Általánosan elfogadott, hogy a modern hadviselés alapjait az első világháborúban rakták le, bár az építkezés már korábban, az amerikai polgárháborúban és a búr háborúban elkezdődött, de néhány szempontból ide vehetjük az 1848/49-es szabadságharcot is. Az 1914 őszétől állandósult lövészárok-hadviselés, avagy állásháború új kihívások elé állította a katonákat és fegyvertervezőket; a hatalmas számban alkalmazott automata fegyverek (ekkor még csak géppuskák, majd kis számban géppisztolyok) és egyre korszerűbb lövegek mellett reneszánszukat kezdték élni a magas röppályán tüzelő fegyverek is. Bár a mozsarak ekkor már évszázados múltra tekinthettek vissza, a légaknavetők és aknavetők új fejezetet nyitottak ezen eszközök történetében.

Thunderstruck...

Bár a két háború között némileg lelassult a fejlődés, a lövészárokrendszereket felülről támadni képes gyalogsági fegyverek nem tűntek el teljesen, sőt megjelentek a rakétahajtású lövedékek is. A szovjetek, a mozgóháború jegyében, a rakétákat rögzítő keretet teherautó-alvázra eszkábálták, ezzel megszületett a mai napig használatos sorozatvető, amelynek BM-13-as változatát a második világháborúban Katyusa vagy Marija Ivanova néven ismerték A típustól függően 75-406 mm átmérőjű lövedékek 32-54 darabos sorozatokban kerültek kilövésre, a hatótávolság 2,5 és 8,2 kilométer között változott. A fegyver a kilövéskor hallható éles sivítás miatt a Sztálin-orgona nevet kapta.

Kis lemaradással, de 1941 közepére a németek is előálltak egy hasonló, ám vontatott berendezéssel, amely a Nebelwerfer, vagyis a ködvető nevet kapta. Ennek is több változata létezett, a nagyobbak (240 vagy 280 mm) lövedékei akkorát robbantak, hogy az így keltett lökéshullám önmagában is képes volt ölni. A Nebelwerfer is több nevet kapott, szintén a működésekor fellépő hanghatás miatt; emlegették Bőgő Tehénnek, Hitlerfurulyának, Hitler-kutyának és Gyalogstukának is. Ez utóbbi utalás volt a híres Ju-87-es zuhanóbombázó sivító hangjára, amelyet a pánik fokozására alkalmasint szirénával is felszereltek. Magyar katonák a keleti fronton mindkét eszközzel közeli kapcsolatba kerültek, és az 56-os forradalmárok is megismerkedhettek a Katyusákkal. Mostani cikkünkben visszaemlékezéseikből válogatunk.

Nebelwerfer 41 és kezelője

Bár magyar csapatok 1941-ben is harcoltak a Szovjetunióban, nagyobb erők 1942 tavaszán, a 2. hadsereg frontra küldésekor kerültek bevetésre. A honvédek május végétől kapcsolódtak be a harcokba, június végétől pedig súlyos harcokat folytattak, amelyek eredményeként július 10-re elérték a Don nyugati partját. A szovjet csapatokat nem sikerült teljes mértékben a keleti partra szorítani, bár a hídfők (Uriv, Korotojak, Scsucsje) felszámolásával szeptember közepéig próbálkoztak. A magyar katonák az itteni harcokban találkoztak először a szovjet sorozatvetővel, ami nem egyszer okozott soraikban pánikot és súlyos veszteségeket. Szimedli József zászlós, a 35/II. zászlóalj tisztje július 11-én szerzett tudomást a szörnyű fegyverről.

Otticsiha községben érte a zászlóaljat Sztálin-orgona támadás, addig nem is tudtuk mi az, csak megrémültünk, amikor egyszerre csapódott be az a sok akna vagy rakéta, vagy mi az. Nem is hallottunk addig a Sztálin-orgonáról.”[1]

Remete Lajos honvéd, a 35. gyalogezred kísérő ágyús ütegének katonája is jelen volt ennél a támadásnál:

