Szerző: Kalmár Miklós

„Führerem, jelentem, hogy elkészült a kelet-nyugati tengely. Beszéljen önmagáért a mű!” E szavakkal avatta fel a Brandenburgi kapunál gyülekező sokaság előtt a Harmadik Birodalom tervezett új fővárosának egy új elemét, a kelet-nyugati tengely egy elkészült szakaszát a Führer 50. születésnapja előestéjén a tervezésért és kivitelezésért felelős birodalmi főépítész, Albert Speer. „…meg kell hagynom: jó beszéd volt. Az egyik legjobb, amit életemben hallottam.”- hangzott a Führer válasza másnap, a Birodalmi Kancellárián tartott díszebéden.

A Birodalom tervezett új fővárosának észak-déli tengelyét a Großer Platz előtt a kelet-nyugati sugárút keresztezte. Elnevezése egyszerűen csak tájolását jelöli, a tényleges nyomvonal ugyanis ettől kissé eltért, annak érdekében, hogy az út a neki szánt közlekedési feladatokat jobban elláthassa. A két főútvonal között lényeges különbséget jelentett, hogy míg az észak-déli tengely terveiből semmi sem valósult meg, addig a kelet-nyugatinak egy szakasza megépült. Az átadási ceremóniát nem kisebb alkalomra, mint Hitler 50. születésnapjának, 1939. április 20-nak előestéjére időzítették. A Führer már ebédnél izgatottan jegyezte meg: „Nagy újság van, Speer szónoklatot tart. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani.”

A kelet-nyugati tengely 1939-ben. Fénykép: Bilderbuch Berlin, no. 388646.
(A fényképen szereplő 1930-as dátum téves.)

 Az elkészült útszakasz megnyitására este kerül sor. A protokoll szerint a város vezetősége Hitlerre és kíséretére várva a Brandenburgi kapunál gyülekezett. Amikor az államfő gépkocsioszlopa lefékezett, kiszállt a Führer, és az összegyűlt tömeg éljenzése közepette, mindenki szeme láttára, hangsúlyozottan elismerő gesztussal kezet fogott Speerrel, míg a főpolgármestert és a városi elöljárókat csak hanyag karlendítéssel köszöntötte. A forgatókönyv szerint a kész útszakaszt az építész beszédével kellett volna megnyitni. Speer azonban a számításokat jócskán keresztülhúzva mindössze ennyit mondott: „Führerem, jelentem, hogy elkészült a kelet-nyugati tengely. Beszéljen önmagáért a mű!” A megnyitóbeszéd váratlan rövidsége alaposan összezavarta Hitlert; néhány semmitmondó szóval reagált csak, majd kocsijába invitálta a tervezőt. Együtt hajtottak végig a hét kilométeres távon. A Führer másnap, ebédnél, a Birodalmi Kancellárián visszatért az esetre, s mosolyogva jegyezte meg: „A két mondatával szépen zavarba hozott. Hosszabb beszédet vártam, minthogy pedig ahhoz vagyok szokva, közben akartam kigondolni a válaszomat. Miután azonban azonnal befejezte, nem tudtam mit mondani. De meg kell hagynom: jó beszéd volt. Az egyik legjobb, amit életemben hallottam.” Saját nyilvános szereplése szokatlan erőtlenségét messze feledtette az építész teljesítményével való elégedettség, az elkészült mű nagyszerűsége és látványos kivitele.

Ugyancsak a kelet-nyugati tengely, hasonló perspektívából, 2004-ben. Fénykép: Bilderbuch Berlin, no. 326285.

