Múlt héten a tavaszi hadjárat előkészítő szakaszánál hagytuk abba Görgei Artúr történetét; a kápolnai csatavesztés után viszonylag gyorsan magához tért honvédsereg fő ereje - mintegy 42 000 fő, 140 löveggel - március utolsó napjaiban a tábornok emlékei szerint "a kápolnai csatatér közvetlen közelében zsúfolódott össze, hogy végre-valahára komolyan munkához lásson." Március 31-ig harc nélkül foglalták el Gyöngyöst és Hortot, ám mivel az új fővezér, Vetter Antal Tiszafüreden lebetegedett, gyorsan dönteni kellett az új (akár ideiglenes) parancsnok személyéről.

 Görgei Artúr a szabadságharc idején

Több tiszt, köztük Damjanich János és Vécsey Károly is Görgeit ajánlották - ő amúgy is rangidős volt - de a tábornok eleinte tiltakozott, és persze Kossuth sem erőltette a fő riválisának tartott katonatiszt kinevezését.

"Azt követelni azonban, hogy egyedül a rang számítson, ellenkezett egész valómmal, mert én mindig azt az elvet vallottam és követtem, hogy alparancsnokaim megválogatásakor a rangnak csak ott legyen döntő szava, ahol a jelöltek képessége nagyjából egyenlő. Ezért én csak általában sürgettem a fővezéri poszt haladéktalan betöltését, Damjanich és Klapka viszont határozottan azt kívánta, hogy a fővezérséget rám ruházzák, mint rangban legidősebb hadtestparancsnokra. Kossuth kénytelen volt engem legalább ideiglenesen Vetter helyettesévé kinevezni. Valószínűleg két egy irányba ható ellenszenvét kellett leküzdenie: gyermekes félelmét az én képzelt vetélytársi helyzetemtől és forró vágyát a főparancsnoki állásra; hiszen csak így fejthető meg, hogyan lehetett az előnyomulóban lévő hadsereg ideiglenes főparancsnokává való kinevezésemet – a helyzetünkben haladékot percekre sem engedő, égető szükség ellenére – Vetter testi alkalmatlanságát a hadjárat személyes vezetésére kimondó orvosi jelentés beérkezte után még mindig napokig halogatnia.”

Windisch-Grätz tábornagy serege közben a Gyöngyös és Pest közötti országút mentén, Gödöllő térségében rendezkedett be védelemre; állásait nagyon jól választotta meg, ugyanis a Galga és Zagyva mocsarai (megfejelve az olvadással) igencsak megnehezítették a támadók dolgát. A honvédsereg I., II. és III. hadteste - Klapka György javaslatára - Jászberény felől kerülte meg az ellenséget, kitéve magát annak, hogy a császáriak, ezt felismerve, menet közben támadnak rájuk. A gyöngyösi országúton a VII. hadtest (immáron Gáspár András vezérőrnagy vezetésével) maradt; az ő feladatuk volt egy elterelő támadással lekötni Windisch-Grätz figyelmét. Bár a tábornagy passzív maradt, legtehetségesebb beosztottja, Schlick tábornok igyekezett megakadályozni a honvédsereg felvonulását; hadtestével a tavaszi hadjárat tervezett kezdőnapján, április 2-án Hatvan mellett megtámadta a VII. hadtestet, de vereséget szenvedett, akárcsak ugyanott három nappal később.

Hatvani csata

A hatvani csata, azon felül, hogy jóval kedvezőbb feltételekhez segítette a honvédeket, még egy fontos tanulsággal járt, amit Görgei így összegzett:

"A VII. hadtest hatvani győzelme, amelyet, amint kiemeltem, személyes közreműködésem nélkül arattunk, annak a módszernek követésére bírt, hogy ezentúl valamennyi hadtestparancsnoknak kivétel nélkül teljesen szabad kezet hagyjak a rájuk bízott feladatok megoldásához, én magam pedig csak válságos pillanatokban lépjek személyesen előtérbe; mert ha egyáltalán van személyes fellépésemnek, mint főparancsnokénak, döntő súlya a csatában, azt a legnagyobb veszély perceire kell tartogatnom; ha pedig személyes megjelenésemnek nincs ilyen kedvező hatása, akkor úgyis jobb, ha minél ritkábban érvényesítem."

