Az 1956. október 23-i események nem indultak erőszakosan. A Rádiónál eldördülő sortüzet követően azonban az első meglepetéséből felocsúdó tömeg egy része elindult fegyverért, hogy erővel szerezzen érvényt a követeléseinek és védekezni tudjon az erőszakkal szemben.

A fegyverek beszerzése elsősorban laktanyákból, rendőrségekből, Budapest környéki fegyver- és lőszerraktárakból, illetve a nagyobb üzemek fegyverkészleteiből történt. Mindez azt is megmagyarázza, hogy miért fordultak elő a forradalmároknál nagy számban olyan rendőrségi fegyverek, mint például ez is:

A kifejezetten a rendbiztonsági erőknek tervezett Kucher K1 géppisztoly, amely eta Király-géppisztoly továbbfejlesztett változataként 1953-tól kezdtek gyártani
Forrás

De ezen kívül származtak fegyverek a fiatalok katonai kiképzését irányító Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség lőtereiről és a Lámpagyárt Nemzeti Vállalat fedőnéven működő, de valójában fegyvergyártással is intenzíven foglalkozó Soroksári úti üzemből is. Ezekről a helyekről származtak például az egyébként nem túl veszélyes, inkább csak kiképzési és sportolási célra alkalmazott 1948 M 5,6 mm-s kispuskák is. Mivel a fiatalabb felkelőknek nem mindig jutott komolyabb fegyver, ez a modell hamarosan a pesti srácok egyik attribútumává vált.

A „FEG-kispuska”, és a rajta látható lámpagyári felirat
Forrás

A Honvédelmi Szövetség nemcsak a fegyverszerzés szempontjából volt fontos, hanem azért is, mert részben az itt (illetve más, a fiatalok katonai képzésével foglalkozó szervezetektől) kapott képzésnek tulajdonítható, hogy a pesti fiatalok nem voltak teljesen járatlanok a hadviselésben, a fegyverhasználatban.

Ipari tanuló koromban rendesen jártunk lövészetre, tantárgy volt, és az az igazság, hogy nagyon jól lőttem.
Kabelács Pál visszaemlékezése

A szovjet hadsereg igazából már 1956 nyarától készült arra, hogy egy esetleges zavargás, felkelés esetén a második világháború vége óta itt állomásozó csapatait a rend fenntartása érdekében alkalmazni fogja. Erre már október 23-án éjszaka sor is került. A szovjetek célja a korábbi, például az 1953-as kelet-berlini tapasztalatok alapján az volt, hogy egy rapid fegyveres erődemonstrációval hamar meghátrálásra késztessék a „zavargókat”. Valahogy így:

Mivel azt hitték, hogy egy gyors és hathatós beavatkozás elég lesz, a fent látható módon tankokkal, de gyalogsági támogatás nélkül, ezenkívül felülről nyitott, gumikerekű páncélozott járművekkel, illetve számos, sok munícióval megrakodott szállító járművel érkeztek. A pesti srácok viszont nem ijedtek meg, sőt, hamar kialakították az aszimmetrikus városi hadviselés flexibilis formáit, és több szokatlan, leleményes megoldással sikerült jelentős károkat okozniuk a szovjet egységekben. 

Az általuk használt egyik legismertebb eszköz, a Molotov-koktél használatát korábban a blogunk már alaposan kitárgyalta, így erről most nem írnék részletesebben. Akit érdekel, hogy hányféle módon használták a forradalom alatt ezt az egyszerű eszközt, az kattintson ide.

Chochol Károly: Molotov-koktél. 1956. október
Forrás

Megfelelő mennyiségű nehézfegyver híján a Molotov-koktélok mellett fontos szerep jutott a kézigránátoknak is. Ezek közül a legelterjedtebb modell a Vécsey kézigránát volt.

