Mivel a cím félrevezető lehet, gyorsan szögezzük le, mai bejegyzésünk témája nem egy hús-vér uralkodónő, hanem az Atlanti-óceán királynőjeként emlegetett kanadai Bluenose szkúner (angolul schooner, régies magyar írásmóddal sóner) lesz, amely rövid pályafutása alatt, amellett, hogy kivívta magának a fentebb említett megtisztelő címet, megnyert több versenyt, bejárta az atlanti és karibi térséget (utóbbit kissé dicstelen módon, banánszállító teherhajóként), megúszta a találkozást egy német tengeralattjáróval (itt jön majd a hírnév, de ne szaladjunk ennyire előre) és helyet szerzett magának több postabélyegen és pénzérmén, sőt sörcímkén és rockszámokban is. A kanadaiak (különösen a "kékorrú" új-skóciaiak) annyira büszkék kedvenc hajójukra, hogy nem csak emlékét őrzik a mai napig, de elkészítették a Bluenose II-t is, amely ma is megtekinthető aktív múzeumhajó. De hogy miért volt szükség egy második királynőre? A posztból kiderül!

A Bluenose 1922-ben Wallace MacAskill felvételén

1921. március 6-a nagy nap volt az új-skóciai Lunenburgban található Smith and Rhuland hajógyárban: ekkor bocsátották vízre a William Roué által tervezett, a vízvonalon mérve 34 méteres Bluenose szkúnert, amelyet eleve verseny és halászhajónak szántak. A kanadaiakat fűtötte a revansvágy, ugyanis egy évvel korábban az amerikai Esperanto egy versenyen legyőzte addigi favoritjukat, a Delawana-t.

William Roué (1879-1970), a tervező

A vízre bocsátás napja (Nova Scotia Archives 20040012)

A Bluenose egy olyan korban készült, amikor a gőz- és olajtüzelésű hajók még nem szorították ki teljesen a vitorlásokat. Bár a haditengerészetek már régen selejtezték vitorlásaikat, a halászatban és főleg a partmenti, rövid távolságú kereskedelemben még bőven termett babér nekik, nem beszélve a jelentős díjazással és hatalmas médiavisszhanggal járó versenyekről. A vitorlásoknak több előnyük is volt: egyrészt olcsóbbak voltak (a szél azóta is ingyen van), másrészt nem igényeltek akkora infrastruktúrát, mint motoros társaik, ami miatt mind a kis észak-amerikai kikötőkben, mind pedig például az ezernyi szigettel tarkított, és a fejlett világ éllovasának a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető karibi térségben még sokáig hozzátartoztak az összképhez.

A Bluenose menet közben

Az új hajó, első halászidényét követően Angus Walters kapitány (1882-1968) irányításával az amerikai Elsie-t legyőzve 1921 októberében visszaszerezte az International Fishermen's Trophyt (kb. Nemzetközi Halászverseny Díja). A sikerszéria csak 1930-ban tört meg, amikor felbukkant a Gertrude L. Thebaud szkúner. A vadonatúj jenki vitorlás ebben az évben alaposan helybenhagyta a Bluenose-t, igaz, "csak" a nemhivatalos Sir Thomas Lipton Nemzetközi Halászati Kupán. A korban népszerű vetélkedők több szempontból is érdekesek: egyrészt azokon nem versenyhajók, hanem mezei halászhajók vettek részt, amelyek az év legnagyobb részében "simán" járták a tengert és inkább hasonlítottak úszó halboltra, mint a kor Forma 1-es versenyautóira. A másik, hogy a versenyek jelentős díjazással jártak, nem beszélve a fogadóirodákban feltett tétekről; a hajóknak szponzoraik és persze külön rajongótáboruk volt. A torontói és New York-i báltermek látogatói pont úgy követték az újságokból (és ekkor már a rádióból, no meg a filmhíradóból) kedvenc vitorlásaik eredményeit, mint a bostoni és Saint John-i kikötői kocsmák Rejtő-regényekbe illő figurái, legfeljebb a szurkolótáborok eszmecseréjének szókincse és az ehhez alkalmasint felhasznált eszközök mutattak némileg eltérő képet.

