Mielőtt bárki gyanakodni kezdene, szögezzük le, egyik nyugati megyénk sem költözött át északi szomszédunkhoz; a Zala fedőnevet az a "hadgyakorlat" kapta, amely során a Magyar Néphadsereg 8. gépesített hadosztálya, szovjetek, lengyelek és bolgárok mellett "internacionalista segítséget nyújtott" a prágai tavasz során "útját tévesztett" Csehszlovákiának. A beavatkozás ma is vitatott; lett volna lehetőség kimaradni belőle? El lehetett volna kerülni? Hogyan élték meg a felvidéki magyarok a "második visszacsatolást"? Ez csak néhány kérdés, ami felmerülhet a 68-as hadműveletekkel kapcsolatban. Mai írásunkban a "Zala hadgyakorlat" néhány magyar dokumentumába pillantunk bele.

Magyar tiszt és honvédek Nyitra környékén

1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés (VSZ) egy részének csapatai átlépték a csehszlovák határt; céljuk a "rendteremtés", vagyis az ott megindult reformmozgalom letörése és a rendszer teljes restaurációja volt. A beavatkozásból Románia és az NDK kimaradt, illetve csak megfigyelőket küldtek, amely katonai szempontból teljesen érthető volt. Magyarország részvétele, - hiszen az ország 12 évvel korábban egy hasonló "segítségnyújtás" rosszabbik végén helyezkedett el - több szempontból is érdekes. Külön kötetet érdemel Kádár János szerepe a krízis politikai rendezési kísérleteiben, jelen esetben azonban csak a Néphadsereg szerepére fókuszálunk.

Alexander Dubček: "túl messzire" ment

Alexander Dubček 1968 januári megválasztása és reformjai legalább is moszkvai szemmel nézve lavinát indítottak el Csehszlovákiában; ez prágai tavaszként vált ismertté. A helyzetet jól szemlélteti a korabeli politikai vicc is:

"Kádár, Brezsnyev és Dubcek kalapácsvető versenyre jelentkeznek. Kádár 50 métert dob, Brezsnyev 70-et, míg Dubcek 100-at. Mindketten megdicsérik, ő pedig így válaszol:
– Hát ha még a sarlót is dobhattam volna!"

Emiatt Brezsnyevék már márciustól fontolgatták a katonai beavatkozást. Provalov vezérezredes, a Magyarországon állomásozó Déli Hadseregcsoport parancsnoka április 8-án kapta meg a vonatkozó direktívákat, május 8-án pedig a szocialista vezetők moszkvai találkozóján Brezsnyev nyíltan is belengette az intervenciót, amelyet Magyarország és a közreműködésre fel sem kért Románia kivételével támogattak a szocialista országok vezetői. Ez egyrészt amiatt volt fontos, hogy a Szovjetunió ne látszódjon agresszorként, gonosz imperialistaként, másrészt mindenki kíváncsi volt arra, hogy hogy működnek együtt a VSZ alakulatai éles helyzetben. A beavatkozás mellett szólt az is, hogy ily módon szovjet csapatok kerülhettek Csehszlovákiába, ahol addig nem tartózkodtak egységeik.

"(...) a részvételt megtagadni retorzió nélkül nem lehetett. Az is egyértelműen kitűnik, hogy a Szovjetuniónak nem Magyarország, Lengyelország, NDK, vagy Bulgária katonai erejére volt szüksége, hanem a magára a részvételre, hogy politikailag demonstrálhassa az egységet. Valójában a „Szövetséges csapatoknak” a statisztéria szerepe jutott. A főfeladatokat – a fővárosok, a nyugati határvidéki területek, a fontosabb városok, körzetek megszállását – mindenütt a szovjet hadseregre bízták. Az pedig, hogy következetesen mindenütt a gyakorlat szót használták nem más, mint álcázása a tényeknek, egyszóval fügefalevél." - írja Pataky Iván az események hátteréről. [1]

Prágában súlyos összecsapásokra is sor került

Természetesen - 1956-tal ellentétben - háborúról szó sem lehetett, így a beavatkozást hadgyakorlatként, Dunaj, vagyis Duna fedőnéven futtatták. A magyar katonai vezetés eleinte (jó eséllyel a két ország feszültségektől sem mentes kapcsolatai miatt) úgy vélte, a szovjetek nem számítanak majd a Néphadsereg részvételére. Tévedtek; július 10-én Grecsko marsall, moszkvai honvédelmi miniszter 3 hadosztályt és egy hadsereg- vagy hadtesttörzset kért kollégájától, Czinege Lajos vezérezredestől a "gyakorlatra", amelyet 23-ra sikerült egy csökkentett létszámú hadosztályra lealkudni.

