Ha meg kellene neveznünk egy uralkodót, aki Magyarországon igazán megtestesíti az érett középkor uralkodói ideálját, akkor alighanem Nagy Lajos lenne a befutó. Az Anjou-ház második uralkodója személyesen vett részt nemcsak a lovagi tornákon, hanem olykor még az ostromokban is, amelyek azoknak a háborúknak voltak a részei, amelyeket ő maga indított el. Emellett pedig még a kortársaknál is mélyebben vallásos volt, mindig hallgatott az édesanyjára, egy csinos feleséget vehetett maga mellé és számolatlanul szórhatta az aranyforintokat az apja örökségéből. Ki ne szeretné manapság ugyanezt csinálni? Mai forrásainkban arra próbálunk meg rávilágítani, hogy miért is tartották őt lovagkirálynak, és milyen esetekről tudunk, amikor személyesen avatkozott a harcokba.

Nagy Lajost ábrázolása a Thuróczy-krónikában

Az ifjú király és az édesanyja

Mielőtt rátérnénk Lajos cselekedeteire, a családi hátteréről érdemes néhány szót ejteni. A középkorban egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a későbbi király nem elsőszámú örökösként látta meg a napvilágot, és erre Nagy Lajos is kiváló példa.I. Károly magyar királynak az első házasságaiból nem született fiúgyermeke. Mária, aki Kristó Gyula szerint Leó halicsi fejedelem lánya volt, rövid ideig volt Károly felesége, körülbelül 1306 és 1309 között. (Lengyel történészek szerint viszont kétséges, hogy ez így volt, mivel az említett Leó 1292-ben született, így aligha lehetett egy házasulandó korú lánya). A második felesége Piast Mária 1311 és  1318 között volt magyar királyné, de csak lányai születtek, számukról a történészek véleménye megoszlik. Károly még meg sem nyerte az oligarchák elleni háborút, mikor a felesége Temesvárott meghalt 1318-ban, úgyhogy cseh szövetségi politikájának megfelelően elvette Luxemburgi Beatrixot, aki a crécy csatában 1346-ban a halálba lovagló vak cseh királynak, Luxemburgi Jánosnak volt a testvére. (János egyébként Zsigmond nagyapja volt). Beatrix ugyan éltet adott egy fiúgyermeknek, de a csecsemő később meghalt és az akkor 14 éves Beatrixot is elvitte a gyermekágyi láz.

Amikor 1320-ban Károly megházasodott Piast Erzsébettel, a királynak nem volt életben lévő fiúörököse, és az ekkor 32 éves király már korántsem számított fiatalnak. A lengyel hercegnő azonban 15 éves kora ellenére mégis termékenynek bizonyult, annak ellenére, hogy a magas gyermekhalandóság a királyi családot sem kímélte. 1321-ben született (vélhetően leány)gyermekük nem élte sokkal túl a születést, ahogyan az 1323-ban született ifjabb Károly sem. László 1324-ben látta meg a napvilágot, Lajos pedig 1326-ban, egy évvel később András, majd Erzsébet, végül 1332-ben István herceg következett, rajtuk kívül pedig könnyen lehet, hogy még egy Katalin nevű lány is a lengyel hercegnőtől született.

Piast Erzsébet és gyermekei a Képes Krónika csaknem egykorú ábrázolásán. Hogy melyik gyermek kicsoda a képen, arról vita folyik a középkorászok között.

