Kard és kókuszolaj - Görgei Artúr a szabadságharcban III.
A hazaáruló ágyú és a tábornoki házisapka története
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Guyon Richárd csapatai sikeresen futamították meg a Branyiszkói-hágót védő császári csapatokat. A feldunai hadtest kezdett magához térni; Görgei már nem csak elkerülő mozdulatokban gondolkozott, hanem erejüket megfelelőnek találta támadó hadműveletek végrehajtására is. Ennek jegyében kezdte meg a Kassa környékén állomásozó, és szintén megviselt Schlick-hadoszlop üldözését, amit azonban a frissen kinevezett főparancsnok, Henryk Dembiński parancsára kénytelen volt megszakítani.
Görgei Artúr, Barabás Miklós rajzán
Lengyelországot ekkoriban hiába is keressük a térképen, ugyanis területén az 1770-es évek óta Oroszország, Porosz (majd Német)ország és a Habsburg Birodalom osztozott. A lengyelek jó részének persze nem felelt meg ez az állapot, így rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb felkelések, elsősorban az orosz térfélen, vagyis a Kongresszusi Lengyelországban. A sikertelen felkelések után százak, vagy akár ezrek menekültek el az országból, elsősorban Franciaországba, de volt, aki meg sem állt az Újvilágig, és katonai képességeit a fiatal USA szolgálatában kamatoztatta tovább. A legnagyobb lázadás 1830 novemberében robbant ki Piotr Wysocki vezetésével, ám a kezdeti sikerek után végül győzött az orosz túlerő.
A lázadás döntő összecsapását 1831. május 21-én vívták Osztrolenka mellett; a csatában több olyan katona is részt vett, akiknek komoly szerep jutott a magyar szabadságharcban is. Egy bizonyos Józef Bem volt, aki a lengyelek visszavonulását biztosítandó, szó szerint az ellenség szájába vitte tüzérségét, és kartáccsal vágott utat a visszavonuláshoz (későbbi erdélyi műveletei során ezt a szokását, mármint hogy az első vonalba helyezi ágyúit, az osztrákok igen tisztességtelen húzásnak tartották), az utóvédet pedig egy igazi veterán, a Napóleon téli hadjáratát és a lipcsei csatát is megjárt dandártábornok, Henryk Dembiński vezette, igen sikeresen. Az orosz sereg fővezére pedig nem volt más, mint Paszkevics (Paskievics) herceg, aki később Magyarországon is megfordult, nem éppen szívesen látott vendégként, ugyanakkor Görgei az ő közbenjárásának köszönhetően kerülte el az aradi vértanúk sorsát.
Ahogy közel fél évszázaddal ezelőtt a menekülő kurucok, most a lengyel tisztek és katonák árasztották el Európát és az Újvilágot, tapasztalatuk és szaktudásuk miatt pedig hamar keresettek lettek. Bem később a bécsi forradalomhoz, majd annak bukása után a magyar szabadságharchoz csatlakozott, és az erdélyi hadszíntéren szerzett elévülhetetlen érdemeket. Dembiński sokáig Párizsban élt; ott találkozott Teleki Lászlóval, aki végül megnyerte a szabadságharc ügyének. Mellette szólt, hogy több "nemzetközi" hadjáratot is megjárt (századosként és tábornokként is) és rutinosabb volt, mint a magyar tisztek döntő többsége, ellene pedig, hogy gyakorlatilag ismeretlen volt a magyar tisztek előtt (ezen később nem nagyon igyekezett változtatni) és hogy nem igazán beszélt közös nyelvet a honvédtisztekkel.
