Baranyi Tamás Péter

Nagy-Britannia soha nem volt ideális európai: túl önálló, túl elszigetelt, és közben mégis túl sok kapcsolata van a világ más részeivel. Ahogy azonban a 20. század folyamán egyre szűkebb lett a Brit Birodalom területe – és tényleges szuverenitása – egyre inkább megnyílt az út egy új, európai szerep elfogadása, sőt, akarása felé. Bár a korábbi, elzárkózó brit álláspont valamikor a szuezi kudarc után elpárolgott, még évtizedeket kellett várni a csatlakozásra. Ebben az időben a Brexit, vagy inkább a Br-not-enter legnagyobb támogatója Franciaország elnöke, Charles De Gaulle volt, később pedig a brit szélsőjobb és a szélsőbal közösen.

A TIME magazin „finom” allúziója szerint De Gaulle az új Ceasar.
A sarokban a kérdés latinul: egész Európa egy egységben? 1966. július 1.

Nagy-Britannia a „világ műhelye”, és ha többé már nem is a világtengerek ura, semmiképp sem „egyszerű”, európai ország. Ez a fajta birodalmi gondolkodás nemcsak Churchillre, de Attlee-re és Edenre is jellemző volt. A katasztrofális vereséggel és megszégyenüléssel véget érő szuezi intervenció azonban lépésváltásra késztette az egykor büszke Britanniát. Világossá vált, hogy a felbomló gyarmatbirodalom helyét átvevő Nemzetközösség már nem úgy biztosítja az olcsó nyersanyagot és piacokat, ahogy korábban; a függetlenségüket elnyerő országok nem a font sterlinghez, hanem az amerikai dollárhoz igazodtak, vitás ügyeikben döntőbírónak nem Nagy-Britanniát, hanem a Szovjetuniót vagy az USA-t kérték fel. Világos volt, hogy Londonnak az európai kontinens felé kell nyitnia. A brit külügyminisztérium, a Foreign Office azonban rendkívül gyanakvó volt minden nemzetek feletti szervezettel. Ahogy egy 1951-ben írt elemzésükben fogalmaztak:

"Az Egyesült Királyság nem gondolkodhat el komolyan az európai integrációhoz való csatlakozáson. Túl a földrajzi és stratégiai megfontolásokon, a nemzetközösségi kapcsolatainkon és túl az Egyesült Királyság különleges helyzetén a sterling-övezet középpontjában, nem gondolkodhatunk el azon, hogy szupranacionális intézményeknek rendeljük alá politikai és gazdasági rendszerünket. Sőt, ha ezek az intézmények aztán nem bizonyulnának működőképesnek, az nem lenne komoly dolog az egyes országoknak, akik egyszerűen folytatnák tovább a külön útjaikat. Egészen más lenne azonban az Egyesült Királyság számára, aminek meg kellene szakítania nemzetközösség és sterling-övezeti kapcsolatait, hogy csatlakozzék."

Áthidaló megoldásként adódott az Európai Szabadkereskedelmi Övezet, az EFTA (European Free Trade Association) megalapítása. A Közös Piacnál sokkal kevésbé ambiciózus, főképp csak a vámokat szabályozó szervezet tagjai skandináv országok (Dánia, Norvégia, Svédország), európai semlegesek (Ausztria, Svájc), Nagy-Britannia, valamint a vele hagyományosan szoros kereskedelmi szövetséget alkotó Portugália voltak.