Az utolsó gyermekének születésekor még mindig csak 27 éves Piast Erzsébet azzal, hogy a király életében fiú trónörökösnek adott életet, egy sajátos sort zárt le, erre ugyanis legközelebb csak 180 év múlva, II. Lajos születésekor kerül sor. I. Károly 1342-es halála után pedig özvegy királynéktól kissé szokatlan eréllyel vetette bele magát a kormányzásba. Lajos okleveleiben rendkívül gyakran tűnik fel oly módon, hogy a király döntéseihez az anyakirályné mintegy hozzájárult. Külföldi útjai során, amelyeket részben Nápolyban, részben pedig ismert zarándokhelyekre tett meg (Aarchen, Marburg) érvényesíteni próbálta a dinasztia diplomáciai érdekeit. Amikor Nagy Lajos külföldön háborúzott, akkor informálisan az édesanyja kezében maradt az ország kormányzása. Az uralkodó bőkezű adományokkal is ellátta az anyakirálynét, akkor kapta meg például Óbuda várát, majd utóbb a város déli részét is, hogy elejét vegye a további vitáknak a budai káptalannal, amelyet néhány faluval kárpótolt.

Bár gyanús, hogy egyes adományok mögött inkább az a szándék dolgozott, hogy Piast Erzsébetet egy kicsit messzebb tudja a királyi udvartól, mégis ha volt is ilyen törekvése a királynak, az nem járt sikerrel. Erzsébet kiadott okleveleit nyomon követve azt látjuk, hogy valahányszor Lajos a visegrádi vagy a budai királyi udvarban tartózkodott, az édesanyja ott volt a közelében, hogy befolyást gyakoroljon a fia döntéseire. Ez alól csak az az időszak képezett kivételt, amikor Lajos Lengyelországba küldte az édesanyját kormányozni, ahol azonban nem igen kedvelték, mivel zömmel a magyar kíséretével vette magát körül, lengyelsége pedig finoman szólva is "megkopott" egy kicsit.

Hogy Lajos mennyire szerette Erzsébetet, arra egy kiváló példa, hogy amikor IV. Károly német-római császár 1361-ben minősíthetetlen szavakkal illette a király politikájába beleszóló Erzsébetet, Lajos az alábbi választ küldte neki.

Nem méltó a tiszteletre az, aki a tisztelet eredetére támad, uralkodásra sem méltó az, aki nem képes eszének parancsolni. Miért nevezed magad uralkodónak és császárnak s akarsz parancsolni az egész világnak, ha eszedet sem tudod kormányozni, s becsmérlő nyelvedet sem megfékezni? (…) Ha Téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét nem sértegetted volna ócsárló szavakkal magadon kívül borgőzös állapotban.

A sértésért Lajos kész lett volna személyes párviadallal elégtételt venni, de a két ország diplomatái inkább elsimították az ügyet, és nem hagyták elmérgesedni a viszonyt.

IV. Károly császárt ábrázoló falfestmény a kölni városházából

Lajos első felesége, apja politikáját követve, Luxemburgi Margit, a német-római császár lánya volt, egyébként a későbbi magyar király, Zsigmond féltestvére, bár sohasem láthatták egymást, mert az öccse jóval Margit halála után született. Az esküvőre 1345-ben került sor, de az akkor tízéves Margittal nem hálták el a házasságot. A fiatal magyar királyné 1349-ben a fekete halál áldozata lett.

Nagy Lajos második felesége Kotromanic Erzsébet, II: István bosnyák bán lánya, aki a budai udvarban nevelkedett. A későbbi források alapján szép nőnek leírt Erzsébet alighanem fiatalon is vonzó lehetett, ezért felkeltette a frissen megözvegyülő Lajos figyelmét, és 1353-ban összeházasodtak. A házasság rangon alulinak számított Lajos szempontjából, ráadásul sürgősen léptek frigyre, mivel nem várták meg a negyedfokú rokonságuk miatt szükséges pápai felmentést. Emiatt, valamint az utólagos pápai jóváhagyást kérelmező oklevélben nem részletezett "bizonyos ok" miatt, Bertényi Iván feltételezi, hogy Kotromanic Erzsébet úgy járult az oltár elé, hogy már gyermeket várt Lajostól.

Akár szerelmi házasságról volt szó, akár nem, az anyós a menyét nem igen engedte a kormányrúdhoz, és ennek majd csak évtizedekkel később, az Anjou-ház bukásakor lett nagyobb jelentősége. Az édesanya óvó jelenléte mindenesetre lehetőséget adott Lajosnak, hogy időt szánjon arra, amihez igazán értett: lovagnak lenni és háborúzni.