Az ünnepség ezzel még korántsem ért véget. Mivel a Führer ekkor volt hatalma teljében – puskalövés nélkül kebelezte be Ausztriát, és Csehszlovákiából is Németországhoz csatolta a Szudéta-vidéket, egyszóval Németország ismét európai jelentőségű nagyhatalommá vált – Hitlert szinte elárasztották a külföldi hatalmasságok gratulációi. Azonban még a nagy ünneplés közepette sem feledkezhetett meg a további berlini tervekről; még ha nem is gondolt volna rájuk, építészétől, Albert Speertől a még 1925-ben saját maga által tervezett diadalív és egyben az I. világháború hősi halottainak emlékműve – melyet az új Berlin egyik hangsúlyos pontján kívánt felállítani – négy méter magas makettjét kapta ajándékba. A tervező így ír erről az eseményről: „Az asztaltársaság éjjel tizenkettőkor gratulált Hitlernek. Amikor megmondtam neki, hogy erre a napra az egyik teremben kiállíttattam a diadalíve csaknem négy méter magas makettjét, rögtön felállította az asztaltól az ünneplő társaságot, és haladéktalanul a terembe sietett. Sokáig és látható meghatottsággal szemlélte ifjú évei makettben megtestesült álmát. Lenyűgözötten és szótlanul adott kezet, aztán (…) eufórikus hangulatban méltatta az építmény jelentőségét a Birodalom jövőbeni történetében. Azon az éjszakán még többször visszatért a makettjéhez.”

A diadalív eredeti, Hitler által saját kezűleg készített első tervrajza 1925-ből. Fénykép: Krier, Léon: Albert Speer architecture. Bruxelles, 1985.

Az idézetből jól kiviláglik, hogy a Führer milyen fontosnak tartotta a diadalívet; érdekes lenne pontosan ismerni „eufórikus szavait”, tudni pontosan, milyen közvetlen szerepet tulajdonított ő maga egy építménynek a történelemben, pontosabban a Harmadik Birodalom jövőjében. A hivatali épületekkel kapcsolatos elvárásait és a diadalív részleteire vonatkozó elképzeléseit ismerve azonban biztosak lehetünk abban, hogy egy elsősorban propagandisztikus célú, nagy múltra visszatekintő, nagy uralkodói „elődök” által használt épülettípustól már-már konkrét, ideológiai-politikai hasznot remélt.  Elragadtatását persze hatásosan fokozhatta – amint ezt Speer is érzékelte –, hogy a makettben saját fiatalkori vágyait, vízióit látta megvalósulni, s talán azt hihette, hogy minden, amit elképzelt, egy napon ehhez fog valóra válni. 

Albert Speernek, mint a Harmadik Birodalom főépítészének első, önálló építmény tervezésére szóló megbízása azonban a Birodalmi Kancellária épületének megtervezése volt. Noha Speer tervei már 1934-ben elnyerték a Führer tetszését, az épület azonban csak később, 1938-39-ben valósulhatott meg. A korszak egyik ikonjává vált palota már csak azért is fontos, mert teljes egészében felépült, és a nemzetiszocialista építészeti stílus „prototípusának” számított. De miért volt szükség egy új épületre, amikor már állt a Wilhelmstraßén Németország kancellári hivatala?

1933. január 30-án Adolf Hitler lett az államfő, és birtokba vette a régi, még a 19. században épült kancelláriát. A néhány évvel korábban új szárnnyal bővített palota nem nyűgözte azonban le a Führert: „Olyan, mint egy szappankonszern székháza!”- vélekedett.

A Hitler által „szappankonszern székházának” titulált régi Kancellária épülete a berlini Wilhelmstraßén 1900 körül. Fénykép: Bundesarchiv, Bild 183-R53488.

