Egy jól körülhatárolható ellenségkép megrajzolásának számos, egymástól független, de több egymással összefüggő oka lehet, s ez nem volt másképpen a középkori illetve a kora-újkori Magyarországon sem. Ezen okok mögött természetesen jelen voltak objektív körülmények is mind a 14., mind a 17. században is, de számos olyan politikai indíttatásból kreált szimbólum került bele mind a törökökről, mind a magyarokról kialakult képbe, amelyek bemutatása árnyaltabb képet adhat. A kora-újkori ellenségképről szóló írásunk első részét itt találja.

Érsekújvár 1663-as török ostroma.

Pozitív török-kép

Korábban kitértem rá, hogy nem létezett egységes kép a törökről. Természetesen az eddig tárgyaltakból világosan kiderül, hogy a negatív kép volt a domináns; de a reformáció után, - főleg a protestánsok - a török birodalmát példaként említik a keresztényeknek, annak hatalmassága miatt.[1] Természetesen ez összefügg azzal, hogy a protestánsokat a "katolikus birodalom" folyamatosan igyekezett minden eszközzel elnyomni, míg a török birodalomban, viszonylagos vallási tolerancia volt. Ahogy a katolikus vallású Habsburg uralkodó nyomására 1658-ban eltörölték a linzi és a bécsi béke protestáns vallásbékére vonatkozó kitételeit,[2] a török-kép a protestánsok szemében pozitívabbá színeződött. Ezt a pozitív képet azonban a Habsburg kormányzat igyekeztetett csírájában elfolyatni. [3]

 A propaganda eszköze

A török kegyetlenkedéseinek folyamatos szerepeltetése a híradásokban és a propaganda egyéb területein a császári udvar folyamatos eszköze volt ahhoz, hogy a német választófejedelmektől támogatást nyerjen.[4] Ennek legfőbb oka az volt, hogy a folyamatos hadi ellátás a magyarországi hadszíntéren, illetve a tizenöt éves, majd a harminc éves háború kiadásainak fedezése, és a 17. század végi felszabadító harcok hatalmas pénzügyi követeléseket támasztottak, ezeket az örökös tartományok szerény teljesítő képessége és a magyarországi lakosság túlterheltsége miatt nem tudták fedezni anyagilag.[5]

Ezt ismerve már érthető, hogy a császári propagandában miért főleg akkor jelent meg a török kegyetlenkedése, amikor anyagi támogatásra volt szükség. Ez persze nem jelenti azt, hogy a békésebb években ne lett volna „ébren tartva” a török veszély tudata. Ez a fajta hatásgyakorlás a „Man muß einem heimlichen Feind einen öffentlichen machen.” (A rejtett ellenséget nyilvánossá kell tenni) elvén működik. Barbarics Zsuzsa véleménye szerint az „Az ellenségkép mindig a mindenkori hatalom és propagandagép termékének tekinthető.”[6] Azonban az általam már felvázolt okok közül csak egyik – nem kissé fontos – komponense.

A propagandának a törökökről alkotott negatív színezete nem csak a külpolitikában jelentett hatásgyakorló eszközt, hanem ezeknek a kliséknek és sztereotípiáknak a használata hasznos volt a társadalom alsóbb rétegeinél is, a pozitív török-kép csírájában való elfolyatására[7], ahogy ezt már a protestánsok kapcsán említettem.

A magyar szemlélet megváltozása. "Kössünk kardot az pogány török ellen" [8]

A tizenöt éves háború nem érte el a hozzá fűzött reményeket. A Habsburgokban való csalódottságnak a Bocskai-felkelés adott hangot.

Az 1620-as, 30-as években az ellenreformáció török-ellenes hangulatkeltésének időszakában gyermek Zrínyi Miklós, annak folytatásaként és a további harc szükségszerűségeként írta meg később a Mária kultusz kapcsán már említett Szigeti Veszedelmet. A Zrínyi Miklós által írt magyar változat címlapján és testvére Péter által később lefordított változat címlapján is a hajón ülő alak fegyverben van, a horvát fordítás borítóján lévő hajó is meg van rakva fegyverekkel, amely a török elleni harcra utal. [9] Zrínyin kívül mások is buzdították a török elleni harcra a nemességet; hozzá hasonlóan Liszti László is a Magiar Mars című művében egy régi esemény - a mohácsi csata - felelevenítésével.

