A Császári és Királyi Haditengerészet megalakulásáról, nagykorúvá válásáról, harcairól és expedícióiról is többször esett már szó blogunkon (is). A flotta legfontosabb erőpróbája az első világháború volt, amelyben a lenézett (ám világviszonylatban is jelentős, a szakirodalom által 5. vagy 6., tehát "pontszerző" helyre rangsorolt) hajóhad tökéletesen hajtotta végre fő feladatát, az adriai partok védelmét, emellett pedig az ellenség zaklatására, és az otrantói tengerzár többszöri feltörésére is futotta erejéből. Nagyobb vállalkozásba ugyan csak két alkalommal fogtak, de a kisebb egységek - torpedónaszádok, rombolók, gyorscirkálók és tengeralattjárók - napi szinten járták a tengert, olasz, francia és brit ellenfeleik legnagyobb örömére. Mai posztunkban egy ilyen akciót ismertetünk, amelyben a Huszár-osztály négy kis rombolója vett részt, és keveredett egy nem mindennapi éjszakai összecsapásba!

A Scharfschütze akcióban, háttérben egy megrongált francia romboló (korabeli képeslap)

A Huszár-osztály egységei 1905-től álltak szolgálatba (összesen 14 hajó készült, a névadó azonban 1908-ban elsüllyedt, de kiemelt alkatrészeit beépítették a Huszár II-be, amelyet általában "sima" Huszárként emlegetnek a források). A mintegy 400 tonnás hajók (ma a nyílt-tengeri járőrhajók - off-shore (nem olyan!) patrol boat - ekkorák) gyorsak és megbízhatóak voltak, bár fegyverzetük (1915-től 5 db. 7 cm-es - gyakorlatilag 66 mm-es - gyorstüzelő, 2 torpedóvető-készülék, 1 db. 8 mm-es géppuska) és méretük elmaradt az olasz, francia és brit hajók mögött, amelyeket ekkor már 100 mm-es és hasonló lövegekkel is elláttak. A kis rombolók ennek ellenére végig megállták a helyüket, végigküzdötték a háborút, több egység pedig a görög vagy a jugoszláv haditengerészet hajóparkját is gazdagította még egy ideig.

A Scharfschütze és legénysége (hivatalosan 65 fő). Jól megfigyelhető a hajó mérete is.

Mai írásunk főszereplői, a Scharfschütze (Mesterlövész - ez volt a kötelék vezérhajója), a Dinara és a Velebit (ezek horvátországi hegységekről kapták nevüket) és a Réka, amelyet nem Attila hun király feleségéről, hanem egy, a mai Szlovéniában található patakról nevezték el, 1916. december 22-én azért futottak ki Cattaróból, hogy megkönnyítsék a német U-38 és U-52 tengeralattjárók visszatérését az Adriára. Otrantónál ekkoriban legnagyobb számban hálókat vontató felfegyverzett halászgőzösök cirkáltak búvárnaszádokra vadászva, de olasz, francia és brit (majd később amerikai és japán) rombolók és cirkálók is részét képezték a zárnak. A négy k. u. k. hajó a sűrű köd miatt este 6 órakor már majdnem visszafordult, de a feltámadó szél végül eloszlatta a ködöt. A kötelék 20 óra körül ért Saseno magasságába, itt fordultak Otranto felé.

