Egy nem sokkal korábbi bejegyzésünkben már érintőlegesen szó volt a magyar ejtőernyős csapatok első bevetéséről, amely jóval túlmutatott jelentőségén, hiszen a német deszantosok 1940 áprilisi dániai és májusi belgiumi bevetései után ez volt a harmadik élesben végrehajtott ejtőernyős-művelet. A szenttamási híd elfoglalására 1941. április 12-én indított művelet már első perceiben tragédiába torkollott, a veszprém-jutasi reptéren lezuhant szállítógépben 20 katona vesztette életét, az akciót azonban végrehajtották, és így lett ez a nap a magyar ejtőernyősök tűzkeresztsége és a fegyvernem nem hivatalos "keserédes születésnapja" is.

 Kötelékugrás SM-75-ösökből gyakorlaton (Huszár 103. o.)

"Ép ember, ép gépet ép ésszel nem hagy el" - tartja a mondás, ennek ellenére az emberiség évszázadokon át kísérletezett mind a repüléssel, mind pedig az ejtőernyőzéssel, illetve eleinte a kettő ötvözetével. Az igazi áttörést a Wright fivérek 1903-as szárnyalása, illetve az első világháború hozta meg; egyre nagyobb igény mutatkozott egy olyan eszközre, amellyel a pilótáknak esélye marad az életben maradásra gépük/hőlégballonjuk megsemmisülése esetén is. A magyar úttörőket ez az időszak sem nélkülözte: Hefty Frigyes tábori pilóta az elsők között volt, aki sikeres vészugrást hajtott végre 1917-ben az olasz fronton. Az Európába küldött amerikai csapatok között volt William "Billy" Mitchell, a légi hadviselés későbbi fenegyereke, aki elméletben megalkotta az ejtőernyős-hadviselés alapjait; 1918 vége felé már több ezer Németországra ledobott, és ott hatalmas pusztítást végző katonát vizionált, ám a megvalósításra még pár évtizedet kellett várni.

Az ejtőernyőzés hamar bekerült a köztudatba

A hatékonyabb, egyszerűbb ernyők és nagyobb szállítógépek megjelenése után, az 1930-as évek közepén több ország párhuzamosan (időnként együttműködve) kezdte meg ejtőernyős csapatok felállítását. Már ekkor elkülönültek egyrészt a hagyományos ejtőernyős, másrészt a vitorlázógépekkel szállított egységek (vagy csak ernyősök, vagy vegyes alkalmazás szerepelt), illetve a deszantosok alkalmazásának módozatai. A célpontok - repterek, raktárak, üzemek, hidak - persze azonosak voltak, de amíg egyesek kiválóan képzett, kis kötelékek ledobását tervezték, mások hatalmas, több száz, vagy több ezer fős kötelékek dobásával számoltak; ezt persze befolyásolta az adott ország anyagi helyzete is. A Szovjetunió élen járt deszantoscsapatok megalakításában; 1934-ben már 900 fő ugrott egy gyakorlaton, géppuskákkal, lövegekkel együtt, sőt még tankok ledobásával is kísérleteztek - ez utóbbinak vitorlázógépes változatát végül az angolszászok fejlesztették tökélyre. A nehézfegyverzet szállítása végig gondot okozott, egyrészt volt, ami nem fért el a gépekben, másrészt volt, ami nem bírta a dobást. Problémát okozott a pontos célbajutattás is, a mellé dobott páncéltörő ágyú ugyanis éppen annyit ért, mintha le sem dobták volna...

Szovjet ejtőernyősök beszállása egy TB-3-as óriásgépbe

Részleges megoldást jelentettek a konténerek, de az alapvető módszer az volt, hogy a deszantosok függőleges átkarolással elfoglalnak egy repteret/nagyobb rétet, ahova leszállhatnak a nehezebb eszközöket és utánpótlást (ugrásra ki nem képzett katonákat is) szállító gépek; ilyen akciókra 1941 májusában Krétán és 1944 tavaszán-nyarán Burmában került sor több alkalommal.