Küzdelmek és viadalok

Lajos már igen korán megmutatta szenvedélyes természetét. 1344-ben Lajos részt vett a litvánok elleni keresztes hadjáratban, amelyet sógora, a lengyel király megsegítésére hirdettek meg. Lajos jó ötletnek vélte beleventi magát a kockajátékba, ám Vilmos holland és hennegaui gróffal szemben veszített 600 aranyat, amely akkoriban elég tekintélyes összegnek számított még a királyok között is.Lajos alaposan felbosszantotta magát a veszteségen, amin Vilmos felettébb csodálkozott, mondván, hogy elég gazdag ország a Magyar Királyság ahhoz, hogy ilyen veszteséget megengedjen magának. A nyertes kockajátékos gróf egyébként szétszórta a közelében lévők között a nyereményét.

Kockajátékosok egy középkori ábrázoláson, hétoldalú kockákkal

Egy évvel korábban, mikor a cseh királyt látogatta meg, az lovagi tornát rendeztetett, amelyen Lajos is, és a szintén ott időző Frigyes osztrák herceg is személyesen vett részt. Az út célja az itáliai politikai változások kikényszerítése volt, ám Lajosnak hamarosan alkalma nyílt arra, hogy személyese bátorságát is bizonyítsa. 1350-ben, második nápolyi hadjáratán Canossa ostroma közben szenvedett súlyos sérülést.

Azután a király, aki a sereg haladtakor minden egyes napon a lovagok csapatai között szokott fegyveresen lovagolni, elindítva seregét Canosa várát ostromolta, és megvíva megszerezte vagy inkább visszaszerezte. De ott, amikor fegyveresen sietett felmászni a létrán, kvek ütéseitől eltalálva az árokba esett, testén súlyos sérülést szenvedett, emiatt a bárók és lovagok nyomatékosan szemére vetették, hogy olyanra ragadtatta magát, ami nem illik a királyi felséghez. (Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította: Kristó Gyula)

Canossa várának romjai

Vélhetően nem lehetett súlyos a sérülése, mert a hadjárat ugyanolyan lendülettel folytatódott tovább, és Lajos személyes bátorsága semmilyen csorbát nem szenvedett. Ennek az lett a következménye, hogy Aversa ostrománál újra, ezúttal sokkal komolyabban sérült meg.

Amikor a király Aversa városát ostromolta, történt, hogy Szent Anna napján megközelítette a város falát, s arra a helyre ért, ahová a galádul megfojtott Endre királyt kivetették. A falon állt egy polgár, megismerte a királyt, rögtön rányilazott, s a bal lábán súlyosan megsebezte. Szállására ment a király, lábában a nyíl vasával. Álmatlanul töltötte az egész éjszakát. Reggel azután eljött Wolfharddal Lackfi István, és a tizenkettedik rántásra is csak alig tudták kivonni a vasat. Hosszas lenne elbeszélni, nagy fájdalmában hogyan jajgatott és kiáltozott a király. Mikor a vas kihúzásától legjobban szenvedett, jajgatva kérte Lackfi István vajdát:

- Kímélj engem - mondotta, mert minden rándítás a húsát marcangolta. Ahhoz, aki fejét átölelve tartotta, így szólt a király:

- Az isten tudja, hogy lelkem teljességgel a ferences testvéreké. Ezért ha látod, hogy meghaltam, vedd fejemet és szívemet, s vidd el anyámnak. És ha majd ő keservesen megsiratott, temess el Esztergomban, Béla király sírja mellé, a ferences testvéreknek a Boldogságos Szűzről elnevezett templomába. Most és mindenkorra az a kívánságom, hogy ott temessenek el.

Nyilvánvaló bizonysága ennek abból is látható, hogy miután épségben visszatért Magyarországba, az Úr ezerháromszázötvenkettedik évében Esztergomban Péter fia Tamás mester házában, Jakab fia Miklós alkamarás jelenlétében átadta neki négyszáznégy színarany forintból készült aranyláncát, hogy az említett klastrombeli fráterek fogadják szívesen őt, ha majd ott eltemetik.