Az otrantói tengerzár

A bal szélen haladó Rékáról kicsivel negyed 10 után vették észre az első ellenséges hajókat - két halászgőzöst - amelyekre hamarosan tüzet is nyitott előbb a Scharfschütze, majd a Réka is. A gőzösök gyorsan leoldották hálóikat (ezeknek célja nem a fiumei cápa, hanem a német és osztrák-magyar búvárnaszádok elfogása volt) és viszonozták a tüzet, de nem volt sok esélyük a rombolók ellen. A problémák ez után kezdődtek: a halászhajóknak még volt annyi idejük, hogy vészjelzést adjanak le a közelben cirkáló rombolóknak (elnézést a képzavarért), a Velebit és a Dinara elszakadt társaitól. A segítségül hívott francia köteléket észak-északnyugat felől hamarosan meg is pillantották a Scharfschütze és a Réka tengerészei. A két hajó, amely eddig lassabban haladt, hogy bevárja a többieket, újra fokozta a sebességet és lekapcsolták helyzetjelző fényeiket is, ám a közeledő négy francia romboló (amelyet kicsit messzebb még kettő követett) elől már nem tudtak kitérni, főleg, hogy a franciák célja az volt, hogy elvágják a kötelék hazavezető útját.További nehézséget okozott, hogy az antant hajói számbeli fölényük mellett eggyel nagyobb súlycsoportba is tartoztak; a Commandant Bory, a Boutefeu, a Commandant Riviére, a Dehorter és a Casque a Bouclier-, a Protet pedig az ehhez nagyon hasonló Bisson-osztályba tartozott (kb. 810 tonna vízkiszorítás, 2 x 100 mm és 4 x 65 mm löveg, 4 torpedó), amelyek nagyobbak és gyorsabbak is voltak a Huszár-osztálynál. Az egyik francia köteléket a Protet, a Commandant Bory, a Boutefeu és a Dehorter alkotta, amelyhez a Commandant Riviére és a Casque igyekezett felzárkózni.

A Bouclier romboló; testvérhajói igyekeztek elfogni a Scharfschütze-csoportot

Az első lövést 21.40-kor dördült el; nem egész  tizenöt perc múlva a Scharfschütze egy pontos találata (nomen est omen!) harcképtelenné tette a Riviére-t, és mivel a Casque megállt, hogy segítsen társának, ez az egy találat két francia hajót is kivont a küzdelemből. A küzdelem teljes sötétségben zajlott, amit a füst csak tetézett, így nem meglepő, hogy rövidesen teljes káosz alakult ki; a parancsnokok nem tudták megkülönböztetni a saját és ellenséges egységeket, amelyek gyakorlatilag randomszerűen vívtak közelharcot egymással. A kötelékben vívott harc, főleg éjjel, ma sem számít egyszerű dolognak, ráadásul ekkor a franciák, akiknek pedig több lehetőségük volt gyakorolni, nagyon nem álltak a helyzet magaslatán. A kisebbik gondot az jelentette, hogy két kötelékük nem azonos sebességgel haladt - a később érkező két hajó teljes gőzzel, a többiek "kis tűz alatt" üzemeltek. Emellett Forget sorhajóhadnagy, a Protet parancsnoka azt is megjegyezte, hogy

"Vezetőnk, de Boisanger fregattkapitány jellemét ismerve attól tartottam, hogy teljes sebességgel az ellenségre ront. Vezérhajóján (Casque) és a Rivière-en minden kazán teljes kapacitással üzemelt, de a másik négy rombolón két kazánban csak „kis tűz” égett, és legfeljebb 18 mérföldes sebességre voltak képesek. A Casque valóban 20 mérföldes sebességgel indult, és 21.46-kor már 600 méter előnyre tett szert. A Rivière kitört az alakzatból és 28 mérfölddel a vezérhajó után iramodott, és éppen akkor érte utol, (21.48-kor) amikor az erős ellenséges tűzbe került.” [1]

Huszár-osztályú romboló teljes gőzzel (a képen az S.M.S. Streiter)

De Boisanger kapitány a legnagyobb hibát azzal követte el, hogy kivált a kötelékből, magánakciójával pedig pár perc alatt sikeresen nullázta hajói számbeli fölényét. A Protet ezt követően a kötelékével együtt kelet felé fordult, hogy még egy kísérletet tegyenek a Scharfschütze-csoport útjának elvágására.