A kormány február 11-én adta ki utasítását, amelynek értelmében a teljes haderő (kivéve az erdélyi csapatokat és a várőrségeket) Dembiński alárendeltségébe került. Az új szervezés szerint a honvédsereget 4000-6000 fős hadosztályokra tagolták, amibe Görgei 15 000-16 000 fős hadteste (visszavonulás közben még újoncozni is volt ideje) nem illett bele, széttagolása pedig heves ellenérzéseket váltott ki. Erre Görgei így emlékezett:
"A tisztek ugyanis, velem együtt, nem ismerték Dembiński altábornagy dicsőséges katonai múltját, Klapka hadtestének iménti hirtelen visszarendelése Miskolcra és ennek a lépésnek a menekülő ellenségre nézve kedvező következménye pedig éppenséggel nem volt alkalmas rá, hogy az ismeretlen jövevény hadvezéri tehetsége iránt bizodalmat keltsen. A tisztikar nem volt elégedetlen eddigi vezérletemmel, indokolatlannak tartotta, hogy engem egy szerencsétlen módon beköszöntő idegen alá rendelnek, és Dembiński fővezéri kinevezésének indokait – részben a Honvédelmi Bizottmánynak váci kiáltványom óta irányomban táplált ingerültségében, részben pedig abban kereste, hogy olyan vezér alá akarják helyezni őket, aki ezt a kiáltványt nem teszi magáévá. Az előbbi feltevés csak fokozta a tisztikar rokonszenvét irántam, és fokozta féltékenységüket a többi magyar hadtest iránt, hiszen a feldunai hadtest egyetlen hadosztállyá való visszaminősítése a többiek jelentőségét viszonylag megnövelte; az utóbbi feltevés pedig tökéletesen elegendő volt rá, hogy újra fölkeltse bennük a „republikánus üzelmek” miatti aggodalmat, amely legelőször a fővárosokból való kivonulás után nyilatkozott meg, és csak a kormány által hallgatagon elismert váci kiáltvány altatta el ideig-óráig. Ennek az lett a következménye, hogy majdnem minden hadosztálynál tanácskozások kezdődtek többé-kevésbé erélyes ellenállásra buzdítva Mészáros hadügyminiszter legfrissebb rendelete ellen, akinek szemére lobbantották, hogy vak eszközül rendeli alá magát a Honvédelmi Bizottmánynak. Én ezekről az izgatásokról csak akkor értesültem, mikor már három hadosztály szót emelt Dembiński parancsai alá helyezésem ellen és a feldunai hadtest önálló parancsnokaként való megmaradásom mellett. Sőt a Kmety-hadosztály még abban az esetben is föltétlen engedelmességéről biztosított, ha szükségesnek látom őket Debrecen ellen vezetni. A három hadosztállyal ellentétben a Guyon-hadosztály kitérő nyilatkozatot adott; egyidejűleg azonban a hadosztály kebeléből tudomásomra hozták, hogy gróf Guyon ezredes a nyilatkozatot tisztikarának megkérdezése nélkül tette."
Henry Dembiński altábornagy (1791-1864)
Bár a Debrecen ellen vonulásról szóló hírek később hamisnak bizonyultak, a hangulat igencsak paprikás volt, és erről a hadosztályoknál lévő kormánybiztosok is megemlékeztek. Ismét felmerült a schwechati csata óta jelen lévő "meddig mehetünk el" kérdés, és a Vácon megismert honvédelmi minisztérium vs. OHB hatásköri vita is. Persze Görgeit joggal sértette, hogy sikeres működése után elveszik tőle hadtestét és egy ismeretlen tábornok alá osztják be; hasonló érzés munkálkodott hadosztályparancsnokaiban. A fiatal tábornokban felmerült, hogy lemond és visszavonul, de miután megtudta, hogy ez lavinát indítana el a korábbi császári tisztek között és végül a hadtest feloszlásához vezetne, elállt szándékától, és egy látszólag belenyugvó hangvételű, ugyanakkor igen kemény napiparancsot adott ki, aminek szövegére alapozva egy szőrösebb szívű katonai ügyész tíz perc alatt előállna egy zendülési ügy vádiratával.
"Napiparancs
Az 1849. február 12-én kelt hadügyminiszteri rendelet a feldunai hadtestet „magyar királyi 16. hadosztály” névvel Dembiński altábornagy fővezérlete alá helyezi.