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. OSZK, MEK

Liszti László: A magyar mars címlapja, 1653. Egyetemi Könyvtár

A várakozással ellentétben a magyar rendek csalódtak a bécsi kormányzatban, ugyanis a vestfáliai békében meghosszabbították a fegyverszünetet, továbbá szélnek is eresztették a hadakat. Így a nagy törökellenes összefogás reménye tovább váratott magára.[10] A Habsburgok békekérése az „ősellenséggel” nem csak a magyarok csalódottságát váltotta ki: „Mi és a többi keresztények készen voltunk Őfelsége szolgálatjára (sic!) az pogány ellen, de a békesség megöl minket” írta Ghica vajda a szabadulásuk reményeit vesztett román fejedelemségek nevében.[11]

Így 1640-es évek vége felé kezdett megváltozni a magyar-török és a magyar osztrák viszony. A Habsburgok mindenáron békét akartak a törökkel háborús kimerültségük miatt, amely kihatott a magyarokra is, ugyanis amikor a magyarok esélyt láttak a támadásra, megérkezett a tiltó parancs. Erről így írt Esterházy Miklós:

„Isten ostora ez rajtunk, hogy inkább mind akkor jön a parancsolat ránk az udvartól, hogy ne bántsuk a törököt, amidőn ezek leginkább nyomorgatnak…csaknem minden szegletiben az országnak bennünket…Immár parancsolnák azt is, hogy ne oltalmazzuk magunkat tőlük.”[12]

1652-ben az esztergomi pasa és az érsekújvári főkapitányság csapai közti - egyébként nem túl nagy jelentőségű -  vezekényi csatában négy Esterházy is életét vesztette. A halottak között volt Esterházy László is, Zrínyi barátja, a csata traumája központba állította a török elleni harc elkerülhetetlenségét. Az Esterházy család reprezentációja a veszteségek újabb lendületet adott a hőskultusznak. Zrínyi Miklós sirató verset írt barátja emlékére.[13]

Drentwett, Philipp Jakob: Dísztál - a vezekényi csata ábrázolásával (1654) Magyar Iparművészeti Múzeum, Ötvösgyűjtemény, E 60.3

Debreczeni Szappanos János szerzeménye Bocskai István fejedelemhez 1605-ből. Arany Zoltán előadásában.

Majd az 1660-as évek török hódításai igazolni is látatták Zrínyit. Hatalmas várakozás övezte és európai hírnévre tett szert a téli hadjáratával, újból felébredt a lehetősége a török kiűzésének, azonban a hatalmas győzelemmel járó szentgotthárdi csata után az ország rendjei megdöbbenéssel vették tudomásul a két nagy birodalom közti kapcsolatok javulását és az 1665/66-ban követváltás is létrejöttét.[14]

(Nagy)kanizsa erődítéseinek rajza, 1664. Digitales Archiv Marburg, HStAM WHK 1/14

Zrínyi halála után a köréből kikerült Batthyány Kristóf és Esterházy Pál tovább vitte az őskultuszt és a török elleni harcot összekapcsoló hagyományt.[15]

 "Egyik háziköröszt a másik merő fene" [16]

A magyarság egy része a vasvári békét megelőző hatalmas várakozások elmaradása miatt, a fejlemények után, Erdélyből kapcsolatba léptek a francia csapatok vezetőségével, Bethlen Miklós pedig a bécsi francia nagykövettel. 1666-ban szövetséget kötött egymással Wesselényi Ferenc nádor, Zrínyi Péter horvát bán és Nádasdy Ferenc országbíró a Habsburg uralom megdöntésére. A Wesselényi-felkelés céljai, eredményei ismertek. A mozgalom megtorlása és Lipót központosító politikája a magyarságot a korábbinál is jobban elidegenítette magától. Az udvar a protestánsok ellen intézett támadásai közül a leghíresebbek az 1674-es prédikátor-perek. A 730 vád elé helyezett prédikátor ügyében a vádpontok között megjelent az oszmánokkal való együttműködés is.[17]