A probléma megoldásán ebben az esetben viszonylag sokáig töprengett, s csak 1938. januárjának végén rendelte magához Speert: „Sürgős megbízásom van az ön számára. Hamarosan igen fontos tárgyalásaim lesznek. Nagy termekre és csarnokokra lesz szükségem, amelyekkel különösen a kisebb potentátoknak tudok imponálni.” Ismét visszaköszönnek tehát a Führer Großer Platzra tervezett városi palotájának terveit megalapozó, megindokló hitleri elvek: a méretek és a fényűzés ismét a gyenge vezetőket segítő, ebben az esetben inkább őket megdöbbentő hatásukkal lenyűgöző, ellenállhatatlanul hatásos propaganda-eszköznek minősülnek. A Führer ezt követően így folytatta: „Építési területként az egész Voss-Straßét a rendelkezésére bocsátom. Nem számít, mennyibe kerül. De nagyon gyorsan kell haladni és mégis szilárdan építkezni. Mennyi időre van szüksége? Tervekkel, bontással, mindennel együtt? Másfél, két év már túl sok lenne. El tud készülni 1939. január 10-ig? A következő diplomáciai tárgyalást már itt akarom tartani.” A grandiózus méretek mellett a legfőbb értéket a szilárdság, mondhatni az értékállóság képviselte a Führer szemében: a maradandó, „szilárd” anyagokból való épület válhatott csak ebben az esetben is a megingathatatlan hatalom jelképeivé. Még ugyanazon a napon a Führer a következőket mesélte környezetének: „Főépítésfelügyelőm [Speer] kért néhány óra gondolkodási időt, aztán este visszajött egy határidőnaplóval és azt mondta: »Március valahanyadikára lebontjuk a házakat, augusztus elsején lesz a bokrétaünnep, január 9-én pedig, Führerem, jelenteni fogom a befejezést.« Én magam is ebben a szakmában, építkezésen dolgoztam, és tudom, mindez mit jelent. Ilyen még sose volt. Ez egyedi teljesítmény.” Speer egy rá olyannyira jellemző fordulattal teszi hozzá: „Valóban az volt életem legkönnyelműbb ígérete. De hát Hitler elégedettnek mutatkozott.” Jellemző válasz: a karrierista építész nem merte megkockáztatni, hogy az államfőnek csalódást okozzon: inkább elfogadott egy olyan határidejű megbízatást, amelynek kivitelezhetőségében ő sem volt egészen bizonyos. „De hát Hitler elégedettnek mutatkozott.”- és ez volt a fő szempont, ez – úgy látszik – a realitásokat is felülírta.

A Harmadik Birodalom főépítésze haladéktalanul munkához látott. Egyik legelső feladata jellemző módon az volt, hogy megrendelje a teljes belsőépítészeti hatás eléréséhez nélkülözhetetlen kézi csomózású szőnyegeket a kancellária épületének megfelelő helyiségeibe, ugyanis azok szállításának határideje – éppen készítésük technológiája miatt – rendkívül időigényes munkafolyamatnak mutatkozott… Speer végül állta a szavát; a palota alig egy év leforgása alatt felépült.

Az Új Birodalmi Kancellária főbejárata a Voss-Straße felől. Fénykép: Krier, Léon: Albert Speer architecture. Bruxelles, 1985.

Amikor 1939. január 12-én megnyílt az új hivatal, valamennyi, a munkában résztvevő alkalmazottat a fővárosba invitálták, ahol Hitler az Olimpiai Stadionban beszélt hozzájuk: „Az építészet (…) csodálatos: ha már elkészül a munka, meg is marad az emlékmű. Kitart, egészen más, mint egy pár csizma, amelyet szintén meg kell csinálni, és amelyet aztán a másik ember egy-két éven belül elkoptat és kihajít. Az épület megmarad és évszázadok múlva is tanúskodni fog mindazokról, akik megalkották. (…) A német nép képviselője vagyok! Ha valakit a Birodalmi Kancellárián fogadok, akkor azt a személyt nem Adolf Hitler magánember, hanem a német nemzet Führere fogadja – vagyis nem én, hanem általam Németország. Mindenki olyan épület létrejöttét segítette, amely évszázadokig ott fog fönnmaradni és tanúskodni a mi időnkről. Ez az új, Nagynémet Birodalom első emlékműve!” Az Új Birodalmi Kancellária a németek többségének tetszett, és úgy tűnt, valóban betölti a neki szánt szerepet: lelket és magabiztosságot önt a lakosságba, és azzá válik, aminek szánták; valóban „az új, Nagynémet Birodalom első emlékműve” lesz majd belőle. Szakmai berkekben azonban már korántsem volt ilyen elismerő a palota megítélése. Amikor – már jóval a megnyitóünnepség után – Albert Speer egykori tanárának, Heinrich Tessenow-nak azzal büszkélkedett, hogy minden határidőt betartott, az éltes professzor szárazon csak ennyit jegyzett meg: „Talán jobb lett volna, ha több időt fordít rá.”

Az Új Birodalmi Kancellária díszudvara. Fénykép: Krier, Léon: Albert Speer architecture. Bruxelles, 1985.

A megnyitóünnepség után Hitler fogadta az építészt, aki a gyors, pontos munkájának köszönhetően ekkor nyerte el véglegesen a Führer bizalmát és rokonszenvét. Természetesen a kancellár nem volt mindennel elégedett: a fogadóteret túl kicsinek találta, és elrendelte, hogy a lehető leggyorsabban az eredeti méretének háromszorosára építsék azt át. Elismerő szavakkal méltatta viszont a „sétáltatási” koncepciót: nagyon tetszett neki az, hogy a diplomatáknak 250 métert kell megtenniük házon belül ahhoz, hogy személyesen is találkozhassanak vele.

