Szerző: Kalmár Miklós

Az 1980-as évekre a hidegháború lassan véget ért, és a fegyverkezési verseny a Szovjetunió és az Egyesült Államok között gyakorlatilag lezárult, ez utóbbi javára – tartja a közvélekedés. A valóságban ez a kép – mint mindig – kicsit árnyaltabb. Erre az időszakra tehető Ronald Reagan „csillagháborús” terve, Leonyid Brezsnyev, Jurij Andropov és Konsztantyin Csernyenko vad hadseregfejlesztési doktrínája, és a még ma is modernnek számító, óriási elrettentő erejű nukleáris fegyverek újabb generációjának kifejlesztése és legyártása. A mai cikkben a hidegháború talán legjegesebb fegyverét mutatom be, amely tájfunként söpörhette volna le a Nyugatot a térképről; ez a 941-es tervszámú, szovjet Akula („cápa”) osztály volt, amely NATO-kódnevén vált ismertté. Nyugaton ugyanis ezt a típust Tájfun-osztályként emlegették…

             Az egyik Akula-osztályú tengeralattjáró felszíni menetben, az 1980-as évek közepén. Forrás: Englishrussia.com

   A cikk címében szereplő konkrét tengeralattjáró-típus bemutatása előtt mindenképpen szükséges egy rövid búvárhajó-történeti áttekintés, hogy az előzmények ismeretében érthető legyen mindaz a sok újítás, amelyet az Akula-osztály felvonultatott. A tengeralattjárók a 20. század termékei: noha a 19. század végén is próbálkoztak búvárnaszádok építésével, ezek még – főleg a hatékony belsőégésű motorok hiányában – igen korlátozottan voltak csak alkalmasak eredeti feladatukra.

                Az I. világháborút megelőző fegyverkezési verseny azonban fordított a helyzeten. Elsősorban Németország épített olyan hajókat, amelyek már megfelelő hatótávolsággal rendelkeztek ahhoz, hogy Nagy-Britannia környékén is bevethessék őket, illetve a víz alatt néhány órát el is tölthettek. Ekkor a meghajtást akkumulátorok biztosították, azonban az ezekben tárolt energia csupán néhány órányi víz alatti működést engedett. Noha az Egyesült Államok hadba lépését egy német tengeralattjáró provokálta ki, a „nagy háborúban” a búvárnaszádok még nem töltöttek be igazán komoly szerepet.

A US Navy K-osztályú tengeralattjárói 1918-ban. Forrás: PigBoats.com

                A technikai fejlődés azonban az 1920-as és 1930-as években nem állt meg. A II. világháború kitörésére a tengelyhatalmak már igen komoly, és főleg a korszakban meglehetősen hatékonynak nevezhető tengeralattjáró-fegyvernemmel rendelkeztek. A német haditengerészet, a Kriegsmarine szolgálatában a legelterjedtebb típus a Type VII volt, amely a korszakban kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkezett. Hossza 67.1 m volt, szélessége pedig 6.2 m. Sebessége a két hathengeres dízelmotornak köszönhetően a felszínen 17.7 csomó (32.8 km/h), míg a felszín alatt mindössze 7.6 csomó (14.1 km/h), ám víz alatt haladva teljes sebességgel csak egy órát haladhatott, mert akkumulátor-kapacitása kicsinek bizonyult. A háborús tengeralattjárók tehát a korszak felszíni hadihajóival szemben még a felszínen haladva is lassúnak és sebezhetőnek bizonyultak, a víz alatt pedig csupán manőverezésre volt elegendő energiájuk. Ezt a búvárhajó-generációt tehát helyesebben – és nem hivatalosan – inkább „tengeralájárónak” nevezhetjük, hiszen idejük legnagyobb részét a víz felszínén töltötték, és csak a támadáshoz vagy a meneküléshez merültek a felszín alá. A legnagyobb tesztelt merülési mélység 230 m volt a német hajók esetében - noha azok gyári garanciája csak 90 m-ig volt érvényes - az olasz, angol, amerikai, francia és japán hajók esetében ez az érték kisebb volt. 

