Rosamunda, a bosszúálló királyné

Avagy miért nem érdemes a feleségedet az apósod koponyájából megitatni?

Alboin, a langobárdok királya bizonyára jeles férfi lehetett, mert egy későbbi forrás kiemeli magasságát és harcra kész termetét. A harcmezőn sem vallott kudarcot, mert a régi rivális gepidákat az avarokkal szövetségben verte le. Hamar rájött arra, hogy az új szomszédság kellemetlenebb, mint a régi, úgyhogy a migránsaival elárasztotta és meghódította Észak-Itáliát, ahol a langobárdok két évszázadig fennálló királyságot hoztak létre. Életének legnagyobb hibáját azonban alighanem akkor követte el, amikor feleségül vette Rosamundát, a legyőzött Cunimund gepida király lányát. A langobárdok királya viszont aligha lehetett egy szenzitív férfi, mivel egy lakomán arra utasította a feleségét, hogy igyon abból a kupából, amit az apja koponyájából csináltatott. Rosamunda sajátos módszerekkel találta meg azt az embert, aki a bosszúja eszköze lehet.

rubens_alboin_rosamunda.jpg
Alboin utasítja Rosamundát, hogy igyon az apja koponyájából. Rubens festménye

 

Pannóniai húsvét

A Hun Birodalom összeomlása után a Kárpát-medencét különböző germán királyságok vették birtokukba. A Dunántúlt a keleti gótok uralták, míg a medence Dunán inneni területének jelentős részén a gepidák alakították meg királyságukat. Délen a bizánciak vívták háborúikat a két említett királysággal. Az idillinek aligha nevezhető viszonyba a langobárdok rondítottak bele, részben a bizánciaknak köszönhetően. Ők ugyanis évtizedekre elnyúló véres háborút folytattak Itália birtoklásáért a keleti gótokkal 535-553 között. Az északról érkezett langobárdok kiváló lehetőséget teremtettek a bizánciaknak arra, hogy Pannonia földjét mintegy odaadják nekik. Audoin király és a langobárdok nemcsak a kijelölt földet foglalták el, de részt vettek a bizánciak és a keleti gótok közötti végső összecsapásokban is, az előbbiek oldalán.

gepid_kingdom_6th_century.png
A Gepida Királyság a 6. században (forrás: wikipedia)

 

A langobárdok és a gepidák szomszédsága legalább annyira szívélyes volt, mint a keleti gótoké, így a két királyság egymás után vívott háborúkat a Kárpát-medence minél nagyobb birtoklásáért. 551-ben például Audoin király és Thurisind Asfeldnél csapott össze, ám az ütközetben a gepidák vereséget szenvedtek, és elesett a király fia, Thurismund is. Őt Alboin, a langobárd király fia hívta párbajra, és ölte meg. A gepidák kénytelenek voltak békét kérni.

Alboin a nagy hőstette ellenére többre vágyott, ám amikor az apja kijelentette, hogy csak akkor ülhet le az asztalához, ha egy idegen nép királyától fegyvert kap. Nem is kellett több a trónörökösnek, átment a gepidák uralkodójához, Thurisindhez. Ott, elsősorban a bátor fellépésének köszönhetően, nem mészárolták le, hanem a vendégjogot tiszteletben tartva még a hőn áhított kardot is megkapta a gepida királytól, így Alboin elfoglalhatta a helyét a langobárd király asztalánál.

Ez a sportszerű momentum persze gyorsan feledésbe merült, mikor ismét a hatalmi kérdések döntötték el a gepida-langobárd viszont. Alboin, miután király lett, megpróbálta megszerezni Sirmiumot az új gepida királytól, Kunimundtól. Az 565-ben bekövetkező támadást elhárítandó Kunimund a bizánci császárhoz, II. Jusztinoszhoz fordult. Konstantinápolyból azt a választ kapta, hogy nagyon szívesen segítenek, ha a harcok végeztével átadják Sirmiumot a bizánciaknak. A város ugyanis 536 óta volt a gepidák kezén, amikor is a más frontokon lekötött birodalomtól nemes egyszerűséggel elvették. Igen ám, csakhogy időközben Sirmium lett a gepidák fővárosa is, úgyhogy Kunimund a népe tiltakozása okán nem tudta teljesíteni a bizánciaknak tett ígéretét, miután sikerült 566-ban megvédeniük a várost.

rosamund.jpg
Rosamund egy 19. századi illusztráción

 

567-ben Alboin úgy vélte, hogy megtalálta a helyzet megoldását, és az Al-Dunánál megjelenő avaroknak kínált szövetséget, no meg gepida területeket. Baján kagán sebtében rábólintott az ajánlatra, míg Kunimund a bizánciak nélkül volt kénytelen szembe nézni a két támadóval. A végeredmény papírforma lett: a gepida sereget megsemmisítették, Kunimundot pedig Alboin ölte meg. A király koponyájából Paulus Diaconus szerint ivókupát csináltatott magának.