Miután kivonták a vasat, István a királyt lóra ültette, a város körül vezette, s a zsoldosoknak kikiáltókkal meghagyatta, hogy kiáltsák:

- Íme, Magyarország, Jeruzsálem és Szicília királya!

Ennek hallatára a magyarok ujjongtak, ellenségeik azonban jajveszékeltek. Szent István első vértanú testének megtalálása napján tehát a város kapitánya, Pignataro Jakab úr átadta a várost a király kezébe. A király bevonult oda, a várba ment, s ott maradt a Boldogságos Szűz születése napjáig. (Névtelen szerző: Geszta Lajos királyról)

Bartha Annamária hivatkozott tanulmányának megjegyzése szerint Lajosnak alighanem szerencséje volt, hogy nem a korabeli orvoslás szabályai szerint kezelték a sebét, azt ugyanis hagyták volna gennyezni, és a vérveszteséget sem tudták megfelelő módon kezelni. Lajos túlélte a sérülését, de a bátorságán mindez nem hagyott nyomot.

Matteo Villani jegyezte fel azt az esetet is, amikor a Silaro folyónál Lajos parancsot adott egy katonájának, hogy nézze meg mennyire mély a folyó. A katona habozott, mert félt az örvénytől, ám a király megismételte a parancsát, így kénytelen volt engedelmeskedni. Annak rendje és módja szerint a víz elragadta a nem túl lelkes önkéntest, ám Lajos utána ugrott, és a hajánál fogva kiúszott vele a partra, megmentve az életét.

1352-ben egy újabb litvánok elleni hadjárat következett, Lajos pedig ostrom alá vette Belz várát:

Lajos király (...) Belz várába érkezett, a tatárok szomszédságába. És ott találta hatalmas sereggel Lengyelország királyát. Hat napig várakoztak itt, s ezenközben sűrűn jártak a békeszerző követek a magyar meg a lengyel király és Drozge belzi várnagy között: kérték tőle ezt a várat. Ez egyre békés szándékot színlelt, s közben mindnyájuk szeme láttára nagyon megerősítette a várat. Nyolcadnapra végül is háborút kezdett.

Ennek hallatára a nevezett királyok virágvasárnap előtti szombaton, mit se törődve a hadigépekkel, sem a vár rettentő védő műveivel, megrohamozták a várat, átgázoltak a sáncárok vizén, mely a fegyveres katonák torkáig ért. S amikor a sánc közelébe értek, íme, felülről kegyetlenül támadták őket nyilakkal és hajítógépekkel. Nagy tömegben dobták rájuk a nagy gerendákat és köveket.

Még Lajos királyt is halálvészes csapással megütötte fején egy fabunkó vagy dorong, azaz "sulyok", és a földre terítette. Perényi Miklós emelte fel őt a földről, hátán vitte át a vízen. Ebben az ütközetben a király unokaöccse, László herceg másokat megelőzve kúszott fel a toronyra, de leverték fejéről sisakját, s őt a földre letaszítva, halálosan megsebesítették. A Rátold nembeli Lóránd fia Lestányt, aki akkor a király udvarmestere és somogyi ispán volt, egy kővel mellbe találták, s földre terítették. Annak a kődobásnak nyomát láthatóan viselte is mellén mindhalálig. Móricz fia Simont félholtan vitték el a vár alól. Szécsi Miklóst, Bebek Balázst és a király zászlótartóját, Bebek Istvánt, akik igen vitézül küzdöttek, borzasztóan megsebesítették. Ez az István úgy megállott a zászló alatt, és úgy állta a harcolók csapásait, hogy egymás után három királyi zászlót törtek össze a kezében. És amikor már a negyedik is teljesen szétrongyolódott, s már a király emberei mind elvonultak a vár alól, ő csak akkor fordult vissza, nem az ellenségtől vagy a haláltól félt, hanem mert nem volt ötödik zászlaja, s nem volt senki segítő társa.