Czinege Lajos

A kiválasztott magasabbegység a zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztály lett (parancsnok: Lakatos Béla vezérőrnagy), amelyet 26-án helyeztek készültségbe, másnap pedig megkezdődött mozgósítása és hadilétszámra való feltöltése, amelyet a normaidőn jóval belül hajtottak végre. A mintegy 3000 tartalékos és több száz gépjármű bevonulása után a hadosztály áttelepült Pásztó - Aszód - Rétság - Nagyoroszi térségébe, ahova 29-én futottak be a más alakulatoktól (és a BM-től) vezényelt megerősítő egységek; az eredetileg a seregtesthez tartozó 8. harckocsiezredet és a 20. tüzérezredet békehelyőrségeikben hagyták, helyettük a 11. hadosztály 31. harckocsiezrede és 22. tüzérezrede érkezett.

MiG-15-ös a szolnoki repülőmúzeumban '68-as festéssel: a piros csíkok az azonosítást segítették

A szárazföldi alakulatok mellett a légierő 9 MiG-15-ös és MiG-21-es százada állt készen az esetleges feladatokra. A szovjet alárendeltségbe került mintegy 11 000 fős alakulat (155 páncélossal, 200 löveggel és aknavetővel, valamint közel 2000 egyéb gépjárművel) a július végi és augusztus eleji békéltetési kísérletekkel még mintegy három hetet nyert, amelyet kemény és intenzív kiképzéssel, lövészetekkel töltöttek. A magyar részvétel a "Zala" vagy "Zala hadgyakorlat" nevet kapta, a legfelsőbb vezetésen kívül mindenki abban a hitben volt, hogy ez egyike a rendszeres VSZ hadgyakorlatoknak.

"28-án reggel 09 óráig mintegy 200-220 ember, többségük asszony „gyűlt össze, a bevonultak hozzátartozóiból, a laktanyához vezető úton, akiket a meggyőzésükre kiküldött tisztek nem tudtak megnyugtatni, s ezek a laktanyába történő beengedésük – 1 óra időtartamra – után voltak hajlandók hazautazni”. A szinte villámgyors mozgósítás később sok problémát okozott az otthonmaradtak számára. A hivatali és gazdálkodó szervek gazdálkodó szervek eleinte meglehetősen közömbösen viselkedtek. „A bevonultak részéről az üzemi illetmények kifizetésével kapcsolatos problémák augusztus első hetében jelentkeztek...” Sok otthon maradt családnak nem fizették ki a bevonult családfenntartó férj után járó fizetést. Megélhetési gondok keletkeztek. És ez rontotta a tartalékos tisztek, katonák egyébként jó hangulatát. „Közömbösségnek minősítették, hogy a családok anyagi biztosítását nem oldották meg... a helyi szervek nemtörődömsége és lassúsága miatt” [2] 

Térkép az intervenciós művelet irányairól

A végszót augusztus 18-án mondták ki a Kremlben; az akció 21-én éjfélkor vette kezdetét: a szovjet csapatok mellett 3 lengyel, 1 bolgár és 1 magyar hadosztály kezdte meg tevékenységét. A magyar 8. hadosztály Letkésnél, Ipolyságnál és Balassagyarmatnál kelt át az Ipolyon, és összesen tíz helyőrséget hozott létre. A szovjet Déli Hadseregcsoport Parancsnoksága és a magyar törzs is Pozsonyba települt. A honvédek ellenállásba sehol sem ütköztek (kivételt képezett ez alól Mácsai József ipolyhídvégi csehszlovák határőr esete, aki nem akarta átadni a fegyverét, mire egy magyar határőr könnyebben megsebesítette) helyőrségekben és környékükön megszervezték a járőrözést. Érdekesség, hogy sokszor magyarok segítették ki a szovjeteket felderítési adatokkal, amelyeket a műveletek előtti hetekben szereztek, alapesetben ugyanis VSZ államok között tilos volt egymás felderítése. Erre jó példa, hogy a lévai harckocsiezred laktanyáját a szovjetek jó pár kilométerrel odébb saccolták tényleges helyénél.

