Szerző: Kanyó Ferenc

Árnyékszéken meghalni nem tartozik a szokványos halálnemek közé. Sőt, a legmegalázóbb halálok egyikeként tartjuk számon, ezért nem véletlen, hogy a világszerte ismert Tűz és jég dala ciklus (vagy sorozatos nevén Trónok harca) írója, George R. R. Martin is így szánta halálra a könyvei egyik legrettegettebb figuráját, Tywin Lannistert. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy az ötlet nem az ő fejéből pattant ki, hanem a középkorban már beszámoltak hasonló esetekről. Nem kell azonban messzire mennünk ahhoz, hogy magunk is olvassunk egy hasonló történetet. Béla király Névtelen jegyzője ugyanis beszámolt arról, hogy honfoglaló eleink is hasonló módon végeztek egy ellenfelükkel. A magyarok nyilaitól az árnyékszéken is ments meg Uram minket!

Zolta fejedelem engedelmével a karantánok hada ellen indultak, majd Friaulon át Lombardia határtartományába vonultak, ahol Pádua városát tűzzel-vassal, fosztogatva, nagy kegyetlenséggel feldúlták. Innen Lombardiába nyomultak és sok gonoszságot vittek véghez. Amikor pedig a helybeliek kísérletet tettek arra, hogy egybegyűlve szembeszálljanak támadóik vadállati dühével és kegyetlenségével, a magyarok nyilai a lombardok nagy tömegeivel végeztek, nem kevés püspököt és grófot is lemészároltak. Ennek hallatán a híres férfiú, Liutward, a vercelli egyház püspöke, a néhai Kis Károly császár bizalmas barátja és hűséges titkos tanácsosa, mivel felbecsülhetetlen értékek felett rendelkezett, magához vette vagyontárgyait és legféltettebb kincseit és mindenáron azon igyekezett, hogy kegyetlen vérengzésük elől meneküljön. De váratlanul magyarokba ütközött, akik foglyul ejtették, majd rövidesen kivégezték, a vele lévő, minden képzeletet felülmúló kincseit pedig elrabolták.

Ugyanabban az időben történt, hogy Waldo gróf testvére, István, éjszaka a várfalon lévő árnyékszéken a belein akart volna könnyíteni, amikor egy magyar, a nyilával, a helyiség nyílásán keresztül súlyosan megsebesítette, amibe még azon az éjszakán bele is halt. (Anonymus: A magyarok cselekedetei. 53. fejezet. Veszprémy László fordítása)

Anonymus, bárki is rejtőzzön a P betű mögött, a 13. században alkotó történetíró volt, aki kétségtelenül több évszázaddal a honfoglalás után élt. Vajon meg megtörtént esetet jegyzett le?

Magyar hadjáratok a IX-X. században

Az esetet megközelíthetjük a lehetségesség felől is. Vajon egy, a gyilokjárón kikandikáló nyugati ülep veszélyben forgott honfoglaló eleink nyilaitól? Bármennyire is furcsa, hiába van divatja mostanság az íjászatnak, a korabeli anyagokból készített, és a régészeti leletekből ismert íjakon alapuló rekonstrukciók, és a velük elvégzett kísérletek, egyelőre nem állnak nagy számban a rendelkezésünkre. (Hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie egy IX-XI. századi magyar íjnak, arról egy rövid összefoglaló itt).

Ha az eddigi kutatásokat összefoglaljuk, anélkül, hogy most részletesen belemennénk a honfoglalók íjainak kutatástörténetébe, (a témával kapcsolatban néhány tanulmányt tudunk ajánlani innen), röviden arra a megállapításra juthatunk, hogy alapvetően nem lehetetlen eltalálni egy várfalon lévő emberi alfelet, még ha a lövéshez egy jó adag szerencse is kell. Nem feltétlenül okoz azonnali halált, bár egy végbél-lövés kétségtelenül kellemetlen lehet, a korabeli higiéniai viszonyok között elképzelhető az anonymusi történetnek az a végkifejlete, hogy az elfertőződött sebbe István végül belehalt.

Visszatérve a blogunk által preferált történelmi források világába, óhatatlanul is fel kell tennünk azt a kérdést, hogy erről az eseményről nem tudósítottak-e mások, elvégre nem mindennapi esetről van szó. Nem is kell sokáig keresgélnünk, mert Regino prümi apát beszámolt a jeles eseményről. Ismét forrás következik, ezúttal latin nyelven, de nem kell megijedni, nem szükséges a Laudator blog szerzőinek a latin tudása ahhoz, hogy érthető legyen, amit mondani akarunk.