„Itt a Don kanyarjában volt egy kis falu, Otticsinak (helyesen Otticsihának – GyS) hívták, a falu mögött a kanyarban egy nagy erdő. Otticsiban megállva megpihentünk, de sajnos vesztünkre, mert egy óra múlva a Sztalin orgona a falut lőtte, mert tele volt magyar katonasággal. A falu nádfedeles faházai egyszerre égtek. Egy utászraj ült egy ház mellett, telibe találták őket, mind meghaltak, csak a szakaszvezető maradt életben. A hatfogat lovak (sic! A lövegeket vontató hatosfogat - GyS) elfutottak, alig lehetett összeszedni őket. A faluból azonnal visszamentünk az erdő szélébe és beástuk magunkat.”[2]

Ahogy a videón is látszik, elképesztő hanghatással járt a fegyver alkalmazása, teljesen érthető, hogy az erre ébredő katonák másodpercek alatt pánikba estek. Dr. Viczián Antal, a 17/II. zászlóalj orvosa 1942. augusztus 12-én Kosztyenki mellett "alulnézetből" is átélt egy Katyusa-támadást. Éppen segélyhelyet készültek telepíteni Bán Jenő lelkész főhadnaggyal, az ezred lelkészével,

"amikor az első katyusasorozat lezúdult a zsombékos rétre. Félelmetes volt ilyen közelről hallani és látni. Aztán újabb ugatás, és már jöttek is a rakéták. Közelebb csapódtak, mint az előzők. Amikor harmadszor is felhangzott a sorozatvető hangja, már a zsombékok között, a vizes fűben hasaltam. Éreztem, hogy ez a sorozat ránk jön...Belebújtam volna a földbe...Eltűnni a felszínről...Már robbant is az első...Aztán közeledett a sorozat...Fülsiketítő robbanások...Itt a vég! Reccsenés...lángok csapnak föl mellettem...víz fröccsen...Valami rám hullott...Arra eszmélek, hogy valaki fölém hajlik, rázza a vállamat. - Doki, mi van? Fáj valamid? (...)

Azt nem lehet leírni, nem találok rá szavakat, milyen érzés a sorozatvető szórásában benne lenni. Maga a pokol, a megsemmisülés. Egész testemben reszketve ülök egy földkupacon, Jenő kulacsot nyújt felém. Reszket a kezem, alig tudok inni. (...) A légnyomás, a lelki hatás megrázó."[4]

Ez még nem a találat, csak az indítás füstje

A doktor visszaemlékezéséből tökéletesen megállapítható, hogy a sorozatvetők akkor is iszonyatos hatást gyakoroltak a gyalogságra, ha fizikai sérülést nem is okoztak. A honvédek nem sokkal később a ködvetőket is megismerhették, bár ezt a fegyvert minden bizonnyal jobban kedvelték, ha más nem azért, mert nem őket lőtte. Szeptember 16-án a 35. gyalogezred már Gyevica faluban volt védőállásban; katonái onnan nézték az urivi hídfő felszámolására tett kétségbeesett kísérletet.

"(...) a harci zaj Galdajevka, Uriv irányából jön. Oda lő a saját tüzérség és a német »Näbelwerfer« Hitler-orgona (sic!), egy hat csőből álló szörny, amely rettenetes nyikorgás és óriási füstképzés (sűrített levegő) mellett 36 lövedéket, a 40 kg. (sic!) lő ki egy sorozatban. Hordtávolsága 6 km. Ilyen fajta lehet a Sztalin orgona (sic!) is, csak kisebb kaliberű, de több lövedéket lő ki és hordtávolsága is 8 km.”[4]

 - írta naplójában régi ismerősünk, Vécsey Béla alezredes, aki ekkor a 35/I. zászlóalj parancsnoka volt. Az alezredest műszaki tisztként nagyon érdekelték a haditechnikai újdonságok - üres óráiban volt, hogy egy fegyvermesterrel puskára szerelhető kézigránátvető-toldatot eszkábáltak - így több alkalommal is írt a ködvetőről. Ami külön érdekesség, hogy a Hitler-orgona névvel eddig más forrásban nem találkoztam, így lehet, hogy Vécsey Béla új nevet is adott a fegyvernek. Lentebb hallható a Nebelwerfer működés közben; megfigyelhető az is, hogy a kilövést messziről indították, mert olyankor életveszélyes volt a fegyver közelében tartózkodni. A visszaemlékezésben szereplő 36 rakéta egy üteg sortüzére vonatkozott.