Mindenki egy hajóban – csak más irányba evezve.
Az EFTA 7-jei és a Közös Piac 6-jai. Low karikatúrája. (CVCE)

Nem segített hosszú távon Harold Macmillan brit miniszterelnök EFTA-terve sem, mivel az ún. „külső hetek” kereskedelmi volumene messze elmaradt a „belső hatokétól”, vagyis a Közös Piactól. Az USA folytonos nyomása és a gazdasági lemaradás érzése megteremtette a közhangulatot ahhoz, hogy London végül a belépés kérvényezése mellett döntsön. Harold Macmillan és De Gaulle 1962 júniusában Chateau de Champs-ban beszélték meg, hogy Nagy-Britannia mennyire „kész” csatlakozni. Íme De Gaulle érvei a Közös Piac felhígítása ellen:

"Franciaországgal, Németországgal és még Olaszországgal is lehetséges létrehozni egy olyan szervezetet, ami igazi politikai együttműködést jelent. Ez elsősorban a Szovjet-Oroszország jelentette mostani fenyegetésnek köszönhető. De most, hogy Európa magához tért a háború sokkjából, az is kívánatos, hogy úgy szervezze meg magát, hogy független legyen Amerikától. Persze, az USA-val való szövetség mind Európának, mind Amerikának fontos, sőt, az egész szabad világnak. De valójában a háború óta a kontinens államai nem mások, mint az Egyesült Államok csatlósai, ez a helyzet pedig nem folytatódhat […] Nagy-Britannia nem pont abban a helyzetben volt, mint a kontinens államai: nem annyira fenyegették az oroszok. lehet, hogy igaz, hogy a Csatorna nem nagy védelem, de pszichológiailag fontos a briteknek. Aztán Britannia mindig is sokkal nyitottabb volt a világ hatásaira, mint Európa, és máshogy látták a dolgokat, mint a kontinens népei. Végül pedig ott van a britek kapcsolata Amerikával. […] Britannia persze jelentős gazdasági, politikai és katonai erőt hozna be, és nagyobbá tenné a Közösséget – de mindent meg is változtatna. Ezért kell Franciaországnak nagyon óvatosa tanulmányoznia ezt a kérdést. Franciaország most valószínűleg ki tud alakítani Adenauer Németországával egy közös politikát, de Nagy-Britannia ki tudná-e vitelezni ugyanezt a közös francia–német politikát? Lehetséges-e, hogy Britannia őszintén európai álláspontot alakítson ki? […] Ha az USA és a Szovjetunió tényleg függetlenek lennének, két dolog történhetne: vagy háború lenne, és mindenkit megölnének, vagy a két szuperhatalom megegyezne egy kondomíniumról, ami nem lenne jó az európai országoknak. Ezért gondolta azt Franciaország, hogy az USA-val kell szövetkeznie, de nem válhat elhanyagolható elemmé."

„Egyesült Európának nevezem ezt a hajót, és az Ég óvja azokat, akik nem rajta utaznak”, szól a felirat Low karikatúráján. A „belső hatok” és a „külső hetek” azért más súlycsoportot jelentenek. (CVCE)

Ahogy várható is volt, hat hónappal később De Gaulle visszautasította a britek csatlakozási kérelmét. Sovány vigasz volt, hogy a „hatok” vezetőinek jó része nem értett egyet De Gaulle-lal, és hogy egyre inkább beszéltek arról, hogy Nagy-Britannia csatlakozása egy nap majd kiteljesíti az európai közösséget. MacMillan nagy kudarcként élte meg a kikosarazást, amire úgy emlékezett vissza, hogy a szuezi válság óta nem is tudja, érezte-e valaha ennyire rosszul magát a bőrében.

Szigorú francia vámtisztek kérdik Nagy-Britanniát, van-e elvámolnivalója, mert a különleges nemzetközösségi kereskedelem és a mezőgazdasági protekcionizmus bizony azok. 1961-es karikatúra. (CVCE) 

MacMillan, ha kudarcként is élte meg a francia kikosarazást, nem mozgatott meg elég követ a csatlakozáshoz sem. Valójában úgy látta az Európai Közösséghez való csatlakozást, mint kisebbik rosszat, és ezzel a brit társadalom jelentős része sem volt másképp. MacMillan azonban még 1963 folyamán lemondott, az egy évvel későbbi választás nyomán pedig munkáspárti kormány állt fel, Harold Wilson vezetésével.

