Bár hatvan év telt el forradalmi szereplése és mintegy 58 év kivégzése után, Maléter Pál megítélése még ma sem egységes. a Nagy Imrével kapcsolatos kérdést rá is alkalmazhatjuk; ő volt a forradalom honvédelmi minisztere? Vagy honvédelmi miniszter a forradalom (egy része) alatt? Tényleg meggyőződésből döntött úgy, hogy csatlakozik a felkelőkhöz? Vagy (szó szerint) szorult helyzete - harckocsija beragadt a Kilián laktanya kapujába - miatt döntött úgy, "átáll"? Ezek, és ehhez hasonló kérdések napjainkban is viták részét képezik, és messze nem csak a történészkonferenciákon. De ki is volt Maléter Pál? Honnan származott? Miként lett katona, majd partizán, hogy maradhatott katonatiszt az 1950-es években? A posztból kiderül.

Otthon, szabadságon, 1942. (Horváth 22. o.)

Maléter Pál 1917. szeptember 4-én született Eperjesen, francia-hugenotta eredetű, jómódú családban. Bár nagy korkülönbség - majdnem 46 év - volt közöttük, jól kijött apjával (István), aki jogász és az epperjesi kollégium igazgatója volt. Tőle a természet szeretete mellett szociális érzékenységet is örökölt/tanult, kirándulásaik révén pedig a falusi kisemberek életét is megismerte: később emiatt jött ki az átlag tiszteknél jobban katonáival. Trianon persze jól felforgatta a család életét: István először Miskolcra települt, de mivel elégedetlen volt az itteni viszonyokkal, visszatért Eperjesre, és haláláig a magyar kisebbség érdekeit igyekezett védeni. Érdekesség, hogy jó barátságba került a szintén erősen vitatott megítélésű Jászi Oszkárral, akinek 1930-ban így írt fiáról:

"Palika fiamban sok örömöm van. Szorgalmas, ambiciózus, egészséges lelkű és testű gyerek...Végeredményben az életnek annyi csalódása után van azért öröme is, ha derék, okos, egészséges gyereket hagy az ember maga után. De persze nem azért, hogy [mint] holmi patkányokat gázzal megfojtsák őket, vagy egyéb hősi halállal pusztítsák el. Pedig ahogy látom a helyzetet, erősen közeledik a világháború második felvonása...Szegény gyerekek."[1]

Az öreg Maléterben, akit láthatóan kísértettek az első világháború borzalmai, egy látnok veszett el; ennek megfelelően fiát békés pályára, orvosnak szánta. Bár az apa 1933-ban elhunyt, a kitűnő tanuló, ám eléggé zárkózott Pál kívánságának megfelelően Prágában bele is kezdett orvosi tanulmányaiba - nyelvi nehézségei nem voltak, más híján szlovák gimnáziumba járt - ám hamar visszatért Eperjesre, ahol a Sárosi Magyar Nemzeti Tanács jegyzőjeként annyira magára haragította a csehszlovák szerveket, hogy kénytelen volt Budapestre menni.

"Nagyon lelkes hazafi volt! Az 1938-as bécsi döntés idején diákmozgalmat szerveztek azért, hogy Eperjest és környékét is adják vissza Magyarországnak. Erről maradt egy különös élményem. Mikor 1954-ben újsütetű házasokként először jártunk Eperjesen, szülőházában, az édesanyjánál Pali egyszerre csak odament egy nagy régimódi állóórához, és elkezdett az óratokban kotorászni. Diadalmas arccal mondta: Na, ez megmaradt, és kihúzott egy köteg röplapot, meg nemzeti színű kokárdát, amit még 38-ban rejtett oda."

 - mondta el ezzel kapcsolatban második felesége, Gyenes Judit. Ekkor már erősen katonatiszti pályára készült, de első alkalommal nem járt sikerrel, így egy darabig újságkihordóként és szendvicsemberként is dolgozott, majd katonának állt. 1940-ben karpaszományos címzetes tizedes lett és egy géppuskás raj parancsnokságát is rábízták. Ilyen "pedigrével" pedig már simán jutott be a Ludovika Akadémiára.

Akadémikusként

"Nemzeti és erkölcsi szempontból megbízható. Katonás fellépésű. Igen szorgalmas, igen jó géppuskás rajparancsnok. Tisztképzésre igen alkalmasnak tartom."[2]

 - írta róla parancsnoka. Az akadémián, bár nem nyújtott kimagasló teljesítményt, és kissé félszeg is volt, a megbízható, nyugodt növendékek között tartották számon; pontosnak, katonásnak, logikus gondolkodásúnak és bajtársiasnak írták le. 1942. augusztus 20-án avatták gépkocsizó hadnaggyá, ezt követően pedig, hogy közel legyen édesanyjához, Kassára, a 2. páncélos felderítő-zászlóalj gépkocsizó lövész századához kérte magát. A fiatal hadnagy már az első időszakban konfliktusba került parancsnokával, aki több esetben a legénység előtt bírálta, veszélyeztetve ezzel tekintélyét, ám a zászlóaljparancsnok közbelépésével sikerült rendezni a bajokat, Maléter pedig Szotyori Lászlóban igazi mentorra is akadt.

