Nagy Emil neve a legtöbb ember számára nem mond sokat, pedig a XX. század első felének igen jellegzetes alakja volt. Ügyvédként, politikusként, újságíróként és családapaként is kissé különcnek számított, végtelen tisztességéhez és rendkívüli szociális érzékenységéhez pedig egyes esetekben naiv idealizmus párosult. Élete során több mint két évtizeden keresztül volt képviselő, rövid ideig Bethlen István igazságügy-minisztere volt, mindvégig kiállt a szegényebb paraszti rétegekért, a Rothermere-i revízió elkötelezett híve és propagandistája lett, eközben az ország egyik legismertebb ügyvédjeként praktizált, a korszak meghatározó újságírója volt, a vészkorszakban zsidókat és más üldözötteket bújtatott, majd a világháború után át kellett élnie a kitelepítés borzalmait.

Nagy Emil (1871–1956)

Nagy Emil 1871. november 16-án született Kaposváron. Apja, Nagy Sándor országos hírű bíró volt, akit csak „erős törvény” néven emlegettek. Bár a család már a középkorban is birtokos nemes volt, a történelmi Vámossy előnevet Nagy Sándor fiatalon elhagyta, és fia is csak meglett felnőttként szerzett tudomást a származásáról. Az „erős törvénynek” ezen kívül is voltak furcsaságai:

„Apám az ő különleges észjárásával, már eleve elhatározta, hogy sok fia lesz – az esetleges lányok mellett –, s azt is elhatározta, hogy minden fia a magánhangzók ABC-sorrendjében kapja a keresztnevét. Így lett az első Aladár, én, a második, Emil, a harmadik lett Imre, a negyedik Ottó, de ő csecsemő korában meghalt, helyébe lépett Orbán, s végül, amikor az »U« betűhöz értünk, apán valahonnan kihalászta az Uzor nevet, mint szerinte ősi magyar nevet. De szegény Uzornak később sok baja támadt a nevével. Az én irodámban volt ügyvédjelölt, s mikor a tárgyalást vezető elnök megkérdezte, hogy hívják, s ő felelte:

• Nagy Uzor.

Az elnök ezt így adta tovább:

• Írja, kérem jegyző úr, Dr. Nagy Izor.

Mikor öcsém protestált, hogy ő nem Izor, hanem Uzor, a liberális érzékű elnök így intette le:

Kérem, ne cifrázza, az nem szégyen, ha valaki Izornak született, minek ezt elforgatni Uzorrá.”[1]

Nagy Emil gyermekéveit szülővárosában töltötte, de a gimnáziumot, majd az egyetemet – egy németországi kitérővel együtt – Budapesten végezte, 1894-ben jogi doktorátust szerzett, 1898-ban tette le az ügyvédi szakvizsgát. A két időpont között letöltötte katonai önkéntes évét, majd Párizsban talált magának joggyakornoki állást, de munkájánál sokkal jobban lekötötte a nyüzsgő éjszakai élet, – nem túl sok – pénzének nagy részét mulatozásra költötte. Egy alkalommal még egy alvilági bűnbanda rejtekhelyére is elkerült, ahol egy álruhás detektív mentette meg életét.

Hazatérése és ügyvédi szakmunkája során indította el büntetőjogi praxisát. Elsősorban a szegényebb paraszti réteget védte, és első újságcikkeiben is arról értekezett, hogy a magyar törvények kedvezőtlenek a lakosság jelentős részét kitevő falusi földművesekkel. Ezzel felkeltette a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt, és annak vezetője, Kossuth Ferenc figyelmét. Amikor Kossuth első alkalommal beszélgetésre invitálta, Nagy egyből élesen kritizálta a párt politikáját, amely nem fordított kellő figyelmet a parasztság helyzetére. Már párttagként, 1903-as újévi köszöntő beszédében nyíltan kemény kritikát fogalmazott meg:

„Mert nem elég, Uraim, mindig ugyanazt a hazafias nótát verklizni, hanem tenni is kell valamit a magyar népért a belpolitika világában.”[2]

Kossuth Ferenc (1841–1914), a Negyvennyolcas párt vezetője, akinek kérésére Nagy Emil bekapcsolódott a politikai életbe.