Magyar ejtőernyős csapatjelvény

Az első világháború és a trianoni döntés hatásait nyögő, gazdasági nagyhatalomnak a legjobb indulattal sem nevezhető Magyarországon korán, 1937-ben döntés született ejtőernyős század felállítására; ez közel egy időben zajlott Németország és Olaszország hasonló lépéseivel, és a honvédség olyan "magasabb súlycsoportban játszó" országokat előzött meg ezzel, mint Franciaország, Nagy-Britannia, az USA és Japán. A magyar deszantosokat nem más, mint az első világháborúban Katonai Mária Terézia-renddel kitüntetett, merész akcióival hírnevet szerzett vitéz Bertalan Árpád őrnagy vezette; első körben felállt a tiszti, majd a tiszthelyettesi kar, önkéntes alapon. Mivel kevés tapasztalattal rendelkeztek, szinte mindent menet közben kellett kialakítani; az első ugrások során jöttek rá például arra, hogy a hagyományos csizma súlyos törések és ficamok forrása lehet, és hogy milyen szél és időjárási viszonyok között lehet még ugrani.

Vitéz Bertalan Árpád őrnagy (1898-1941) 

Az örök dilemma

Az alakulat - eleinte század - emellett intenzív katonai - robbantó, közelharc, járművezetői és lövész-képzést is végzett, illetve folyamatosan kísérleteztek nehézfegyverek: gránátvetők, páncéltörő és hegyiágyúk és hasonlók ledobásával, ezek azonban nem jártak sikerrel. A magyar deszantosok így golyószórókkal, puskákkal, kézigránátokkal és a nagyobb tételben először nekik rendszeresített géppisztolyokkal, és persze géppuskákkal indulhattak harcba. Érdekesség, hogy Bertalan őrnagy a kiképzéshez szert tudott tenni egy leselejtezett MÁV vasúti hídra is, amelyen a robbantást és a rajtaütéseket is gyakorolhatták.

Díszszemlén Erdélyben

Első bevetésüket 1939. március 15-én tervezték Kárpátalján, amire végül szállítókonténerek  - korabeli néven ejtőtartályok - hiányában nem került sor. Az 1940 őszi erdélyi bevonulás keretében terveztek két géppel és 50 ejtőernyőssel bemutatóugrást tartani, ám végül ez is elmaradt, de a deszantosok gyalogmenetben részt vettek a bevonulásban. Ekkor már ejtőernyős zászlóalj létezett, egy teljes, egy közel teljes és egy kiképző századdal; az anyagi gondok és a kevés repülőgép sajnos nagy mértékben hátráltatta a kiképzést.

A függőleges átkarolás a gyakorlatban

Így érkeztünk el 1941 tavaszához; március 27-én Jugoszláviában németellenes erők puccsot hajtottak végre, ami okot adott Németországnak a délszláv állam megszállására, és egy füst alatt a Görögországban szerencsétlenkedő olasz csapatok megsegítésére is. A hadműveletek végül április 7-én indultak meg Magyarország, Románia és Bulgária felől; a Jugoszláviával szemben területi igényekkel fellépő magyarok - az április 3-ra virradó éjjel rejtélyes körülmények között meghalt Teleki Pál utolsó intézkedése alapján - csak a jugoszláv állam felbomlása után kapcsolódhattak be a hadműveletekbe, amelyeket az ezeréves határon meg is kellett szakítaniuk. Bár végül egy kötelék, német alárendeltségben átlépte a történelmi határt, a honvédek csak április 11-én, Horvátország előző napi kiválása után kezdték meg hadműveleteiket. Ennek részét képezte a Ferenc-csatorna szenttamási hídjának elfoglalása, amelyet 12-én 2 x 100 ejtőernyős, egy nappali és egy éjjeli turnusban hajtott volna végre.