Hitler 392 m² alapterületű dolgozószobájának részlete az Új Birodalmi Kancellárián. Fénykép: Krier, Léon: Albert Speer architecture. Bruxelles, 1985.

Elismerése jeléül Arany Pártjelvénnyel tüntette ki Speert. A Führer azonban nem elégedett meg ennyivel: az átvételi ceremónia után szűk körű bankettet rendezett építésze tiszteletére, amelynek végén – mintegy különlegesen kitüntető ajándékként – egy saját maga által 1909-ben festett képet adományozott neki. A vízfestmény egy precízen kidolgozott gótikus templomot ábrázolt. Az elvetélt művész – Adolf Hitler – javíthatatlan önteltségről tett tanúbizonyságot ezzel a gesztussal: kitüntető elismerése jeléül saját művével ajándékozott meg egy olyan embert, aki a maga nemében nálánál sokkal jelentősebb művész volt. A gesztus azonban mindenki számára egyértelműen azt is kifejezésre juttatta, hogy Speert ezentúl legszűkebb környezetéhez tartozónak számítja, s olyan bizalmas kapcsolatban áll vele, mint senki mással a „régi bajtársak” közül – s majdhogynem barátjaként tekint rá.

A megajándékozott érzései a dolog ellentmondásos voltát tükrözve ugyancsak ambivalensek voltak: szigorúan művészeti, szakmai szempontokat figyelembe véve Speer a következő véleményt fogalmazta meg a festményről: „Semmiféle érzelem nem látszik rajta, nincs egy ecsetvonás, amelyet szenvedéllyel húzott volna meg. De nem csak az ecsetkezelésből hiányzik minden egyéni, a kép, a tárgyválasztás, a halvány színek és a közömbös perspektíva által Hitler ezen korai életszakaszának hamisítatlan tanúja; minden ebből az időből származó vízfestménye lélektelennek hat.” A lesújtó tartalmú kritika ellenére Speer az ajándékozás gesztusáról még évtizedekkel később, emlékiratainak megírásakor is a legnagyobb tisztelettel beszélt („megtisztelt egyik fiatalkori vízfestményével”), és az itt alkalmazott retorika az, amivel igazán elárulja magát. Elárulja azt, hogy a nürnbergi per, a két évtizedes spandaui fogság és a nemzetiszocialista vezetők – élükön természetesen magával a Führerrel – napvilágra került bűnei ellenére sem képes érzelmileg elszakadni attól az embertől, aki világhírűvé tehette volna őt, aki a világ legnagyobb feladatával bízta meg, és akivel – egyedül a földkerekségen – kötetlenül, barátként tudott beszélgetni. 

Az „építész” Speer pályafutása 1942-ben ért véget. Fritz Todt, a Német Birodalom fegyverkezési minisztere Hitlernél tett látogatása után repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt, halálának körülményei máig sem tisztázottak. A Führert nem rendítette meg túlságosan miniszterének elvesztése: alig néhány órával a tragikus esemény után Speert nevezte ki Todt utódjának. Így lett a művészből politikus és ennek a döntésnek köszönhetően került 20 évre börtönbe is, hogy ott legyen kénytelen szembenézni múltjával.