A 42 M. Vécsey kézigránát
Forrás

A fenti modellt érdemes jól megfigyelni. A gránátokat természetesen használták magukban is:

A Vécsey kézigránát egy szabadságharcoson
Forrás

De romboló erejüket akár meg is lehetett növelni. Erre az adott lehetőséget, hogy a nyélről lecsavarható gránátfejeket a hengeres töltet alján és tetején található (a fenti képen is megfigyelhető) menetek segítségével össze lehetett csavarni. Így jött létre az úgynevezett nyújtott töltet vagy kézigránát köteg.

 A nyújtott töltet
Forrás: Magyarország lángokban

A harckocsik páncélzatának átütésére ez még mindig nem volt elegendő, de a lánctalp lerobbantására alkalmas lehetett. Az ilyen módon összeillesztett kézigránátokat általában a pincék ablakaiból próbálták a lánctalpak alá, vagy a lánctalp és a görgők közé juttatni. Az is előfordult, hogy a kézigránátokat Molotov-koktélokkal kombinálták össze, mivel így az egyes eszközökre külön-külön jellemző robbanó és gyújtó hatást is ki lehetett használni.

A tankokat egyéb ötletekkel is igyekeztek megbénítani. Ennek természetesen a legegyértelműbb módja a barikádok építése volt. A forradalom egyik híres ellenállási gócpontjánál, a Széna téren az éppen akkoriban a környéken folyó metróépítkezésekből ott maradt eszközöket, villamosokat, illetve a Déli pályaudvarról odahozott vasúti szerelvényeket használták fel a barikádokhoz.

Forrás

A nagyobb barikádhoz a Déli pályaudvarról gurították ki a vagonokat, miután arrafelé lejtett lefelé az út, tehát ott ezek a vagonok megindultak, aztán jöttek és egyre jobban fölgyorsul[tak], úgyhogy ha jól tudom, akkor a legelső vagon az túl is futott a Széna téren. […] Akkor az ott kisiklott, és ott maradt. A többit aztán ottan lefékezték, fölborítgatták, és ezzel a teret átláthatatlanná tették, tehát megvoltak azok a járások, ahol mozogni lehetett.
Kiss-Dobos László visszaemlékezése

Sok barikád épült az utakat ekkor még mindenhol beborító utcakövekből is. Egyesek szerint ezek szintén hatásosak lehettek a tankok feltartóztatására, ha beakadtak a görgők és a hernyótalp közé, és széttörték a lánctalpakat.

Barikád a Móricz Zsigmond körtérnél
Forrás

Erről az egyik szemtanú így számol be:

Egy nagy pléhtábla mögül figyeltük a tankokat. A tankok már nehezen tudtak közlekedni, a barikádon a kockakő alájuk került, és lefulladtak. Valahogy nagy nehezen átmásztak, én nem tudom, hogyan, de úgy másztak át, hogy közben este lett.
Meszlényi János visszaemlékezése

Mások abban reménykedtek, hogy a felszedett utcaköveken a tankok „elcsúsznak”, és ezáltal korlátozni lehet a mozgásukat (ezt nevezték „perzsaszőnyegnek”).

A „perzsaszőnyeg”
Forrás

Egyes beszámolók szerint viszont az utcakövekből emelt barikádok valójában nem sokat értek a tankokkal szemben.

A tankok megbénításának egyik különleges esetére hívja fel a figyelmet Pálos István, aki szerint egy ízben a Múzeum körúton sikerült megbénítania valakinek egy páncélost azzal, hogy egy, a villamosváltóknál használt vasrudat tűzött a lánctalpába.