A magyarok nyilaitól a várban háromszázan haltak meg, de a magyarok és a lengyelek részéről annyian kaptak sebet, hogy megszámlálni sem lehetett. Másnap, vagyis virágvasárnap, látva a király, hogy semmire sem mehet, elrendelte, térjenek vissza Magyarországba. Kont Miklós úr azonban, aki mindig békességszerető és békességszerző, bölcs tanácsú volt, s a király előtt mindenkinél hűségesebb, azt tanácsolta neki: egyezzék meg az említett vár porkolábjával, Drozgéval, s csak úgy térjen meg Magyarországba. Így is történt. Kijött ugyanis Drozge, és meghódolt a királynak; levette a tornyok tetejéről a litván jelvényeket, vagyis a fekete hajú emberi fejeket, s helyükbe mindenki szeme láttára kitűzte a magyar király zászlaját.

Ennek láttára kiáltoztak a magyarok: "Béke! Béke!"

Az óvatlan medvevadász

A hazatérés egy kalandos és a király életére veszélyes epizódját a Névtelen minoritának nevezett krónikás így örökítette meg:

Míg a király itt időzött, húsznál több rutén jött oda és mondták, hogy a tatár sereg Kitaigrod irányába fordult, mert hallották, hogy a magyar király már eltávozott. Ezt hallva a király hajnaltájt átúsztatott a folyón s egy Dobravihuszka nevű, víz övezte udvarházhoz érkezett, ahol teljességgel semmi eleséget nem talált. Éjfélkor azután egy rutén felgyújtotta a házat, s a király és egész kísérete csak nehezen menekült a halálos veszedelemből. Az udvarházból ugyanis csak egy keskeny kijárás vezetett egy kis hídon át. Pirkadatkor a király felkészült, s nekivágott a ruténok hatalmas havasainak. Sziklás hegyeken, sok helyütt a lovak nyergéig érő havon át haladt nagy veszedelemmel és hetvennégy ízben úsztatott át a Szeret folyón. Az alatt a négy nap alatt, míg a havasokban lovagoltak, több mint négyszáz ló veszett el, mert a lovak számára faágaknál egyebet nem találtak, s az emberek sem ettek egész héten át mást, mint babot. Az éhezés annyira leverte János frátert, a lektort társával együtt, hogy a maguk erejéből már nem tudtak se lóra ülni, se leszállni a nyeregből.

Lajos nemcsak a várostromok idején próbált meg példaképként viselkedni. A litván hadjáratot követő évben egy medvevadászat alkalmával csaknem otthagyta a fogát.

Midőn az Úr ezerháromszázötvenharmadik évében Szent Katalin szűz napjára következő naponLajos király Zólyomban vadászott, íme, az elnyúló havasokban egyszerre csak szemberohant vele egy súlyosan megsebzett medve. A király vadászgerelyével támadt rá, hogy vakmerően leterítse a medvét, mint ahogyan már megszokta, hogy így terítsen le és öljön meg medvéket. Ebben azonban a mostoha szerencse és saját ügyességébe vetett elbizakodottsága megakadályozta; a nekivadult medve leterítette a királyt, s a két lábán huszonhárom sebet ejtett. Ha az isten oda nem vezérli Bessenyő Jánost, a dühös vad medve megölte volna Lajos királyt. De ez a Bessenyő János jobban szerette a királyt, mint önmagát; életét kockáztatva közbelépett, szembeszállt a királyra támadó medvével, kardjával megölte, s így megmentette a királyt a halál torkából. Végül azonban e János mit sem kapott e tettéért, mert dühösen ármánykodtak ellene, különösen Horvát Novák. Pedig ez csak akkor érkezett oda, amikor János már megmentette a királyt, s megölte a medvét.