Várakozás a felszállásra: az E-104-es részt vett a tragikus műveletben is

Mivel Pápán (a zászlóalj bázisán) a hóolvadás miatt nagyon felázott a reptér talaja, úgy döntöttek, hogy Veszprémből indul az akció. Ezzel kapcsolatban Huszár Károly azt írja, hogy

"A négy SM—75-ös repülőgép kevés üzemanyaggal ugyanekkor repült át Veszprémbe, ahol elhelyezték bennük a négy-négy egyenként száz kilogrammos ejtőtartályt, a lőszerrel és a nehéz gyalogsági fegyverekkel. Kézi kidobású tartályt csak az egészségügyiek vittek magukkal. A katonák felszerelése a háternyőn kívül vászontokba helyezett géppisztoly, rohamkés, pisztoly, né­mi lőszer és élelem volt. Mentőernyőt senki nem vihetett magával. A négy szállítógépet kitűnő piló­ták vezették: Kelemen Károly százados, Gelencsér Ferenc főhadnagy, Szálkai Sándor törzsőrmester és Kurcz Róbert főhadnagy. A személyzet többi tagja, a másodpiló­ták, a rádiósok, a hajózó szerelők és fedélzeti lövészek mindannyian kipróbált emberek voltak."[3]

 Pápán repülésre készítik fel az egyik SM-75-öst

Eleinte minden a tervek szerint alakult: a parancs szerint 17 órakor indult volna az első forduló, a deszantosok így 16.45-re végeztek a rakodással és elfoglalták helyüket a gépekben, amelyek a motorok bemelegítését követően megkezdték a kigurulást. Először az E-101-es oldalszámú olasz Savoya-Marchetti SM-75-ös szállt fel, azonban nem sokkal az elrugaszkodás után visszazuhant és kigyulladt. 

"Motorhiba nem volt, a gép a hangárok vonalában felemelkedett. Az E 103 éppen indult a nekifutásnak, az E 102 gurulásban volt, az E 104 megindult, amikor a vezérgép hirtelen meredeken kezdett emelkedni felfelé, elvesztette sebességét, 50-60 (más adat szerint 100 m felett) magasságban átbillent, majd kissé lógó jobb szárnnyal csúszott lefelé. Lapos szögben, de működő motorokkal siklott, és nem befúródva, hanem érintve a talajt, csúszott. A gép légcsavarjai leszakadtak, a jobb motor levált és benyomódott a kabin oldalába, az alsó burkolat feltépődött, az alsó géppuskaállás leszakadt, majd a kiömlő benzin a forró alkatrészektől lángra lobbant." - írta Sárhidai Gyula.[4]

A kiégett tehergép roncsai

A gépen tartózkodók közül kilencen jutottak ki élve a lángtengerből, 19 katona, köztük Bertalan őrnagy, és a gép négy fős személyzete a becsapódáskor vagy a tűzben vesztették életüket, ketten pedig később haltak meg. A mentésre odarohanó katonák közül is heten sebesültek meg, részbe a lángoktól, részben a felrobbanó lőszerektől.

A fényképészként a fedélzeten tartózkodó Szokolay Tamás főhadnagy, segédtiszt így emlékezett a tragédiára: 

„A zuhanás pillanatában önkéntelenül körbepillantottam a gépben. Minden ember a helyén ült, Bertalan az ajtó kinyitásával foglalatoskodott. Majthényi, aki közvetlenül előttem állt, kinyitotta a jobboldali ajtót és ugrani akart. Válla fölött átpillantva láttam, hogy a föld túl közel van, már késő ugrani. Visszarántottam, erősen megkapaszkodtam a szemben lévő merevítőben és már a földön is voltunk. A gép, erősen jobbra dűlt helyzetéből visszatért megközelítőleg vízszintes helyzetbe, de még így is, jobb szárnyával ért először földet. Majthényi kilépett a félig nyitott ajtón. Ebben a pillanatban hallottam a kiáltást: Ég a gép! A következő másodpercben Sacelláry zászlós és egy ejtőernyős katona kiléptek a gépből. Ekkor egy tűzcsóva vágott végig a gépen, melyet szerencsére nem szembe, hanem csak félbalról kaptam, és így a repülősapka megvédte arcomat és csak kisebb sérüléseket okozott. Ekkor én is - kissé szédelegve - de kiugrottam az égő gépből. Utánam ezen az ajtón nem jött már ki senki sem, ezt biztosan tudom, mert hátrálva távoztam a géptől, ahogy a hőség fokozódott, a hátsó géppuskalövész ugrott még le a lőállásból és csúszott le a gép oldalán a földre. Szédelegve hátráltam a géptől. Azt láttam, hogy a bal kezem el van törve, de ezért még nem kellett volna szédülnöm. Csak később tudtam meg a hátsó géppuskalövésztől, hogy az összes géppuska töltényrakasz a zuhanás végén a fejemre esett. Hátrálás közben eszembe jutott feladatom, a fényképezés. Fél kézzel előkaptam a gépet és készítettem vagy fél tucat képet az égő gépről.”[5]