Anno dominicae incarnationis DCCCCI gens Hungarium Langobardum fines ingressa caedibus, incendiis ac rapinis crudeliter cincta devastat. Cuius violentiae ac beluino furori cum terrae incolae in unum agmen conglobati resistere conarentur, innumerabilis multitudo ictibus saggitarium periit, quam plurimi episcopi et comites trucidati sunt. Liuwardus episcopus Vercelliensis ecclesie, Caroli quondam imperatoris familiarissimus et consiliarius a secreto, assumptis secum opibus atque incomparabilibus thesauris, quibus ultra, quam estimari potest, habundabat, cum effugere eorum cruentam ferocitatem omnibus votis elaboraret, super eos inscius incidit ac mox interficitur; opes, quae secum ferabantur, diripiuntur.

Eodem anno Stephanus comes frater Walonis, cum in secessu residens nocturnis horis alvum purgaret, a quodam per fenestram cubiculi sagittate toxicatae iuctu graviter vulneratur, ex quo vulnere eadem nocte extinguitur. (Scriptores rerum Germanicum, 148-149.)

Ha összevetjük a prümi apát szövegét Anonymus gesztájának szövegével, akkor bizony erőteljes hasonlóságokra bukkanhatunk. Ez nem véletlen: filológusaink és középkorkutatóink már régóta megállapították, hogy Anonymus felhasználta Regino szövegét a sajátjának az elkészítéséhez. Ami azonban feltűnhet nekünk, az a második bekezdés: Regino itt számol be István haláláról, amely hasonló körülmények közepette következett be, azaz éjjel könnyíteni akart magán, de nem volt szerencséje. Azaz mégsem. Nézzük meg alaposabban Anonymus szövegét, ezúttal latinul.

Eodemque tempore Stephanus frater Waldonis comitis cum in secessu residens super murum castri in nocturnis alvum purgare vellet, tunc a quodam Hungaro per fenestram cubiculi sui sagitte ictu graviter vulneratur, de quo vulnere eadem nocte extinguitur. (Scriptores rerum Hungaricarum I. 108. o)

Nos, a szöveget összevetve néhány dologra felfigyelhetünk. Először is arra, hogy Anonymus kiegészítette néhány dologgal, így például hozzáköltött egy magyart, aki elvégezte az ominózus lövést. A Regino-féle szövegben azonban a magyarok támadását követően új gondolati egység következik, vagyis a kortárs forrásban semmi nem utal arra, hogy az István elleni támadást is magyarok végezték volna. Nem mellesleg Anonymus kihagyta azt az apróságot is, hogy egy mérgező nyílról volt szó, és ez okozta az áldozat halálát. Vagyis aligha a magyarok műve volt a Regino által leírt eset. Kézai Simon, az Anonymus után alkotó krónikaírónak ugyanez volt a következtetése, mert Regino imént idézett szakaszát ő is átvette, de kihagyta belőle István halálát.

Úgy tűnik tehát, hogy könnyes búcsút kell vennünk a honfoglaló magyar vitéz által seggbe lőtt nyugati úrtól, és megállapítani, hogy Anonymus mégsem volt a magyar George R. R. Martin. Nem érdemes tehát azt a közismert mondást kiegészíteni, amely úgy szól, hogy "A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!". Már csak azért sem, mert Halmágyi Miklós kimutatta, hogy ez a mondás valójában nem létezett, hanem Kossuth Lajostól ered, és vélhetően a modenai imádságnak a félreértése szülte meg.

A magyarok bejövetele a Képes Krónikában

Az árnyékszéken történő halál nem egyedi a középkorban. A csehországi Jaromír fejedelem Prágai Kozmasz tudósítása szerint szintén árnyékszéken lelte a halálát. Hasonló történt II. (Vasbordájú) Edmund angol királlyal, akit 12. századi angol források szerint szintén akkor öltek meg, amikor a dolgát végezte. Anonymusnak alighanem nem esett nehezére, hogy a Reginónál olvasható sorokat a magyarokhoz kösse, hogy mi se maradjunk árnyékszéken ülő halott nélkül.

Felhasznált irodalom:

Anonymus: A magyarok cselekedetei. Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Budapest, 1999. Osiris Kiadó

Bíró Ádám – Bencsik Péter: Régészeti leletanyagból hagyományélesztés? (A magyarhomorog-kónyadombi 103. sír íjrekonstruikciója). In: Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Szerk.: Sudár Balázs–Szentpéteri József–Petkes Zsolt–Lezsák Gabriella–Zsidai Zsuzsanna. Budapest, 2014. 387–412. o.

Halmágyi Miklós: A magyarok nyilaitól... Egy kósza idézet nyomában. 22. (2007) 3. sz. 142-147. o.

Igaz Levente: Néhány kísérlet X. századi magyar íj*, és nyílvessző-rekonstrukciókkal. Eredmények, kérdések és kételyek a rekonstrukciók hadi és vadászati alkalmazhatóságának témakörében. Hadtörténeti Közlemények 123. 1-2. sz. (2010) 269-328. o.

Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum. Regionis abbatis prumiensis chronicon cum continuatione treverensi. Hannover, 1890. 148-149.

Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadiane gestarum. Reprint kiadás. Budapest, 1999. Nap Kiadó 13-117.