Karikatúra a Közös Piactól való 1963. január 24-i eltanácsolásról. (CVCE)

Wilson kormányát a reformok iránti elkötelezettség, de mégis, néhány radikális lépéstől, így a font égetően szükséges leértékelésétől való ódzkodás jellemzett. A Labour-kormány végül 1967 végén mégis kénytelen volt megtenni a leértékelést, majd 1968 januárjában döntést hozni arról, hogy felszámolják a „Szueztől keletre” fekvő brit támaszpontokat (Malajziában, Szingapúrban, a Maldív-szigeteken stb.), vagyis egy újabb lépést tettek a birodalmiság felszámolása felé. Ebben a turbulens időszakban került sor a szigetország második csatlakozási kérelmére, amit De Gaulle elnök szintén visszautasított. Természetesen ismét a jól ismert „brites” problémák merültek fel, vagyis a közös agrárpolitikát érintő kivételezések, a nemzetközösségi preferenciák részleges megmaradása, valamint a közös vámok ügyében kért türelmi idő. De Gaulle számára ennél is fontosabb volt azonban az, hogy Nagy-Britannia mit jelentett volna az Európai Gazdasági Közösségben. A kérlelhetetlen francia elnök indoklásában így fogalmazott:

"Összehasonlítva a Hatok indítékaival, melyek alapján megszervezték egységüket, érthető, hogy Nagy-Britannia – amely nem kontinentális, amely a Nemzetközösség miatt, és azért, mert sziget, még mindig tengerentúli elkötelezettségű, és mindenféle különleges egyezménnyel köti magát az Egyesült Államokhoz – nem csatlakozott egy olyan Közösséghez, melynek meghatározott dimenziói és szigorú szabályai vannak. Amíg ez a Közösség formálódott, Britannia nem akart benne részt venni, sőt, ellenségesen állt hozzá, mintha gazdasági és politikai fenyegetést látott volna benne. Aztán megpróbáltak tárgyalást kezdeményezni a Közösséghez való csatlakozásról, de olyan feltételekkel, ami megfojtotta volna e Közösséget. […] A brit kormány ekkor azt állította, nem akar többé tag lenni, és elkezdte tovább erősíteni nemzetközösségi kapcsolatait, valamint a kapcsolatokat más európai országokkal, melyek körülötte csoportosultak egy szabadkereskedelmi övezetben. De most, úgy látszik megint meggondolták magukat, és azt mondják, készek aláírni a római szerződést, de még ekkor is különleges elbánást és meghosszabbított türelmi időt kérnek, valamint azt, hogy bizonyos kérdésekben alapjaiban változtassuk meg a szerződést. […] Nem látjuk, hogy ez a két politika hogyan válhatna eggyé, hacsak a britek nem vennék magukhoz ismét, főleg a védelem tekintetében, önmaguk kormányzásának teljes képességét, vagy a kontinens országai nem mondanának le örökre az európai Európáról."

De Gaulle megállítja a brit autót, mert alkoholos amerikás befolyásoltság alatt vezetik. 1967-es karikatúra. Punch karikatúra, 1967.

Az 1970-es választások eredményeképpen Wilson egy időre leköszönt a miniszterelnökségről, az új kabinetet pedig Edward „Ted” Heath alakíthatta meg – személyében pedig először egy igazán kontinentális elkötelezettségű, bár kissé fantáziátlan technokrata vette át a szigetország irányítását. Nem is késlekedett az EGK-hoz való csatlakozás prioritássá emelésében. Könnyű helyzetben volt, hiszen De Gaulle már leköszönt, utóda az Elysée-palotában, Georges Pompidou nem osztozott a nagy előd anglofóbiájában. 1971 októberében a Parlament szavazott a csatlakozási tárgyalások folytatásáról: a javaslat nagy többséget kapott, bár tény, hogy Chamberlain megdöntése óta nem volt ennyi tory „átszavazó”. A Munkáspárt 1967-es anyaga alapján elkezdték a tárgyalásokat, melyek nem várt sebességgel haladtak. Georges Pompidou így összegzett az 1971 októberi tárgyalások után kiadott sajtóközleményben:

"Két napig nagyon türelmesek voltunk. Ngyon keményen dolgoztuk. Majdnem tizenkét óráig beszéltünk és minden témát felhoztunk és alaposan megvitattunk. […] Néhány nagyobb problémát illetően arra jutottunk, hogy nézeteink hasonlóak, vagy akár azonosak. Néhány másik kérdésben láttuk, hogy a nézeteink eltérnek, de mindez nem jelent akadályt az együttműködésünkre, hiszen a fő célban mindannyian teljesen egyetértünk. […] Sokan voltak, akik egyszerűen azt hitték, hogy Nagy-Britannia nem európai, és hogy nem is akar európai lenni, és csak azért akarnak belépni a Közösségbe, hogy elpusztítsák azt. Sok más ember azt gondolta, hogy Franciaország bármilyen eszközt bevet, és bármilyen ürügyet felhasznál, hogy újra megvétózza Nagy-Britannia EGK-tagságát. Nos, hölgyeim és urai, ma este két olyan ember áll Önök előtt, akik meg vannak győződve ezek ellenkezőjéről."

A három penny-s bélyeg a brit EGK-csatlakozását ünnepli.

Pompidou francia elnök azonban népszavazáshoz kötötte az EGK bővítését – 1972 áprilisában 10,5 millió szavazat 5 millió ellenében és 2 millió érvénytelen (!) mellett a francia nép megerősítette, hogy nem ellenzik az EGK bővítését. A brit Parlamentben a munkáspárti árnyékkormány azt is keresztülerőltette, hogy a szigetország lakói is népszavazással erősítsék meg belépési hajlandóságukat – bár ezt sem a tory miniszterelnök Heath, sem a munkáspárti vezér Wilson nem támogatta, mivel ellenkezik az angol politikai hagyományokkal. Mindenesetre a népszavazást meg kellett tartani, ám ez az 1974. évi választások után már nem Heath-re, hanem a Munkáspárt színeiben visszatérő Wilsonra maradt.

„Na, egyenlő esélyekkel indulunk. Az EGK cégei megünneplik az újévet”; a Punch 1972 végi karikatúrája. 

Kevés dolog korbácsolt fel akkora indulatokat Nagy-Britanniában, mint az 1975-ös post festa (utólagos - a szerk.) népszavazás az EGK-ról. A Munkáspárt nagy része a kilépés mellett kampányolt, nehéz helyzetbe hozva Wilsont, a tory-k közül néhányan szintén kívül maradtak volna, de Edward „Ted” Heath és a Konzervatív Párt frissen megválasztott új vezetője, Margaret Thatcher a bennmaradásért kampányoltak.

Kampányplakátok 1975-ből

A kilépés melletti blokk érdekes „szövetséget” hozott létre a leghajthatatlanabb tory-k, így Enoch Powell, valamint a legszélsőbalosabb munkáspártiak közül. A nem tábor legnagyobb alakja Michael Foot, a szélsőbaloldal angliai doyenje volt. Kampányuk szerint a „nem” nem bezárkózás, hanem út a világba.

Szakszervezeti vezetők a nem mellett, 1975. (Guardian)

Baloldali szervezetek, nőmozgalmak általában a kilépést támogatták. Ezen a képen például az utóbbiakra láthatunk példát.

Józan ész (common sense), de nem Közös Piac (Common Market)

A konzervatívok egy része is a nem pártján állt, szócsövük a The Spectator magazin volt, amely tory érzelmei ellenére Heath és az EGK főellensége volt. 1975-ben ilyen címlappal jelentek meg:

Manneken Pis – vagyis a brüsszeli pisilő fiú – célozza a Union Jacket. The Spectator, 1975 június

Margaret Thatcher, mint már mondtuk, szintén kitett magáért a kampány során. Nem, ez tényleg nem feltétlenül az a kép, ahogy a legtöbben emlékszünk rá. Visszaemlékezésében így írt erről:

"Az első nagyobb politikai kihívás, amivel a pártelnökké történt megválasztásom után szembe kellett néznem, az Európai Gazdasági Közösségben való bit tagságról szóló referendum volt; ezt a Munkáspárt még ellenzékben ígérte meg a párt egyben tartásának egyik eszközeként. A kihívást szívesebben vettem volna valamilyen más témában. Európa nagyon erősen Ted szívügye volt. A legnagyobb eredményének azt tekintette, hogy Nagy-Britanniát bevitte az EGK-ba, és most, pártbeli vezető szerepének elvesztése után, természetesen még több szenvedéllyel vetette bele magát az ügybe. A pártelnökségért folyó versengés idején nyilvánvalóvá vált, hogy engem némi gyanakvás övez Európával kapcsolatban, mert »kevésbé vagyok lelkes«. Teddel összehasonlítva talán így is volt. Csakhogy én igenis őszintén hittem, hogy oktalanság lennek kilépni a Közösségből, mert úgy véltem, stratégiai jelentőségű gazdasági kapcsolatokat biztosít más nyugat-európai orszságokkal, és mindenekfelett a tagság által nyújtott tágabb kereskedelmi lehetőségeket üdvözölte. Másrészről azonban az európai kérdést nem gondoltam minden tekintetben próbakőnek. Nem tűnt úgy számomra, hogy a Nagy-Britannia sorsszerű európaiságáról szóló magasröptű retorika – az ország európai identitásáról nem is beszélve – lenne igazán a dolog lényege, habár nyilvános fellépéseim alkalmával olykor magam is kénytelen voltam erre hivatkozni."

Margaret Thatcher és másik három hölgy kampányol az igen mellett. (The Telegraph)

Az eredmények magukért beszéltek. Nagy-Britannia nagytöbbsége a „maradás”, vagyis lényegében a belépés mellett szavazott. Tehette is, hiszen a belépés mellett valóban megkapták a legtöbb dolgot, amit akartak: kompromisszumot a brit befizetést illetően, a nemzetközösségi cukor teljes importtilalmának feloldását, sőt, még az új-zélandi tejtermékek is különleges elbánásban részesültek – ami szimbolikus is volt, hiszen a háborúban is az új-zélandiak „etették” Britanniát, Wilson egyik beszéde szerint ez morális kötelesség volt. Mindenesetre a legkésőbb 1960 óta húzódó vita végére ideiglenesen pontot tett az 1975. évi népszavazás.

Ínyencek számára a térkép az 1975-ös népszavazásról. Minél zöldebb, annál inkább igen.

1975-ben 17,3 millióan szavaztak igennel, 8,4 millióan nemmel – itt csak 55 ezer érvénytelen szavazatot adtak le. Ez 67% igen, 32% nem. Mindez egyértelműen mutatta mindenki számára, hogy a britek valóban csatlakozni óhajtottak az Európai Gazdasági Közösséghez. A legtöbben elfogadták az EGK-tagságot mint realitást, bár a Munkáspártnak még az 1983-as manifesztója is a kiválás igényét rögzítette.

A  (2016. június) 23-i Brexit-népszavazás az 1975-ösnél jóval szorosabb lesz, a szerepek pedig azóta többször is felcserélődtek. Komoly történész nem prognosztizál, de ha ez egyszer kivételt tennénk, azt mondanánk, ennyi szenvedés után valószínűleg egy hajszállal, de befelé fog dőlni.

Felhasznált irodalom:

Felhasznált irodalom:

Egedy Gergely: Nagy-Britannia története a XX. században. Kossuth Kiadó, Budapest, 2011.

Elliott, Matthew: Seven Lessons from Britain s 1975 EEC Referendum. The Telegraph. June 5, 2015.

Gowland, David: Britain and European Integration since 1945. On the Sidelindes. Routledge, London, 2010.

Hanhimäki, Jussi M. –Westad, Odd Arne: The Cold War. A History in Documents and Eyewitness Accounts. Oxford University Press, Oxford, 2003.

Thatcher, Margaret: Életem. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2014.

'We had a dragon on top of the car': readers on the 1975 Europe referendum. The Guardian. June 5, 2016.