Igen ám, csakhogy az avar szomszédság még kellemetlenebb volt a langobárdoknak, mint a gepida, és Alboin rájött, hogy sürgősen cselekednie kell, ha életben akar maradni. A bizánciakkal együtt harcoló langobárdoknak alighanem pontos képük lehetett az itáliai viszonyokról, és arról, hogy az évtizedes háború után a császár uralmának instabil mivoltáról, ezért kiváló célpontnak tűnt egy újabb támadás számára. Alboin ezért 568-ban felkerekedett a langobárdokkal együtt, és Itáliába vonult, amelyet hosszas harcok után szerzett meg. Pavia hosszas ostromot követő, 572-es elfoglalásához köthetjük a langobárd "honfoglalás" lezárultát.

langobard_italia.png
A langobárdok és a bizánciak által birtokolt területek Itáliában Alboin 572-es halála idején

 

A bosszúálló feleség

Rosamundáról kétféle történet is fennmaradt. Theophülaktosz Szimokattész bizánci történetíró szerint Rosamundot Alboin elrabolta, és a hosszas gepida-langobárd háborúknak ez volt a valódi indítéka. Paulus Diaconus és mások azonban úgy tudják, hogy Rosamundát csak a Gepida Királyság bukása után vitték el a langobárdok. Miután első felesége már elhunyt, ezért a gepidák felett aratott győzelme után jó ötletnek vélte elvenni a megölt Kunimund lányát. Rosamunda, azt leszámítva, hogy szeretőt tartott, alighanem megelégedett volna a szerepével, ha Paulus Diaconus tudósítása szerint Alboin részegségében nem kényszeríti olyasmire a feleségét, amit az bizonyosan nem akart megtenni.

Amikor Veronában már a kelleténél is vígabban ült a lakománál, [Alboin] megparancsolta, hogy azzal a serleggel, amelyet ő apósának, Cunimund királynak a koponyájából csináltatott, adjanak bort inni a királynénak, s felszólította őt, hogy igyék vígan az apjával. Ezt ne tartsa senki lehetetlennek, mert én, Krisztusra, az igazságot mondom. Magam is láttam ezt a serleget, amikor egy ünnepnapon Ratchis herceg azt a kezében tartva vendégeinek mutogatta.

Rosamund érthető okokból zokon vette a király magatartását, és ettől kezdve a bosszúja kimunkálásán dolgozott, minden eszközt bevetve.

 

Amikor ezt Rosamunda meghallotta, szívét mély fájdalom fogta el, amelyet nem tudván csillapítani, nyomban fellobbant benne a vágy, hogy apja haláláért férje meggyilkolásával álljon bosszút, s Helmechisszel, aki a király scilpora, azaz fegyverhordozója és tejtestvére volt, hamarosan tervet ötlött ki, hogy a királyt meggyilkolja. Helmechis rábeszélte a királynét, hogy vonja be a tervükbe Peredeót is, aki igen erős ember volt.

Amikor pedig Peredeo a királyné minden győzködése dacára sem akart ily gonosz bűntettbe beleegyezni, akkor a királyné éjjel befeküdt annak az udvarhölgyének az ágyába, akivel Peredeo szégyenletes viszont folytatott. S miután már megtörtént a bűn, kérdezte Peredeót, hogy kinek gondolja őt, az pedig megnevezte a szeretőjét, akinek őt tartotta. Ekkor a királyné közbevágott, s azt mondta:"Nem úgy van, amint te gondolod, mert én Rosamunda vagyok. Bizony olyan dolgot követtél most el, Peredeo, hogy vagy te ölöd meg Alboint, vagy ő veszít el téged kardjával!" Csak ekkor értette meg Peredeo, hogy mit végett, és bár jószántából nem akarta, ily módon kényszerítve beleegyezett a király meggyilkolásába.