"21.55-kor egy közelharc kellős közepében találtuk magunkat. Már nem lehetett megkülönböztetni az ellenséget a jó baráttól, s mindkettő bennünket lőtt. Úgy tudtam, hogy csoportparancsnokunk hajója közvetlen közelünkben tartózkodik és bekapcsoltattam a megkülönböztető-, illetve ismertetőjelzést az árbocon, de nem kaptam választ. Az ellenség száguldott el mellettem, mert éreztem a kőszénfüst szagát. [A francia rombolók olajtüzelésűek voltak - megjegyzés az eredetiben.]  De nem mertem bekapcsoltatni a fényszórót, mert attól féltem, hogy valamelyik saját egységünket találom megvilágítani. 22.15-től az ellenség nyomába eredtem a tőlem kitelő legnagyobb sebességgel, de többé már nem akadtam rá."[2]

- írta Forget sorhajóhadnagy. A részletből tökéletesen megállapítható, hogy milyen nehéz helyzetben volt mindkét kötelék, és hogy az olyan alapvető feladatok, mint a célazonosítás is mennyire nehéz volt. Közben a lemaradt Dinara és Velebit is vívta a maga külön csatáit. A Dinara szó szerint közelharcot vívott a Riviére-rel, amelyre Bogumil Nowotny korvettkapitány, a Scharfschütze (és az egész kötelék) parancsnoka így emlékezett:

"Láttuk mögöttünk a sűrű lőporfüstből időnként kibontakozó Réka szakadatlan torkolattüzeit. Az ellenség mögöttünk áttörte vonalunkat. A Dinara egyenesen ráfordult a legközelebbi ellenségre, a Riviére-re, amely balra fordult úgy, hogy a két egységet 100 m választotta el egymástól. A Dinara kilőtte mindkét torpedóját, ám az ellenség mindegyiket kikerülte. A Dinara azonban már nem tudott hozzánk csatlakozni, mert egyik kazánja havariázott."[3]

A Réka kikötőben

Közben a Dinarát is több - legalább 5 - találat érte; a kazánfelépítménybe csapódó lövedékek egy matrózt megöltek, és egy időre a hajó is mozgásképtelenné vált, de szerencséjére a franciák nem vele, hanem a többi rombolóval foglalkoztak. A Dinara ezt követően már nem is tudott egyesülni társaival, így egy nagyobb északi kitérővel, de teljes nyugalomban jutott haza. A Riviére, amely tévedésből maga is lőtte a járőröző halászhajókat, parancsnoka később ezt jelentette a számukra igen rövidnek bizonyuló összecsapásról:

21 óra 48 perc. Előttünk lövegtüzek villantak, fényük megvilágított bennünket. Erős tűzfényeket és fehér jelzőfényeket láttunk. (...) Felraktuk az R/B megkülönböztető jelzést az árbocra. Úgy tűnt, mintha mindenki bennünket lőne. Mi viszonoztuk. (...) 21.52. Kiáltás, jobbra torpedó! 100 méterre tőlünk megpillantottunk egy ellenséges rombolót, amely nyomban tüzet nyitott ránk. Teljes erővel fordultunk, a torpedó elsiklott mellettünk. Ezután két találat robbant a kazánházban, sebességünk rohamosan csökkent, s nyugati irányban elhagytuk a csatateret."[4]

A Csikós, a Scharfschütze és a Pandur rombolók, teljes nyugalomban. Erős hullámzásban  nem volt egyszerű pontosan célozni a nyitott felépítményű lövegekkel

A sötétség és a káosz is a császári és királyi hajóknak kedvezett, ugyanis nekik "csak" kelet felé kellett tartaniuk, előbb vagy utóbb mindenképp biztonságos partokhoz értek volna. A Dinarát ugyan elvesztették (miután a távíróforgalmat az ellenség is "hallotta", ezt harc közben nem erőltették, a fényszórókkal ugyanez volt a helyzet, más lehetőség pedig nem nagyon volt kommunikálni), de a Velebit végül csatlakozni tudott a Scharfschützéhez és a Rékához, és 22 órakor úgy tűnt,  üldözőiket is sikerült lerázniuk. Az osztrák-magyar tengerészek szusszanhattak egyet, a kötelék sebességét is 20 csomóra csökkentették.