Ahogy említettük, a ködvető nehezebb töltetei iszonyatos lökéshullámokat generáltak, ami miatt a szovjetek eleinte sűrített levegővel töltött rakétákra gyanakodtak. Varga Jenő tizedes, a 34/III. zászlóalj katonája is feljegyezte, hogy 

„a német sűrített ágyúval lő, rettentő fegyvernem.”[5] 

A Don-kanyarban szeptember közepétől nyugodtabb időszak következett be, de a kisebb vállalkozások és a tüzérségi párbajok mindennaposak voltak. November 2-án jegyezte fel Vécsey alezredes, hogy

„Éppen kezdtem mosdani és borotválkozni, megszólalt a Sztalin orgona (sic!), csak úgy rengett minden és mozgott a bunkerem is (…) a régi ezredparancsnokságot, a falut a II. zászlóaljnál lövöldözte meg.”[6]

Apokalipszis most: 15 cm-es német rakéták magas röppályán

Az említett településen, Gyevicán (Dewizaként is emlegették) tartózkodott Varga tizedes is, aki rezignáltan írta naplójába, hogy

"a muszka néha beorgonáz a faluba”[7]

Az orgonázás ez alkalommal sajnos négy hősi halottat és több sebesültet eredményezett. Bár a bunkerek viszonylag jó védelmet biztosítottak a kisebb lövedékek ellen, a nyílt terepen mozgó katonák és járművek nem voltak biztonságban. A Katyusa és a Nebelwerfer is csak területtűzre volt alkalmas, ennek megfelelően vagy védővonalak rombolására, vagy támadó csoportok szétverésére alkalmazták őket, borzalmas hatékonysággal. Amikor 1943. január 12-én megindult a szovjet támadás, volt olyan időszak, amikor a 7. könnyűhadosztály állásait (4. és 35. gyalogezred) 10-15 percenként érték a sorozatok. A becsapódások viszonylag csekély veszteséget okoztak, de lehetetlenné vált minden felszíni mozgás, elszakadtak a telefonkábelek és a magyar tüzérség - pontosabban a "szórásban" elhelyezett könnyű lövegek - is használhatatlanná váltak.

Úton a Nebelwerfer rakétái

A Nebelwerfer 1943 telén a Magyar Királyi Honvédségnél is megjelent, annak 15 cm-es változatát 43M ködvető néven gyártották is a hazai fegyvergyárak. Eleinte a Don-kanyarból visszavonuló tüzérek kaptak a fegyverekből, amelyre a kiképzést a helyszínen kapták meg. 1943 január végén Remete Lajost, aki csapatával együtt sikeresen jutott ki a Gyevica körüli bekerítésből, egy ilyen tanfolyamra vezényelték:

„Hát csak jövünk, jövünk visszafelé, egy faluban aztán megálltunk, ott meg azt mondta a főhadnagy úr, hogy kapunk ködvetőket, ki leszünk képezve, aztán vissza fogunk menni. Ez olyan két héttel volt az áttörés után. Aztán egy darabig ott gyakoroltunk a ködvetőkkel, de érdekes ám, olyan volt, mint a gránátvető. Ellőttünk vele 2 kilométerre is, aztán ott olyan ködöt csináltak ezek a gránátok, hogy a rosseb se, senki se látta, hogy a túlsó felén mi van. Egyszer csak azt mondta a főhadnagy, hogy fiúk, készüljetek, megyünk vissza! De hogy mi történt, mi nem, egyszer csak jön a parancs, hogy adjuk le a ködvetőket, aztán ahogy jöttünk, megyünk tovább vissza, olyan szerencsénk volt.” [8] 

