Koreát még napjainkban is egyfajta titokzatosság övezi, és ez nem csak az utolsó kommunista zárványok egyikeként létező Észak-Koreára igaz. Történetünk idején - amikor Kim Ir Szen nagyapja körülbelül érettségiző korban volt, a Samsung alapítója, I Bjongcshol pedig legfeljebb szülei hosszútávú elképzeléseiben létezett - ez fokozottan igaz volt. Ebbe az országba érkeztek a Zrínyi korvett tengerészei. Krónikásunk, Gáspár Ferenc hajóorvos társaival együtt igen izgatott volt, ami érthető is, hiszen "annak az országnak a megismerése állott előttünk, a mely olyan elzárt ország volt abban az időben a világ előtt és olyan kevéssé ismert, a milyen elzárt és ismeretlen földrész talán csak Tibet volt azon időben." 

A szöuli királyi palota trónterme

Az utazás célja, a nagyhatalmi státusz bemutatása mellett "monarchiának kifelé gravitáló világkereskedelmi érdekéből" is fakadt; mivel a hagyományos gyarmattartó hatalmak mellett Ausztria - Magyarország nem rúghatott labdába, figyelmük a kevéssé felkapott területek felé fordult.

A koreai partokhoz közeledő haditengerészek hamar ízelítőt kaptak az elzárkózási politika helyi változatából.

"A folyók torkolata is tele van szirtekkel és zátonyokkal. Némely folyó kiömlésénél óriási szirtek feküsznek, olyan helyzetben, hogy meglátszik rajtuk, hogy nem a természet, hanem emberi kezek helyezték azokat oda, hogy lehetetlenné tegyék vagy legalább nagymértékben megnehezítsék az idegenek bejuthatását. A szigetek túlnyomó része lakatlan, mégpedig szándékosan. A hatalmas nyugoti szomszéd, a khinaiak ellen, a koreaiak mindenféle természetadta fegyvert felhasználtak védelmük és elzárkózottságuk biztosítására. Ezen okból hagyták szándékosan lakatlanul a szigetek nagy részét, hogy az "üresség" által tartsák vissza a hatalmas ellenséget."

A szerző ezután részletesen beszámolt a gazdag helyi állat és növényvilágról, kiemelve a tigrist, amely amellett, hogy a bátorság szimbólumaként és az ország de facto címerállataként funkcionált, komoly gondokat is okozott. 

"A téli hideg okozta szükség által hajtatva az emberi lakások közelébe húzódnak és berontanak a falvakba, mint akár Szibiriában a farkasok. A koreaiak a legcsekélyebb óvatosságot sem tanusítják a tigris ellen. Az udvarokat tél idején sem kerítik be; nyáron pedig a mezei munka idejében éjjelre letelepednek a fa tövében, a nélkül, hogy őrt állítanának fel vagy legalább a tigriseket visszariasztó őrtüzeket gyújtanának. A tigris vadászatban páratlan személyes bátorságot tanusítanak. Rövid késsel meg dárdával felfegyverkezve megtámadják a hatalmas állatokat, holott ezek olyan vérengzők, hogy egy-egy támadás alkalmával öt-hat embert is széttépnek."

Szöul 1894-ben

A hajóorvos megfigyelései természetesen nem korlátozódtak az állatvilágra; a japán és kínai versengés bemutatása mellett nagyon szemléletesen írta le a befelé is zárt koreai társadalmat. Írása - az ópiumbarlangos mellett - egyike az első, Koreáról szóló magyar nyelvű beszámolóknak.