Nagy hamar a negyvennyolcasok egyik „ifjú titánja” lett, így jutott be első alkalommal az országgyűlésbe 1905-ben, a szolnoki kerületben. A kampány során Nagy sajátos módszerekkel győzte meg a választókerület – főleg falusi – lakosságát. Végiglátogatta az összes települést, politikai beszédeket sehol sem tartott, de mindenhol hajnalig ropta a táncot és itta a bort a helyiekkel – természetesen saját költségén –, humoros szórólapokat készíttetett. A teljes hivatali gépezet azonban a kormánypárti jelölt mellett dolgozott. Jászladányban, Nagy legfőbb támogatói bázisán, a főispán lázadás veszélyére hivatkozva katonai készültséget rendelt el, így minden házba szabálytalanul katonákat szállásoltak el. A férfiak nem merték volna egyedül hagyni asszonyaikat a katonákkal, amíg ők bemennek Szolnokra szavazni, így Nagy rengeteg támogatót veszített volna. Mivel a parancsnok nem volt hajlandó visszavonni katonáit, Nagy cselhez folyamodott. Sürgönyt küldött Bécsbe Ferenc Józsefnek, amelyben jelezte a visszaélést. Az üzenet természetesen nem jutott el az uralkodóhoz, de egyik kortesét a császárvárosba küldte, aki „Király” aláírással válaszolt a sürgönyre és mielőbbi kivizsgálást helyezett kilátásba. A parancsnok az üzenetet olvasva megrémült, és katonáit szabályszerűen egy majorban szállásolta el. A „királysürgöny” később kedvelt története lett az ellenzéki képviselőknek. A választás végül Nagy győzelmével végződött.

A fiatal Nagy Emil portréja. Tolnai Világlapja, 1906. február 11.

Az 1906-os választáson ismét mandátumot szerzett, a ciklusban az egyik kormánypárttá váló Negyvennyolcasok színeiben folyamatosan az agrárreformokat sürgette, de szavai nem találtak megértő fülekre. Ebben a ciklusban tagja volt a közös minisztériumokat ellenőrző Delegációnak is, amelyben fontos politikai szerepet nem vállalt, de széles kapcsolatrendszerre tett szert. 1910-ben újra Negyvennyolcas programmal került az országgyűlésbe, de pártja ellenzékbe került. Ő maga közeledett Tisza István programjához, és elítélte az ellenzéki obstrukciót, de mivel becsülete nem engedte a pártváltást, 1911-ben lemondott mandátumáról, és először, de nem utoljára, visszavonult a közügyektől.

Az első világháború alatt és az azt követő időszakban távolmaradt a harcoktól és a politikától. 1922-ben – elsősorban korábbi választói kérésére, akik százfős küldöttségben kérték, hogy újra térjen vissza a politikába – vállalta újra a képviselőséget, az Egysége Párt programjával. Innentől kezdve igencsak felpezsdültek az események Nagy Emil körül. A következő másfél évtized elsősorban arról szólt, hogyan került közeli kapcsolatba Bethlennel, majd hogyan vesztek össze, majd békültek ki újra, majd kezdődött minden elölről. Bár voltak előzményei, mégis viszonylag váratlan volt, amikor a miniszterelnök Nagyot nevezte ki igazságügy-miniszternek 1923. június 11-én. Csakhogy míg Nagyot – kissé naiv – idealizmusa motiválta, és önállóan kívánta vezetni tárcáját, a reálpolitikus Bethlennek egy olyan miniszterre volt szüksége, aki végrehajtja utasításait. Az elsődleges utasítás pedig arra vonatkozott, hogy Nagy oldja meg az egyre kellemetlenebbé váló Esküdt-ügyet. 1921 óta folyamatosan zajlott a nagy sajtónyilvánosságot kapó korrupciós botrány, amelynek központi figurája Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter titkára, Esküdt Lajos volt. Bethlen le akart számolni Nagyatádi Szabóval, aki további földosztások és a titkos választás követelésével veszélyeztette a miniszterelnök terveit, sőt, pozícióját is. A földművelésügyi minisztériumban bevett és köztudott gyakorlat volt, hogy a mezőgazdasági áruk kivitelének engedélyeiért az exportőrök kenőpénzt fizettek, amely elsősorban a Kisgazdapárt kasszájába vándorolt. Ezeket a visszaéléseket Bethlen – még miniszterelnöki kinevezése előtt – kiszivárogtatta a sajtónak, amiből hatalmas botrány keletkezett, Esküdt Lajost perbe fogták, a szálak pedig egyértelműen Nagyatádi Szabóhoz vezettek. Az ügy következménye az lett, hogy Nagyatádi Szabó háttérbe szorult, lemondott törekvéseiről, valamint beleegyezett, hogy a Kisgazdapárt egyesüljön Bethlen Keresztény Nemzeti Egység Pártjával létrehozva az Egységes Pártot (amelynek elnöke Nagyatádi Szabó volt ugyan, de a tényleges irányítás Bethlen kezében volt).