Rosamunda ekkor, mialatt Alboin déli álmának átadta magát, mély csendet parancsolt a palotában, s minden fegyvert eltávolíttatott, a király kardját pedig erősen odakötözte az ágy fejéhez, hogy megragadni vagy kirántani ne tudja. Helmechis tanácsa szerint a minden vadállatnál kegyetlenebb asszony bebocsátotta Peredeót, a gyilkost. Az álmából tüstént felriadt Alboin, felismerve a fenyegető veszélyt, kezét gyorsan a kardja után nyújtotta, ami azonban olyan erősen le volt kötözve, hogy nem tudta kiszabadítani, de egy lábzsámolyt megragadva egy kis ideig azzal védte magát. De fájdalom, a harcedzett, s igen bátor férfiú semmit sem tehetett ellenfelével szemben, s mint valami magatehetetlent gyilkolták meg, és egy hitvány asszony csele következtében veszett el az, aki a háborúban annyi ellenség elpusztítása révén szerzett nagy hírnevet magának. Holttestét a langobárdok nagy siránkozás és jajveszékelés között temették el a palota melletti egyik lépcsőfeljáró alá. Nyúlánk termetű volt és minden ízében harcra termett.

alboin_rosamund_peredeo.jpg
Alboin megölése egy 19. századi festményen

 

A gyilkosok sorsa

Rosamund és a szeretője nem kerülhették el az isteni igazságszolgáltatás, már ha Paulus Diaconus értelmezéséből indulunk ki. A páros kénytelen volt a bizánci uralom alatt álló Ravennába menekülni.

Alboin meggyilkolása után Helmechis az ő királyságát a maga számára törekedett elfoglalni. De legkevésbé sem tudta, mivel a langobárdok – annak halála fölötti nagy fájdalmukban – elpusztítására törtek. Rosamunda erre sietve üzenetet küldött Longinusnak, Ravenna praefectusának, hogy gyorsan küldjön hajót, amely őket felveheti. Longinus a hír fölötti örömében sietve útnak is indította a hajót, amelyre azután Helmechis Rosamundával, aki már a felesége volt, éjnek idején menekülve felszállott. Magukkal hurcolva Albsuindát, a király leányát és a langobárdok egész kincstárát, csakhamar Ravennába értek. Ekkor Longinus praefectus győzködni kezdte a királynét, hogy ölje meg Helmechist és ővele keljen egybe.

A minden rosszra kapható királyné, mivel Ravenna úrnője kívánt lenni, beleegyezését adta a nagy gonosztett elkövetéséhez, s amikor egy alkalommal Helmechis fürdőt vett, kijövetelekor mérgespohárral kínálta meg, bizonygatva, hogy az egészségére fog válni. Amaz, amint megérezte, hogy a halála poharát itta ki, Rosamundának kardot szegezve kényszerítette őt, hogy igya ki, ami megmaradt. A mindenható Isten ítéletéből így vesztek el ugyanabban a pillanatban az elvetemült gyilkosok.

A történészek ennek a páros halálnak nem adnak különösebben sok hitelt. A házassági ajánlat vélhetően tényleg elhangzott, mindenesetre Longinus a langobárdok kincstárát és Albsuindát hajóra rakta, és elküldte Konstaninápolyba. A gyilkosság harmadik résztvevője, Peredeo is megkapta a maga jutalmát. Ő is Bizáncba ment, ahol Paulus Diaconus szerint cirkuszi játékok keretében még egy nagy méretű oroszlánt is sikerült megölnie, utána viszont a császár megvakíttatta. Peredeo azonban még vakon is elég erős volt, ezért információt ígért a császár embereinek, akik közül kettő meg is jelent, hogy meghallgassa őt, de az értesülések helyett mindketten késszúrást kaptak. Hogy utána mi történt Peredeóval, arról Paulus Diaconus hallgat, ha hiteles a történetének a konstantinápolyi szakasza, akkor alighanem hátralévő éveit a bizánci fővárosban élte le.

Felhasznált irodalom:

Erdélyi István: Pannóniai húsvét. Budapest, 1987. Akadémiai Kiadó.

Paulus Diaconus: A langobárdok története. Gombos F. Albin fordítását felhasználva közreadja Galamb György. Budapest, 2012. L'Harmattan