Az U-995, a II. világháború tipikus német tengeralattjárója.  Jól láthatóak a tornyon elhelyezett ágyúk, amelyek a víz alatt hatalmas ellenállást gerjesztettek, ezzel csökkentve a sebességet és növelve a hajó szonárral való érzékelhetőségét. Forrás: Wikipedia Commons

                Maga a hajótest felépítése gyártó nemzettől független volt. A „klasszikus” tengeralattjáró kettős hajótesttel rendelkezik: a külső, kívülről is látható hajótest egy aránylag vékony fémlemez, amely lyuggatott, hogy a víz szabadon áramolhasson benne. Ez alatt van a nyomásálló hajótest, amelyben a személyzet, a gépek és a fegyverek helyezkednek el. A két test között pedig a ballaszt-és üzemanyagtartályok, valamint tartalék torpedók, egyéb felszerelések kapnak helyet. A külső test feladata tulajdonképpen az, hogy áramvonalassá tegye a hajót, illetve védje a nyomásálló törzset a mechanikai sérülésektől. Ennek a felépítésnek azonban komoly hátránya is van: a külső törzsön áramló víz hangos, így a korszerű szonárokkal (hangot érzékelő radarokkal) a hajó könnyebben bemérhető az ellenség számára.

                Az 1950-es évek közepére mindkét szuperhatalom rendelkezett olyan fejlett nukleáris technológiával, hogy vízre tehették az első atommeghajtású tengeralattjáróikat. Ezek a hajók még a II. világháborús formákat követték: kettős testtel épültek, noha áramvonalasításukra már komoly hangsúlyt fektettek, így elhagyták az olyan nagy ellenállást keltő külső eszközöket, mint például a fedélzeti ágyú. Az atomreaktor gőzt fejlesztett, amelyet a hajtóművekben tudtak használni; ezen kívül egy generátort is meghajtott, amely áramot termelt. Az édesvizet a tengervízből nyerték, csakúgy, mint az oxigént; vagyis a tengeralattjáró függetlenné vált a felszíntől. Immár a víz alatt haladva állhatott készenlétben egy esetleges háborúra, hatótávolságát pedig csak az élelmiszer-tartalékok, illetve a legénység tűrőképessége korlátozta.

A világ első atommeghajtású tengeralattjárójának, a USS Nautilusnak a vízrebocsátási ünnepsége 1955-ben. Forrás: Wikipedia Commons

                A hidegháború alatt számtalan kísérleti tengeralattjáró-típus született, de alapvetően két fajta maradt tartósan is szolgálatban a szovjet és az amerikai haditengerészetnél. Az első a vadász-tengeralattjáró; ennek legfontosabb feladata az, hogy torpedóival vagy robotrepülőgépeivel megsemmisítse az ellenséges flotta felszíni vagy víz alatti egységeit, és saját támadó egységeit védelmezze. A vadász-tengeralattjárók gyorsak, aránylag csendesek, mélyre merülnek, de hajótestük kisebb méretű. A vadászhajók tipikus példája az amerikai Los Angeles-osztály: ezek a hajók 110 m hosszúak, 10 m szélesek és 290 m mélyre képesek merülni, míg sebességük víz alatt eléri a 33 csomót (61.1 km/h), tömegük pedig lemerülve a 6927 tonnát. A háborús gyakorlattól eltérve egytörzsűként, az „all in one tube”-elvet követve épültek meg, így garantálva csendességüket. Elhagyták a kettős hajócsavart is; noha ez sérülés esetén nagyobb kockázatot jelent, a szimpla hajócsavar kevesebb hullámot kelt, amely nagyon megnehezíti az ellenséges egységek számára a hajó észlelését. Meghajtásukról egy atomreaktor gondoskodik, amely mintegy 35000 LE-s teljesítményt állít elő.

Az amerikai Los Angeles-osztály egyik hajója teljes sebességgel halad a felszínen. Jól látszik, hogy a magassági kormányokat a toronyba szerelték. Forrás: MilitaryToday.com

                A második tengeralattjáró-típus a stratégiai rakétahordozó hajó. Ezek a naszádok a nukleáris elrettentés legfőbb szereplői: a víz alól is indítható rakétáikkal komplett városokat, országokat pusztíthatnak el. A hidegháború idején úgy az USA, mind a Szovjetunió gőzerővel fejlesztette saját rakétahordozóit, melyek közül a mai cikk témája a valaha épített legnagyobb tengeralattjáró, a 941-es osztály, amelynek eredeti orosz neve Akula, azaz Cápa volt (ennek ellenére a NATO-kódneve terjedt el, ez a Tájfun).