Midőn ezt az egész 16. hadosztállyal szolgálati úton közlöm, felhívok minden alám rendelt törzs- és főtiszt urat, fogadják ezt a látszólagos megaláztatást ugyanazzal az egykedvűséggel, amilyennel én magam, lemondván hadtestparancsnoki önállóságomról, az együtt ülő országgyűlés határozatának engedelmeskedve, magamat Dembiński altábornagy – egy, amint mondják, hadban megőszült tisztes hadvezér – parancsainak önként alávetem.
1849. február 14."
Bár a parancs hatásos volt (legalább is a nyílt Dembiński -ellenes szervezkedések megszűntek), ahogy azt sejthettük, Görgeit nem dicsérték meg érte, és fellépése tovább erősítette a róla kialakulóban lévő "forrófejű, szabadszájú, rebellis" képet is. Bár a feldunai (immáron VII.) hadtest egyben maradt, látható, hogy az épp csak újjáéledő honvédsereg milyen viták közepette vágott bele a tavaszi hadjáratba. A szokásos ellátási, kiképzési nehézségek mellett adott volt a politikai nyomás (Bem például sokkal szabadabban, öntevékenyen működhetett Erdélyben) és a főparancsnok, valamint a most már legismertebb tábornok szembenállása. Görgei és Dembiński ellentéte az első perctől kiütközött: a lengyel tábornok (összhangban Kossuthtal) a Tisza felé igyekvő császári fősereget akarta összecsapásra kényszeríteni, ezzel szemben Görgei először a Felvidéken széttagoltan álló (és külön-külön jóval gyengébb) császári csapatokat akarta kifüstölni, majd Komárom felmentésével Windisch-Grätz hátába kerülni. Görgei - bár morogva - de ekkor még engedelmeskedett Dembiński parancsának, és február 21-én Miskolcra érkezett. Eközben szembesült parancsnoka azon rossz szokásával, hogy a hadosztályparancsnokokat a hadtestparancsnok tudta nélkül utasította; ez a módszer katonai szempontból érthetően nem túl hatékony, pláne úgy, hogy utána még Görgeit állította a szőnyeg szélére, mondván nem tudja, hol vannak a hadosztályai.
"Letettem a fővezérséget saját hazámban – kiáltotta –, hogy ezt a szegény országot megmentsem, éppen az imént mentettem meg az ön hadtestét is, mert ön nem is gondol vele. Tudja-e, hol vannak a hadosztályai? Nem! Nem tudja! És mégis szemrehányásokat mer tenni. Én azzal a kikötéssel jöttem Magyarországra, hogy minden magyar haderő fővezérletét rám bízzák; és a kormány felhatalmazott, hogy önt akár főbe is lövessem, ha nem engedelmeskedik. Én barátsággal közeledtem önhöz, mert tudom, sérti a magyart, hogy nem magyar alatt kell szolgálnia. És erre ön szemrehányásokat tesz nekem a parancsaimért, ahelyett hogy teljesítené őket."
Emlékirataiban Görgei ezt követően elemezte Dembiński első hadmozdulatait, amelyek során több hibát is vétett, illetve jó döntéseinek eredményeit nem használta ki; február 14-én például csak egy hadosztállyal támadta meg Schlick csapatait (sikertelenül), miközben lett volna lehetősége nagyobb erőket bevetni. Amikor pedig a császáriak Miskolc ellen vonultak, ügyes csapatösszevonásokkal visszavonulásra késztette őket, de kihagyta a lehetőséget, hogy a visszavonulókat üldözze. Görgei Dembinskivel kapcsolatban azt emelte ki, hogy kollégája túlzottan határozatlan (támadó hadműveletekben kétségtelenül nem volt nagy tapasztalata, és részben kora miatt is hiányzott belőle Görgei, Klapka vagy Damjanich "huszáros virtusa") és teljesen hiányzik belőle a belátás.
"Nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy olyan emberrel ismerkedtem össze, aki inkább a bolondokházába való, mint a hadsereg élére."