Közben folytatódott az előrenyomulás; az I., II. és III. hadtest (kb. 27 000 fő) átvágott a Jászságon és 4-re elérte Tápióbicske, Nagykáta és Tápiószele térségét. Miközben Görgei a frontvonal felé haladt, Tápióbicskénél Klapka seregteste összecsapott régi ismerősünk, Jellasics bán hadtestével és hamarosan menekülni kezdett. A főparancsnok, miután Klapkát nem találta, a szomszédos Nagykátán állomásozó Damjanichot utasította, hogy egyrészt állítsa meg és rendezze Klapka szétesett egységeit, másrészt indítson ellentámadást. Damjanich mindkét parancsot sikerrel teljesítette. Az ellentámadás - amelyben a lengyel Wysocki-légió mellett részt vett a 3. és 9. honvédzászlóalj és a későbbi aradi vértanú, Nagysándor József huszárcsapata is - hamar megakasztotta a császáriak rohamát:

„Egy üteg a folyó mentén a hídon alul foglalt tüzelőállást, az ellenség ágyúit heves tűzzel megtámadta, a 3. és 9. honvédzászlóalj pedig két irányból a hídnak tartott. Csatáraink a már a folyó innenső oldalára is előrenyomuló ellenséges csatárrajt első rohamra visszakergették a túlsó partra. Vetélkedve indultak ezután a nevezett zászlóaljnak csapatai zárt rendben a híd visszahódítására; de ahelyett, hogy átrontottak volna rajta, a híd innenső végénél, amint összeértek, versengésből összekaptak. A 9. honvédzászlóalj a 3. honvédzászlóaljtól, és fordítva, erőszakkal el akarta vitatni az elölrohanás tisztességét. Szerencsére a 3. zászlóalj parancsnoka^* hirtelen véget vetett a nemes vetélkedésnek egy hősi rögtönzéssel. Gyors elhatározással kezébe ragadta a 9. zászlóalj zászlaját, az ellenséges kartácstűzön keresztül átvágtatott vele a hídon, s a következő pillanatban a haragos zászlóaljak együtt rohantak utána – a maga vitéz őrnagyának a 3., a maga zászlójának a 9. honvédzászlóalj. Erre az ellenség eltakarodott a folyó mentén elfoglalt hadállásából, és a legközelebbi homokbuckák mögé hátrált. Itt megint keményen ellenállt, de csak addig, amíg a Wysocki-hadosztály át nem kelt a hídon. Mihelyt ez megtörtént, az ellenség, új állásából is kiverve, visszavonuláshoz fogott, és csak Tápióbicskén túl állapodott meg még egyszer és utoljára a helységtől délnyugatra fekvő magaslatokon, de itt sem várta be új támadásunkat, hanem minden további összecsapást kikerülve gyorsan Kóka felé hátrált.”

Damjanich János (1804-1849)

A vadászból hamarosan vad lett; Nagysándor ezredes két huszárezreddel kezdte meg az ellenség üldözését, amely során Pánd községet is sikerült birtokba venniük, valamint több foglyot ejtettek, és császári tisztek málháit is sikerült megszerezniük. Az ezredesről elismeréssel, de megszokott, cinikus stílusában írta Görgei, hogy:

"Nem kétlem, hogy az elmenekült ellenség meleg hálaérzettel volt eltelve iránta."

Közben az is kiderült, hogy Klapka tévesen gondolta, hogy Tápióbicskén csak az ellenség vonata tartózkodik, és kellő körültekintés nélkül vezényelt támadást. A helyzetet csak nehezítette, hogy lovasságának egy része roham helyett inkább visszavonult, ami során összekeveredett a gyalogsággal, igazi káoszt okozva. Szerencsére a tápióbicskei összecsapás nem okozott gondot a hadjárat egészét tekintve.

