Hitler reménytelen szerelme

Szerző: Kalmár Miklós

Ki volt az az ember, akire Hitler felnézett, akiben saját, meg nem valósult fiatalkori önmagát látta? Ki volt az, akit kitüntető figyelemmel és udvariassággal kezelt ismeretségük kezdete óta, akivel olyan bizalmas kapcsolatban állt, mint senki mással a „régi bajtársak” közül, akire szinte egyedüli barátjaként tekintett, s aki már-már imponált neki? Ki volt - Karl Hettlage, a Birodalmi Építészeti Főfelügyelőség gazdasági szakértője szavaival élve - Hitler reménytelen szerelme?

Albert Speer 1933-ban. Fénykép: Bundesarchiv Bild 146II-277.

A válasz röviden: Albert Speer; aki 1905. április 19-én, jómódú polgári családban született Mannheimben. Szülei Luise Mathilde Hommel és Friedrich Speer voltak. A család vagyonát főleg az anyai ág alapozta meg: a Hommel család saját vállalkozást tartott fenn a századfordulón, míg Friedrich Speer kénytelen volt a saját lábán megállni, és építészként keresni kenyerét.

Albertnek egy öccse, Ernst és egy bátyja, Hermann volt, akikkel nem volt jó viszonyban. A hűvös légkör szüleivel való kapcsolatára is rányomta a bélyegét, joggal lehet tehát arra következtetni, hogy Speer gyermekkora nem volt boldog. Nem volt boldog annak ellenére, hogy emlékirataiból, vagy a háború után a spandaui börtönből gyerekeinek küldött levelekből más kép bontakozik ki: „Tavasszal, mikor Heidelbergben már langyosak az esték, sokszor a teraszon rendezték meg az estélyeket… Ha a puncsostál elég közel volt a zölddel befuttatott korláthoz, mi, fiúk [Albert és két fivére] a levelek védelme alatt odalopódzkodtunk, átnyúltunk a korláton a tálért, és üresen tettük vissza…”E kedélyes csínyről szóló beszámoló meleg családi légkör hangulatát kelti.

A tizenéves Albert az iskolában sem tűnt ki igazán, sőt, amint Gitta Sereny történésznek bevallotta, egy pajtásával versenyezve gyűjtötte az intőket, mindössze azért, mert „más akart lenni, mint amit elvártak tőle”. Már akkor is másként gondolkozott volna, vagy abban az időben így akart kitűnni társai közül? Esetleg kamaszkori szembenállással magyarázható ez a viselkedés?

Az I. világháborút és az azt követő világgazdasági válságot a Speer családot nem érintette olyan súlyosan, mint Németország polgárainak többségét. A háború elvesztése mindössze annyi következménnyel járt számukra, hogy a sokat bombázott iparvárost, Mannheimet elhagyva vidéki villájukba, Heidelberg fölé költöztek. Itt a gyermek – mindössze 13 éves – Albert előtt új világ tárult fel: felfedezte a természet szépségét, gyakran tett kirándulásokat a közeli erdőkbe, és végül az evezésben rátalált élete első nagy szenvedélyére. Amikor azonban kis idő elteltével kormányos lehetett a hajóban, a sportolásnál sokkal jobban élvezte immár azt, hogy társai felett rendelkezhet. Ez az önmagában véve jelentéktelen apróság határozott formában vetítette előre természetének a későbbiekben felerősödő vonásait.

A heidelbergi években ismerkedett meg Speer későbbi feleségével, Margarete Weberrel. Az egyszerű iparoscsaládból származó lánnyal való kapcsolata tovább rontott szüleivel való – felhőtlennek addig sem nevezhető – viszonyán. Kapcsolatuk oly mértékben megromlott, hogy évekkel később – már 1928-ban – a sértett szülők még fiuk esküvőjére sem mentek el.

Heidelberg 1930-ban. Fénykép: Bundesarchiv 146-2013-0107

A sikeresen letett érettségi vizsga után Speernek szakmát kellett választani. Írásaiból tudjuk, hogy a gimnázium legjobb matematikusa volt, kézenfekvőnek látszott hát, hogy ezen az úton próbáljon meg érvényesülni. Édesapja azonban „meggyőző érvekkel” alátámasztva inkább az építész pályát javasolta fiának amit ő, ezúttal meghajolva a szülői akarat előtt, el is fogadott.