                A Szovjetunió Leonyid Brezsnyev főtitkársága alatt a Hruscsov-féle „enyhülést” feladva újra teljes erővel készült a III. világháborúra. A nyugati haditechnika és elektronika fejlődését élénk figyelemmel kísérte a titkosszolgálat, a KGB is, és gyakran az is előfordult, hogy a titkos katonai tervek közül néhány „eljutott” a Szovjetunióba. A Tájfun esetében azonban fordított volt a helyzet: a Szovjetunió egy olyan hajót bocsátott vízre, amely ellen a Nyugat nem volt felkészülve, és nem is számított arra, hogy Brezsnyev birodalma ekkora pusztító erővel rendelkező tengeralattjárót épít. A szovjet Akula-osztály hajóinak hossza elérte a 175 m-t, szélessége a 23 m-t, maximális merülési mélysége pedig a 400 m-t. Víz alatti sebessége 27 csomó (50 km/h) volt. Tömege lemerült állapotban a 48000 t volt (ez nagyjából egy II. világháborús felszíni csatahajó tömege, az Iowa-osztályú USS Missouri csatahajó 45000 tonnás). Meghajtásáról két OK-650 típusú nyomottvizes atomreaktor gondoskodott, amelyek összesen 100000 LE-s teljesítményt állítottak elő. Elsődleges fegyverzete is félelmetes volt: 20 db ballisztikus, nukleáris robbanófejjel is felszerelhető rakétát hordozott, amelyek hatalmas pusztításra voltak képesek. Az óriás működtetéséhez 179 fős legénységre volt szükség.

A USS Missouri, a csatahajó, amelyen az Egyesült Államok és Japán aláírta a fegyverszüneti szerződést 1945-ben. Ennél a hajónál 4000 tonnával több vizet szorít ki a lemerült Tájfun-osztály. Forrás: Wikipedia Commons

                A hajótest felépítésénél messzemenően figyelembe vették a leendő üzemeltetési körülményeket, és úgy alakították ki a tornyot, hogy akár 2.5-3 m vastag jégréteget is áttörhessen felemelkedés közben. Szintén a „jégtörő” képességeket erősítette a magassági kormányok kialakítása; ezeket ugyanis az amerikai gyakorlattól eltérően nem a toronyba, hanem a hajó orrába építették, és szükség esetén be lehetett húzni őket a törzsbe. A szovjet tengeralattjáró-építési hagyományoknak megfelelően a Tájfunt is kettős hajótesttel, valamint ikercsavaros meghajtással gyártották. Szokatlan azonban a nyomásálló hajótest kialakítása: ez ugyanis nem az általánosan alkalmazott egy, hanem két, egymással párhuzamos, vastag falú acélhengerből áll, melyek néhány helyen csatlakoztatva vannak egymáshoz: vagyis az Akula nyomásálló belső hajóteste tulajdonképpen egy katamaránt formáz, egymástól két, független törzzsel, amelyek mindegyikében egy-egy atomreaktor és egy-egy hajócsavar kapott helyet. Ez az unikális kialakítás biztosította a legénység nagyobb túlélési esélyeit ellenséges támadáskor vagy balesetkor: a sérült szakaszt elhagyva és azt lezárva a másik hajótestben várhatták volna a tengerészek a külső segítséget. A szovjet tengerészet tehát ezúttal szokatlan módon gondoskodott tagjainak biztonságáról; ezzel a megoldással messze túltettek nyugati kollégáikon is.

Az egyik Akula leszerelés után, bontás közben. Jól megfigyelhetők a párhuzamos, henger alakú nyomásálló hajótestek, amelyek a hajóosztály kiváló biztonságát szavatolták. Forrás: Englishrussia.com

                Az óriási hajótest nagy belső tereit azonban nem csak az irányítóközpont és a fegyverrendszerek töltötték ki. Szintén egyedülálló módon a Tájfunokon komoly gondot fordítottak a tisztek és a matrózok szabadidejének pihentető és szórakoztató eltöltésének lehetőségeire. A tervezők így közösségi tereket, mozitermet, edző- és testépítő központot, flipper- csocsó- és pingpongasztalokat, valamint szaunákat is beépítettek.

Játékgépek a tengeralattjárón...

A víz alatti luxust azonban kétségkívül a két, tisztek és legénység számára elkülönített, 2x8 m hosszú, két méter mély medence tetőzte be, melyben úszni lehetett a nap bármely szakában. A hajókonyha a legkényesebb ízlésűeket is kielégítette: a 120-180 napos tengeri őrjáratokhoz komoly mennyiségű és jó minőségű élelmiszert vettek a fedélzetre: ez többek között 5 tonna kenyeret, 150 kg csokoládét, többszáz kg marhahúst, 720 palack bort és 110 kg kaviárt jelentett.

... és a víz alatti luxus netovábbja: az egyik medence...