Nagysándor József (1803-1849)

Két nappal később zajlott le az isaszegi csata, a hadjárat egyik legjelentősebb ütközete; itt mintegy 47 500 honvéd (198 löveggel) csapott össze az 55 000 fős császári fősereggel, amelynek 214 ágyúja volt. A magyarok haditerve - ahogy azt már említettük - igen kockázatos volt: el kellett hitetniük Windisch-Grätz tábornaggyal, hogy nem csak a VII. hadtest, hanem a fősereg áll Hatvannál, közben pedig a többi hadtestnek hátba kellett támadni a császári csapatokat. A döntő összecsapásra végül Isaszeg térségében került sor: bár az osztrák tábornagy fölényben volt, csapatait mintegy 54 kilométer szélesen és 30 kilométer mélyen helyezte el, így nem tudott sem kellő tartalékokat képezni, sem pedig gyorsan átcsoportosítani. Görgei ezzel szemben fele ekkora területen helyezte el erőit, amivel kockáztatta ugyan a bekerítést, de jobban tudta erőit koncentrálni. A harcok 6-án fél 1 körül, Bag, Tura és Hévízgyörk térségében kezdődtek meg a VII. hadtest és Schlick csapatai között. Ezzel egy időben Damjanich III. és Klapka I. hadtestének alakulatai az Isaszeg melletti Király-erdőnél csaptak össze Jellasics erőivel, amelyek visszavonulás közben több helyen is felgyújtották az erdőt. Isaszegnél megakadt a honvédek előrenyomulása, és a túlerő miatt kénytelenek voltak visszavonulni a Király-erdőbe.

Az isaszegi csata térképen

A csata ekkor kis híján súlyos vereséggel végződött: az erdőségben jól összekeveredtek a visszavonuló és a második hullámban támadó honvédzászlóaljak, akiket ráadásul császári vértesek is megtámadtak. A káoszon a 44. és 47. zászlóalj lett úrrá: a zalai 47-esek nem futottak meg a lovasroham elől, sőt jól vezetett tüzükkel visszaszorították a vérteseket, akiket aztán Bátori-Schulz Bódog dandárja kergetett ki az erdőből. Az erdő nyugati szegélyéhez délután 2 körül értek Damjanich fő erői: a tábornok, látván a még mindig válságos helyzetet - a honvédek ugyan birtokba vették az erdőt, de onnan kitörni nem tudtak - két nagyobb köteléket vetett be. Az egyik feladata (Aulich ekkor még messzebb lévő II. hadtestével együtt) Klapka erőinek megsegítése lett volna, amelyek azonban parancsnokuk összeomlása miatt visszavonulásba kezdtek az erősítés megérkezése előtt. A helyzet ismét kudarccal fenyegetett...

"Sejtéseink a csata helyzetéről sajnos helytállónak bizonyultak. Balszárnyunk Klapka alatt máris futásnak eredt, csak a jobbszárnyunk állt helyt Damjanich alatt – és a szélső balszárnyon két zászlóalj (a 9. és a 60/III.), amelyet szintén Damjanich küldött ki Klapka támogatására. Klapka hátráló gyalogságának láttára méltó harag vett erőt rajtam; eszembe jutott ugyanezeknek a csapatoknak szégyenteljes magatartása Tápióbicskénél. A leggyalázatosabb büntetés terhe alatt megparancsoltam nekik, hogy tüstént forduljanak vissza a csatatérre. Szapora lépéssel szaladtak eddig hátrafelé; most, hogy megint előre kellett menniük, olyan nehezen mozogtak, mintha mindjárt felbuknának kimerültségükben. Az egyik zászlóalj parancsnokának, úgy látszott, helyén volt a szíve.

– Az én zászlóaljam Klapka tábornok parancsára retirál! – kiáltotta dacosan.

Én első szóra kibúvónak ítéltem kijelentését; de a zászlóaljparancsnok határozottan ismételte állítását, és hozzátette, hogy Klapka tábornok, aki nem messzi személyesen vezeti hátra hadzömét, mindezt igazolni fogja. Siettem Klapkához. A jelzett irányban rá is találtam, amint hadtestének zömét hátrálás közben rendezte. Kérdésemre, hogy mit jelent ez a visszavonulás, mikor Damjanich egymaga megállja a csatateret, Klapka kijelentette, hogy a küzdelem félbeszakítását kénytelen tanácsolni, mert gyalogságának elfogyott a tölténye, és nagyon ki van merülve.

– A győzelem – tette hozzá – ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz.