Speer miniszterként is igen komoly sikereket könyvelhetett el magának. Miután jelentősen leegyszerűsítette a gyártási folyamatok megkezdéséhez szükséges bürokráciát, a német hadigazdaság termelése 1944-re soha nem látott magasságokba emelkedett. Tette mindezt annak ellenére, hogy a szövetségesek egyre komolyabb károkat okoztak az ipari létesítményekben, és a munkaerő morálja sem érte el a korábbi évek színvonalát. Mindez azonban már nem volt elegendő ahhoz, hogy megmentse Hitler birodalmát: Speer számára hamarosan világossá vált, hogy hazája elvesztette a háborút. Minthogy a Führer parancsba adta a „felperzselt föld” taktikájának alkalmazását, a miniszter saját szakállára szabotálta az utasítás végrehajtását, sőt, ahhoz is volt bátorsága, hogy az egyes üzemekben fegyvereket osztogatott az ott dolgozóknak, hogy ellenállhassanak az esetlegesen romboló szándékkal érkező német katonáknak. Egy Sztálin számára készített jelentés szerint – amely főleg Hitler inasának, Heinz Lingének és a Führer adjutánsának, Otto Günschének vallomására épül – Speer azt javasolta Hitlernek, hogy a várhatóan a nyugati szövetségesek által majdan elfoglalandó területeken álló gyárakat ne robbantsák fel, hanem csak bizonyos kulcsfontosságú alkatrészeket távolítsanak el belőlük, hogy azok használhatatlanok legyenek. A megszálló csapatok bevonulását követően ezeket a termelőegységeket újból üzembe lehetne helyezni; ezzel egyszerre biztosítanának munkalehetőséget, termelékenységet, és együttműködési hajlamot a nyugatiakkal. Az orosz csapatok által elfoglalt területeken azonban továbbra is a „felperzselt föld” taktikáját kell alkalmazni. A dokumentum szerint a Führer elfogadta a javaslatot, mert abban reménykedett, hogy a Ruhr-vidék gyárosai ezáltal könnyebben felvehetik a kapcsolatot az angolszász iparosokkal, és elősegíthetik egy különbéke kötését a nyugati nagyhatalmakkal. Ezt követően pedig – legalábbis a Führer elképzelése szerint – összefogva fordulhattak volna az immár közös ellenség, a Szovjetunió ellen.  A valóságban azonban mindez nem így történt: a miniszter valóban felvázolt egy ilyen elképzelést, Hitler azonban ezt elutasítva mereven szigorú parancsba adta a rombolást – amelyet viszont Speer nem hajtott végre. Kettejük kapcsolatának a Führer öngyilkossága vetett véget. Akkor a miniszter már Hamburgban tevékenykedett a körülzárt Berlin helyett. Értesülve az orosz ostromgyűrűről, haladéktalanul a fővárosba sietett, nem törődve a kockázattal. Vajon miért tette ezt?

Erre ő maga is kereste a választ a háború után. Elismerte ugyan, hogy „irracionális tett” volt, amit csinált, de ez még nem elegendő magyarázat. Egészen pontosan a következőképpen fogalmazott: „(…) talán azt éreztem, amit a tolvaj, aki ösztönösen visszatér a tett színhelyére – valamilyen belső erő ellenállhatatlanul vonzott a Kancellária felé.” Ez a belső erő pedig nem lehet más, mint Hitler személye; azé az emberé, akit Mefisztójának nevezett. Szintén vitatott kérdés, hogy hogyan zajlott utolsó, négyszemközti találkozása a Führerrel. Gitta Serenynek 1978-1979 fordulóján a következőket mondta: „Hitler [egy több órás négyszemközti beszélgetés végén] (…) elmagyarázta, hogyan fogják elégetni a holttestét. (…) Így visszatekintve mindez nagyon drámaian hangzik, de tudja, nem volt az. Inkább csak (…) üres volt és bágyadt. (…) És ekkor nagy meglepetésemre a saját hangomat hallottam, amint elmondom neki, hogy az elmúlt hetekben mindenütt hatálytalanítottam a parancsait, ahol csak lehetett. Nem szólt semmit, egyáltalán nem reagált. Őrültség volt, amit tettem, mégis örülök, hogy elmentem hozzá, és örülök, hogy megtettem. Ez volt a helyes.”

A drámai, hősies vallomás megtétele a szeretett vezetőnek azonban Speer újabb torzítása. A valóságban ugyanis egyáltalán nem ez zajlott. Az igaz ugyan, hogy a miniszter felkereste Hitlert az Új Birodalmi Kancellária bunkerében, de semmiféle vallomást nem tett neki. Ezt ő maga közölte régi barátjához, Rudolf Woltershez írott levelében: „Nem volt semmiféle megható jelenet, (…) még kevésbé (…) vallomás.” Sereny a bunker túlélőivel készített interjúi során azt rekonstruálta, hogy a miniszter búcsúja Hitlertől csak pár másodpercig tartott. „Ó, hát elmegy? Jó. A viszontlátásra.”- köszönt el a diktátor. Speer még évtizedekkel később is csalódottan teszi hozzá: „A szavai éppoly hidegek voltak, mint a keze. Se jókívánságok, se köszönet, se üdvözletek a családnak…” Az építész tehát érezte azt, hogy a Führer – az eddigiekkel ellentétben – már nem kivételez vele, és ez látható csalódást okozott neki. Akkora csalódást, hogy soha nem heverte ki; inkább kitalálta – és emlékirataiban is leírta – a vallomás és a hosszú beszélgetés történetét, és talán magát is meggyőzte arról, hogy valóban ez történt. Ebben az esetben tehát nem nézett szembe az igazsággal, hanem – Wolterst kivéve – mindenkinek az általa vágyott, de hamis történetet adta elő, és memoárja publikálásával gondoskodott arról is, hogy a drámai vallomástétel és az őszinte, lelkiismeretes hős képe maradjon fenn róla.