Közben a szovjet csapatok megszállták Prágát és a Szovjetunióba hurcolták a csehszlovák vezetést; Brezsnyev komolyan aggódott, hogy Dubčekék visszatérése után felkelés bontakozik majd ki, ez esetben az intervenciós csapatok fő feladata a népi milícia lefegyverzése lett volna (Rózsafa-akció). A felkelés végül elmaradt, ám a passzív ellenállás még hónapokig elhúzódott. 25-én jelentősen, mintegy 1500 km²-rel megnövekedett a magyar zóna, amely így már egészen a Kis-Kárpátok lábáig ért, és egy újabb helyőrség is létesült Nagyszombatban (Trnava); érdekesség, hogy az ekkor a honvédek által ellenőrzött terület nagysága - 11 500 km² - majdnem megegyezett az 1938-ban visszacsatolt terület nagyságával. Emiatt szükség volt újabb alakulatok átvezénylésére; először egy karhatalmi zászlóalj, majd 26-án az egri 8. gépkocsizó lövészezred érkezett be, utóbbi 27-én vette át Érsekújvár környékének ellenőrzését.

Egy magyar tiszt újságot vásárol a postástól

Persze sem a NATO, sem a semleges Ausztria nem maradt tétlen, bár szerencsére messze voltunk nyílt konfliktustól, vagy akár egy kubai rakétaválsághoz hasonló krízistől is. A nyugatiak azért emeltek a készültségen és válaszként szintén hadgyakorlatba kezdtek (tényleg az volt!). A beavatkozást a nyugattal jó kapcsolatot ápoló Románia is elítélte; a "Kárpátok géniusza" később hatalmas politikai tőkét kovácsolt abból, hogy meg sem hívták Moszkvába, ugyanis fennen hangoztatta, hogy megtagadta a részvételt. Csémi Károly altábornagy, a magyar vezérkar főnöke 22-én jelentette, hogy:

"A  NATO  Főparancsnokság  magasabb  beosztású  tisztjeit  21-én  a  reggeli  órákban berendelték szolgálati helyükre. 1968. 8. 21.19.00-ra ismételten összehívták a NATO állandó tanácsát. A NATO  Főparancsnokság 21-én a reggeli órákban elrendelte a híradó és felderítő szolgálat   megerősítését   azzal   a   feladattal,   hogy   folyamatosan   kísérjék   figyelemmel   a csehszlovákiai eseményeket. Washingtonból származó információink szerint az USA Nemzetbiztonsági Tanácsa nem hozott érdembeni  döntést.  A  katonai  beavatkozás  gondolatát  erkölcsi–politikai  okok  miatt  elvetette. Ugyanakkor  azonban  saját  fegyveres  erői,  illetve  a  NATO  erők  egy részének  magasabb harckészültségi fokba helyezését határozta el. Legújabb adataink szerint az európai USA erők  ismeretlen  egységei „exersise harvest moon” (sic! helyesen: Exercise Harvest Moon) fedőnévvel gyakorlat végrehajtását kezdték meg, a gyakorlat területe egyelőre ismeretlen. Az osztrák haderőt 21-én 08.00-kor harckészültségbe helyezték. Az osztrák–csehszlovák határt lezárták és a határvédelmi erőket a hadsereg egységeivel erősítették meg. Az osztrák légierő 21-én intenzív légifelderítést folytatott a csehszlovák–osztrák határ mentén."[3]

Csepel teherautók Léván: jól látható a "saját" erőket megkülönböztető fehér csík

A beavatkozás amiatt is sokkolta a lakosságot, mert Csehszlovákiában 1945 nyara óta nem állomásoztak szovjet csapatok. A honvédség bevetése (bár az többnyire a magyarok (is) lakta területeken zajlott) további visszásságokkal is járt. Az egyik ilyen volt a területvisszacsatolás kérdése, amelyet több cseh és szlovák vezető és író is felvetett; bár a részvétel alól nem tudott kibújni, Magyarországnak nem voltak revíziós szándékai, úgy pláne nem, hogy ezt a szovjetek sem hagyták volna szó nélkül. Ehhez kapcsolódott a helyi magyarság hozzáállása, amely többségében (eleinte legalább is) negatív volt, nyoma sem volt az 1938-as virágözönnek és eufóriának. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy az eltelt 30 év alatt jelentősen csökkent a magyarok aránya, és a revíziós lendület is jelentősen alábbhagyott, másrészt pedig a beavatkozást a felvidéki magyarok is elítélték, azt függetlenségük megsértéseként értékelték, amelyben anyaországi társaik partnerként vesznek részt.

