Hóman Bálint levelezése Veesenmayerrel 1944 tavaszán

Szerző: Gellért Ádám

Az elmúlt hónapokban fellángolt a Hóman Bálintnak állítandó szobor körüli emlékezetpolitikai és történészi vita. Kiemelkednek Ujváry Gábor (július 27, szept. 22) és Kovács M. Mária (aug. 15.) valamint Ujváry és Ungváry Krisztián egymással folytatott vitái (Heti Válasz, szeptember 2, a Magyar Tudományos Akadémián és egy TV-műsorban december 15-én). Az alábbi forrásközlés ehhez a közéleti vitához szeretne hozzájárulni azzal, hogy szerkesztett formában hozzáférhetőbbé teszi Hóman Bálint és Edmund Veesenmayer –  a Harmadik Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja – közötti levélváltást.

43051.jpg

Hóman Bálint (1885-1951)

A levél  jelentősége abban rejlik, hogy a budapesti népbíróság és a Népbíróságok Országos Tanácsa is enyhítő körülményként vette figyelembe. Az elsőfokú bíróság ítéletében így fogalmazott:

„Érdekes, a népbíróság előtt egy pszichológiai rejtély áll Hóman Bálint tevékenységével kapcsolatban. Ugyanis az egyik oldalon kifelé a legteljesebb németbarátságot, a németek legteljesebb kiszolgálását hirdette, és politikai ténykedése is erre irányult, a másik oldalon pedig nagyon sok embernek segítségére sietett, a hozzá közel állóknak, akik többek között az üldözöttekhez tartoztak, továbbá, akik a baloldali gondolat képviselői voltak, semmi tekintetben nem ártott, sőt még maga körül ezeket az embereket meghagyta és rajtuk minden vonatkozásban segíteni akart. Ezeket a körülményeket, főként azonban a német megszállás elleni tiltakozását olyan nagyfokú enyhítő körülménynek tekintetté a népbíróság, hogy vádlottal szemben a legsúlyosabb büntetés kiszabását mellőzendőnek találta […]. (Budapesti népbíróság Nb.V.864/1946/2. sz. ítélete, BFL, XXV.1.a. Nb. 864/1946, 183. o.)

1939_telekikormany_preview.jpg

A Teleki-kormány 1939-ben: Hóman a miniszterelnök mellett ül

Ezt a megállapítást az egyébként Hóman felé elfogulatlannak igazán nem nevezhető Népbíróságok Országos Tanácsa is fenntartotta:

„Nem hagyta figyelmen kívül az Országos Tanács, hogy vádlott 1944. év március 19[-e] után Veesenmayerhez intézett levelében, ha csak egy ízben is, de oly kiállást mutatott, mely az ő körében csaknem egyedülálló, s hogy általában a tényleges német megszállás időpontjától kezdve terhére a Nemzeti Szövetség puszta tagság vállalásán kívül nem mutatkozik semmi.” […]. (NOT. 4316/1946/4. sz. ítélete, BFL, XXV.1.a. Nb. 864/1946, 188. o.)

herceg_homan.jpg

Hóman a Corvin-lánc kitüntetettjeinek egy rendezvényén, Karlovszky Bertalan, Herczeg Ferenc, Márkus Emília, Bajor Gizi és Ravasz László társaságában