Nagy Emil nem csak politikai kérdésekben nyilvánított véleményt. A sajtót egészen "hétköznapi" ügyekben is érdekelte álláspontja, itt éppen arról kérdezték, hogy szerinte a "fiús" vagy "lányos" hölgyek találnak-e könnyebben férjet maguknak?
Színházi Élet, 1927. 9. szám.

Azonban volt egy fontos tényező, amellyel Bethlen sem számolt. Az ügy Nagyatádi Szabó háttérbe szorulása után sem csendesedett el, a sajtó folyamatosan beszámolt a részletekről, és Esküdt Lajos sem élt a felkínált lehetőségekkel – pénz és emigrálási lehetőség, illetve elmebeteggé nyilvánítás anyagi kompenzációért –, hanem rehabilitációt követelt. A már Bethlen számára is kellemetlen ügy elsimítására 1922 őszén adódott először lehetőség. Esküdt ügyvédje, Ulain Ferenc szerint ugyanis, mivel védence nem volt közhivatalnok, ezért hivatalos ügyekben megvesztegetni sem lehetett, és erre hivatkozva ejtette volna a bírósági ügyet. A helyzet azonban nem volt ennyire egyszerű, a felek – beleértve Bethlen miniszterelnököt, Nagyatádi Szabó földművelésügyi minisztert és Daruváry Géza igazságügy-minisztert – hónapokon keresztül zárt ajtók mögött egyeztettek. Daruváry azonban nem volt hajlandó az ügyet megsemmisíteni. Ez azonban az ekkor már két tárcát is vivő miniszter pozíciójába került, ugyanis Bethlen Daruváry leváltása mellett döntött, helyére pedig egy olyan igazságügy-minisztert akart, aki gyorsan és véglegesen lezárja az egyre kínosabb pert.

Nagy Emil a miniszteri tárcát így azon feltétellel kapta meg, hogy az Esküdt-ügyet az Ulain által javasolt módon kell beszüntetnie. Nem sokkal hivatalba lépése után Nagy magához is kérette Ulaint, gratulált neki a tervhez, és állítása szerint már utasította is az ügyészséget, hogy ez alapján ejtsék az ügyet. A botránynak mégsem lett ilyen egyszerűen vége, ugyanis ezután Esküdt – aki így bár elkerülte volna a bírósági számonkérést, de a hírnevén esett foltért semmilyen kompenzációt sem kapott volna – felkereste Nagyot, és bár a megbeszélés részletei nem ismertek, de valahogy sikerült rábírnia a frissen kinevezett minisztert, hogy változtassa meg álláspontját. Nagy későbbi lemondásában jelentős szerepet játszott, hogy az Esküdt-ügyet nem zárta le.

A szálak ekkorra teljesen összekuszálódtak. Bethlen és Nagyatádi Szabó már félig-meddig egymás szövetségeseiként figyelték, ahogy a helyzet megoldására kinevezett Nagy igazságügy-miniszter visszakozik, miközben a vádlott Esküdt szembement saját védőügyvédjének javaslataival. A mindenkivel szembekerült Ulain pedig támadásba lendült, immár nem csak ügyvédként, hanem képviselőként is, az ütéseket pedig Nagynak kellett állnia. Ulain ugyanis 1923. július 16-án, Cegléden beszédet mondott, amelyben kijelentette, hogy tudomása van arról, hogy nemzetgyűlési képviselők ingyen vagy hatalmas kedvezményekkel kaptak részvényeket, valamint kenőpénzeket. Ulain két nappal később a Nemzetgyűlésen is elismételte vádjait, amelyre olyan heves vita kezdődött az teremben, hogy az ülést meg is kellett szakítani.