Rétsági tisztek egy csoportja

A magyarok abban a fonák helyzetben találták magukat, hogy amíg a csehszlovák fegyveres erők tagjai segítették őket, a helyi (sokszor szinte teljesen magyar) lakosság ellenségesen viszonyult hozzájuk. Léváról jelentette a 31. harckocsiezred, hogy

 "A városi és járási csendőrparancsnokok hajlandók voltak velünk együttműködni. Tartózkodóan, de udvariasan fogadták katonáinkat. A lefegyverzést fegyelmezetten, parancsnokaik irányításával hajtották végre. A továbbiakban az egyes objektumok felderítésére a csendőrség segítséget nyújtott. A járási munkásőrparancsnok bejövetelünkkel egyetértett. (...) A városban, a reggeli órákban kisebb csoportok alakultak. Egész nap tüntettek, vitatkoztak katonáinkkal, időnként köpködtek is. Más városokkal ellentétben, ennél komolyabb ellenállás, atrocitás nem történt. A lakosság tiltakozott a bevonulásért, jogtalannak minősítette. A magyar katonák higgadtan viselkedtek, nem vitatkoztak feleslegesen, fegyelmezetten fogadtak mindent." [4]

Csémi Károly altábornagy, vezérkari főnök

A harcoló alakulatok mellett jelentős politikai kontingens is tartozott a magyar intervenciós csapatokhoz, amelynek parancsnoka Kiss Lajos vezérőrnagy volt. Ő 22-én jelentette a Politikai Főcsoportfőnökségnek az alább olvashatókat, amelyből a korabeli hivatalos álláspont és szóhasználat mellett tökéletesen kivehető a helyi lakosság vélekedése.

"Jelentem, hogy a Magyar Néphadsereg egységei a kitűzött katonai feladatokat végrehajtották. Erőszakos  ellenállás nem volt. A kitűzött politikai konszolidációs feladatokat végrehajtani jelen helyzetben szimpatizánsok és jövetelünk célját elismerők hiánya miatt nem sikerült. Egy platform van: „Hívás nélkül megszállták Csehszlovákiát”. E platform mögött az ellenforradalmárok  aljas és  intenzív  munkája  folyik,  a  nacionalizmus  szitásával,  régi  szlovák  és  magyar  ellentétek bolygatásával.  A  jelenlegi  állapotban  az  értelemre  való  hatás,  a  rendbontók  és  zavarkeltők megfékezése ... [a feladat. – A kiegészítés tőlem,.  P.  I.: a távirat itt hiányos.] Ez ugyanakkor sok nehézséggel,  problémával  jár.  Sok  a  tüntetés  és  provokáció.  Az  általunk  ...  [emlegetett  –A kiegészítés  tőlem,  P.  I.]  cseh  felhívásnak  nevek  hiányában  nem  hisznek.  Négyszemközti beszélgetésekben fellelhetők itt–ott pozitív elemek is. Ezek nyilvánosan nem mernek kiállni. A rend fenntartásában együttműködők között is sok a kétszínű elem. A ho. [hadosztály] erkölcsi–politikai állapota jó. Eddig szilárdan helytálltak a  bonyolult  viszonyok között. A parancsnokok, pol. munkások ebben magabiztosan tevékenykednek. A ho. képes harcfeladat  végrehajtására. Teljesítjük pártunk és kormányunk által kapott feladatot." [5]

"Magyar honvédek, Rákosi Mátyás büszke lehet rátok!"

Mivel fegyveres ellenállásra nem került sor, a magyarok már este bevonták járőreiket, a továbbiakban pedig a csehszlovák hatóságokkal közösen tevékenykedtek. A lakosság passzív ellenállása azonban szeptember elejéig eltartott; ez kisebb tüntetéseket, rövidebb sztrájkokat, harangozást, dudálást és különböző falfestéseket - lásd fentebb - jelentett. Fegyverhasználatra egy alkalommal került sor a magyar szektorban, és az is véletlenül okozott (könnyű) sérülést; 

"22-én 21 órakor Léván, a már csehszlovák csendőrökkel együtt járőröző magyar katonák egy az úttestre szövegeket festő csoportba botlottak. A fiatalok azonnal szétszaladtak. Felszólításra sem álltak meg. Az egyik honvéd erre figyelmeztetésként maga elé lőtt az úttestbe. A lövedék, megcsúszva a kövön, lábán könnyebben megsebesítette a futó személyt. Egy lévai postást. Azonnal kórházba vitték, ahol elsősegélyben részesítették és elbocsátották. Ő volt az egyetlen csehszlovák állampolgár a 8. hadosztály megszállási zónájában, aki magyar fegyvertől sebesült meg."[6]