Speer tehát 1923-ban, nem túl nagy lelkesedéssel kezdte meg főiskolai tanulmányait Karlsruhéban. „Utálom az egészet. Az előadások unalmasak, a tananyag érdektelen, a város pedig poros fészek.” – írta egy levelében Margarete-nek. Nem volt jó véleménnyel saját adottságairól, nem tudott ugyanis jól rajzolni. Megpróbált hát segítőkre lelni a főiskolán, próbálkozása azonban nem járt sikerrel. Az 1924. évi tavaszi szemeszterben a müncheni műegyetem diákjaként próbált szerencsét, azon az egyetemen, ahol ebben az időszakban a legmagasabb volt a felsőoktatás színvonala Németországban.

Bajorország fővárosában egész más volt a diákélet, mint amihez Speer Karlsruhéban szokva volt. A jó tanárok mellett barátokra talált, olyanokra, akik segítették, és akikkel a neki tetsző módon szabadidejét is együtt töltötte. A spandaui börtönből így ír erről gyermekeinek: „Igyekeztünk minél kevesebbet tanulni, csak éppen annyit, hogy átmenjünk a vizsgákon, egyébként pedig szívtuk magunkba a kultúrát és jártuk a természetet. […] Hogy is képzelhettem, hogy építészmérnöki diplomát kapok? Őszintén szólva a vakációk éltettek, a gyalogtúrák, az evezőstúrák, a síelések Margrettel.” Persze könnyen lehet – mint láthatjuk, Speer ezt nem egy alkalommal megtette – hogy a valóságról ebben az esetben is megszépítve számolt be.

A húszas évek Münchene azonban nem csak egyetemi városként volt jelentős, hanem politikai központként is. A frissen idekerült, heidelbergi illetőségű diák azonban akkoriban valóban egészen „apolitikus személyiség” lehetett, akire még a politikai életet alaposan felforgató, komoly megosztó szereppel bíró „sörpuccs” sem gyakorolt mély benyomást; sőt mi több, szinte tudomást sem vett róla. Valóban csak a diákélet, a szórakozás érdekelte?

Az ifjú Speer 1925 őszén újra iskolát váltott. Berlinbe ment, ahol a még Münchenben megismert barátjával, Rudolf Woltersszel folytathatta tanulmányait. 1926-ban került a fővárosi egyetemre tanárként Heinrich Tessenow is, aki korának elismert építésze volt. A professzor nagy hatást gyakorolt hallgatóságára; előadásainak nagy szerepe volt abban, hogy Speer egyre komolyabban kezdett érdeklődni szakmai kérdések iránt, noha az a kényelemszerető lustaság, ami későbbi pályáján oly idegen volt tőle, látszólag még ekkor is jellemezte valamelyest. Vagy csak a jelentéktelenebb, szolgainak látszó feladatokat tolta el magától ezzel a gesztussal? „Zseniális naplopó volt, aki rajzait pénzért szegény és magánál szorgalmasabb diáktársaival készíttette el.” – írta Speerről naplójában Rudolf Wolters. A „naplopás”, úgy látszik, mégsem hatalmasodott el a diákon, hiszen két berlini tanév után, 1927-ben, Speer építészmérnöki diplomát szerzett, s közvetlenül ezt követően az akkor mindössze 22 éves fiatalembert Tessenow tanársegédjének nevezte ki a tanszékre. Aligha került volna erre sor, ha a jeles építész nem lát szakmai tekintetben fantáziát a fiatalemberben. Ez a fordulat élete minden vonatkozásában új távlatokat nyitott Speer előtt: biztos, jó fizetéssel járó állást kapott, amelyből stabil, konszolidáltan megélhetett, s nem csupán az otthonról juttatott támogatásból kellett fenntartania magát. Szülei tiltakozása ellenére 1928. augusztus 28-án feleségül vette Margretet, amelynek megtörténtéről egy rá olyannyira jellemző, szűkszavú távirattal értesítette szüleit: „Összeházasodtunk. Albert és Gretel”