Arckifejezése világosan mutatta, hogy őszinte meggyőződését mondja ki. Itt aztán fővezéri tekintélyem véget ért. Először tehát meg kellett ingatnom Klapkában a meggyőződést, hogy elengedhetetlenül szükséges a visszavonulás, és csak aztán számíthattam rá, hogy újabb támadási parancsomat teljesíti."

Egy kép az isaszegi csatából

Görgei délután 3 óra tájban érkezett a csatatérre; Damjanich erői még tartották magukat, de a honvédek ismét visszaszorultak a Király-erdőbe. Görgei módosította a terveket: Klapka hadtestét Isaszeg bevételére utasította, a VII. hadtestnek pedig parancsot adott, hogy Gödöllő felől támadja oldalba a császáriakat, ő maga pedig Klapka csapataihoz ment, hogy személyesen is lelkesítse őket. Közben befutottak Aulich csapatai, és bár egyik zászlóalját eleinte ellenségnek nézték Damjanich katonái (a honvédeken még a császári-királyi egyenruha volt), hamarosan mindenki a megfelelő irányba kezdett tüzelni. Damjanichék, bár fölényben voltak, összekeveredett zászlóaljaik miatt nem vállalkozhattak rohamra; nem így Klapka Aulich embereivel megerősített egységei, akik a balszárnyon végül sikeresen foglalták el Isaszeget és támadták oldalba a császáriakat Windisch-Grätz, aki este 7-kor még biztos volt győzelmében, 9-kor elrendelte a visszavonulást. A jobbszárnyon még tovább folytak a harcok, de hamarosan az ottani császári erők is meghátrálásra kényszerültek. Az isaszegi volt az első nagyobb, nyílt ütközet, amelyben a honvédseregek teljes értékű császári csapatok felett arattak győzelmet. Ünneplésre azonban nem maradt sok idő: dönteni kellett, hogy vagy a fővárosok felé nyomulnak tovább, vagy észak felé, Vác és Léva irányába indítanak egy bekerítő hadműveletet, amelynek másik célja Komárom felmentése volt. Erről persze előbb meg kellett győzni Kossuthot is:

"Kossuth úgy vélekedett, hogy Gödöllőről a legkurtább vonalon menjünk neki a fővárosoknak, és vegyük be őket rohammal. Nagyon nehezen lehetett vele megértetni, hogy ez nem megy. Szerinte eddigi győzelmeinknek nincs igazi jelentőségük, amíg a fővárosok az ellenség birtokában vannak. Csak ezeknek visszafoglalása győzheti meg az országot igazán felszabadító munkánk sikeres voltáról. Csak ez élesztheti és szilárdíthatja meg tartósan a nemzet bizalmát. Mindenekelőtt ezt kell szem előtt tartani – mert ha a nemzet reményei megfogyatkoznak hadműveleteink gyors és kedvező eredményében, velük együtt elapadnak a küzdelem folytatásához szükséges segédforrásaink is. Bármilyen vitathatatlan igazság volt is Kossuth szavaiban - mégiscsak Komáromot kellett a fővárosok helyett legközelebbi célpontul választanunk, még akkor is, ha a nemzet a fővárosok visszafoglalásának elmaradása miatt korábbi ernyedtségébe visszahull. Iparkodtam tehát meggyőzni az elnököt, hogy komoly hadászati hiba volna azok kívánságának engedni, akik a fővárosok visszanyerését többre becsülik Komárom fölmentésénél; nem is említve, hogy a fővárosok visszafoglalására a Duna bal partján indított támadó hadművelet valószínű eredménye szomorúan fogyatékos teljesítését jelentené ezeknek a vágyaknak! Szomorú, mert a védtelen Pest városát az ostromolt városok minden sanyarúságának kitennénk – és fogyatékos, mert az ellenséget Buda várából, ahová minden bizonnyal befészkeli magát, Pest felől kiűzni lehetetlenség."