A vasvári béke miatti csalódottságából fakadóan megjelent a magyarságban (egy részében) az a vágy, hogy a még mindig legyőzhetetlennek hitt török birodalom keretein belül békésen éljen. Ezt táplálta a korábban is ideálnak említett Erdély példája, melynek mítosza az 1660-as évek megtorlásai után is élt tovább. Ezt a szemléletet tükrözi Földváry Mihály, Bezzegh György is a következőkkel:

„Jobb volna summát fizetnünk a töröknek, mint Erdély, mert így békességben maradhatnánk tőle (…)” Tehát a pax ottomanica lett a magyar államiság megtartásának álma, mely török fennhatóság alatt működött volna. [18]

A rendek törekvése érthető, abban reménykedtek, hogy ha adót fizetnek a töröknek, az nem nyúl a belügyekhez és a jelenlévő rendi struktúra változatlan marad. A török fennhatóság kiterjedt továbbá a már többször említett protestáns-katolikus vallási ellentétekre is, melyek így rendezve lettek volna. Akik a kurucokat támogatták, azok a török vazallusságban a pillanatnyi kisebb rosszat látták,[19] tehát nem valamiféle törökkel való érzelmi kötődésről, vagy világnézeti egyezőségről kell szólnunk. A törökök jobban és pontosabban fizették a zsoldot a kurucoknak, mint az Erdélyi fejedelem, vagy a Habsburg uralkodó. A következő kuruc vers is azt igyekszik alátámasztani, hogy a török hatalmat erősebbnek is tartották[20] és nem csak kedvezőbbnek, mint a Habsburgot:

„Hogyha holdolnunk kell, jobb hatalmasabbnak;

Hogyha szolgálnunk kell, jobbnak tartom annak,

Jobb magunk magunkért holdoljunk pogánnak,

Hogynem német velünk kedvezzen magának! [21]”

Mint, ahogy már említettem egységes kép nem létezett a törökről; így a törökkel való kapcsolatokról sem vélekedett a 17. századi magyarság egyformán. Sokan a kurucokat „terekkel béleltnek” tartották.[22] Ezt egy 1670-es években íródott kuruc-ellenes vers[23] így fogalmazza meg:

 „Szabadságunk megfordult,

Mert a magyar meghódult

Adófüzetésre;

Az régi méltóság

Szabados uraság

Jobbágyos inségre

Gyalázatos iga

S annak ocsmánysága

Elviselésére”

Bethlen Miklós, aki a kurucokkal folyamatosan ellenszenvezett, pedig úgy vélekedett, hogy a kurucok közt ugyan akad tisztességes ember, de sok a közéjük beállt haramia, kik miatt a többi kurucot is megbélyegzik.[24]

Azonban az 1670-es évek végére a 80-as évek elejére a Thököly által vezetett kurucság kikerülhetetlen tényezővé vált. Ezt mi sem bizonyítja jobb, minthogy 1680-ban követek érkeznek Thökölyhez, hogy tegyen Habsburg ellenes lépéseket.[25] A magyarság németellenességéről így számol be egy 1681-ben Genfben megjelent szerző:

„Magyarország, amely hajdanában nagy kiterjedésű királyság volt és a kereszténység elővédje, és amely a legbölcsebbek véleménye szerint ,semmivel nem volt kevésbé hatalmasabb, mint Európa legnagyobb és legjelentékenyebb országai, ma szomszédjaira szorul, hogy a török hadaival és barbárságával szemben ellenállhasson.”