Heinrich Tessenow. Fénykép: Wikipedia Commons

Albert Speer tanársegédként sem szakadt ki az egyetemi politikai élet pezsgéséből. Az emlékirataiban erre vonatkozó, kissé homályosan fogalmazott sorokból nehéz pontosan rekonstruálni, mi és hogyan történt valójában. Úgy tűnik, először diákjai bírták rá arra, hogy felkeressen egy nemzetiszocialista gyűlést. Ekkor azonban még nem győződött meg végérvényesen arról, hogy valóban ez a számára elfogadható politikai irányzat „A [nemzetiszocialista] gyűlés színhelye a Hansenheide nevű sörcsarnok volt. A piszkos falak, a szűk lépcső és az ütött-kopott berendezés szegényesnek hatott. Többnyire munkások jártak ide sörözni…” Mi lehet az oka annak, hogy Speer utólag éppen ilyen, az igazságot több ponton meghamisító képet rajzolt erről a gyűlésről? A valóságot ugyanis jól ismerjük: Hitler egy előadóteremben szónokolt, amit nem munkások, hanem mintegy ötezer egyetemi hallgató kísért figyelemmel. A diákok mellett a tanárok egy része is megjelent, köztük Speer és Tessenow szemináriumi csoportjának több tagja is jelen volt. Nekik azonban nem kellett elvegyülni a közönség soraiban, hanem külön pódiumon kaptak helyet. Jól látható tehát, hogy már akkor, 1930-ban is kiemelt politikai tényezőként. kezelték a professzor tanítványait, annak ellenére, hogy maga Tessenow soha nem vált a nemzetiszocializmus hívévé. Hitler beszéde óriási hatást gyakorolt Speerre: egész éjjel magányosan rótta a város utcáit és próbálta feldolgozni az eseményeket. Az építésznek azonban mindezek ellenére sokáig nem sikerült feloldani a gondolataiban kavargó ellentmondásokat, talán meg sem értve saját helyzetét: még akkori önmagát is következetesen „apolitikusnak” jellemezte és kívülállónak tartotta, noha a nemzetiszocialista gyűlésekre – eleinte barátai unszolására, később pedig már saját jószántából is – egyre gyakrabban látogatott el. Hamarosan eljött az idő azonban, amikor már nem kételkedett többé, megérett benne az elhatározás: felvételét kérte a pártba. 1931. március 1-jén meg is kapta a 474481. sorszámú igazolványát. Ezzel egyidejűleg a Sturmabteilungnak (SA) is tagja lett, ami immár egyértelmű bizonyítéka annak, hogy politikai elköteleződése nem hirtelen döntésnek tudható be, hanem sokkal inkább megfontolt, felelősséggel hozott elhatározásnak. Az SA ugyanis az egyre több tagot számláló Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) fegyveres rohamosztaga volt, amelyet Ernst Röhm vezetett. Az SA tagjai a húszas és harmincas évek fordulóján rendszeres összetűzésekbe kerültek a rendőrséggel, és esetenként halálos áldozatokat is követelt egy-egy összecsapás, így a fegyveres csapat tagjává válni komoly elköteleződést jelentett. A rohamosztagban mindössze egy évet szolgált; gépkocsi-tulajdonosként ugyanis használatra ajánlotta autóját a párt tagjainak, de mivel az SA-nak nem volt gépesített egysége, Speert a következő évtől a Schutzstaffel (SS) motorizált kötelékébe osztották be.

A fiatal, ámde máris biztos, szakmai megbecsülésről árulkodó állást magáénak mondható, politikai értelemben pedig immár határozott elkötelezettséget tanúsító építésznek nem kellett sokat várnia az első, NSDAP által adott megbízásra. 1932-ben Karl Hanke, Berlin körzetvezetője kereste fel, aki felajánlotta neki, hogy tervezze meg a fővárosi párthivatal épületének belső rekonstrukcióját. Speer kapva kapott az alkalmon, és „rohammunkában” dolgozott, hogy a novemberre kiírt választásokra elkészüljön; vagyis a nemzetiszocialisták az építőművészetet – ebben azt esetben ugyan nem új építkezésről, hanem mindössze felújításról van szó – első ízben ekkor használták fel kampánycélokra. A rekonstrukció valóban befejeződött, ám a párt csúfosat bukott a választásokon. Feltehetően ennek a kudarcnak is köszönhető, hogy Speer és az iparosok honoráriuma jelentős késedelmet szenvedett, ez azonban nem rendítette meg az építész anyagi helyzetét.