Nagyon hideg éjjel lett, a levegő pedig nyirkos volt. A Múzeum körút sarkánál kiégett ávós teherautókkal és katonai járművekkel volt tele az út. Volt közöttük egy mozgásképtelenné tett tank is: egy idős, második világháborús, de a Magyar Néphadsereg által még mindig használt orosz T–34-es. Korábban a tömegből valaki mindössze egy vasrúd segítségével működésképtelenné tette. Ezeket a hüvelykujj vastagságú rudakat a villamosvezetők használták a vágányok kezelésére. Akkoriban minden villamos felszereléséhez hozzátartoztak. A felkelő ezt nyomta a tank lánctalpai közé.
Pálos István visszaemlékezése

Hasonlóról egyébként vidéken is beszámoltak:

Az emberek kockaköveket raktak a lánctalpak közé, valamint vasrudat, amitől a harckocsi nemsoká le is állt. Volt, aki a tank oldalára erősített ásót is levette és azzal verte a monstrum oldalát. Erre a vezető kiszállt, eldobta a pisztolyát és elmenekült.
Horváth István visszaemlékezése

Az újpesti forradalmárok viszont a közeli Csirizgyárból hozott anyaggal próbálkoztak a tankok ellen. Abban reménykedtek, ha ezzel kenik fel az utakat, akkor azzal le tudják lassítani a tankok előrenyomulását.
Budaházy László visszaemlékezése szerint viszont Budafokon épp ennek az ellenkezőjével próbálkoztak, és próbálták minél csúszósabbá tenni az utakat:

Megtámadtunk néhány orosz tankot. Megpróbáltuk felrobbantani őket, de nem jártunk sikerrel. Mivel az utat zsírral kentük fel, amikor a tankok megpróbáltak elhajtani onnan, lecsúsztak a főútról az alacsonyabban fekvő útpadka felé, és lebucskáztak a domboldalon.
Budaházy László visszaemlékezése

Fizikai akadályok állítása mellett a forradalmárok mindenféle álcázott eszközökkel is próbálták feltartóztatni a benyomuló szovjeteket.

A Berzenczey utca végén már állt egy szovjet tank. A srácok a Berzenczey utca egyik oldaláról a másikra átdobtak egy kötelet. A kötélre rá volt hajtva egy bábut utánzó lepedő, és húzogatták oda és vissza. A szovjetek vad erővel lőtték, géppuskázták és ágyúzták a bábut, a srácok meg röhögtek.
Azok vidám pillanatok voltak...
Csongovai Per Olaf visszaemlékezése

A fenti idézet persze inkább csak egy humoros jelenetet ír le. A forradalmárok viszont azért ennél komolyabb álcázott eszközökkel is éltek az összecsapások során. A tankok mozgását például fegyvernek látszó, álcázott, de valójában ártalmatlan eszközökkel is megpróbálták lassítani, hogy azok könnyebb célponttá váljanak a Molotov-koktélok vagy a forradalmárok kevés páncéltörő fegyvere számára. Ezek közül az egyik leginkább elhíresült megoldással a Corvin közben éltek.

Huszonhatodikán este volt, a srácok bementek a menzára, magukhoz vettek néhány porcelán levesestányért, és letették azokat az utca kövezetére. És az oroszok nem mertek harckocsikkal rámenni ezekre a tányérokra! Láttam olyan tankot, amelyik megközelítette ezeket a tányérokat. Megállt, aztán olyan sebességgel elkezdett hátramenetben menni, hogy csak úgy füstölt. Egyre rosszabb volt a harci morál a szovjet hadseregben.
Pongrátz Ödön visszaemlékezése

Ennek a trükknek a hatásosságát nyilvánvalóan az is megnövelte, hogy – ahogy az idézetben is olvasható –, ekkora már jelentősen megcsappant a szovjet csapatok harci kedve, és nem akartak felesleges kockázatot vállalni. Az idézetben leírthoz hasonló megoldás volt, amikor az utca közepére felfordított lábasokat, porcelántányérokat vagy felfordított és letört nyelű palacsintasütőket helyeztek, ezeket madzagra fűzték, és a harckocsik előtt az úton ide-oda húzogatták. A korlátozott kilátással rendelkező harckocsivezető pedig azt hitte, hogy aknák kerültek az útjába, így lassított vagy megállt. Valahogy így:

Az, hogy mindez nem csak a fikció világában létezett, az alábbi kép is igazolja:

A spárgás megoldást egyébként másra is használták a felkelők. Az egyik leghíresebb felkelőcsoport vezetője, Angyal István vallomásában szerepel, hogy az éppen tűz alatt álló utcákban spárgával húzták a harcosok az egyik saroktól a másikig a szükséges felszerelést és élelmet.