Majd így folytatja:

„Jelenleg elég civilizáltak, de nem barátai a németeknek, mert a császár, aki egyben királyuk, németeket szállásol be a garizonokba, amelyek Magyarországot igájuk alatt tartják.”[26]

A kurucok erős németellenessége nem jelenti azt, hogy a korábban kialakult török-kép teljesen eltűnt volna az együttműködés hatására, erre szolgál bizonyítékul Szepesi Pál 1681-es részlete:

 „Török, német között vagyunk elepedve,

Egyik háziköröszt, másik merő fene,

Ezzel mint kígyóval van keblünk telve

Másik vérünkszopó, telhetetlen medve.

 

örök kegyelembűl van oltalmunk s életünk,

Német ajánlásbúl van s volt volt minden vesztünk,

Több század esztendőnén fegyverben nemzetünk,

Töröknek is Bécsért áldozatja vérünk.”

Tehát leginkább kényszerű együttműködésről kell beszélnünk, melyet folyamatos kölcsönös bizalmatlanság övezett. Erről Wesselényi Pál így ír Teleki Mihálynak:

„Mind a török a magyartól tart, s mind a magyarság szörnyen fél a töröktől”.[27]

A kurucok a töröknek való kiszolgáltatottsága akkor enyhült valamennyire, amikor létrejött a francia szövetség. Ekkor meg is indult a panaszáradat a török ellen:

„Lelkünk keserűségével vagyon, szemünk láttára rabolják édes nemzetünket”

Thököly azt írta 1677-ben, hogy a magyarok „néhány ízben” Váradig űzték a törököt, igaz részegen. A törökök több ízben panaszkodtak Thökölynek, hogy „zabolázza meg” katonáit, mert Kara Musztafa tehetetlen volt a kurucokkal szemben. Ezt a legjobban a következő példázza: egy török vezető panaszkodott Jászberényben, erre az egyik felkelő katona szó nélkül fejbe lőtte és nem látta bántódása. [28]

Érdemes megvizsgálni az okokat a kényszerű együttműködésre. Magyar részről, a már említetteken kívül megjelent az a szemlélet, hogy a török ereje felhasználható lesz egy független Magyarország megteremtéséhez. Wesselényi Pál ezt így látta 1681-ben:

„Másként, mivel török segítsége nélkül

Erőt nem vehetünk magunk fegyverébül:

Mostan el nem váljunk nyújtott kezeitül,

Csináljunk magunknak paizst erejébül.”

Természetesen kérdéses mennyire reálpolitikai elképzelés ez, azonban tény, hogy a már e mellett az ügy mellett való kardoskodásukat nagyban segítette a már említett német-ellenesség.

„Nemzetünknek régi híres dicsőségét,

Az német tapodja már régen épségét,

Megmocskolta rútul minden ékességét,

Rút sárban keverte tökéletességét.”

Török részről pedig a porta a XVII. Század közepétől egyre bizalmatlanabbul tekintett a magyarokra, melynek oka főleg I. Rákóczi György s kiváltképpen II. Rákóczi György szembehelyezkedése a portával. Tehát amikor a magyar főurak az 1670-es évek elején szembefordultak a Habsburgokkal a Porta visszautasította a nyílt támogatásukat, főleg mert nem akarták felrúgni a korábban megkötött békét. Az Erdélyiek „becsülete” meghanyatlott a Porta előtt, azonban a hadi sikereket és a francia kapcsolatot maga mögött tudó Thökölynek 1680 májusában megüzente a Porta, hogy hajlandó fegyverrel is támogatni.[29] A török támogatás 1681-82-ben meg is érkezett, azonban főként azért, hogy ezzel is gyengítse a Habsburgokat, mert a 20 éves fegyverszünet előtt támadni készült Kara Musztafa.[30] Ennek ismeretében már érthető, hogy a török miért fordult Thökölyhez akkor, amikor annak csapatai a török ellen felléptek, és miért nem torolták meg azt fegyveresen.