- írta Görgei parancsnokáról. Bár tény, hogy Dembiński a későbbiekben alkalmatlannak bizonyult szerepére, a kijelentést mindenképp túlzónak értékelhetjük; a hevesség és forrófejűség, amivel sokan vádolták, valóban nem állt messze Görgeitől...
Klapka György (1820-1892) ezredes, majd tábornok, a szabadságharc egyik legismertebb tisztje
Közben megindult a honvédsereg ellentámadása is; bár a nagyobb összecsapásra pár napot még várni kellett, felderítő-portyázó vállalkozások zajlottak. Klapka és Dessewffy Arisztid csapatai rá-rácsaptak az ellenségre (vegyes sikerrel), bár ezzel kiváltották a kor szokásainak megfelelően döntő ütközetekben gondolkodó főparancsnok rosszallását. Pár napig viszont úgy tűnt, a két tábornok viszonya rendeződik, főleg miután egy közös vonást - a kormány be nem tartott ígéretei miatti elégedetlenkedést - is felfedeztek magukban, azonban a haditerven ismét sikerült jól összekülönbözniük (Dembiński közben Perczel Mórral is összerúgta a port és Klapkát is feljelentette Kossuthnál). A lengyel tábornok terve szerint Szolnoknál elterelő támadást indít, miközben a fő csapást a Tarna vonalánál, Mezőkövesd térségében indítja. Ehhez mintegy 36 000 emberre (összesen 43 000 fős volt a fősereg) és 135 lövegre számíthatott, ezzel szemben Windisch-Grätz mintegy 30 000 katonát és 150 löveget tudott kiállítani, így, bár a magyar sereg tapasztalatlan volt, vagy (Görgei szavaival) "csak a hegyvidéki kis háborút volt alkalmunk megtanulni", volt esély a magyar győzelemre. A helyzetet ugyanakkor nehezítette a lobbanékony lengyel tábornok titkolózása (és hogy szinte csak franciául kommunikált), és az a teljesen elhibázott lépés, amely szerint a hadosztályokat nem az addig megszokott hadtesteikben, hanem külön-külön tervezték bevetni.
A kápolnai csata első napjának eseményei térképen
Az összecsapás, vagyis a kápolnai csata végül február 26-án vette kezdetét; a császári csapatok Gyöngyös felől kezdték meg támadásukat a Tarna vonalán álló magyar erők ellen. Később, déltől kezdve a honvédek több helyen (Sirok és Kál térségében) átkeltek a Tarnán, és bár több helyen visszaszorították őket, a harc váltakozó sikerrel folyt. A harcok a tervezettnél korábban indultak meg, ami teljesen összezavarta a rögtönzésekre képtelen lengyel parancsnokot. Görgei epésen meg is jegyezte, hogy
"(...) bizony nem volt szép dolog az osztrák tábornok uraktól, csak úgy se szó, se beszéd megtámadni minket, meg sem kérdezve előbb Dembińskitől, mikor jön neki kapóra az ütközet!"
Dembiński 26-án délután rendelte el újabb csapatok bevetését, de az utasítást csak két hadosztály kapta meg, a többiek folytatták útjukat eredeti utasításaik szerint. Éjjel Schlick elfoglalta a siroki szorost, és így oldalba tudták támadni a honvédeket Verpelétnél. 27-én reggel, ennek tudtában kezdte meg Windisch-Grätz a frontális támadást, amely Kápolna elfoglalására irányult. Bár a település szinte védhetetlen volt, Dembiński mégis sokáig erőltette a védelmet és több, súlyos veszteséggel járó ellenlökésre is parancsot adott. Közben Kálról visszavonták a honvédeket, és Aulich addig sikeresen védekező csapatai az egymásnak ellentmondó utasítások miatt gyakorlatilag kikerültek a harcból. A csatában Görgei (akit menet közben a balszárny éléről a jobbszárny élére neveztek ki, tudta nélkül) több egysége nem tudott részt venni; Guyon és Kmety erői csak 27-én délután érkeztek meg a térségbe, de Dembiński bevetésük előtt már kiadta a parancsot a visszavonulásra. Görgei szerint az alábbi három ok miatt következett be a csatavesztés:
"1. Sirok elvesztése a második csatanapot megelőző éjjel, ennek következtében a Schlik-hadtest egyesülése az ellenséges főhadsereggel közvetlenül a csatatéren, ami által a középhadunktól több mint egy mérföldnyire elszigetelten álló jobbszárnyunkkal szemben az ellenség mind számra, mind erkölcsi erőre nézve túlnyomó haderőt vezethetett harcba. 2. Hadseregünk csaknem egyharmadának elkésett megérkezése a csatatérre. 3. Hadtesteink egymáshoz szokott hadosztályainak egymástól való elválasztása."