Maléter Pál hadnagy

A második világháború ekkor már négy éve zajlott - Magyarország két éve vett részt a harcokban - a tengelyhatalmak szénája pedig egyre inkább rosszul állt; a Vörös Hadsereg megállíthatatlanul haladt nyugat felé, az angolszászok Olaszországban nyomultak előre, és nagyban zajlottak a normandiai partraszállás előkészületei is. A magyar vezetés, persze titokban, ekkor már a kiugráson munkálkodott, de számításaikat keresztül húzta az ország megszállása 1944. március 19-én. Nem sokkal később a magyar 1. hadsereg, benne Maléterék alakulatával, megindult a Kárpátok előterébe. A felderítők (mai szóval csapatfelderítők) feladatuk, korszerű felszerelésük és viszonylag nagy tűzerejük miatt szinte végig az élen haladtak. A 2. zászlóalj először Delatyn környékére érkezett, ahol Maléter hadnagy először került kapcsolatba partizánokkal, igaz, ez messze nem saját döntése volt. Történt ugyanis, hogy a városban járva elfogták a partizánok, de mivel jól beszélt csehül és szlovákul, nem piszkálták, és rövidesen elengedték - parancsnoka és tiszttársai végig azt hitték, hogy a városban lakó hölgyek egyike hálózta be a hadnagyot.

Az 1944 tavaszi hadműveletek első időszakában a magyar alakulatok sikeresen nyomultak előre: a páncélos felderítők előbb Szalotvinát, majd Nadvornát foglalták el, végül pedig Tarnovicalesznára kerültek. Maléter Pál - jó eséllyel azért is, hogy a partizános "csorbát" kiköszörülje, itt jelentkezett önként egy fogolyszerző vállalkozásra, amelyre 15 emberével végül május 2-án indult el. A csoport egy golyószórót és fejenként négy kézigránátot vitt magával, a katonák emellett géppisztollyal voltak felszerelve. Azt mondani sem kell, mekkora kockázattal jártak az ilyen akciók - aki látta a Ryan közlegény megmentését, nagyjából el tudja képzelni a helyzetet, megfejelve azzal, hogy a járőr ellenséges területen mozgott, bár néha akadtak segítőik - nem sokkal korábban Maléter egyik tiszttársát egy vállalkozás során elfogták és agyonverték a szovjetek.

A kis csapat alig indult el, amikor bagolyhuhogást hallottak, és mire leesett, hogy ezek az állatok nappal kevésbé aktívak, már tűz alatt is voltak; többen elestek, a golyószóró kezelését pedig Maléter vette át, aki parancsot adott a többieknek a visszavonulásra. Amikor helyettese ellenkezett, fegyverrel kényszerítette az utasítás végrehajtására - Maléter lőszere kifogytáig fedezte katonái menekülését, közben pedig a nyakán meg is sebesült. A szovjet katona, akinek végül megadta magát, diadalittasan vitte parancsnokához, és ütlegelését is csak akkor fejezte be, amikor a Maléter kabátujjából kicsorgó vér egyértelművé tette, a fogoly sebesült. A rövidesen felépült hadnagy végül Zbarazs fogolytáborába került; itt találkozott a táborokat járó Révai Józseffel és Vas Zoltánnal (később mindketten igen magas polcra kerültek a Rákosi-korszakban), akik végül meggyőzték Malétert, hogy csatlakozzon az általuk szervezett partizánmozgalomhoz. Ezt úgy érték el, hogy a fiatal tiszt kérdésére garantálták, hogy a háború után a szovjetek elhagyják Magyarországot, ami független maradhat...kicsin múlott, mindenesetre ez az epizód is szerepet játszhatott abban, hogy bár része volt, Maléter korántsem lett a kommunista rezsim odaadó híve. Hogy milyen belső vívódás előzte meg jelentkezését, arról Gyenes Judit 1989-ben így nyilatkozott:

"A fogolytáborban – ezt később mesélte nekem – súlyos lelkiismereti válságon ment át. Mert: egyrészt gyűlölte a nácikat. Különösen azután, hogy a fronton látta: a sebesült magyar katonákat – az ő katonái! egyszerűen lerugdossák az autókról. Elégedetlen volt az akkori magyar társadalom meglehetősen elmaradott viszonyaival is. Azonban, amikor a fogolytáborban agitálták – úgy tudom Vas Zoltán jött ki hozzájuk – mondván, ilyen mentalitással neki antifasiszta iskolán van a helye, azt felelte, ő Horthyra esküdött fel, köti a katonai esküje. Végül is Magyarország német megszállása adta meg neki a döntő lökést és jelentkezett az antifasiszta képzésre."