A forradalmároknak sem kellett azonban minden esetben csupán az előbb említett barkácsmegoldásokra támaszkodniuk. Volt például néhány, az ellenségtől zsákmányolt ágyújuk is. Az egyiket akkor sikerült zsákmányolniuk, amikor október 24-én megsemmisítettek egy páncéltörő ágyút vontató teherautót. A Corvin köziek visszaemlékezései szerint ezeket két forradalmár (Falábú Jancsi, illetve egy Beszkártos becenevű szabadságharcos) kezelték egy madzaggal a mozi pénztárának a fülkéjéből. Főleg a tankok lánctalpaira céloztak, hogy így megbénítsák, majd felgyújtsák őket.

Mert tudtam, hogy az orosz tankok egyetlen sebezhető pontja a lánctalp. Ha azt átszakítjuk az ágyú lövedékével, akkor nem tud továbbmenni, és akkor már jöhettek a benzines palackok. […] Amikor beállítottuk az ágyút, bementem a házmesterhez, és mondtam neki, hogy kellene nekem egy legalább húszméteres kötél. […] Végül drótkötelet kaptam, és azt bevezettük a mozi pénztárába, a másik végét az elsütő berendezéshez kötöttük. […] Amikor az egyik személyzet […] meglátván a körúton jövő tankot, lerántotta a kezét, Józsi megrántotta a pénztárfülkében a kötél végére szerkesztett seprőnyélből készült elsütő-szerkezetet. […] Hét-tíz másodperc volt a norma, ennyi idő kellett az ágyú újratöltéséhez.
Pongrátz Ödön visszaemlékezése

A forradalmárok a komolyabb páncéltörő fegyverek alkalmazása során azt az előnyüket is kihasználták, hogy a szovjetek hadoszlopai a főváros nagy főútvonalain vonultak fel, a szárnyutcákat pedig nem biztosították, így a tankokat a kevésbé páncélozott részükön, oldalról eltalálva könnyebben hatástalanná tudták tenni.

Végezetül fontos megemlíteni, hogy a forradalmárok saját maguk bátorítására, követeléseik propagálására, honfitársaik rokonszenvének biztosítása érdekében sok szabad felületet – falat vagy járművek roncsait – is elláttak felirataikkal, humoros szösszeneteikkel. Ezáltal lényegében pszichológiai hadviselést is folytattak. Az általuk használt feliratokról itt olvashattok részletesebben.

Felhasznált irodalom és források

Anna Mandoki: Molotov coctails: Stories of the Freedom Fighters in Hungary 1956. Wild & Woolley, Watsons Bay, 2006. (Pálos István visszaemlékezése)
Emlékpontok – Mondd el, hogy tudjuk! (Kiss-Dobos László és Meszlényi János visszaemlékezései)
Eörsi László: Budapest ostroma 1956.
Kabelács Pál: Pesti srácok a forradalomban.
Kozma Huba: 1956 (Pongrátz Ödön visszaemlékezése)
Kozák Gyula: Pesti utca – 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. Századvég Kiadó – 1956-os Intézet, Budapest, 1994. (Csongovai Per Olaf visszaemlékezése)
Horváth Miklós – Kovács Vilmos: Hadsereg és fegyverek, 1956. HM Zrínyi Média Közhasznú Nonprofit Kft., Budapest, 2011.
Resperger István – Kiss Álmos Péter – Somkuti Bálint: Aszimmetrikus hadviselés a modern korban. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2013.
Susan Gordon-Brown – Sandy Watson: 56 Faces. Memories of Hungary 1956. Plum Publishing, 2008. (Budaházy László visszaemlékezése)