A tábornok azt is hozzátette, hogy ha legközelebb a 2. és 3. pontban foglalt hibákat kiküszöbölik, a siker reményében szállhatnak szembe a császáriakkal, a honvédsereg ugyanis bizonyította, hogy nagyobb nyílt ütközetben is képes megállni a helyét.
A kápolnai csata egy összecsapása Than Mór festményén
"Csapataink magatartása általánosságban meglepően jó volt. Rendetlenség csak kivételesen, csak az én személyes vezényletem alatt mutatkozott a hadsereg szélső jobbszárnyán, pontosabban a kerecsendi dombokon; de ezt is részben magyarázta és mentette az, hogy a parancsnok és a csapat nem ismerte egymást, részben az, hogy némelyik alakulat, például az alig két hete nyers újoncokkal feltöltött Ernő-gyalogezredbeli zászlóalj, valamint a gránátosok és a két szakasz vegyes huszár aznap voltak először tűzben; részben pedig az, hogy rendkívül nehéz feladatot tűztem elébük. S ez a rendetlenség is csak átmeneti volt, és a megrendült csapatokat többnyire még az ellenséges golyók horderején belül könnyen lehetett rendezni. A schwechati, parndorfi, bábolnai, hodrusi napok, úgy látszott, nem térnek vissza többé!"
Bár a honvédsereg nem szenvedett egyértelmű vereséget, a csatatéren a császáriak maradtak, így őket tekinthetjük győztesnek. Windisch-Grätz persze hatalmas diadalnak állította be győzelmét, aminek hatására megszületett a március 4-i olmützi vagy oktrojált alkotmány, ami viszont inkább olaj volt a tűzre, mint elfogadható megoldási javaslat. A csata után mind a sereg, mind a tisztek "idegállapotba" kerültek, és egyre többen adtak hangot Dembinskivel kapcsolatos ellenérzéseiknek, de az igazi ramazuri csak később, a tiszafüredi táborban tört ki. A Mezőkövesden álló honvédsereg ellen egy császári oszlop 28-án támadást kísérelt meg, de az lovasrohammal sikeresen visszaverték, és még ágyúkat is zsákmányoltak. Az ágyúkkal kapcsolatban említett Görgei egy érdekes történetet, amelynek főszereplője Guyon ezredes mellett egy "hazaáruló" löveg volt;
"Ismeretes az eddigiekből, hogy gróf Guyon ezredest a február 2-ról 3-ra virradó éjszaka Iglón a Schlik-féle hadtest egyik oszlopa meglepte, és ez alkalommal egy ágyúját is elvették a támadók. Ez az ágyú, melynek csata közbeni elvesztését gróf Guyon ezredes mindeddig állhatatosan tagadta, véletlenül itt volt az ellenségtől elvett három ágyú közt. Guyon az ágyú hiányát mindeddig elmésen azzal magyarázta, hogy a löveg az éjszakai rajtaütés okozta általános zavarban az Iglót környező erdőkbe talált menekülni, és ott eltévedt; és mivel Guyon gróf közismert igazmondása iránti tiszteletből ezt a magyarázatot annak ellenére el kellett fogadni, hogy az ágyú az ellenség birtokába került; most tehát a szerencsésen megkerült ágyú ellen kellett sötét gyanúnak támadnia, hogy ez önként, hazaáruló szándékból megugrott a Guyon-hadosztálytól és átszökött az egy hét múlva Kassáról Tornán és Tornalján keresztül meghátráló Schlik-féle hadtesthez! – Ez a fordulat talán ízetlennek látszik, de hát ahány ház, annyi szokás! Hazámban az a szokás, hogy a legtermészetesebb kellemetlen eseményeket furcsán misztikus, a nemzeti hiúságot legyező módon valamilyen hazaárulási szándékkal magyarázzák."