A művész, a teremtő építész Speer senkihez sem hasonlítható módon közel állt Führeréhez, a tervezőasztalon és a csekély számú megvalósult műben mindent megtett, mindenre hajlandó volt Hitler elképzeléseinek valóra váltásához. Talán ő volt az egyetlen, aki megértette és méltányolta a grandiózus tervek politikai célját, propagandisztikus jelentőségét. A Führer személyiségével is lenyűgözte, és rábírta, hogy tehetséges alkotó fantáziáját teljes egészében az ő szolgálatába állítsa. Miniszterként és pártkatonaként mégsem követhette azonban a kancellár utasításait a pusztításokra vonatkozóan, amelyek értelmetlenségéről már azok elrendelésekor is szilárdan meg volt győződve. Talán ez a lépés tükrözi a leghívebben a nemzetiszocialista eszmékhez fűződő ellentmondásos viszonyát.

A Harmadik Birodalom összeomlása után Speert vádlottként a nürnbergi törvényszék elé idézték. A fő vád „mindössze” az lehetett ellene, hogy külföldi – deportált – munkaerőt alkalmazott a német üzemekben. Az egykori miniszter nem tagadott, sőt, „közös felelősség” rá eső részét is magára vállalta. Egy dologban azonban következetes maradt: a zsidók sorsáról – állítása szerint – mindvégig nem volt tudomása. Kérdéses, hogy egy ilyen magas pozíciót betöltő hivatalnok hogyan élhetett teljes tudatlanságban, hiszen háborús Németországban létfontosságú volt például a vasútvonalak szállítókapacitása, amit a deportálások jelentősen lecsökkentettek. Többször felmerült az a probléma, hogy az egyes fegyverszállítmányok – bár a gyárakból még idejében kikerültek – mégsem jutottak ki a harcoló alakulatokhoz szállítási nehézségek miatt. Kevéssé valószínű tehát, hogy a fegyverkezési és lőszerellátási miniszternek ne lett volna tudomása arról, hogy milyen tevékenység okozza ezeket a fennakadásokat; ezekről viszont – minthogy nem az ő asztalára tartozott – egyszerűen nem vett tudomást.

Albert Speer spandaui fogsága után, az 1970-es években. Fénykép: Writer Pictures

A nürnbergi katonai bíróság Albert Speert 20 évnyi börtönre ítélte, amit ő az utolsó percig letöltött. Szabadulása után nem tért vissza eredeti szakmájához; hátra lévő éveiben iratait rendszerezte és publikálta. Az egykori birodalmi főépítész, Hitler nemzetiszocialista kormányának minisztere végül 1981-ben, Londonban hunyt el. Hitlertől és a nemzetiszocializmustól, noha elismerte felelősségét, mégsem tudott egészen elszakadni; bár az ideológiát figyelmen kívül hagyta, mégis a Führerben látta azt a személyt, aki megadhatta volna neki élete célját: a hírnevet, a megbecsülést és az elismerést, amire annyira vágyott. És ezt soha nem tudta megbocsátani önmagának.

Források:

Eberle, Henrik – Uhl, Matthias: A Hitler-dosszié. Budapest, 2010.

Krier, Léon: Albert Speer architecture. Bruxelles, 1985.

Sereny, Gitta: Albert Speer küzdelme az igazsággal. Budapest, 1998.

Speer, Albert: Hitler bizalmasa voltam. Budapest, é. n.

Speer, Albert: Spandaui börtönnapló. Budapest, 1999.