Ulain Ferenc (2-es számmal jelölve), Nagy Emil egyik legnagyobb politikai ellenfele, immár kisgazda politikusként, Gaal Gaszton temetésén.
Tolnai Világlapja, 1932. november 9.

Nagy először rágalmazás miatt bizottsági eljárást indított Ulain ellen, de mivel neki is gyanús lett az ügy, megindította saját vizsgálatát. Bár az ügy közel sem volt annyira kiterjedt, mint az Ulain állította, Nagy már az előzetes vizsgálódás után nyolc képviselő ellen indított eljárást. Rövid időn belül, sikerült is felgöngyölíteni az ügyet, és augusztus 10-én hosszas beszédben számolt be következtetéseiről. Megállapította, hogy bár megvesztegetés vagy egyéb bűncselekmény nem történt, az ingyenrészvények átadásának az ügye erkölcsileg erősen kifogásolható.

„Mindent összegezve meg kell tehát azt állapítanom, hogy a bankok részéről megvesztegetési szándék nem foroghatott fenn, ilyennek igazán nyomát se láttam, egyezően a vizsgálóbíró úr felfogásával, de épp úgy meg kell azt is állapítanom, hogy igenis az ilyen piacra hozandó részvények megvételének az a kedvezményes, protekciós módja, a mely az iratokból elém tárult, nem fér össze a közhivatalnoki és képviselői állás erkölcsi és anyagi függetlenségéről táplált magasabb felfogással, a min legfeljebb bizonyos mértékben csak az a körülmény módosít, hogyha az illető közhivatalnok vagy képviselő régi fele a banknak, de a teljes függetlenség szempontjából ehhez is szó fér. (…) Kérek mindenkit, hogy ezt a kérdést ne szenvedéllyel és ne pártpolitikai szemszögből ítéljék meg, s ne csináljanak ebből a kérdésből se jobbra, se balra politikai tőkét, hanem viszálykodás és veszekedés helyett inkább próbáljuk meg azt, hogy nem tudnánk-e erkölcsi és anyagi erőinket összevetve olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi megoldást találni, mely szüntesse meg azt a jelenlegi rettenetes állapotot, hogy egész társadalmunk úgyszólván alig más ma, mint egy nagy börzetársaság, a melyben a legtöbb ember bent van vallás-, párt- és rangkülönbség nélkül. Teremtsünk – ha valamiképpen tudunk – olyan pénzügyi politikát, a mely mellett az embereknek dolgozniok kelljen, ha nyereségre akarnak szert tenni, bankvezetőkhöz, sőt egyszerű banktisztviselőkhöz szóló kunyeráló levelek írása helyett. Ezzel az óhajjal, a melyet talán illetékes helyen is meghallanak, lezárom ennek az úgynevezett »megvesztegetési bűnügy«-nek az aktáit.”[3]

Nagy és Bethlen viharos kapcsolata a korabeli sajtót is megihlette. A karikatúrán a Bánk bánt idézték meg egy kicsit másképp, Petur bán "szerepében" Nagy Emil, míg II. Andrást a miniszterelnök játssza.
Színházi Élet, 1928. 37. szám.