A levél megírását egy március 20-án vagy 21-én tett látogatás előzte meg, amikor is a magyar politikus Veesenmayer és munkatársai többszöri unszolásra elment a német követségre. Itt Veesenmayer felkérte, hogy vegyen részt a formálódó  kormányban, mint kultuszminiszter. Hóman a népbíróság előtt azt vallotta, hogy egészségi állapotára és arra hivatkozva utasította vissza a felkérést, hogy az adott körülmények között nem látja lehetőségét a harmonikus együttműködésnek. A Veesenmayerrel való beszélgetés egy másik vendég érkezése miatt félbeszakadt, ezután írta meg Hóman a levelet. Szintén Hóman vallomásából tudjuk, hogy jelentette a német ajánlatot Horthynak, aki megpróbálta meggyőzni, hogy fogadja el, de Hóman nem tágított. A perben Veesenmayert is kihallgatták, aki azt mondta, hogy ők Hómant inkább történelemtanárnak, mintsem politikusnak tekintették. A találkozójukra úgy emlékezett vissza, hogy Hóman az ország megszállására való tekintettel nem volt hajlandó elfogadni a miniszteri pozíciót. Veesenmayer szerint a levél meglehetősen éles szellemben íródott, és az akkori viszonyokhoz mérten „éles ellenzést, illetőleg óvást jelentett”. Veesenmayer a levelet komolyan vette, „mert politikai körökből ez volt az egyetlen megnyilvánulás, amely a német megszállással szemben világos ellenzést fejtett ki”. Ezzel kapcsolatban azonban fontos megjegyezni, hogy akik potenciálisan mást véleményen lehettek volna, azok legnagyobb részt már a Gestapó fogságában voltak, vagy bujkáltak.

image0012.jpg

Német tisztek Pesten, 1944 március végén. Nem várost nézni jöttek...

A levelet elolvasva mai ésszel talány, hogy miért tulajdonítottak a bíróságok ilyen nagy jelentőséget neki. Mindenesetre az alább közölt levelezés adalék, hogy közelebb kerüljünk annak a megértéséhez, hogy milyen okokból járulhatott hozzá egy egyébként tudós ember jogfosztó és káros intézkedések meghozatalához.

 Hóman Bálint levele Edmund Veesenmayerhez,  1944. március 27. 

„Követ Úr!

Nemrégiben alkalmam volt Önnel, Követ Úr, megbeszélést folytatni, amelyben megkíséreltem jellemezni a magyar nép lelki beállítottságait. Ez a megbeszélés sajnos meg lett akasztva, s ezért engedem meg magamnak, hogy a következő fejtegetéseket Ön elé terjesszem. Kérem tekintse ezeket a fejtegetéseket mint folytatását beszélgetésünknek.