 Páncélos + Ködvető = Panzerwerfer 42

Mindkét fegyver a háború végéig rendszerben maradt, és azokat külön osztályokba, illetve ezredekbe szervezve alkalmazták, egyebek mellett Budapest és Berlin ostrománál, valamint az alföldi harcokban is, ahol a terepviszonyok kifejezetten kedveztek alkalmazásuknak. 1944-től a nyugati szövetségesek is rendszeresítettek rakéta-sorozatvetőket. Az amerikaiak 114 vagy 180 mm-es rakétákat (60 darabot) berheltek egy Sherman harckocsira (aminek lövege megmaradt), az eszközt pedig Calliope-nak nevezték el, ez esetben nem a múzsát, hanem a gőzhajtású orgonát jelentette. Az Ausztrálok brit Matilda harckocsijaikra szereltek hasonló eszközöket, ezek hatótávolsága azonban csak 400 méter körül mozgott, az angolok pedig 1945 tavaszán szintén Sherman-ek tornyára szereltek 76 mm-es, repülőkön is használt rakétákat; az így átalakított jószág a Tulip nevet kapta. Tengeri hatalom lévén, a britek kialakítottak egy vontatott sorozatvetőt is, ahol a 76 mm-es rakéták törzsére 127 mm-es tengerészeti lövedékeket eszkábáltak; a Mattress nevű eszközzel a Scheldt torkolatánál például pár óra alatt több ezer rakétát küldtek a német állásokra. Az elméleti tűzgyorsaság 4 lövés/másodperc, a hatótáv 8 kilométer volt. Partraszállások támogatására kifejlesztették az eszköz 800, majd 1000 lövéses változatát - a nagyobb hajókon nem volt gond, hogy hova szerelik a vetőket - amelyek mintegy 3000 méteres hatótávolsággal bírtak, tűzcsapásuk pedig szó szerint képes volt kisebb szigeteket letarolni.

Sherman Calliope működés közben

A Nebelwerfer 15 centiméteres változatából a németek is csináltak féllánctalpasra szerelhető változatot, amely egyesítette a mozgékonyságot a pusztítóerővel, és némi védettséget is biztosított, illetve a németeknél is létezett teherautóra szerelt változat. A ködvetők 1945-ben kikoptak a hadrendből, de a  Katyusák 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején is bevetésre kerültek; a Juta-dombnál harcoló légvédelmi tüzérek és soroksári nemzetőrök több járművet ki is lőttek, illetve egy zsákmányolt példánnyal egy pesterzsébeti csapat a Határ útnál szovjet páncélosokra is lőtt. A csepeli szabadságharcosok robbanóanyagért cserébe "kibérelték" a Katyusát, és azzal támadták a tököli szovjet repteret.

"Az ellenálláshoz végül csatlakoztak a tisztek is, és a többi felkelőcsoporthoz képest erős tűzerővel rendelkező csepeliek lőttek a szovjet repülőkre is. A pesterzsébetiektől robbanóanyagokért cserébe kölcsönvett sorozatvetővel a tököli repülőtér kifutóját vették célba."[9]

- olvasható ezzel kapcsolatban Eörsi László "Budapest ostroma 1956" című tanulmányában. A kilőtt járművekkel kapcsolatban mondta el vallomásában a később kivégzett Magyar János honvéd, hogy a Juta-dombnál

"személyesen láttam azt, hogy ki lett lőve 2 tehergépkocsi, 2 sorozatvető, 1 harckocsi és egy négyszemélyes személygépkocsi. A könnyű lövegek kilőtték az egyik sorozatvetőt, két tehergépkocsit és a személygépkocsit. A közepesekről csak hallomásból tudom, hogy kilőttek 1 db. harckocsit és egy sorozatvetőt..." [10]

Kilőtt sorozatvető Pesterzsébeten

Rakéta-sorozatvetők - önjáró alvázon - ma is megtalálhatóak az orosz és több NATO tagállam hadseregében, pusztító erejük pedig csak növekedett azóta.

[1] Szimedli József közlése 

[2] Remete Lajos közlése

[3] Viczián 159 - 160. o.

[4] Vécsey-napló 1942. szeptember 16.

[5] Varga-napló 1942. szeptember 9.

[6] Vécsey-napló 1942. november 2.

[7] Varga-napló 1942. november 2.

[8] Remete Lajos közlése

[9], [10] Eörsi László: Budapest ostroma 1956

Források

Interjú Remete Lajossal (a szerző birtokában)

Interjú Szimedli Józseffel (a szerző birtokában) 

Varga Jenő: Doni napló 1942. április 27. – 1943. szeptember 15., Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény TGy 3737

Vécsey Béla: Frontnapló 1942 - 1943, Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény TGy 2622

Viczián Antal, dr.: Meghaltak a Donnál - Sebészként a háborúban, Szerzői kiadás, Szombathely, 1989.

[1] Vécsey napló, 1942. november 2.

[1] Remete visszaemlékezés