"Láttuk a fényjeleiket, de mi még a taton lévő halványkék jelzőfényeket is eloltottuk. Ekkor a VELEBIT előtt 100 méterre fényszóró villant fel és egy torpedó csapódott a vízbe, de célt tévesztett. Az ellenség most (22.05) legázolással próbálta elpusztítani a VELEBIT-et, de a magyar Dudás lövegirányzó az irányzócsövére napszűrő üveget helyezve szétlőtte az ellenség fényszóróját. Az ellenséges rombolót más találatok is érték, így sietve eltávozott."[5]

Érdekes kép a Dinaráról: a gyorstüzelő mellett megfigyelhető, hogy a hajón fedélzeti eb helyett fedélzeti malacot rendszeresítettek. Ha a szerencse részét nézzük, bejött!

Ahogy az kiderült, az árnyalak nem a Dinara, hanem a Casque volt, fedélzetén a kellően felpaprikázott de Boisanger kapitánnyal. Az itt említett lerohanás, vagy megcsáklyázás is jól mutatja, hogy a franciákat mennyire fűtötte a revansvágy - korábban súlyos veszteségeket szenvedtek a k. u. k. hajóktól, sőt, egy tengeralattjárójuk "át is igazolt" Ferenc József flottájába, sőt Boisangert személyes bosszú is fűtötte, ugyanis korábbi hajóját az U-6-os búvárnaszád lőtte ki - ugyanis ehhez hasonló (sikeres) műveletre 1866, vagyis a lissai csata óta nem került sor. Az ilyen kis távolságokon vívott harc amúgy is ritkaságnak számított, pár száz méterre a vitorlás hajók fénykorában, a 18-19. században közelítették meg egymást az ellenfelek. Az is jól látható, hogy milyen nagy szerep jutott éjjeli harcban a fényszóróknak, amelyek egyszerre segítették a saját lövegek célzását és vakították az ellenség tüzéreit. Érdekesség, hogy a második világháborúban, a radar korszakában is volt példa hasonlóra: 1942. augusztus 8-9. éjjelén a Savo-sziget mellett japán hajók közelről, fényszóróik segítségével lőttek rommá négy amerikai cirkálót, amelyeknek felocsúdniuk sem igazán volt idejük. Sajnos korabeli (pláne ezt az ütközetet ábrázoló) fotót nem találtam, de az alábbi, egy világháborúval és egy fél világgal odébb készült kép és film tökéletesen illusztrálják, hogy hogy zajlott egy fényszórós éjjeli tengeri csata.

Japán csatahajó egy amerikai romboló vagy torpedóhajó fénykévéjében 1944-ben

A film 1945 februárjában készült a Fülöp-szigeteknél; a kamera mozgásán is látható, hogy milyen nehéz dolga volt a lövegirányzóknak a hullámzásban, és hogy milyen sötétben kellett megtalálni, bemérni és el is találni az ellenséget, főleg egy nem túl nagy - általában 40-60 centiméter átmérőjű + talapzat - fényszórót.

A Velebitnek szerencséje volt, Dudás (Csonkarétinél Budás néven szerepel) lövegvezető gyorsan kapcsolt, és napszűrő üveget helyezett a lövegtávcsőre - azt sajnos nem tudjuk, hogy melyik lövegnél szolgált - amivel ki tudta küszöbölni a vakító hatást. A lerohanást így is épp csak sikerült elkerülni; ha a kétszer akkora francia hajó sikeresen ütközik, az szinte biztosan a Velebit végét, vagy legalább is fogságba esését  jelentette volna. Most már tényleg úgy tűnt, a monarchiás hajók megszabadultak igen kellemetlen díszkíséretüktől, azonban még egy összecsapás - amelyben azért mókásabb pillanatok is akadtak - hátra volt. Erről a Scharfschütze egyik tisztje, von Brandner fregatthadnagy számolt be.