"A milyen zárkózott volt az egész nemzet kifelé, éppen annyira zárkózottak voltak maguk között, amennyiben szigorúan osztályozott rétegekre volt osztva a társadalom. Ahogyan elszigetelték magát az országot és a nemzetet más országoktól és nemzetektől, úgy elszigetelték egymástól az egyes társadalmi-osztályokat is. Jóllehet a lakosság egymástól élesen elválasztott kasztokra van felosztva, ez a beosztás lényegesen eltér más nemzeteknek, például a hinduk kasztrendszerétől. Mert míg ezeknél a kasztok közötti válaszfalak a vallásukkal szoros összefüggésben állanak, itt a vallásnak a kasztokhoz semmi köze, mert itt a politikai viszonyok hozták azokat létre. Az első kasztot a nemesség alkotja, az egykori fejedelmek utódjai. A második kaszt a köznemesekből áll, a kik az átmeneti osztályt alkotják a polgárok és a nemesek között. Ebből az osztályból kerülnek ki a kisebbrangú hivatalnokok,főképpen a "khinai tolmácsok". Harmadik kaszt a polgárok osztálya: a vagyonosabb kereskedők, iparosok és kézművesek csoportja. Negyedik kaszt a lakosság zöme, földművesek, kisiparosok, vadászok, halászok stb. Ezen négy kaszt után következik a "megvetettek osztálya", a melyhez azok tartoznak, a kiket mesterségük folytán mintegy megbélyegzetteknek tekintenek. Ehhez az osztályhoz, a mely felette áll a jobbágyoknak és rabszolgáknak, tartoznak a mészárosok, hóhérok, bőrrel dolgozók és a papok(!). Ezen öt csoport után következik a lakosságnak egy része, a melyet épp úgy lehet jobbágyságnak, mint rabszolgáknak tekintetni. "Se nem ökör, se nem ló", mondják róluk a koreaiak."

Szöuli utcakép a 19. századból: megfigyelhető az építészet és a népviselet is

Ahogy a Távol-Kelet megszokott volt, az uralkodót misztikus köd és európai szemmel elképzelhetetlen félelemmel vegyes tisztelet vette körül. Ahogy az a lentebbi idézetből is kiderül, külön látványosságszámba ment, ha a király nagy ritkán kimozdult palotájából. A beszámoló emellett biztonságtechnikai szempontból is tartogat érdekességet: az uralkodói menet útvonalán minden ajtót és ablakot bezárattak, és emellett két egyforma királyi gyaloghintó is volt a menetben. Bár a módszer napjainkban bevett gyakorlatnak számít, ehhez hasonló biztonsági intézkedésekről szóló korabeli európai forrásokat eddig nem találtam, mifelénk a minél nagyobb nyíltság volt szokásban. Ugyanakkor óhatatlanul elgondolkozik az ember, hogy talán másképp alakult volna Ferenc Ferdinánd vagy I. Sándor sorsa, ha jobban belemélyednek a koreai népszokások tanulmányozásába...

"A királyt pazar fény veszi körül szöüli palotájában, a melyben az uralkodóház többi tagjai is élnek. Csak a legritkább esetekben hagyja el palotáját, a mely fontos eseményről a város lakosságát már napokkal előbb értesítik. Ilyen alkalommal minden ajtót, ablakot elzárnak azokban az utczákban, amelyeken a menet végighalad; az utczákon sorfalat alkotó lakók pedig letérdepelnek, kezükben seprűvel és szemétlapáttal, az engedelmesség és alázatosság jelvényével. A menetben két egymáshoz teljesen hasonló palankint visznek, a melyek egyikében ül a "Hap-num", a király, a másik pedig üres. Hogy melyikben ül ő felsége, a "Hap-num", azt csak a három főminiszter tudja; a népnek fogalma sincs róla. A "Tigrislobogó" után viszik az uralkodónak élet és halál feletti uralmának jelvényeit: a fejszét, kardot és háromágú szigonyt."