Walters kapitány az International Fishermen's Trophy társaságában

Az 1930-as vereség után a Bluenose és legénysége magára talált: a következő hét idényben senki nem győzte le a hajót, amely ezzel, illetve a versenyekről készül filmek révén tett szert világhírre. A szkúner 17 évig volt veretlen az összes hivatalos, és azt az egy kis gikszert leszámítva nem hivatalos versenyeken is, emellett pedig a legnagyobb halászzsákmánnyal is a Bluenose büszkélkedhetett, amit valaha lunenburgi hajó fogott. Ezeken felül a hajó volt az 1933-as chicagoi világkiállítás egyik sztárja, 1935-ben pedig Angliában képviselte Kanadát V. György uralkodásának ezüst jubileumán. Így már érthető, hogy miért is nevezték az Atlanti-óceán királynőjének. Az idővel szemben azonban nem nyerhetett: a '30-as évek közepétől egyre nagyobb számban jelentek meg a motoros halászhajók (olcsóbb lett ezek gyártása és üzemeltetése), amelyek mellett a vitorlások nem igazán rúghattak labdába, főleg szélcsend (vagy rossz irányba fújó szél) idején. És mivel az AC/DC óta tudjuk, hogy a pénz beszél, tulajdonosai hamar meg akartak szabadulni az egyre kevesebbet hozó hajótól. Bár Walters kapitány mindent megtett, hogy kedvencét Új-Skóciában tartsa, nem járt sikerrel: a Bluenose 1939-ben nyugdíjba ment (részben a háború miatt is), majd három évvel később a Kelet-Indiai Kereskedelmi Társaság kötelékében Karib-tengerre került.

 Lunenburg egy mai felvételen: balról a második templommal egy vonalban látható a Bluenose II.

A Bluenose utolsó versenyére 1938 októberében került sor, ki más, mint a Gertrude ellen. Az eseményt megörökítő színes (!) filmet szintén Wallace MacAskill készítette és az ma a Nova Scotia Archives gyűjteményében található. A filmen jól megfigyelhető a hajók hatalmas (kb. 1000 m²)vitorlafelülete és a hosszú, fordított csepp alakú hajótest, na meg az is, hogy a 21 fős legénység nem igazán tudott unatkozni a fedélzeten.

Bár nem igazán volt alkalmas hadiszolgálatra, a második világháborúból azért nem maradhatott ki. 1941 végén az USA is bekapcsolódott a háborúba, ami azzal járt, hogy a nyugati parton japán, a keletin pedig német tengeralattjárók kezdtek fel-felbukkanni. A lakosság körében érthető módon kitört a pánik, amin csak rontottak egyes gyengébb idegzetű hazafiak, akik minden fürdőkádnál nagyobb vízfelületen U-Bootokat vizionáltak, így nehéz volt eldönteni, hogy tényleg ellenséges hajó bukkant fel, vagy csak valaki szórakozik/benézett valamit.

MacAskill egy másik felvétele a hajóról

A németek első rajtaütései gyakorlatilag letolt nadrággal érték az inkább egy óceánnal odébb elfoglalt jenkiket (és kanadaiakat). Mivel a tengerészet erői elégtelennek bizonyultak (messze vagyunk még a futószalagon gyártott rombolók korszakától), a német búvárnaszádok felderítésébe és levadászásába a brazil tengerészet mellett amerikai civil pilóták és hajósok is bekapcsolódtak, akik önkéntes őrjáratokat tartottak, az esetlegesen felbukkanó ellenségre pedig rádión vagy más eszközökkel igyekeztek ráuszítani a legközelebbi hadihajót. A legismertebb "tengeralattjáróvadász" az ekkor Floridában élő Ernest Hemingway (katona, író, kalandor) volt, aki  elemlámpával, Thompson géppisztollyal és egy láda whiskyvel felfegyverkezve Pilar nevű motorcsónakján rendszeresen tett éjszakai járőrutakat. Bár a veterán író búvárnaszádokkal nem találkozott (vagy legalább is nem tudott róla), tevékenysége jól jellemzi egyrészt a korabeli helyzetet, másrészt a lelkesedést, amivel a németek nyomába eredtek.

Fő a biztonság: megfelelő védőital és kivett géppisztolytár. Kiskorúval a fedélzeten indokolt is az óvatosság! Hemingway és fia, Jack a Pilar fedélzetén 1942-ben

Ha Hemingwaynek nem is, de a Bluenosenak, amely ekkoriban a rum és banán mellett üzemanyagot és hadianyagokat is szállított, végül sikerült összeakadnia egy U-Boottal, minden bizonnyal a legénység legnagyobb örömére. A visszaemlékezések szerint a német tengeralattjáró kapitánya, miután megállította a szkúnert (a harceljárásokról részletesebben itt), megkérdezte, hogy mit csinálnak, amire azt a választ kapta, hogy halászgatnak. A német tiszt ezt követően ismerte fel a Bluenoset, és felfedezése után a legközelebbi kikötő felé utasította a hajót, majd illedelmesen elköszönt, és odébb állt. Nem akart a híres hajó elpusztításával bekerülni a hajózás történetébe. A dologhoz hozzátartozik, hogy a vitorlás, rakterének mérete okán sem számított "zsíros célpontnak", bár az is tény, hogy egyes tengeralattjárósok minden megpillantott hajót igyekeztek elfogni vagy megtorpedózni.