Ludwig von Welden (1780-1853)

Mivel a császáriak Pest környékére összpontosították erőiket (mind Windisch-Grätz, mind pedig utóda, Ludwig von Welden azt hitte, a főváros az elsődleges célpont, az ellenkezőjéről pedig meg sem próbáltak megbizonyosodni) a frontális támadás nagy kockázattal járt volna, emellett pedig ügyelni kellett arra is, hogy ne nyúljanak túl hosszúra a magyar sereg utánpótlási vonalai sem. Görgei új terve alapján a II. és VII. hadtest, valamint a Kmety-hadosztály maradt Pest előterében, a fősereg pedig észak felé nyomul előre. A honvédsereg végül, Damjanich csapatainak frontális rohamával április 10-én vette be Vácot, 19-én pedig Nagysallónál (több korabeli forrás, így Görgei emlékiratai Nagysarlóként is említi) arattak győzelmet egy császári kötelék felett. Görgei ezt követően Komáromba vonult, közben pedig egy 2300 fős különítménnyel (amelyet öccse, Ármin vezetett) megszállatta a bányavárosok térségét, ő pedig megkezdte a Komárom felmentésére irányuló hadmozdulatokat. Április 26-án került sor a szabadságharc legfontosabb összecsapásának tekintett első komáromi, más néven komárom-szőnyi csatára.

A váci déli híd elfoglalása; itt dőlt el az összecsapás

A híd ma is megvan, és ma is erre vezet az út Budapestre/ről

Komáromnál ekkor mintegy 24 000 honvéd csapott össze a Schlik tábornok vezette 30 000 fős császári haderővel. A támadást Knézich Károly egysége kezdte meg, majd Kiss Pál ezredes csapatai vették be Újszőnyt, Koppánymonostort és a Duna jobb partján található sáncokat (a ma ismert komáromi erődrendszer ekkor még legfeljebb a rajzasztalon létezett). Közben Görgei Ács felé vonult, Klapka Ószőnyt vette be, Damjanich pedig, kitörve a várból (neki 22-én sikerült bejutni a Vág-torkolatnál lévő hídfőbe), a császári sereg centruma ellen támadott. Bár a támadás hamar kifulladt (kimerült a lőszerkészlet és elfáradtak a csapatok), a császáriak végül, mintegy 2000 fős veszteséggel Győr felé vonultak vissza. A csata után döntött úgy Ferenc József, hogy él a Szent Szövetség nyújtotta lehetőséggel és kér némi internacionalista segítséget az oroszoktól. Érdemes megjegyezni, hogy Erdélyben ekkor már állomásozott mintegy 7000 orosz katona, ők azonban csak Brassó és Szeben védelmét látták el, támadó hadműveleteket nem végezhettek.

A nagysallói ütközet

A komáromi csata után a helyzet kedvezőnek látszott: a császári főerők gyakorlatilag elhagyták a Dunántúlt (vagy Pest körül voltak körbezárva), az oroszok még sehol (nemhogy a spájzban), Erdélyben Bem csapatai nyerőszériában voltak, és úgy tűnt, hogy a Bácskában és Bánátban is sikerül hamarosan győzelmet aratni. A magyar katonai és politikai vezetés ennek ellenére komoly gondokkal küszködött. Egyrészt megint felmerült, hogy "merre tovább?" Görgei és a tisztek egy része egy Bécs elleni támadást szorgalmazott, Kossuth és a politikai vezetés pedig ragaszkodott a szimbolikus jelentőséggel bíró Buda bevételéhez. Április 14-én Debrecenben ugyanakkor kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, ami a váci kiáltványnál már megismert problémák felelevenedéséhez (is) vezetett. Ahogy visszaemlékezéséből is kitűnik, Görgei nagyon tartott attól, hogy a trónfosztás hírére a hadsereg bomlásnak indul, és ezen félelmeiben tiszttársainak többsége is osztozott, sőt pár tisztben felmerült az is, hogy a hadsereg a debreceni kormány ellen forduljon. Legerőteljesebben Damjanich János fogalmazott, Görgei hozzá képest szolidan és visszafogottan írt a problémáról:

"Április 17-én egy futár érkezett Debrecenből lévai főhadiszállásomra, s hírül hozta, hogy az országgyűlés elfogadta Kossuth indítványát; feleletül az 1849. március 4-i oktrojált alkotmányra kimondta, hogy a Habsburg-Lotaringiai-uralkodóház elvesztette a magyar királyi trón öröklési jogát – Magyarország jövendőbeli államformáját nyílt kérdésnek nyilvánította, s egyelőre ideiglenes kormányt nevezett ki. (…) Ellenkezett az országgyűlési határozat Kossuthnak előttem március első napjaiban Tiszafüreden kinyilvánított meggyőződésével is, hogy »most mindenkinek, aki őszintén gondol a haza javával, legszentebb kötelessége kerülni az olyan lépéseket, amelyek a nemzetet pártokra szaggathatják s ezáltal mindnyájunk közös ellenségének erejét fokozzák.« (...) A kormány és az országgyűlés elleni erélyes fellépés – melyre mind az országgyűlési határozat hírére főhadiszállásomon támadt általános megütközés,^* mind váci kiáltványom kényszeríthetett volna – már csak azért is teljességgel lehetetlen volt, mert én a hadsereg zömével együtt több mint harminc mérföldnyi távolságra voltam Debrecentől, és éppen legfontosabb hadászati feladatunk megoldásán, Komárom felszabadításán fáradoztam. Bele kellett tehát nyugodnom a megmásíthatatlanba, és inkább azon törnöm az eszemet, hogyan akadályozzam meg a végzetes politikai lépés legveszedelmesebb következményét – a hadsereg azonnali felbomlását."

Az első komáromi csata Than Mór képén

Hogy a hadsereg bomlását megelőzze, és a főleg a VII. hadtestre jellemző, a lázadás határát súroló, de még csak szóbeli elégedetlenségeknek véget vessen, Görgei április 29-én egy újabb kiáltványt bocsátott ki. Tudta, hogy ha a honvédek valakire hallgatnak, akkor ő az, emellett jó érzékkel emelte ki a katonák helytállását és a dicsőséges tavaszi hadjárat valóban figyelemre méltó eredményeit. Gondot jelentett az is, hogy a politikai vezetés nem adott egyértelmű utasítást az immáron független ország hadseregének, ami szintén teljesen új és ismeretlen helyzetet jelentett. Külön érdekesség az a kitétel, hogy a harcot nem csak a császári Ausztria ellen kell megvívniuk: bár konkrétan nem említi, Görgei hadifoglyok vallomásai alapján ekkor már tisztában volt azzal, hogy az eddigi kis kötelék mellett újabb, ezúttal jóval nagyobb orosz sereg érkezése várható, de magyar részről is többen bíztak német, francia és angol beavatkozásban.

„Bajtársaim!

Még alig egy hónap előtt a Tisza megett (sic!) állottunk – kétes pillantásokat vetve még kétesebb jövőnkre. Ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már túl leszünk a Dunán, s szép hazánk nagyobb része fölmentve egy esküszegő rút dinasztiának rabigája alól. Legbátrabbjaink se mertek volna annyit bizton remélni. De a hazaszeretet szent ihlete áthatott benneteket, az ellenség milliónyi ármádiának tekintette bátorságtokat (sic!). Ti győztetek – győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is. Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek! Eldöntő volt minden csata, melyet eddig vívtunk; még eldöntőbb lesz, valamennyit ezentúl vívandunk. Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek! Tinektek jutott a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak ősi önállását, nemzetiségét, szabadságát, örök fönnlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok. Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek! Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend: a természet adta legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. – S győzni fog a nép; győznie kell mindenütt. De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok; és bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok. Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek! S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy olyan nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói (sic!) és komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet: még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:

Előre, bajtársaim! mindig előre!

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!”

Buda 1853-ban a Gellérthegyről: jól látható a Lánchíd és (a helyreállított) palotasor, valamint az is, hogy mennyire belőhető a Várhegy

A hadsereg egységét - jelentős részben Görgei fellépésének köszönhetően - sikerült megőrizni, így ismét a hadműveletekre koncentrálhattak. Ahogy azt már említettük, a két lehetőség a nyugati irányú hadműveletek folytatása és az ekkorra már (igaz lazán) körbevett Buda ostroma voltak. Klapka és Kossuth utóbbi mellett foglalt állást, kiemelve, hogy a budai vár korszerűtlen (ez tény), az őrség demoralizált (ez nem bizonyult igaznak) és a császári erők Budáról a teljes dunai hajózást veszélyeztetik. Végül Görgei beadta derekát, bár mosolya minden bizonnyal nem lehetett őszinte, és nem csak azért, mert lényegében semmilyen ostromtapasztalattal nem rendelkeztek.