Koreai munkások az 1860-as években

Az uralkodó abszolút hatalma mellett legalább akkora ereje volt a teherhordók céhének is:

"A legújabb időkig, tudniillik mielőtt még az országra nézve áldásos eredményű japáni befolyás érvényesült s a mikor az országutak helyenkint már kiépültek, sőt vasút is vezet az országon keresztül, addig a teherhordók czéhe volt a legkifejlettebb és legerősebb. Ez a czéh olyan jól szervezett és olyan hatalmas volt, hogy számottevő tényező volt az egész királyságban. Valóságos "status in statu"-t alkottak, a melynek főnöke halállal büntethette a czéh tagjait. Ha a teherhordók czéhe kimondotta a strike-ot, tökéletesen megszünt mindennemű közlekedés, sőt pangott a kereskedelem is. Hogy az alsórendű népnek ekkora befolyása volt és részben van most is, az a közlekedési és kereskedelmi viszonyokon alapult. Vasútnak Koreában a legutolsó évekig nyoma sem volt, az országutak rendkívül ritkák voltak. Teherhordásra kivételesen használták a barmot; ennélfogva az egész országban a közlekedés, főképpen a teherszállítás emberek által történt és történik még ma is."

Csemulpo 1880 körül

Gáspár doktor emellett beszámolt az elzárkózási politika újabb vetületéről is, amely igencsak meglepte a császári és királyi tengerészeket. Annak, hogy a koreai hajósok nem merészkedtek messze a partoktól, nem technikai okai voltak, hiszen hasonló dzsunkáikkal a kínaiak vígan közlekedtek Indiáig, vagy a Perzsa-öbölig is.

"Jóllehet köröskörül tenger mossa az ország határait, azért mégsem tengerész nemzet a koreai. Hajóik ugyanolyanok, a minőket már a legrégibb korban is használtak; otromba, nehezen kormányozható dzsunkák, görbe árboczokkal, bambuszvitorlákkal. A hajóköteleket szalmából fonják, sőt a horgonylánczot is szalmakötélből csinálják. Csónakjaik is otrombák, nehezek. A csónakokban nem evezőket használnak, hanem hosszú farudakat, amelyekkel a csónakot tovább tolják. Partjaikról nem igen merészkednek dzsunkákkal eltávozni, miután alig ismerik a hajózási tudomány alapelemeit. A főirány nem az "Észak", hanem a "Dél" (úgy, mint Khinában)."

A koreai beszámoló - az ország ismeretlensége miatt - szokatlanul hosszú, ám igen érdekes történelmi áttekintést ad. Szó esik benne az első európaiakról is, akik 1627-ben még nem szándékosan, hanem hajótöröttként kerültek Koreába. A holland tengerészek közül sokan rövid időn belül elhunytak, de a többiek beilleszkedtek: néhányan a koreai hadsereg oldalán a mandzsuk elleni háborúban is harcoltak. A helyiek és az európaiak viszonya azonban nem volt mindig felhőtlen: az 1860-as években politikai indíttatásból mintegy 10 000 keresztényt mészároltak le. A tömeggyilkosságok, és az ezt követő sikertelen francia büntetőakció hatására Korea és az európaiak viszonya nagyon megromlott, amit csak tetézett az amerikai Sherman kereskedelmi hajó kifosztása és tengerészeinek legyilkolása. Ezt amerikai megtorlás követte, minden tartósabb eredmény nélkül, a japánok viszont - ahogy az a bevezetőből már kiderült - ügyesebbek voltak.

Csemulpoi utcakép 1900-ból

Bár a helyzet közben sokat javult (a keresztények például ismét szabadon gyakorolhatták vallásukat), feszültségektől nem mentes légkörben került sor a Zrínyi látogatására Csemulpóban (ma Incson, Incheon). A fontos kereskedelmi tárgyalások (amelyeket a következő évben Ferenc Ferdinánd által aláírt végleges egyezmény követett) mellett a doktor és társai szokásukhoz híven igyekeztek a lehető legjobban megismerni az elzárt országot. A hajóorvos ezúttal azonban kilépett a "turistáskodás" keretei közül, és egy német misszionárius mellé szegődve kis ideig a hajón kívül is gyakorolta hivatását, ezzel is építve a két távoli ország kapcsolatát.