Az első bélyeg a hajóval: mögötte nagy riválisa, a Gertrude L. Thebaud

Bár a háborút megúszta, 1946. január 28-án a Haiti melletti Île-à-Vache-nál zátonyra futott, és elsüllyedt, roncsait egészen a 2000-es évekig nem sikerült megtalálni. Pontosabban roncsokat találtak, de mivel a területen több hajó is odaveszett (például a híres kalóz Henry Morgan Oxford-ja is), sokáig nem sikerült egyértelműen azonosítani a maradványokat. A Bluenose így sem merült feledésbe: Kanadai Királyi Légierő 434. (meglepő módon Bluenose becenevű) százada már a háború alatt felfestette a szkúnert gépeire, és szokásuk a háború után is megmaradt.

A 434. repülőszázad két CF-116-osa valamikor a 70-es években, függőleges vezérsíkjaikon a vitorlással

A posta is lecsapott a témára, az 50 centes bélyeg mellett 1982-ben a Nemzetközi Bélyegkiállítás egyik emlékbélyegére is rákerült a Bluenose, 1988-ban pedig Angus Walters-szel együtt szerepeltek egy 37 centes bélyegen. William Roué sem maradt bélyeg nélkül, képmásával és a Bluenose-zal együtt szerepel egy 1998-as 45 centesen. A kapitányt és kedvenc hajóját 1955-ben a kanadai sporthírességek (Canadian Sports Hall of Fame) közé is beválasztották, és a vitorlás szerepel az Új-Skóciában kiadott rendszámtáblákon is.

A Bluenose II

A lelkesedés akkora volt, hogy 1963-ban megépítették a hajó mását (Bluenose II), amely viszont már motort is kapott; a hajó egyrészt a Schooner Lager sör szimbólumaként, másrészt egyfajta "úszó nagykövetként" tevékenykedett 2010-ig. Hamarosan megkezdődött helyreállítása - gyakorlatilag újjáépítése, amiben Roué unokája is részt vett - amely a tervek szerint 2015 júniusában ér majd véget. Az új (gyakorlatilag harmadik) szkúnert ünnepélyes külsőségek között bocsátották vízre 2012 szeptemberében: a ceremónián ott volt az akkor 92 éves Charles Tanner (1919-2015), az eredeti legénység utolsó életben lévő tagja is. A kanadai 10 centesen már 1937 óta vitorláshajó szerepel, igaz, azt a Bluenose és két másik hajó vonásaiból "rakták össze"; ez 2002-ben változott, azóta csak a királynő látható az érméken.

A kanadai tízcentes

A Bluenose természetesen zenészeket is megihletett, az első kapcsolódó dalt 1978-ban az errefelé nem túl ismert Stan Rogers írta, 2012-ben pedig a szintén kanadai celtic rock/punk együttes szentelt egy dalt a vitorlásnak Westwinds című albumán. A dalszövegben röviden szerepel a hajó története, illetve a tengeralattjárós eset, és persze a lovagias német tiszt is, aki elengedte a hajót azzal, hogy képtelen lenne elsüllyeszteni.

"A submarine from Germany had got her in her sights
And surfaced and called, "Are you the bluenose?". Angus cried, "That's right!"
I'd sink you with torpedoes now if you were not the champ
So get back in to the the harbour now I cannot sink your ship
'Cause you're the scooner non can'"

Végezetül egy kép a Bluenose II felújításáról, amelyet webkamerán keresztül is követhettek az érdeklődők. Nagyon jól megfigyelhetőek a hajó bordái, illetve az egész - viszonylag szűkös - törzs is. Az újjáépítésről emellett több videó és kép is megtalálható internetszerte.

Források:

Ann Mette Heindorf: Bluenose - A National Symbol of Canada

Bluenose II - Nova Scotia's Sailing Ambassador

James H. Marsh: Bluenose The Canadian Encyclopedia

Kenmore Stamp Company - Bluenose, Canada

Bluenose vs. Gertrude L. Thibault Nova Scotia Archives Fc 2736

The Real McKenzies: Bluenose (Westwinds, 2012)