Előadásomban, melyet 1940. december 13-án, a Német-Magyar Társaságban, Berlinben tartottam, fejtegetéseim eredményeit a következő mondatokban fogalmaztam meg. A német-magyar barátság történelmi szükségszerűség, egy századok óta tartós folyamat, egy szembeszökő tény. Időlegesen félreértés, bosszantó külső beavatkozások, mesterségesen táplált és tapintatlanul elővonszolt ellentétek által megzavarható fonala azonban el nem vágható, mert a baráti együttműködés mindkét nép magas érdeke. A Német Birodalom Magyarország természetes hátvédje, az erős és egységes Magyarország viszont a németség előőrse és védősánca Kelet felé. Németek és magyarok, bármi különbözőek is e népek számszerűség és hatalom szempontjából, természetes társak a nyugati kultúrközösségben – barátságukat ápolni és fejleszteni, elmélyíteni a kapcsolatokat, elősegíteni a kölcsönös megértést, és épp ezért minden zavaró behatást távol tartani, minden tudatos német és minden jó magyar számára, mindkét nép társas viszonyára és államvezetésére nézve egyike a legelőkelőbb kötelességeinek. És az én nemzetpolitikai meggyőződésem, amely történelmi tanulmányaimból és a kormányzati ügyekben való tapasztalataimból fakadt, s amelyet mindig vallottam, kötelességemmé teszi, hogy az ön figyelmét, Követ Úr, néhány szempontra, amely a német-magyar viszony jövőbeli kialakulását illetik, különösen ráirányítsam. […] Ez a történelmileg jól megalapozott német-magyar kötöttség még csak mélyült az 1914-18-as világháború és a békeparancsok éveiben, amidőn a fegyverbarátság, majd a közös kemény sors széles néprétegekben felélesztette a sorsközösség tudatát. 1932 óta a magyar kormányzat politikája ezen a vonalon mozog és a baráti jó viszonyban csak a legeslegutolsó időben állt be bizonyos elkedvtelenedés. Min múlt ez az elkedvtelenedés és elidegenedés, mik ennek az okai, melyek a hibák, amelyet az egyik vagy a másik oldalon elkövettek, minő káros befolyások kerültek érvényre? Erre a kérdésre nem akarok kitérni. Tény azonban, hogy a német hadsereg 1944. márc. 19-én ide bevonult, és – éppen a német nép legjobb barátainak a legmélyebb fájdalmas meglepetésére – hacsak időlegesen tervezetten is, de a legrégibb szövetséges országát megszállta, és ott német kormányzati és közigazgatási működést vezetett be és folytatott. Ez az áldatlan állapot – teljesen eltekintve, hogy kinek [a] hibájából, minő okokból, mely szándékkal és milyen időtartamra is állt ez be –  igen könnyen a német-magyar viszony állandó elridegülésére vezethet, ha a Magyarországon tevékenykedő birodalmi hatóságok a magyar nemzeti jelleg adottságaival nem számolnának. A német hatóságoknak ugyanúgy, mint az új magyar kormányzatnak minden igyekezettel azon kell lennie, már mindkét nép közös sorsdöntő harcának győzelmes befejezése érdekében, valamint a jövőbeni békés együttélés biztosítására is, hogy ez a fatális fordulat, amely a német-magyar viszonynak egy állandó elmérgesedését jelenti, sohase állhasson be. Mélyen megütközve azon a megaláztatáson, amelyet a magyar nemzetnek – mégpedig legszélesebb néprétegeiben érdemtelenül – tapasztalnia kellett, és aggódva hazám és honfitársaim sorsa felett, engedem meg magamnak, hogy rámutassak néhány körülményre, amelyet a szövetséges és baráti birodalom felelős vezérei és hatóságai, az én jól megalapozott véleményem szerint, soha sem volna szabad, hogy figyelmen kívül hagyjanak.

Az a tény, hogy a német hadsereg ide bevonult, a magyarságot a lelke legmélyéig megrendítette. Ugyanilyen mélyen érintette a magyarokat az a tény is, hogy a német hatóságok, a magyar jog és alkotmány értelmében jogtalanul hoztak konkrét intézkedéseket. A magyar népesség nagy része, sőt a nemzet többsége azon a véleményen van, és feltételezi, hogy a német kormányzat ezekre a rendszabályokra csak életfontosságú háborús szükségszerűségek következtében volt kényszerítve. Szükség azonban, hogy ez a feltevés és hit meggyőződéssé szilárduljon meg.

Mind német, mind magyar részről törekedni kell, hogy Magyarország mielőbb megváltást nyerjen ebből a megalázott helyzetéből: hogy a megszálló hadsereg az ország területének belsejéből eltávolíttassák, helyét a magyar hadseregnek átadja, s ugyanúgy,  hogy a többi német hatóság is beszüntesse hivatali ténykedését, és funkcióit a magyar hatóságoknak átadja. Aki bűnös, az állíttassák magyar polgári és katonai bíróság elé, illetve ha törvényeink úgy rendelik, a parlament elé.

A nemzeti önrendelkezés formális helyreállítása, az állami szuverenitás és a hatóságok önrendelkezési szabadsága egymagában nem elegendő. A nemzetnek megkell szerezni azt a meggyőződést, hogy ez ténylegesen így is van. Mindaddig azonban, míg mindez beállhat, a magyar népet és a magyar hatóságokat a legnagyobb tapintattal kell kezelni, nehogy a megalázottság érzése gyökerezzék meg a magyar lélekben. Önérzetes magyarok számára a lebecsültetés és még inkább a leigáztatás érzése –  ha a német nép magas szellemi képességeit és katonai erényeit mégannyira is nagyra becsüli – egyenesen elviselhetetlen, és ezeknek az érzéseknek a kicsírázása egyenlővé válhat a Magyarország és Németország közötti baráti érzések halálos megsértésével.