„Az indokok, melyek rábírtak, hogy az ellenséges főhadsereg elleni támadó hadművelet szakadatlan folytatásának eszméjét elejtsem – mint már említettem –, elsősorban politikai természetűek voltak. Meg voltam győződve róla – a győri vonalon indítandó hadműveleteink sikere esetén is –, hogy a magyar hadseregnek azokat a részeit, melyek az április 14-i törvénnyel egyet nem értettek, lehetetlen lesz rábírni a hadműveleteknek az ország határán túl való folytatására (…)”

Így kezdődött meg végül május 4-én Buda várának sokadik ostroma: az erősség már a legutóbbi, 1686-os ostrom alatt sem volt valami korszerű, bár ekkori parancsnoka, Hentzi vezérőrnagy, jól képzett műszaki tisztként sokat tett a vár megerősítéséért. Gondot okozott, hogy az erősség vízellátása külső tényezőktől függött, a környező magaslatokról (Gellért-hegy, Kis-Svábhegy, stb.) pedig be lehetett lőni a várba. Az ostromot végül mintegy 31 000 honvéd kezdte meg, a védők létszáma 5000 fő volt (köztük sok, nem túl lelkes olasz katonával), akik 92 löveggel is rendelkeztek. Az ostromlók dolgát nehezítette, hogy nem rendelkeztek megfelelő ostromtüzérséggel, amit Komáromból kellett pótolni, és ez újabb időveszteséghez vezetett.

„És ezért minden további tétovázás nélkül erélyesen hozzáfogtunk a Naphegyen a réstörő üteg telepítéséhez; és annak, hogy az első kapavágástól az első réstörő lövés elsütéséig több mint egy hét múlt el, sem az ellenség nem volt az oka, aki – mint említettem – a telepítési munkák késleltetésére édeskeveset tett, sem az a körülmény, hogy az építéshez szükséges anyagokat és eszközöket úgy kellett rekvirálnunk, sem munka közbeni sok balfogásunk, hanem egyes-egyedül az akkori komáromi várparancsnok, gróf Guyon tábornok szűkkeblűsége. Ő ugyanis eleinte megtagadta az említett öt ostromlöveg kiszolgáltatását, és Kossuthnál bevádolt engem, hogy a rábízott erősséget védelmi eszközeiből ki akarom forgatni. Szerencsére Kossuth meggyőződése Buda bevételének szükséges voltáról megegyezett az enyémmel, ámbár – mint utóbb felismerni véltem – különböző okokból; és így Guyon tábornok végül is kénytelen volt megengedni,^* hogy az ostromtüzérség legsürgetőbb szükségleteit Komárom vára készleteiből fedezzük. De azért elég későn tette ahhoz, hogy végre elkészült réstörő ütegünk fölfegyverzését még néhány nappal késleltesse.”

Heinrich Hentzi (1785-1849) vezérőrnagy

Miután Kmety rohama a vízmű ellen nem vezetett eredményre, a magyarok hosszú ostromra rendezkedtek be. Május 8-án érkezett meg Komáromból 4 darab 24 fontos és 1 darab 18 fontos löveg, amelyeket a Naphelyen helyeztek el, de csak 16-tól kezdhették meg működésüket. Miután két nehézlövedék véletlenül, átrepülve a Várhegy felett, eltalálta a Lánchidat, Hentzi ezt Pest felől jövő támadásnak értékelte (abban megegyeztek a felek, hogy onnan nem támadnak a honvédek), és válaszul lövette a pesti palotasort, amely súlyos károkat szenvedett. Május 17-én került sor az első rohamra, amely azonban a kedvezőtlen terepadottságok és a túl rövid ostromlétrák miatt kudarcba fulladt.