Szemere Bertalan (1812-1869) kormánybiztos
A visszavonulás folytatódott; Dembiński eleinte az ellenségtől csak néhány órányi járásra eső helyeken (Lövő, Egerfarmos, Négyes) akarta pihentetni a honvédeket, ami maga után vonta volna a sereg széttagolását is. Windisch-Grätz persze kihasználta a kedvező lehetőséget, és a hozzá legközelebb eső Egerfarmoson pihenő Klapkáékat szinte azonnal meg is támadta; Görgei saját hatáskörben döntött, és március 2-án Poroszlónál újra egyesítette a csapatokat. Klapka tisztjei ekkor jelentették ki, hogy csak akkor fogadnak el parancsot a fővezértől, ha azt Görgei vagy Klapka ellenjegyzi. Miközben tovább folyt a visszavonulás a Tisza mögé, a "keménymag", vagyis a VII. hadtest mellett a többi hadtestben is egyre nőtt az elégedetlenség; emiatt döntöttek végül úgy, hogy Szemere Bertalan kormánybiztos bevonásával (ő intézte, nem túl hatékonyan a hadsereg élelmezését is) haditanácsot tartanak, ahol kezdeményezik Dembiński leváltását. Erre végül másnap, a tiszafüredi táborban került sor, bár a főparancsnok eleinte azt hitte, csak féltve őrzött haditervét akarják megszerezni.
"Szemere tehát másnap, kíséretében Répásyval, Klapkával, jómagammal, és ha nem csalódom, Aulichhal és a VII. hadtest vezérkari főnökével, Dembiński főhadiszállására ment. Hogy a lehető legkíméletesebben járjunk el, Szemete előbb egymaga nyitott be Dembińskihez, és előlegesen tudatta vele, mi vár rá, ha még most is vonakodik a fővezéri pálcát önként letenni. Mivel ez sem használt, Szemere minket is beszólított az előszobából, ahol mindaddig várakoztunk, Dembiński szobájába, és most már a mi jelenlétünkben jelentette ki, hogy a hadseregnek az ő vezetésében nincs bizalma, és most már át kell látnia, hogy a bizalom hiánya miatt ezentúl nem maradhat meg fővezérnek. Dembiński nyilván azt képzelte, hogy nem is az ő elmozdítása az igazi cél, hanem pusztán kíváncsiságunk kielégítése, az ő dugába dőlt támadásának hadászati alapját képező, féltékenyen rejtegetett haditervnek kifürkészése, mert Szemere kijelentésére adott válaszának lényege egy visszaemlékezés volt arra a hadjáratra, melynek ő március előtti lexikonbeli hírnevét köszönte:
– Litvániai visszavonulásom alkalmával – kezdte Dembiński az elbeszélést – tisztjeim egy ízben hozzám jöttek, és azt kérdezték, hová vezetem őket. Ezt feleltem nekik: „Uraim! Látják-e önök a sapkámat?”
Ekkor Dembiński tényleg elővette házisapkáját és föltette a fejére.
– „Ha azt hinném – folytatta tovább egykori feleletének idézését –, hogy ez a sapka sejt valamit abból, amit gondolok, és hogy hová akarom önöket (mármint a litvániai tiszteket, nem minket) vezetni, akkor én sapkámat földhöz vágnám, összetaposnám, s inkább hajadonfővel járnék ezentúl”.