"(...) Éppen 23 óra előtt megint feltűnt egy árnyék [a Casque - GyS] a sodorvonalunkban, amely azonban nem adott fényjeleket. Előkészítettük a lövegeket és a fényszórót. Feszülten vártuk a tűzparancsot. Éppen bevezettem a naplóba az irányunkat, amikor eldördült az első lövés. Felejthetetlen pillanat! Egy romboló suhant el 50 méterrel a Réka mögött, és száguldott tova a Velebit sugárkévéjében, mint a gyorsvonat. 100 méterről szórtuk rá a tüzet ágyúból és géppuskából. Nappali fényben úszoptt, és ettől elvakítva hibásan küldött felénk két torpedót. A romboló olyan őrült sebességgel hagyott el minket, hogy az volt a benyomásom, egy helyben állunk, pedig 22 mérfölddel haladtunk. Mialatt ily gyorsan tovaszáguldott, tisztán hallottam derék lőszeradogatónknak, Kovácsnak a hangját, aki törve beszélt németül, és kiáltozva biztatta a lövegvezetőt: "Los, maximummal Brúdör!" De az ellenség gyorsabb volt, balra fordult, és beleveszett az éjszakába."[6]

A Dinara korabeli képeslapon

Brandner hadnagy jelentéséből is láthatjuk, hogy az összecsapás(ok) mindössze pár tíz méteres távolságban zajlottak, de a kor technikai színvonalán még ilyen közelségből sem volt garantált a pontos lövés. Kiderül az is, hogy Boisanger kapitány eléggé "kamikaze-jelleggel" ténykedett, ugyanis a három rombolóval szemben egyértelműen hátrányban volt, és egy ütközés, legyen az véletlen vagy szándékos, a Casque-ban is jó eséllyel súlyos károkat okozott volna. Az őrült manőverezésnek meg is lett a böjtje, ugyanis nem sokkal a fentebb leírt események után

"egy lövedék átütötte a jobb oldali kazánházat, behatolt az első kazánba, károkat okozott a másik kazánban is, a hajó sebessége esett, az őrült zajban senki sem fogta föl a parancsokat, s a 22,5 mérföldre esett sebességünk miatt többé nem lehetett érintkezésben maradni az ellenséggel."[7]

Egy Huszár-osztályú romboló elhajózik a naplementébe

A Scharfschütze-csoport ezt követően nyugalomban folytathatta útját, bár azt csak később tudták meg, hogy feladatukat milyen eredményesen hajtották végre. Az U-38-ast ugyanis pont azok a halászhajók kapták el, amelyeket a Rékáról először szúrtak ki, és amelyek a tűzharc miatt elsőként hálójuktól kényszerültek megszabadulni. A kis rombolók rajtaütése emellett annyira megviselte az otrantói zárat (illetve a zárszolgálatra beosztott nem egyszer civil tengerészek lelkét), hogy másnap az U-52-es a felszínen hajózva érkezett meg az Adriára. Az antant hajóit viszont a balszerencse még másnap is kísérte: a francia rombolók megsegítésére Brindisiből kiküldtek egy angol-olasz hajórajt, amely csak hajnali 2-kor futott bele megtépázott szövetségeseibe, akkor viszont szó szerint, és kétszer is, ugyanis az Abba romboló (31 mérföldes sebességgel) előbb a Casque-nak, majd a Boutefeu-nek is nekiment. A szövetségeseknek így egy éjszaka alatt négy hajójuk is megrongálódott, ebből kettő mindenféle ellenséges behatás nélkül. Valószínűleg Boisanger kapitányt sem dicsérték meg aznapi teljesítményéért, de az eset nem vetette vissza karrierjét, amely 1933-ig tartott. A Huszár-osztály rombolói - társaikhoz hasonlóan - bár a háború menetét megváltoztatni nem tudták, becsülettel helytálltak az utolsó napokig.

[1] Csonkaréti 2002.  50-51. o.

[2], [3] uo. 51. o.

[4] uo. 50. o.

[5] Veperdi. Az eset kis eltérésekkel szerepel Csonkaréti 2002. 52. oldalán is.

[6] Csonkaréti 2002. 52-53. o.

[7] uo. 53. o.

Források:

Csonkaréty Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete, Kossuth, Budapest, 2001.

Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók, Hajja és Fiai, Debrecen, 2002.

Veperdi András: Fejezetek a cs. és kir. rombolók világháborús tevékenységéből - Hajózástörténeti Közlemények online archívum