"Magyarország a kereszténység ellensége"

A török 1683-as, Bécs ellen indított hadjárata során a Magyar Királyságon különösebb ellenállás nélkül haladt át; a magyar városok a pusztítástól való félelmükben folyamatosan meghódoltak.[31] Bécs ostromának idején egy magyar kontingens a császáriak oldalán harcolt a város védelmében, de ez csak elenyésző számú volt a török által igazgatott magyar  népességhez és a erdélyi és kuruc haderőkhöz képest. A töröknek közvetlenül alávetett, középső országrész lakossága főként élelmiszerrel és munkaerővel támogatta Kara Musztafa hadjáratát. [32] Erdély seregei nem haladták meg az 5000 főt, amellyel a török felvonulást segítették, a két román vajdaság seregtesteivel Győr körülzárásában vettek részt. Kara Musztafa nem Erdélyre, hanem elsősorban az 1682-ben létrehozott felső-magyarországi kapitányság körülbelül 20 000 főt számláló seregére számított, feltehetően azt túl is becsülve. Azonban az, ahelyett, hogy részt vett volna a hadműveletekben, inkább a Dunántúlt igyekezett birtokba venni.[33] A magyarok a császár oldalán körülbelül 8000 főt számláltak, amikor a már említett a törökök által támogatott Thököly 20 000 fős sereget számlált. Thököly a török mellé állása[34] miatt ekkor terjedt el a nyugati közvéleményben, hogy Magyarország a kereszténység ellensége,[35] és a nyugatiak nem is bíztak a magyarokban.[36]

A keresztény csapatok tábora Pozsonnyal szemben, 1683. Digitales Archiv Marburg, HStAM WHK 6/01

Thökölyt egyes pamfletek a franciák és a törökök eszközének tartották. XIV. Lajost a kuruc fejedelem támogatása miatt azzal vádolták, hogy ezzel megnehezíti a török elleni harcot. A fentebb már vázolt hagyomány szerint, a franciák "törökösségér"e Thököly támogatásában látták a legékesebb bizonyítékot; a közvetlen 1688-as francia támadás előtt.[37]

Bécs erődítésének térképe az 1683-as török ostrom idejéből Digitales Archiv Marburg, HStAM WHK 6/03a

Epilógus

A törökök bécsi kudarca után azonban a kurucok felajánlották, hogy csatlakoznak a császári és európai csapatokhoz, azonban mivel ezt Lipót visszautasította, még évekig harcoltak a törökök mellett.[38] Annak ellenére, hogy 1684 tavaszán Esterházy Pál arra buzdította Lipótot, hogy: „e török háborúban a magyar nemzet is használtassék fel” Buda sikertelen 1684-es ostroma után, főleg a magyarokkal való bánásmód miatt nem vett részt Esterházy a későbbi felszabadító harcokban. [39]

Buda 1684-es (sikertelen) ostroma. In: G. G. de Rossi - Szakály Ferenc: Buda visszafoglalásának emlékezete 1686. Európa Könyvkiadó.

Beszédes, hogy ellenére Buda 1686-os visszafoglalásánál nagyszámú magyar csapatok is részt vettek a török-ellenes erőknél. Sokan Thököly elfogatása után álltak át, ahogy többek között a korábbi kuruc hadvezér, Petneházy Dávid is. A törökellenesség a törökkel együttműködő katonáknál így bizonyíthatóan megmaradt. Erre a felfogásra jó példa a következő idézet, melyben Oláh Gergely végvári vitéz tetteit népmesei stílusában elmondó költeményben a ló így szól gazdájához:

„Ülj fel hát, ne félj töröktől:

Én is hízom pogány vérttől;

Terjeszd tovább nagy híredet –

Keményítsd meg fegyveredet”[40]

Zárszónak elmondható, hogy Magyarország rendjeinek történelmi szerepe abban állott, hogy míg a nyugati országrész a katolikus birodalom védnöksége alatt állt ellen a töröknek, addig Erdély török védnökség alatt létezett. Így mind a két terület a másiknak köszönhette létét, ugyanis Erdély léte szükségszerűen megakadályozta, hogy a királyi Magyarország beolvadjon a katolikus birodalomba, míg a királyi terület megakadályozta, hogy Erdélyt a török birodalom olvassza be.[41]

 „…300 esztendőn át ontotta a vérét a kereszténységért s védte a törökkel harcolva a szomszédos országokat.”[42]

Jegyzetek és felhasznált irodalom

[1] BARBARICS, Zsuzsa: "Türck ist mein Nahm in allen Landen." Művészet, propaganda és a változó törökkép a Német-római Birodalomban a XVII. század végén. In: Hadtörténelmi közlemények. 113. 2000. 2. p.:329-378. (Továbbiakban: BARBARICS, 2000): p. 334.