Egyúttal a szegény sapkát lekapta fejéről, szemmel látható haraggal rázta egy ideig, aztán irgalmatlanul a földhöz vágta.Ez lesz a felelete-tette hozzá-, valahányszor a hadműveleti naplója felől tudakozódunk."
Mészáros Lázár (1796-1858) tábornok, honvédelmi miniszter
Így kezdődött tehát a "tiszafüredi zendülés" néven ismertté vált esemény; miután Dembiński magától nem volt hajlandó leköszönni, Szemere - élve jogkörével - lemondatta és Görgeit, mint rangidős tábornokot nevezte ki ideiglenes főparancsnoknak. A helyzetet fokozta, hogy a lengyel tábornok semmilyen iratot nem volt hajlandó átadni, így őrizetbe vették (persze a kor szokásainak megfelelően "csak" őrt állítottak szállása elé), ahonnan Szemere közbenjárására bocsátották szabadon. Mivel a kormánybiztos még 3-án délelőtt értesítette a fővárost, hogy lázadás készül a seregben, 4-én megjelent a táborban Kossuth és Vetter Antal tábornok és Mészáros Lázár honvédelmi miniszter is. Megkezdődtek a kihallgatások: Dembiński azzal vádolta Görgeit (és Klapkát), hogy rendszeresen szabotálják féltve őrzött (és a tábornokok előtt is ismeretlen tartalmú) haditervét, és persze előkerült a váci kiáltvány, mint Görgei rebellisségének bizonyítéka. A tábornok visszaemlékezésében egyenesen arra utal, hogy
"(...) Dembińskit elsősorban azért hívták ide Párizsból, hogy a kiáltványt és szerzőjét ártalmatlanná tegyék; ezért találták ki az önálló hadosztályokat is. Az alkotmányos magyar királyi feldunai hadtestnek bele kellett olvadnia a lengyel-magyar forradalmi hadseregbe, hogy Octavianus-Kossuth végre háborítatlanul játszhasson kicsiben triumvirátust Antonius-Bemmel és Lepidus-Dembińskivel."
Vetter Antal (1803-1882) tábornok, vezérkari főnök
Bár Dembiński meghívásában a fő szerepet hírneve, és talán a hagyományos lengyel-magyar barátság játszotta, a politikai vezetés kétségkívül bízott abban, hogy az öreg, tapasztalt hadfi "letöri a fiatalok szarvát" és persze abban is, hogy a tábornok feltétlenül hűséges lesz hozzájuk. Görgei ismét a szőnyeg szélén találta magát, ám Mészáros, "a jószívű öregúr" dorgálása lényegében egy kedélyes beszélgetésben merült ki (ahhoz képest, hogy Kossuth úgy indult el Debrecenből, hogy Görgeit főbe löveti, jó eredmény). Végül március 8-án Vetter Antalt nevezték ki fővezérnek, Görgei pedig megmaradt beosztásában, de emellett gyakorlatilag a főparancsnoki teendőket is ellátta. Három nappal korábban Damjanich János és Vécsey Károly egyesült csapatai Szolnoknál meglepték és megverték az ottani császári erőket; a kocka fordulni látszott. Az, hogy inkább Szolnok felől támadnak Pest irányába, még Dembiński új haditervéből származott, a megvalósítás azonban Görgeire, Aulichra, Damjanichra és a többiekre maradt...
Folytatása következik!
A kápolnai csata emlékműve napjainkban
Források:
Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Neumann Kht., Budapest, 2004. Az emlékirat eredeti megjelenése: Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849, I-II. Lipcse, 1852. Görgey István fordítása 1911-ben jelent meg (Franklin, Budapest, 1911.)
Móra László: Katonai sikereit elősegítették kémiai tanulmányai. 175 éve született Görgey Artúr Magyar Tudomány 1993/1. 1132-1138. o.
Pusztaszeri László: Görgey Artúr a szabadságharcban Magvető Kiadó, Budapest, 1984.
Az idézetek Görgei Artúr emlékirataiból származnak.