Nagy, amellett, hogy nem volt hajlandó eltussolni az ügyet, „odaszólt” saját Bethlennek is, ugyanis az „illetékes hely” alatt semmi mást nem érthetett, mint a Miniszterelnökséget. Bár hivatalosan az ügy lezárult, a nemzetgyűlési viták továbbra is folytatódtak, a sajtó tovább cikkezett, Nagy és Bethlen kapcsolata pedig még rosszabb lett. A kedélyek az őszre csitultak le, Ulaint pedig 1925-ben Szegeden, minden nyilvánosságot elkerülve, két hónapos szabadságvesztésre ítélték, amelyet le sem kellett töltenie. Ám Nagynak még mindig nem oldódtak meg az Ulainnal kapcsolatos gondjai, ugyanis a képviselő a Sörpuccs idején úgy gondolta, hogy szövetkezik Hitlerrel a magyar kormány fegyveres megdöntésére. Azonban Ulaint és két társát már a München felé tartó vonaton elfogták az összes bizonyító erejű dokumentumokkal együtt. Ezt az ügyez azonban már csak előkészítette Nagy, mert hamarosan, 1924. február 21-én lemondott, majd a kormánypártból is kilépett. Rövid miniszteri pályafutása végéhez az addigi ügyek után végül az vezetett, hogy nem támogatta a bevezetni kívánt, a teljes lakosságra kivetendő kényszerkölcsön tervét. De még miniszterként, a Nemzetgyűlésen keményen felszólalt saját kormánya ellen. Beszédének záró sorait nyugodtan tekinthetjük az egész korszak kritikájának:

„Miért van az, hogy a hivatali penész csak akkor szűnik meg, a régi elavult korlátok csak akkor dőlnek le, ha az utca megszólal? Miért ne volna szabad utca nélkül is, intelligens embereknek is kezdeményezni olyan valamit, ami a mohos falak lerontásával jár. Miért méltóztatnak várni, amíg az utca majd kegyesen kényszeríteni fogja a fennálló társadalmat, hogy szakítson a régi penészes felfogással?”[4]

Bethlennel való kapcsolata ez után is elég viharosnak mondható, de ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy magánemberként mindvégig barátságban voltak. Egyik vitájuk miatt Nagy még egy könyvet is megjelentetett Jogos-e az a követelésem, hogy Bethlen István gróf nekem teljes elégtételt adjon az írói becsületem ellen elkövetett súlyos sértésért? címen. Amikor 1928-ban Nagy a brüsszeli magyar–román tárgyalások kapcsán újra összeveszett Bethlennel, és újból kilépett a kormánypártból, a kialakult heves sajtóvitába Ángyán Béla miniszterelnökségi sajtófőnök is bele kívánt szólni, és röviden odavágott Nagynak: „A magyar közéletet mentse meg az Úristen deresfejű politikai globetrotterek késői diáktanulmányaitól.” Amikor megkérdezték a korábbi minisztert, hogy kíván-e érdemben reagálni Ángyán szavaira, ő csak ennyit felelt: „Én most gróf Bethlen Istvánnal harcolok, s amikor oroszlánnal viaskodom, nem lövök görényre.”[5]

Nagy Emil (x-szel jelölve) a nemzetközi jogászkongresszus tagjaival a Margitszigeten.
Tolnai Világlapja, 1926. augusztus 25.

Miniszteri lemondását követően Nagy a következő három évben összesen 11 hosszabb utat tett Nagy-Britanniában, ahol nyelvi, politikai és jogi tanulmányokat folytatott. Élményeiről folyamatosan publicisztikákban jelentkezett, amelyek összegyűjtve, Londoni levelek címen önálló kötetben is publikálásra kerültek. A tanulás mellett számos előadást is tartott vezető brit körök előtt a trianoni béke igazságtalanságáról. Ezeken a békét jogi szempontból, egyfajta perként kezelte:

„A trianoni békeszerződés tulajdonképpen nem is békeszerződés, hanem egy nemzetközi büntető-ítélet. Ezt világosan megmondja a hírhedt Millerand-féle levél, amelynek egész eszme-menete kifejezi azt a jogi jelleget, hogy abban a levélben foglaltakat úgy kell tekinteni, mint a trianoni büntetőítélet indokait. Még a gyilkosnak is megengedik, hogy téves ítélet ellen perújítással éljen, meg kell tehát adni ezt a jogot egy tévesen elítélt nemzetnek is. Minden perújítás csak a téves ítélet indokaiból indulhat ki, tehát nekünk is nemzetközi perújítási kérelmünket a Millerand-levélre, mint büntető-ítélet nyilvánvaló indokaira kell alapítanunk. Ezek a Millerand-levélbeli indokok világosan megmutatják, hogy a nemzetközi büntető-ítélet bíráit: Wilsont, Lloyd George-ot, Clemenceau-t és Orlandot három pontban tévesen tájékoztatták.”[6]

Előadásainak híre ment Nagy-Britanniában, emiatt kereste meg Lord Rothermere, akivel csakhamar szoros barátságba kerültek. Ekkortól kezdve Nagy volt a Rothermere-i revízió egyik legfőbb hazai propagálója, valamint Rothermere fia, Esmond Harmsworth magyarországi útjának egyik szervezője.