[2] ÁGOSTON Gábor – OBORNI Teréz: A tizenhetedik század története. Budapest, 2000. Pannonica. (Továbbiakban: ÁGOSTON-OBORNI, 2000.): p. 202

[3] BARBARICS, 2000: p. 335.

[4] A támogatást lehetőleg pénzben kérték, ugyanis féltek attól, hogy a katonai segítség miatt csökken a politikai befolyása a Habsburg monarchának. HORN Ildikó – G. ETÉNYI Nóra Magyarország kora újkori története 1. (1526-1790) előadássorozata (Továbbiakban HORN-G.ETÉNYI, 2008) alapján.

[5] BARBARICS, 2000.: p. 340-342

[6] Uo. p. 335.

[7] Uo.

[8] A Galavics Géza által is címnek választott szókapcsolat Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosságból idézet, a nagy török elleni háborúra való készülést tükrözi.

[9] GALAVICS, 1986.: p. 78-79

[10]Uo.: p.79-85

[11] R. VÁRKONYI Ágnes: Erdélyi Változások. Az Erdélyi Fejedelemség a török kiűzésének korában 1660-1711. Budapest, 1984. Magvető (Továbbiakban: R. VÁRKONYI, 1984.): p.47.

[12] GALAVICS, 1986.: p. 77

[13] Uo. p. 80.

[14] ÁGOSTON-OBORNI, 2000. p. 203

[15] GALAVICS, 1986. p 97.

[16] A magyarság egyik része a törököt egyfajta „házi körösztnek” látta. NAGY László: A török világ végnapjai Magyarországon. Budapest, 1986. Zrínyi. (Továbbiakban: NAGY, 1986.): p. 299.

[17] ÁGOSTON-OBORNI, 2000.: p. 203-209.

[18] Uo. p. 218-221

[19] NAGY, 1986. p. 311

[20] Teleki Mihály írja, hogy a török hatalom annyira felduzzad, hogy nem lehet ellenállni neki. ÁGOSTON-OBORNI, 2000. p. 210.

[21] NAGY, 1986. p. 314.

[22]Uo.: p. 310.

[23] Koháry István verse, Uo.

[24] NAGY, 1986.: p. 311-312

[25] ÁGOSTON-OBORNI, 2000.: p. 213.

[26] NAGY, 1986.: p. 307-308.

[27] Uo. p. 315.

[28] Uo.

[29] NAGY, 1986. p.77

[30] Ennek oka abban is rejlett, hogy a császári udvar kérte a Portát, hogy hosszabbítsák meg a békét, ezt a török úgy értelmezte, hogy Bécs gyenge és támadható. HORN-G.ETÉNYI, 2008.

[31] GALAVICS, 1986.: p. 105

[32] NAGY, 1986.: p. 306

[33] Uo.

[34] ÁGOSTON-OBORNI, 2000.: p 214.

[35] Köpeczi Béla: Bécs Ostroma, a Thököly-Felkelés és Európa In: Benda Kálmán- R. Várkonyi Ágnes: Bécs 1683. évi ostroma és Magyarország. Budapest, 1983. Akadémiai. (Továbbiakban: KÖPECZI, 1983.): p. 9.

[36] GALAVICS, 1986.: p 105.

[37] KÖPECZI, 1983. p 11-15.

[38] NAGY, 1986. p. 306.

[39] GALAVICS, 1986. p. 105.

[40] NAGY, 1986. p. 381.

[41] Uo. p 374.

[42] Esterházy Pál Lipótnak a felszabadítás után írt leveléből, részlet. GALAVICS, 1986. p. 105.