"A házak a legnyomorultabb sár- és szalmaviskók; az előttük heverő szenny felülmúlja a faluvégi szemétdombokat és a belőlük kipárolgó rettenetes bűzre, megszégyenülve érezték magukat Khina bármely városának a legrandább utczájából maradt emlékeink. Nekem a legtöbb jutott ki ebből az - illatból, még pedig nem - protectio folytán, hanem azért, mert - orvos vagyok. Csemulpóban ugyanis megismerkedtünk egy ott élő misszionáriussal, a már említett páter Wilhelmmel. Ez a misszionárius főképpen a gyógyítás terén kifejtett áldásos működésével nyerte meg a legnagyobb mértékben a bennszülöttek vonzalmát; a gyógyítás volt az ő specialistasága. Már most képzelhető, mennyire "kiaknázta" ez a derék ember az én orvosi szaktudományomat, a mikor kijelentettem neki, hogy hajlandó vagyok valamennyi betegét gyógyítani, operálni, kötözgetni, stb. Pater Wilhelm szavamnál fogott s ennélfogva naphosszat barangoltunk Csemulpo utczáin, meg a szomszédos falvakban. Így kerültem tehát szoros érintkezésbe a koreaiakkal s ezért jutott nekem legtöbb a specificus koreai bűzből. Igazán, nem volt nagy gyönyörűségem benne; a koreaiak háza tényleg roppant piszkos és bűzös. A lakásoknak ugyanis a szűk és alacsony ajtó jóformán az egyetlen számbavehető nyílása. Az egy-két szobából álló lakásban néha nyolcz-tiz embert találtam, néha többet is. Az embereken kívül a háziállatokat, disznót, kutyát, majorságot. Tüzelőanyagnak nem fát, hanem az állati excrementumokat használják; a házi "istenek" oltárán néhány füstölgő olajmécses égett, a konyhában rendesen valami boszorkány-kotyvalék párolgott, a piszkos bőrrongyon egy-két beteg ember feküdt; a fürdőt, mosakodást ezek az emberek hírből sem ismerik, a ruhájukat sohasem vetik le, hanem addig viselik - éjjel-nappal - a míg lerongyolódik róluk. - Nos, már most képzelhető az az illat, a mely minket a belépéskor fogadott. Túlzás nélkül merem mondani, hogy igen sokszor émelygő gyomorral s a hányingerrel küzdve rohantam el a megvizsgálandó beteg mellől s hogy igen sok helyen menten megfordultam, a mint a nagyon alacsony szobába belépni óhajtván, a fejemet bedugtam. S mégis nagyon hálás voltam és vagyok érte a felejthetetlen emlékű, jóságos papnak, hogy ezen emberséges útjaira magával vitt, a mely szolgálat háromszoros jótéteménnyel járt. Mindenekelőtt javára vált a szegény beteg embernek, a kinek a baján jól felszerelt orvos segített tanácscsal, kötszerekkel s orvossággal; hasznára vált a misszionáriusnak, a kinek küzdelmes és nehéz helyzetében meg feladatában nagyon előnyére vált a szakember által nyujtott enyhülésből reá háramló háládatosság s hasznomra vált nekem, mert részben közvetlen érintkezésből ismerkedhettem meg az exotikus nemzettel s mert igen sokat tanultam felőlük munka közben az őket jól ismerő térítőtől."

Koreai nők a századfordulón. Finoman szólva is érdekes népviselet...

Természetesen a helyi nők sem kerülték el a tengerészek figyelmét, ám nem volt könnyű dolguk, hogy akár csak láthassanak is néhányat. Bár sok tapasztalatot nem szerezhetett, krónikásunk ámulattal számolt be az európaiaknak igencsak szokatlan, és manapság erősen BTK-ba ütköző női viseletekről, illetve a nők az iszlám világhoz hasonló elzárásáról.

"Csak az asszonynépséggel nem ismerkedhettem meg; ezeket nagyon szorgosan dugdossák el, az idegenek szeme elől. Pedig igazán felesleges munka; az a néhány koreai nő - asszony és leány - akit mégis megláthattam, éppenséggel nem rendelkezett olyan tulajdonságok fölött, hogy valami nagy okuk lett volna őket félteni tőlünk. Bizony rútak voltak szegények. Sokkal rútabbak, mint a khinai nők, a viseletük pedig esetlenekké s idomtalanokká teszi őket."