Lajos öregkora

A sérülések nem múltak el nyomtalanul. Az öregedő király egyre kevesebb alkalommal vett részt a hadjáratokban, 1368 után mindössze kétszer kísérte el a hadseregét. Lajos visszavonultabb életet kezdett el élni, és több jogot hagyott a királyi tanácsnak, amely megszerezte tőle a nagypecsét előlapját is. (Emellett Erzsébet anyakirályné is megőrizte befolyását 1380-ban bekövetkezett haláláig).

Pór Antal nyomán, aki egy itáliai tudósítást vett alapul, elterjedt az a nézet, hogy Nagy Lajos leprás lett volna. Az említett forráson kívül közvetlen adatunk erre nincsen, viszont a Képes Krónika ábrázolásán Lajos korántsem az a daliás uralkodó, akiről fentebb olvashattunk, sőt, a leprásokra jellemző fehér kesztyűt visel a képen.

Nagy Lajos a Képes Krónikában

Csakhogy a középkori jogszokások szerint a leprás uralkodót, vagy a királynét is, az országlakosoknak joga van eltávolítani a helyéről. (Mindezt a Budai Jogkönyv is megemlíti). A lengyelek sem valószínű, hogy egy leprás uralkodót választottak volna, és ellentmond a feltételezésnek az a tény is, hogy szinte gyors egymásutánban Lajosnak három lánya is született. Küküllei sorai alighanem a háborúba belefáradt, megroppant egészségű uralkodóra utalnak.

Midőn megértette és látta, hogy országai és uralmai körös-körül mindenfelé nyugodalomban és békességben virágoznak, ámbár a gyermekkora óta megszokott vadászat gyönyörűségét továbbra is felette űzte, végül mégis a földi dolgokkal való foglalatosságot, melyet nehéz tévedés nélkül intézni, s a gondokat félretéve, s összetaposva és maga alá gyűrve testi vágyait, az isten parancsolatainak készséggel engedelmeskedik mert minden test fű, s annak minden vágyakozása csak olyan, mint a fű virága. Szemlélődő életet kezdett élni, elvonulva az emberi sokaság zűrzavarától, hogy jámbor cselekedeteknek éljen, s buzgó és alázatos imádságokba merüljön. És megmaradt ebben állhatatosan.

Végül az örök életre óhajtozva s elhagyva e küzdelmes életet - amiképpen a zsoltáros mondja: Jó nekem az istenen csüggenem s reményemet az Úristenbe vetnem! -, az isten hívására elköltözött e világból szeptember havának tizenegyedik napján. Kevéssel azelőtt csodálatos üstökös tűnt fel. Halálakor az országban oly nagy gyász támadt, hogy szinte mindenki megsiratta halálát. Eltemettetett Székesfehérvárt abban a kápolnában, melyet maga építtetett a Boldogságos Szűz templomának oldalán. Hitvese, Erzsébet királyné később azt az Úr ezerháromszáznyolcvankettedik évében ugyanazon hó tizenhatodik napján megadományozta.

Negyven esztendeig uralkodott, egy hónapig és huszonkét napig. - Sudár termetű ember volt, nyílt tekintetű. Haja, szakálla göndör, arca nyájas, vastag ajkú, válla kissé meghajlott.

Felhasznált irodalom:

Bartha Annamária: Károly Róbert és Nagy Lajos egészsége és betegségei. In: Műhelyszemináriumi dolgozatok I. Szerk. Kovács Szilvia – Révész Éva. 2013, Szeged.

Bertényi Iván: Nagy Lajos király. Budapest, 1989.

Bertényi Iván – Szende László: Anjou királyaink és Zsigmond kora. Budapest,2011. Officina Nova.

Kristó Gyula: I. Károly magyar király családja. Aetas, 20. évf. 4. sz. 14-28. o.

Lajos király krónikája. Geszta Lajos királyról. Budapest, 2000. Osiris Kiadó

Pór Antal: Nagy Lajos 1326 – 1382. Budapest, 1892.

Thuróczy János: A magyarok krónikája. Budapest, 2001. Osiris Kiadó.