Az égő gép (Huszár 110. o.)

Bakó István szakaszvezető is a szerencsés túlélők között volt:

„Emlékezetem szerint a zuhanás pillanatában kivágódott az egyik ajtó, s maga mögé zárta Bertalan Árpád őrnagyot, aki így nem tudott menekülni. A másik ajtón keresztül néhányan kijutottak a szabadba. Én az alattam heverő testek vergődését érezve gyorsan összeszedtem magamat . . . A tűz pokolian perzselt. Kétségbeesett dühvel rántottam ki rohamkésemet, s magam mellett többször végighasí­tottam a gép vászonból készült oldalát. Feltárult hát előttem a menekülés útja . . . Félig eszméletlenül, iszonyú kínok között jutottam át a gépet körülvevő lángokon. Itt katonák vártak és gondjaikba vettek."[6]

A gép roncsai: látható a felső lövészállás maradványa is (Huszár 111. o.)

Akárcsak Székely Sándor szakaszvezető, századhírvivő is, akit a pilótafülke fala mentett meg a komolyabb égési sérülésektől:

„A földet érést okozta ütődéstől a padlón tehetetlenül heverő katonák többsége a pilótafülke ajtajához vágódott...Borzasztó volt, amint fetrengtek az emberek és egymást marták. Én pillanatokig tanácstalanul álltam, az arcomat igyekeztem védeni. Közben a láng belekapott az overallomba, s lágyékig le is égett rólam, közben természetesen a lábaim is megégtek. Szerencsére fönt az ejtő­ernyő-heveder az overallt lezárta, nem kapott levegőt, így a törzsem nem égett meg . . . Ekkor a gép oldala, mely vászonból volt, leégett, s látni lehetett a tűztengert, mely kö­rülvette a gépet. A következő pillanatban a bordák között kiugrottam. Meglehetősen nagy volt a magasság, s a lábam erősen megrándult, úgy sántikáltam kifelé. Már nemcsak a lábaimról, hanem a karjaimról is le­égett az overall. A gép körül nagyobb távolságban katonák voltak, akik a többi szakaszokból menteni odarohantak."[7]

Az ejtőernyős-zászlóalj moráljára jellemző, hogy volt egy katona, aki filmbe illő módon, "Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg!" kiáltással visszarohant a roncshoz, ám szeretett parancsnokán már nem tudott segíteni, és ő maga is életét vesztette a tűzben.

A szenttamási híd napjainkban

Bár parancsnokuk és bajtársaik elvesztése sokkolta a deszantosokat, Kiss Zoltán  főhadnagy, a rangidős tiszt az akció folytatása mellett döntött; 3 géppel végül 75 katona indult el, akik a tervezettnél távolabb, mintegy 15 kilométerre értek földet célpontjuktól. Mivel szinte azonnal találkoztak az előrenyomuló gépkocsizó egységekkel, azokkal közösen foglalták el a hidakat. Kiss főhadnagy merész döntése sikeres volt, az ejtőernyősök a lehetőségekhez képest visszanyerték morális harcértéküket, és további veszteségek nélkül úszták meg a bevetést, amelynek propagandaértéke nagyobb volt valós szerepénél, ugyanakkor az ejtőernyősök tapasztalatszerzése miatt kiemelkedően fontos volt. A balesetben elhunyt katonákat 15-én temették el Veszprémben; egyeseket, családjuk kívánsága szerint máshol helyeztek örök nyugalomra. Bertalan őrnagy és két repülőtiszt, Kelemen Károly és Bene László gyászszertartására másnap került sor Budapesten a Farkasréti temetőben. Az alakulat parancsnokságát Labancz Gyula százados vette át, a zászlóalj pedig 1941. május 9-én vette fel első parancsnokának nevét.