Gáspár doktor visszaemlékezéseinek 1907-es kiadásában szerepel az alábbi részlet, amely egyrészt kiválóan mutatja be Korea (nyugati világtól való) elzártságát, illetve jól szemlélteti a japán és kínai befolyást, amelyek közül ekkor már az előbbi volt sokkal jelentősebb.

"Napjainkban Csemulpo már valóságos város, a melynek mintegy tizenhatezer lakosa között hatezer külföldi (!) él. A hatezer "külföldi" azonban nem fog nekünk imponálni, ha megtudjuk, hogy a hatezer külföldiből ezerötszáz - khinai, mintegy négyezerötszáz pedig japáni; amerikai és európai talán hatvan él Csemulpóban. A khinai városrész éppenséggel semmiben sem különbözik a rengeteg khinai birodalomnak bármely más városától. A csemulpói khinai telep azt a benyomást teszi ránk, mintha a Kiu-kiang, Vu-csang félmillió lakosú város valamelyikéből egy darabot kihasítottak volna és ezt a darabot hozták volna át a Koreában élő khinaiak. Ugyanezt a benyomást teszi a japáni városrész is. Ez is hamisítatlan japáni, s az általuk lakott városrész ugyancsak kihasított darabja lehet Kobénak, Ozakának vagy Kodzunak. A mi természetesen csak előnyére válik a különben minden tekintetben koreai városnak. Bámulatos az az erő, gyakorlatiasság s csodálatos az a szorgalom, a mit ezek a japániak kifejtenek. Áttelepedtek az ő túlnépes, bájos, gyönyörű országukból ebbe a nyomorúságos halászfaluba, ennek a sártengerébe, s építettek a helyére kifogástalan tiszta, szépen rendezett utczákat; az utczákat beültették fákkal, tiszta kis faházaikat körülvették miniatura parkokkal; a házuk udvarán, azon a parányi-piczi területen mesterséges patakot csináltak, miniatura híddal, sziklabarlanggal, vízeséssel; a parkot beültették virágokkal, s egy-két évtized alatt valóságos paradicsomot varázsoltak az egykori sártenger helyére."

Dél-Korea egyetlen hivatalos kínai negyede Incsonban, napjainkban

A Zrínyi korvett legénysége Koreában is teljesítette feladatát. Sokat látott és sokat próbált hőseink 1890. október 2-án indultak haza Csemulpóból. Pólába 1891. március 6-án érkeztek meg; a legénység hazatérhetett, a Zrínyit pedig leszerelték. Az 1870-ben épült korvett azonban nem sokat pihenhetett; 1893-ban Dél-Amerikába hajózott, és a későbbiekben is több expedíció főszereplője volt. 1903-tól aknaraktár-hajóként működött, 1908-ban pedig új nevet kapott (Delta) az épülő új Zrínyi csatahajó miatt. Az első világháborút Pólában töltötte, utána az olaszok kapták meg, akik 1920-ban szétbontották.

Az új Zrínyi vízrebocsátása 1910. április 12-én

Gáspár doktor is részt vett több expedícióban, Ázsia mellett Dél-Amerika kikötőit is bejárta. 1907-ben leszerelt, és Budapesten telepedett le. Dolgozott a Kereskedelmi Minisztériumban, az első világháború során pedig kórházparancsnokként szolgált. Munkája mellett több könyvet is írt (Hét év a tengeren (1903),  A Föld körül és A fehér ember útja (1911), Tengereken, szigeteken (1911)), amelyekben saját élményein keresztül mutatott be több hajózástörténeti mérföldkövet. 1923. július 12-én, 62 éves korában tragikus módon önkezével vetett véget életének.

A Zrínyi korvett kelet-ázsiai útját bemutató sorozatunk ezennel a végéhez érkezett. És ugyan mi mással búcsúzhatnánk, mint autentikus koreai népzenével. Jó zenehallgatást!