                Természetesen nem volt véletlen a tengeralattjárón szolgálók ilyesfajta „kényeztetése”. A Tájfunok legénysége egy esetleges nukleáris konfliktus során a Szovjetunió kizárólagos válaszcsapásra is képes túlélői lehettek volna; továbbá, mivel a körülmények sok esetben jobbnak bizonyultak az átlagos szovjet állampolgár életkörülményeinél, így próbálták a tengeralattjárókon való szolgálatot – minden kockázat és nehézség ellenére – vonzóvá tenni a fiatalabb generáció szemében is.

...valamint a hajó egyik társalgója. Forrás: Englishrussia.com

                Az Akula osztály hatalmas méretei azonban komoly hátrányokat is okoztak a hajó működtetésében. Az iker hajócsavarok meglehetősen nagy zajt csaptak menet közben, és ugyancsak rontotta a hajó csendességét a klasszikus kettős burkolat. A nagy űrtartalom miatt a manőverező képesség is meglehetősen gyenge volt, és a merülési sebesség is hagyott némi kívánnivalót maga után. A két reaktor által termelt nagy mennyiségű gőz ellenére – éppen az irdatlan tömeg, valamint az egymás mellett párhuzamosan elhelyezett nyomásálló hajótestek okozta túlzott szélesség miatt – a tengeralattjáró sebessége is elmaradt a korszak rakétahordozóinak sebességétől. Az óriás tehát könnyen észlelhető volt a NATO flottája számára, és egy másik tengeralattjáróval vívott éles konfliktusban alighanem alulmaradt volna. A szovjet hadvezetés is tisztában volt ezekkel a hiányosságokkal, és a hajóosztály fogyatékosságait annak alkalmazási taktikájával próbálták ellensúlyozni. A tervek szerint a Tájfunoknak ugyanis nem kellett volna elhagyniuk az Északi Flotta által ellenőrzött, a szovjet partokhoz aránylag közeli vizeket, hiszen nagy hatótávolságú rakétáival ezekről a területekről is képesek lettek volna válaszcsapást mérni Európára vagy az Egyesült Államok területére.

Amatőr film a "floating hotelen"  zajló "luxuséletről" az 1980-as évekből. Forrás: Youtube.com  

                A CIA hamar felfigyelt az oroszok új hajótípusára. Noha a tengeralattjáró pontos képességei sokáig ismeretlenek voltak Nyugaton, elrettentő ereje gyorsan megmutatkozott. Igaz ugyan, hogy a tengerészeti szakemberek valószínűleg tisztában lehettek a típus méreteiből és meghajtásából adódó hátrányokkal, az utca embere viszont joggal tarthatott az Akula tűzerejétől. Ennek ellenére a "hanyatló kapitalizmusban" is hamar „kultusza” alakult ki a szovjet gigásznak: Tom Clancy Vadászat a Vörös Októberre című regényét és az ebből készült filmet is a Tájfun- osztály ihlette.

Az Akulák őrjáratait és az általuk érintett területeket a szovjet időkben nagy titkolózás övezte. Azonban az új idők új dalai... Forrás: Pinterest.com

                A 941-es tervszámú tengeralattjáró első példánya 1981. decemberében készült el. Az eredeti elgondolás szerint nyolc hajót építettek volna, azonban a hatalmas gyártási és fenntartási költségek, valamint a gyártás hosszadalmas volta miatt - kétévente mindössze egy hajó készülhetett - a sorozatot hat tagúra csökkentették. Ezek közül kettő mindig őrjáraton volt, kettő készenlétben, kettő pedig javításon vagy tartalékban. Napjainkra már csupán egyetlen példány aktív, a többit folyamatosan lebontják. A hidegháború végeztével nincs többé szükség olyan elrettentő fegyverre, mint ez a hajóosztály. A tengeralattjárótól való félelem azonban a mai napig is jelen van: aligha lehet véletlen, hogy a hajók bontási költségének 80%-át az Egyesült Államok és Kanada állja…

Az út vége: az egyik Tájfunt bevontatják a dokkba, ahol leszerelik berendezéseit és reaktorait, végül pedig a hajótestet is szétvágják. Forrás: Englishrussia.com

Felhasznált irodalom:

Miller, David: Korszerű tengeralattjárók. Budapest, 1994

Sárhidi Gyula - Szabó Miklós: Atom-tengeralattjárók 1954-2004. Budapest, 2005

Schwab, Ernest Louis: A világ tengeralattjárói. Budapest, 1993.