Ehhez hasonló több kisebb megbízás – például a Propagandaminisztérium belsejének átalakítása – tette ismertté Speer nevét az NSDAP berkein belül, olyannyira, hogy maga Hitler is felfigyelt a határidőket pontosan betartó, dinamikus és fiatal párttag munkájára. Amikor a Münchenben élő birodalmi főépítészt, Paul Ludwig Troostot 1933-ban, már a nemzetiszocialista párt győzelme után Berlinbe rendelték, hogy a kancellári lakosztályt átépítse, az idős mester nehezen ismerte ki magát a fővárosi viszonyok között. Hitler korábban egyszer már találkozott Speerrel, így most eszébe jutott, hogy közvetlenül őt utasítsa, hogy segítsen a főépítésznek, és ahol csak tudja, gyorsítsa fel a kivitelezés munkáját. A Führer már ekkoriban is kitüntető figyelemben részesítette Speert: Az eljövendő közös munkát és kettőjük senki máshoz nem hasonlítható, közvetlen kapcsolatát szinte szimbolikus módon előlegezi meg a következő eseménysor: egyszer ugyanis, amikor a kancellár megtekintette a lakosztály átépítési munkálatait haladását, a látogatás végeztével így szólt Speerhez: „Jöjjön, menjünk ebédelni.” A fiatal építész kabátja azonban munka közben gipszporos lett. Hitler ezért először magánlakosztályába vezette az építészt, ahol saját, sötétkék zakóját adta neki kölcsön. Ez követően ültek asztalhoz. Goebbels, aki szintén hivatalos volt az ebédre, azonnal felfigyelt a zakóra kitűzött, egyetlen példányban létező, aranyból készült NSDAP-jelvényre, amely a Führer tulajdonát képezte. A propagandaminiszter emelt hangon vonta felelősségre Speert: „Hát maga… hogy kerül magához az a jelvény?” Hitler rendre utasító nyugalommal szólt közbe: „Az én kabátom van rajta. Üljön ide.” – mutatott maga mellé Speer felé intve.

Adolf Hitler és Albert Speer 1942-ben. Fénykép: Bundesarchiv 146-1979-026-23

1934. január 21-én elhunyt Paul Ludwig Troost, a Harmadik Birodalom főépítésze. Ilyen előzmények után nem volt kétséges, hogy Speer örökli a helyét, noha éppen csak akkor töltötte be 28. életévét. A sokat sejtető kinevezés eleinte csak formális volt, de az igazán komoly megbízásokra is csak néhány évet kellett várnia. Mivel magyarázható ez a különös, de mindenképpen kölcsönös Hitler-Speer viszony? Miért sejtett a Führer rokon lelket a fiatalemberben?

A válasz különös, de talán nem áll messze a valóságtól. Albert Speerben ugyanis minden megvolt, ami Hitlerből hiányzott; minden olyasmi, amire mindig is nagyon, ámde reménytelenül vágyott. Jómódú, polgári családból származott, egyetemet végzett – ráadásul építészmérnöki diplomát szerzett – tehetséges művész volt, ezen kívül magas, fiatal, jóképű – és nem utolsó sorban német, nem pedig osztrák. A Führer iránta érzett bizalma feltehetően alapvetően ezekből az érzésekből táplálkozott. Ennek bizonyítéka a következő, Gitta Sereny történész által felidézett epizód is: 1938 folyamán Karl Hettlage, aki a Generalbauinspetorat, azaz a Birodalmi Építészeti Főfelügyelőség gazdasági szakértője volt, nagyon furcsa, ám a helyzet rendkívüliségét pontosan megérző kijelentést tett. Hitlerrel és Speerrel, hármasban, maketteket és terveket tanulmányoztak, majd a Führer távozása után Hettlage így szólt főépítész főnökéhez: „Tudja, mi maga? Hitler reménytelen szerelme.”

Évtizedekkel később Gitta Sereny megkérdezte az egykori birodalmi főépítészt, hogyan reagált erre a megállapításra. Speer – tőle szokatlan nyíltsággal és őszinteséggel – így válaszolt: „Boldog voltam. Hogy hízelgőnek éreztem-e [Hettlage megjegyzését]? Nem, csak örültem neki.”