Már a városon kívül: honvédek pihenőben egy FUG-on (Felderítő Úszó Gépjármű)

Említésre érdemes még a csehszlovák rádiós ellenállás; a rádióamatőrök láncolata jelentette a magyar járőrök útvonalát és helyzetét, olyan pontosan, hogy sokszor a parancsnokok ezek alapján tájékozódtak. A rádiót megtévesztésre is igyekeztek felhasználni. Csémi altábornagy egyik 23-án kelt jelentésében olvasható, hogy: 

Az éjszaka folyamán egy illegális rádió-adó  belépett a ho. rádió hálójába és nyílt magyar nyelven, a „vezető állomás” nevében az alábbi utasítást adta: „A magyar nemzet érdekében a Szovjetunió hadvezetősége a legmagasabb  harckészültséget rendelte  el  és  megparancsolta,  hogy  készüljenek  fel  Csehszlovákia  elhagyására  Salgótarján irányába.” [7]

A helyzet idővel javult, nagyrészt a magyar csapatok higgadt és békés magatartásának köszönhetően. A helyiek - főleg ahol nyelvi nehézség sem akadt - idővel barátkozni kezdtek a honvédekkel (hasonlóra volt példa 56-ban Budapesten is szovjet-magyar viszonylatban); először persze a gyerekek, majd a fiatalabb nők "enyhültek meg", aminek okát talán fölösleges is magyarázni.

Hazatérés Rétságra

A magyar alakulatok október 20-25 között, az utolsó tisztek 31-én tértek haza; szeptember 1-től kivonták őket a városokból, és ekkor indult meg a többgyerekesek és a tartalékosok leszerelése is. Az intervenció során egy katona balesetben, egy tiszt szívrohamban hunyt el, egy honvéd fegyvertisztítás közben bekövetkezett balesetben, egy fő pedig - hivatalosan szerelmi bánatból - öngyilkos lett. Október 16-án Prágában aláírták azt az egyezményt, amely értelmében Csehszlovákiában is megjelentek az "ideiglenesen ott állomásozó" szovjet csapatok. Az intervenció egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy bebizonyosodott, a magyar haderő képes gyorsan (igaz, csak kis kötelékekkel és rövid távolságokon) reagálni és működni. Sokkal jelentősebbek voltak a negatív hatások, amelyek időnként még ma is éreztetik magukat mind Magyarország és a csehszlovák utódállamok, mind pedig a felvidéki és anyaországi magyarok kapcsolatában. Kádár János és a magyar vezetés szerepe a legelfogultabb vélemények szerint is kérdéses volt, amit jól mutat, hogy a beavatkozásban részt vett katonák is alig kaptak kitüntetést, a magyar részvételt pedig igyekeztek a lehető legjobban a szőnyeg alá söpörni.

Azért ünnepség is volt, jelen esetben Győrben

Amiről a filmhíradó is beszámolt: 

[1] Pataky 2, 4. o.

[2] Pataky 2, 10. o.

[3] Csémi Károly altábornagy összefoglaló jelentése 1968. augusztus 22. 09.00, Pataky 1, 5. o.

[4] Pataky 2, 14. o.

[5] Kiss Lajos vezérőrnagy: Politikai hangulatjelentés, 1968. augusztus 22. Pataky 1, 8. o.

[6] Pataky 2, 17. o.

[7] Csémi Károly altábornagy kiegészítő jelentése Czinege Lajos honvédelmi miniszternek 1968. augusztus 23. 16.00 Pataky 1, 12. o.

Források:

Az 1968-as katonai megszállás emlékei - a Magyar Nemzeti Levéltár-Nógrád Megyei Levéltárának blogja. 

Pataky Iván: A Magyar Néphadsereg közreműködése Csehszlovákia 1968. évi megszállásában Hadtörténelmi Közlemények, 110. évf. 1997/2. (Pataky 1)

Pataky Iván: „ZALA” HADGYAKORLAT A rétsági 31. harckocsi ezred részvétele Csehszlovákia 1968. évi megszállásában (Pataky 2)

Rétság-Léva 1968 (archív felvételek, újságcikkek)

Ajánlott irodalom:

Horváth Miklós - Kovács Vilmos: Magyarország az atomháború árnyékában, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2016.

Pataky Iván: A vonakodó szövetséges : a Magyar Népköztársaság és a Magyar Néphadsereg közreműködése Csehszlovákia 1968. évi megszállásában, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996.

Számvéber Norbert–Laczovics Erika–Solymosi József: Zala 1968, Puedlo Kiadó, Debrecen, 2012.