Nagy még – kisebb kihagyással – 1939-ig volt képviselő, hol függetlenként, hol kormánypártiként, de elsősorban ügyvédi praxisával és az újságírással foglalkozott. 1938-ban nem szavazta meg az első zsidótörvényt, élesen szembefordult Imrédy Béla miniszterelnökkel. Határozottan német- és náciellenes volt, elítélte az első bécsi döntést is, mivel – helyesen – úgy vélte, hogy a németektől kapott terület nem lesz sokáig Magyarország része, és túl nagy árat kell érte fizetni. Az 1939-es választáson már nem indult, teljesen visszavonult a politikától.

Nagy 1905 és 1935 között aktív tagja volt az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának, több esetben vezető tárgyaló feladatokkal látták el. Ha a kedves Olvasó nem sokat hallott erről a szervezetről, az elsősorban nem az ő hibája, ugyanis ez egy olyan, kizárólag konzultációs jogokkal rendelkező szervezet volt, amely elsődleges céljának a nemzetek békés egymás mellett élésének elősegítését tűzte ki. Az idealista Nagy egészen az első világháborúig mélyen hitt az Unió eszméiben, hogy aztán ebben is hatalmasat csalódhasson. A két világháború közötti korszakban már jóval kisebb lelkesedéssel vágott bele a munkába, és a vezető pozíciókat és másnak adta.

Nagy Emil (a kép bal oldalán) képviselőtársaival a Parlament folyosóján.
Tolnai Világlapja, 1934. január 24.

Miután teljesen felhagyott a politikával, még folytatta jogi és újságírói pályáját, de fokozatosan teljesen nyugállományba vonult. Segítette harmadik felesége, Göllner Mária munkáját, aki kissvábhegyi villájukban iskolát alapított, és meghonosította Magyarországon a Waldorf-módszert. Az 1944. március 19-i német megszállást követően otthonában üldözötteket bújtatott, voltak köztük zsidók, kommunisták, katonaszökevények, SS-sorozás elől menekülő svábok. 1944. november 14-én a nyilasok le akarták tartóztatni, de sikerült elmenekülnie – közben elütötte a fogaskerekű, de csupán kisebb sérüléseket szenvedett –, a háború további részében bujdosnia kellett, az ostrom alatt háza is megsemmisült. Menekülés előtti kihallgatásáról emlékirataiban így írt:

„November 14-én este 10 óra tájban egy detektív keresett fel kissvábhegyi csendes magányunkban, s felszólított, hogy azonnal kövessem a főkapitányságra. Tudtam, hogy ez letartóztatást jelent, s azt is tudtam, hogy a nyilas kormány és a Gestapo áll mögötte. Beszélgetés közben megemlítettem a detektívnek:

• Két nap múlva leszek 73 éves, és nem azt vártam ettől az országtól, hogy öregkoromban, mint valami bűnözőt elhurcoljanak!

Ekkor a detektív felpattant a székről és azt mondta:

• Én olvastam a kegyelmes úr cikkeit, nagy tisztelője vagyok, s én nem találtam itthon a kegyelmes urat, de azt tanácsolom, hogy azonnal jól bújjék el, mert azt kaptam utasításba, hogy Nagy Emilt a föld alól is elő kell keríteni. Holnap reggel újra jönnek, s a kegyelmes úr csak akkor menekülhet meg, ha minél előbb nyomtalanul eltűnik.