"Pest bombázását, ismétlem, semmilyen szempontból sem lehet igazolni. Sem politikaiból, mert a pesti „háziurak”, mint mondtam, nem voltak sem Kossuth-imádók, sem radikálisok, sem katonaiból, mert (a már ellene felhozottakat mellőzve) még csak megtorlásnak sem volt megfelelő. Hiszen arra kellett volna rábírnia bennünket, hogy rögtön hagyjunk fel az ostromzárral, és szedjük a sátorfánkat. Ez pedig nem következett be, és azt, hogy nem is fog, az ellenség (még akkor is, ha az én fölszólító levelem határozott hangjára mit sem adott) az osztrák ügy magyarországi állásának józan meggondolása után éppoly könnyen előre láthatta, mint azt a veszedelmes elkeseredést, mely Pest város pusztulása láttán támadt sorainkban annak okozói ellen. Én mindezeket előre megfontoltam, és Hentzi vezérőrnagytól – mint ismeretes – Pest városának és a Lánchídnak kímélését követeltem, megígérve neki, hogy a Duna bal partjáról nem fogjuk megtámadni. Egyidejűleg neki és csapatainak arra az esetre is, ha körömszakadtáig tartják magukat, emberséges bánásmódot biztosítottam, ha ezt az őrségre nézve ártalmatlan tárgyat megkímélik. Pest ismételt bombáztatása világosan megmutatta, hogy az illetők nem tartanak igényt az emberséges bánásmódra, és én menten szigorúan megtiltottam az ostromsereg minden csapattestének, hogy kegyelmet adjon az őrségnek. Parancsnokának foglyul ejtésére viszont külön díjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzalmait szükségtelenül szaporítani."

A Budai Vár védművei; a jobbra alul, a mai Várkert Bazár helyén volt a vízmű

A döntő roham végül 21-én hajnali 3-kor indult meg; a súlyos veszteségek ellenére két órával később már 9, majd hamarosan 11 zászlóalj harcolt a Vár területén. A II. hadtest a Tabán felől, a III. pedig a Bécsi-kapu irányából rohamozott, Kmety emberei pedig a Víziváros felől támadtak. A Várban szabályos utcai harc folyt, a védők házról-házra hátráltak, de végül a Szent György téren két tűz közé kerültek. Ekkor Hentzi személyesen vezetett még egy utolsó, kétségbeesett rohamot, ami nem járt sikerrel, sőt a várparancsnok is halálosan megsebesült. Utolsó erejével még parancsot adott a Lánchíd felrobbantására (a lépés, akárcsak 100 évvel később, katonailag indokolatlan volt), ám az akció végül nem járt sikerrel.

Az utolsó roham Than Mór festményén

Buda ostromát sokan fölösleges lépésnek, erő és időpazarlásnak tartják, azonban nem szabad megfeledkezni egyrészt sem a város szimbolikus jelentőségéről, sem pedig a Görgei által is említett hangulatról, amely nem kedvezett volna egy, az ország határain kívülre irányuló hadműveletnek. A másik, hogy az osztrák haderő még így is kétszeres létszámfölényben volt, és a honvédséggel ellentétben komolyabb tartalékokkal is rendelkezett. Ezzel szemben Görgeiék jóformán utolsó ágyúgolyóikkal vették be a fővárost, és egyéb ellátmány tekintetében is rosszul álltak. Az ostrom jelentőségét mutatja, hogy Ferenc József épp Buda bevételének napján járult alázatosan Miklós cár elé, hogy konkretizálják a nyáron várható orosz segítséget, 1992 óta pedig május 21. a Magyar Honvédelem Napja is.

Hogy mi lett volna, ha Buda ostroma helyett a honvédsereg továbbvonul nyugatnak (Aulich Győrt is elfoglalta), már sosem tudjuk meg, de annyi bizonyos, hogy nem ezen az ostromon múlott a szabadságharc sikere. A helyzetről, és az ostrommal kapcsolatos vitákról bővebben is hallhatunk az alábbi videóban:

Sorozatunk következő, befejező részében sorra vesszük a nyári hadjárat néhány epizódját és a szomorú világosi fegyverletételt, valamint megismerhetjük Görgei Artúr további sorsát is.

Források

Czaga Viktória: Budavár visszavétele (1849. május 4–21.)

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Neumann Kht., Budapest, 2004. Az emlékirat eredeti megjelenése: Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849, I-II. Lipcse, 1852. Görgey István fordítása 1911-ben jelent meg (Franklin, Budapest, 1911)

Móra László: Katonai sikereit elősegítették kémiai tanulmányai. 175 éve született Görgey Artúr Magyar Tudomány 1993/1. 1132-1138. o.

Pusztaszeri László: Görgey Artúr a szabadságharcban Magvető Kiadó, Budapest, 1984.

Az idézetek Görgei Artúr emlékirataiból származnak.