizálta korábbi mentorát – kifejezte szembenállását a zsarnok rendszerével, valamint olyan látszatot keltett, hogy a nehéz időknek valóban végük. 1953-ban tehát egyfajta stabilitás volt jellemző; soha ilyen kevés letartóztatás nem történt, mi több, az öt évnél kevesebb börtönre ítélt nem politikai foglyok amnesztiával szabadlábra kerültek: így a lakosság nagyjából 1200000 fővel „gyarapodott.”

Malenkov (a fénykép az 1960-as években készült). Forrás: Wikimedia Commons.

A többi politikus azonban gyanakodva figyelte Berija működését. Mivel rájöttek, hogy a Belügyminisztérium vezetésével igen komoly hatalmat szerzett magának, a többi „trónörökös” Hruscsov vezetésével a Berijával való leszámolásra készült. 1953. június 26-án minden készen állt: Malenkov és Hruscsov megérkezett a Kremlbe, hogy a Központi Bizottság Elnökségének ülésén részt vegyenek. Erre az eseményre természetesen Berija is hivatalos volt. Némi késéssel, kopott, szürke ruhában, nyakkendő nélkül jelent meg, és megkérdezte a napirendet. Hruscsov két szóval válaszolt: „Lavrentyij Berija”.

Hruscsov 1953-ban. Forrás: Wikimedia Commons.               

A politikust bohózatba illő módon vádolták, végül revolvert szegezve a fejének, a Ljubjanka-börtönbe szállították, Moszkvába pedig harckocsi-alakulatokat rendeltek, hogy védjék a hírhedt épületet. A volt miniszter elleni peranyagot gyorsan összegyűjtötték, és zárt ajtók mögött hamarosan meghozták az ítéletet is. Beriját 1953. december 23-án kivégezték; Sztálin legodaadóbb szolgája és Hruscsov legveszélyesebb ellenfele nem számíthatott irgalomra.

Berija 1953-ban. Forrás: Bundesarchiv.

Bibliográfia:

Kenéz Péter: A Szovjetunió története. Budapest, 2008.

Nekasarov, V. F.: Beria: End of a Carreer. Cambridge, 2000.

Rayfield, Donald: Sztálin és hóhérai. Budapest, 2011.

Sullivan, Rosemary: Sztálin lánya. Budapest, 2016.