Szó nélkül eltávozott, s még azt is megtagadta, hogy a nevét elárulja. Ma sem tudom hogyan hívták jótevőmet.”[7]

A kissvábhegyi villa épülete a '20-as, '30-as években, a második világháború után és napjainkban. Az épület falai között jött létre az első magyar Waldorf-iskola, és itt leltek menedékre üldözöttek tucatjai a vészkorszakban. (Forrás: http://sztmszc.hu)

A világháborút követően angoltanításból tartotta fenn magát, családja szétszéledt, egy része külföldre távozott. Nagy is tervezte, hogy felesége után utazik Svájcba, de erre nem volt lehetősége, budapesti barátainál egy kis szobában húzhatta meg magát. 1951-ben, 81 éves korában Kőtelekre, egykori választókerületébe telepítették ki. A kommunista államhatalom úgy gondolta, hogy a proletárság majd megveti korábbi elnyomó urát, de számításuk nem vált be. Nagy még itt is jól érezte magát, egykori választói igen jól bántak vele, nem az elnyomó úrra, hanem arra a képviselőre emlékeztek, akinek ajtaja mindig nyitva állt előttük és érdekeiket hathatósan igyekezett képviselni. Nagy folyamatosan levelezett itthon élő gyermekeivel, idős kora ellenére szinte napi rendszerességgel járt úszni a Tiszára, bár amikor ezt egy rendőr meglátta, rákiáltott, hogy „nem szabad átúszni a Tiszát, mert odaát már más község területe van.”[8] Természetesen az öregembert már nem igazán érdekelte a tiltó szó, és a továbbiakban is folytatta a „törvénysértő tevékenységet”. Egy alkalommal pedig a templomból vezette ki a rendőrség, amikor hangosan kezdett bele a Himnusz éneklésébe. A rendőrség végül belátta, hogy számításaik nem váltak be, és 1952-ben áthurcolták Nagyot egy tanyára, lényegesen rosszabb körülmények közé. Ez az egykori képviselőt lelkileg és testileg is megtörte. 1953 szeptemberében elengedték, élete utolsó éveit lányainál, Balatonakarattyán és Sopronban töltötte. Soha nem hagyta el magát, még a halála előtti utolsó időkben is kivette részét a házkörüli munkákból, minden reggel hosszú sétát tett, hogy elhozhassa családjának a friss tejet. 1956. augusztus 20-án, életének 85. évében hunyt el. Vele együtt sírba szállt egy embertípus is, egy letűnt korszak különc úriembere. Három feleségétől (első kettő fiatalon elhunyt) tíz gyermeke született.

Legfőbb célkitűzéseit jól foglalta össze miniszteri beiktatásakor: „Nekem egész politikai pályám során ideálom volt az a demokrácia, amelyben a nagy-, közép- és kisbirtokosok egymás iránt való méltányos megértésben olvadnak össze.”[9] Nem rajta múlt, hogy ez a mai napig nem valósult meg…

Sírján a következő Arany János idézet olvasható:

„Nincs végezve itt még a cikk,
folytatása következik.
Én Uram, légy én szerkesztőm,
új folyamban újrakezdőm.”

A Tolnai Világlapja és a Színházi Élet képeinek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár

[1] Nagy Emil: Egy politikus élete. A Kossuth-párttól a kitelepítésig. Fapadoskönyv, Budapest, 2011. 16.

[2] Nagy Emil: Egy politikus élete... i.m. 91.

[3] Friedrich felolvassa Nagy Emil jelentését a részvényügyről. Budapesti Hírlap, 1923. augusztus 11. 1–2.

[4] Nagy Emil: Egy politikus élete... i. m. 287–288.

[5] Gróf Bethlen István és Nagy Emil újabb nyilatkozatai a brüsszeli magyar–román tárgyalásokról. Pesti Hírlap, 1928. január 14. 1–2.

[6] Nagy Emil: Egy politikus élete... i.m. 346.

[7] Nagy Emil: Egy politikus élete... i.m. 384–385.

[8] Hárs József: Deportált levelei a Rákosi-korszakból. Dr. Nagy Emil volt igazságügy-miniszter mint száműzött egykori választókerületében. Eredeti levelek 1951–1953, bevezetéssel és magyarázatokkal. Pályamunka a XLVII. Országos Néprajzi Gyűjtőpályázatra, 2002. Kézirat. 12.

[9] Nagy Emil: Egy politikus élete... i.m. 74.