Miután az új kormány összeállítása után a katonai okokból szükséges rendelkezések és eljárások legnagyobb részére már, úgy látszik, nincs szükség, rendkívül fontos és szükséges, hogy a birodalmi hatóságok a magyar hatóságokkal, de magánszemélyekkel is kerüljék az érintkezést, és minden szükséges tárgyalást a kormánnyal és annak erre hivatott szerveivel folytassanak le. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert a múltban olyan jelenségek mutatkoznak, amelyek minden alkalommal a legmélyebb nemtetszést keltették fel. […] Ha a hangulat nálunk az utóbbi években Németországgal szemben előnytelenné vált, akkor ez a zsidóságon és más németellenes elemeken kívül a Volksbund egyes tagjain múlt.”

bundesarchiv_bild_146-1993-021-20_edmund_veesenmayer.jpg

Edmund Veesenmayer (1904-1977)

Edmund Veesenmayer válaszlevele, 1944. május 23.

„Excellenciás Uram, igen tisztelt Professzor Úr! Az Ön március 27-i írása még mindig megválaszolatlanul fekszik munkamappámban. Időközben ismét elolvastam, s ma tulajdonképpen boldog vagyok, hogy korábban nem válaszoltam meg. Hiszen az eddigi folyamat, amelyben, mint ismeretes, nem kis részem volt, már bizonyos értelemben választ jelent A május elsejei budapesti beszédemben én is megpróbáltam felvázolni a Birodalom Magyarországgal kapcsolatos álláspontját. Végső soron döntő az a tény, hogy az 5. háborús évben, sőt bizonyára a döntés évében vagyunk. Magyarország választhat a németek oldalán aratott győzelem avagy az összeomlása között. E döntés nagyságára tekintettel sok minden, ami különben fontos és érdekes lehet, ma csak alárendelt jelentőséghez juthat. Az egyetlen mérce, amely érvényes, az abszolút teljesítmény, és ebben a tekintetben – ezzel ön, nagyra becsült Professzor Úr egyet fog érteni – Magyarországnak a korábbi kormány bűnei következtében sok pótolni valója van. A jövő alakítása azonban kizárólag annak a hozzájárulásnak a nagyságától függ, amelyet Magyarország most nyújt. Alkossuk közösen a legszorosabb együttműködést, s nem lesz közös jövőnkért aggódni valónk. Engedtessek meg, hogy Önt az elkövetkezendő időben egy reggelire magamhoz kéresse abban a reményben, hogy ezen alkalommal, egy gyümölcsöző beszélgetésben lesz részem Kiváló nagyrabecsüléssel az Ön odaadó híve, Veesenmayer”.

Forrás:

1. levél: BFL, XXV.1.a., 293/1946 Szálasi per. 2975. sz. mikrofilm, 7556-7564 oldal. A levél német nyelven íródott. A közlés Horváth László Béla: Hóman Bálint utolsó évei  (1945- 1951) című tanulmányban közölt fordításának átvétele (Sic Itur Ad Astra - Fiatal Történészek Folyóirata, 1993/2-4. szám, 168-171. o.) Köszönetet mondok Trádler Henriettának, a folyóirat szerkesztőjének, hogy a tanulmányt digitális formában a rendelkezésemre bocsátotta​.

2. levél: A magyar fordítást közli Horváth László Béla: Hóman Bálint utolsó évei (1945- 1951). Sic Itur Ad Astra - Fiatal Történészek Folyóirata, 1993/2-4. szám, 221-222. o. A német nyelvű levél eredeti lelőhelye: EKKT,. Litt.Ep.Orig. 1404; fotókópiája MNL-OL, P955.