Az elesett katonák temetése Pápán (Huszár 111. o.)

A tragédiát követően szinte azonnal megindult a vizsgálat; eleinte arra gyanakodtak, hogy a gép túl volt terhelve (a teljesen felszerelt ejtőernyősök akár 110 kilót is nyomhattak), ám ezt hamar elvetették. A balesetet minden bizonnyal - bár a jegyzőkönyvek a háború alatt megsemmisültek -  a gép magassági kormány kiegyenlítő rendszerének tervezési hibája - amelyről több pilóta is beszámolt - és/vagy meghibásodása okozta. A második világháború során a deszantosok minden nagyobb hadműveletből kivették részüket, ám klasszikus bevetésükre csak egy alkalommal került már sor: először 1941. július 6-án, amikor repülőgéppel utánpótlást dobtak le az 1. hegyidandárnak, a többi alkalommal elit gyalogságként (később ezredként) szerepeltek és magját alkották a híres Szent László hadosztálynak is.

A tragédia emlékműve napjainkban

Az ejtőernyősök - elit státuszuk okán - hamar az 1945 után kiépülő új rendszer célkeresztjébe kerültek; többeket börtönbe zártak, meghurcoltak, néhányan viszont tovább szolgálhattak addig, amíg nem fejeződött be az "új gárda" kiképzése. Kiss Zoltánt (akkor őrnagy) 1951 augusztusában tartóztatták le, december 11-én pedig államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és kémkedés miatt halálra ítélték; 1952. április 10-én végezték ki, temetési helye ma is ismeretlen, akárcsak az  ellene folytatott koncepciós eljárás részletei. A magyar katonai ejtőernyőzésről Bárczy János, egykori százados is több, a politikai korszellemnek megfelelő, számos volt bajtársa szerint csúsztatásokat és valótlanságokat tartalmazó önéletrajzi-történelmi ihletésű könyvet írt. Az 1979-es Vádindítvány regényes formában, meglehetősen negatív felhanggal pont a tragikus bevetés történetét dolgozta fel. A könyvből azonos címmel 1981-ben film is készült.

Zárásként álljon itt a magyar ejtőernyősök indulója a sast is lepipáló honvédekről:

[1] Huszár 101. o.

[2] Szokolay 43. o.

[3] Huszár 110. o.

[4] Sárhidai Gyula Az 1941. április 12-i ejtőernyős deszanthadművelet (Hadtörténelmi Közlemények 1982/2, 242-252. o.) című írását idézi: Reszegi 178. o.

[5] Singer, oldalmegjelölés nélkül

[6] Huszár 110. o.

[7] Uo.

A poszt címe Erdélyi József Ejtőernyős című verséből származik, amely először  a Pápa és Vidéke XXXVIII. évfolyam 40. számában jelent meg, és Szokolay Tamás írásában is megtalálható.

Források:

Dombi Lőrinc: 60 év selyemszárnyakon Ejtőernyős tájékoztató, 1999/3 1-10. o.

Huszár János: Ejtőernyős krónika (1938-1941) Eredeti megjelenés: Veszprémi Történelmi Tár 1989/II. 98-113. o.

Reszegi Zsolt: Légi huszárok. Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között. Hadtörténeti Intézet és múzeum - Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Budapest-Pápa, 2013.

Singer Éva: „Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg!”

Szokolay Tamás: A magyar ejtõernyõsök lovagkora. 1938-1941. Eredeti megjelenés: Kanadai Magyar Szárnyak, 1985. 37-46. o.