Gerő Ernő, P. A Vihogyec, Vas Zoltán és Nógrádi Sándor az obarovi partizántáborban, 1944.

Az önként jelentkezőket végül összegyűjtötték, és augusztus elején megkezdődött kiképzésük. Maléter végül egy vegyes csoport parancsnokságát kapta meg, amelyet ejtőernyővel készültek Tasnád környékén ledobni. Ne gondoljunk valamiféle Piszkos tizenkettő jellegű dologra, a kiképzést nem erőltették túl, az egységet összekovácsolni sem volt idő, emellett pontatlan térképeket kaptak, és a magyar kommunisták által beígért összekötők sem léteztek, ellenben találkozhattak Rákosival, aki kegyeskedett meglátogatni a Kijev melletti kiképzőtábort. Az akció végül 1944. szeptember 17-én indult: a tervek szerint a két gépből pár fős csoportokban ugrottak a harcosok, majd utánuk dobták a felszerelésük többségét tartalmazó zsákokat, Maléter pedig hiába igyekezett meggyőzni az illetékeseket, hogy kisebb kockázattal jár, ha egyszerre hagyják el a gépet. Az első repülőgép el is tévedt, az ejtőernyősök Érmihályfalva kellős közepére érkeztek, és egy kivételével mind elestek a német csapatokkal vívott tűzharcban. Maléterék szerencsésebbek voltak; ő és négy társa Szatmárnémetitől 42 kilométerre, Nagykárolytól nyugatra értek földet (ketten megsérültek), négy harcos pedig 30 kilométerrel távolabb, a felszereléses zsákok pedig már a levegőben szétszakadtak, de legalább nem szó szerint az ellenség karjaiba érkeztek. 

A diverzánsok egyik fő feladata, a vasútvonalak aláaknázása (illusztráció)

Persze a németek és magyarok azonnal keresni kezdték őket, így folyamatosan bujkálni kényszerültek, csak éjjel haladtak a kijelölt körzet felé. A magyarok honvédségi öltözetben voltak, de a szovjetek saját egyenruhájukat viselték, így nem igazán mehettek velük emberek közé. Ez valami furcsa szokás lehetett - talán abból eredően, hogy az egyenruha nélkül, vagy más állam uniformisában elfogottakat általában szó nélkül agyonlőtték, mert rájuk nem vonatkoztak a hadifogoly-egyezmények - mert kezdetben a britek ugyanígy cselekedtek a Franciaországban ledobott embereikkel. Aztán meg nagyokat pislogtak, amikor az első faluban lekapcsolták a kifogástalan gyakorlóban parádézó ejtőernyősüket...

Maléterék az előzetes utasítás szerint tüzeket is raktak (először 21-én éjjel), hogy jelezzenek a Vörös Hadseregnek, azonban csak egy repülőgép géppuskatüzét sikerült ezzel kiváltaniuk. Mire a hónap végén Tasnád és Margitta közé érkeztek, élelmük kifogyott, a földeken talált száraz kukoricán éltek. Margitta közelében találkoztak egy helybelivel, aki élelmet hozott nekik, és elmondta, a térségben csapatösszevonások vannak. Ekkor még zajlottak a magyar-román háború utóvédharcai és Észak-Erdély kiürítése, amelyet a Vörös Hadsereg persze meg akart akadályozni egy, az Alföldön át indított támadással. Ez torkollott végül a második világháború egyik legnagyobb páncéloscsatájának tartott Debrecen (környéki) ütközetbe.

...és folyománya, egy kisiklatott vonat (illusztráció)

A kis csoport itt lépett először akcióba, megsemmisítettek két teherautót, de használható holmikat nem sikerült zsákmányolni, és persze a környékbeli csapatokat is fellármázták ezzel. Ezt követően egy Margitta felé haladó vonat alatt robbantották fel a síneket - később tudták meg, hogy csak a mozdony és négy kocsi siklott ki, a károkat pár óra alatt helyreállították - majd Kémer község felé vették az irányt. Az itteni papnak volt rádiója, és hagyta, hogy meghallgassák rajta a híreket. Maléter beszélt az erdőkerülővel és a tanítóval is - a falu erősen németellenes lehetett, mert senki nem dobta fel őket. Itt tudták meg, hogy október 12-én Tasnádról a mozgósított fiatalokat munkára viszik a faluból: a partizánok megtámadták a menetet, a kísérőket lelőtték, a fiatalok pedig elmenekülhettek. Másnap ismét lecsaptak, ekkor elakadt autókat ökrökkel vontató németeket támadtak meg; a kocsikat felgyújtották, az állatokat pedig visszaadták gazdáiknak. A front ekkor már nagyon közeledett, hallani lehetett az ágyúdörgést is, és elhangzott Horthy proklamációja is; a kiugrásból ugyan nem lett semmi, de a magyar alakulatok morálját a nyilas hatalomátvétel a legtöbb esetben csak tovább rontotta. Egyik este pont egy honvédcsapat érkezett a térségbe. Maléter ekkor hajtotta végre legnagyobb huszárcselét, amiről Horváth Miklós így írt:

"Maléter szovjet társai figyelmeztetése ellenére elhatározta, hogy az értelmetlen harc feladására bírja a fáradt katonákat. Az őr megállította. Maléter beszélgetni kezdett vele. A másik azonban észrevette, hogy orosz csizma van a lábán. Letartóztatta, és a zászlóalj parancsnokához kísérte. Éjjel kettőig beszélt a parancsnokkal. Tájékoztatta Horthy felhívásáról és az ellenállás beszüntetésére szólította fel. A parancsnok nem hitt neki, ezért két beosztottját a papoz küldte, aki igazolta a hírt. Amikor a két katona visszatért, és jelentette a hallottakat, Maléter cselhez folyamodott. Közölte, hogy az ő partizánjai közben bekerítették a zászlóaljat, és ha azt nem oszlatják fel, tüzet nyitnak. A parancsnok azzal a feltétellel egyezett bele, hogy a feloszlatás a zászlóalj többi alegységének a beérkezése után fog megtörténni. Mivel vissza akart térni csoportjához, a parancsnok két megbízható katonájával a közeli erdőbe kísértette. Ott a levegőbe leadott lövésekkel eljátszották Maléter kivégzését."[3]

Debrecenben, valamikor 1944 végén/1945 elején

Az akció sikerrel járt, a parancsnok feloszlatta egységét, majd beállt Maléter csapatába, másnap pedig egy újabb alakulatot sikerült hasonló módon kivonni a harcokból. Az, hogy Maléter mindezt nem kommunista meggyőződésből, hanem hazaszeretetből csinálta, szinte bizonyos; célját, módszereit lehet vitatni, de személyes bátorságához és találékonyságához - lásd még: huszárvirtus - kétség sem férhet.A lakosság ekkor már egyértelműen a kis csapat mellé állt, élelmezték és rejtegették őket egészen a Vörös Hadsereg október 17-i megérkezésééig. A szovjetek beérkezéséről Maléterék lövésekkel tájékoztatták az éppen állásépítéssel foglalatoskodó magyar alakulatot, amely így időben tovább tudott állni. A parancsnok november elején találkozott újra társaival és a másik csoport egyetlen túlélőjével, akitől megtudta, az érmihályfalvai református lelkész, Sass Kálmán gondoskodott a hősi halottak eltemetéséről. Maléter 1947-1948 folyamán két levelet is írt a lelkésznek, amivel megmentette a további börtönbüntetéstől; tíz évvel később viszont ezek a levelek sajnos igencsak rossz ómennek bizonyultak...

"Erdélyben még azért tudott megmenekülni Maléter, mert egy helyi protestáns pap - Györffi (sic!) György akadémikus közeli rokona - elbujtatta azután, hogy egy  orosz repülőről ledobott ejtőernyős partizán osztagot szétvertek. Ezt a papot, mint veszélyes magyar értelmiségit a román kommunista hatóságok késõbb többször is letartóztatták. Maléter azonban minden alkalommal közben járt megmentése érdekében. 1958-as kivégzése után Maléter pap megmentőjét megint börtönbe vitte a hírhedt román titkosrendőrség, majd halálra ítélték és őt is kivégezték."

- emlékezett erre Dr. Veres Péter 2008-ban. Maléter újabb hasonló bevetésre már nem került; 1944 december 22-én Debrecenben megalakult az Ideiglenes Kormány, amely fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval (1945. január 20.) és hadat üzent a németeknek. Magyarországon még 1945 április közepéig húzódtak a harcok, magyar alakulatok (Budapest ostromát leszámítva) csak a háború utolsó napjaiban kerültek bevetésre a németek ellen. A nem sokkal korábban megalakult új Honvédelmi Minisztérium 1945. február 7-én őralakulatok felállítását rendelte el, amely a honvédségi javak, minisztériumok, üzemek, műtárgyak őrzését vették át fokozatosan a szovjetektől. Maléter Pál, ekkor már főhadnagy, február végén vette át az első őralegység vezetését, egy hónappal később pedig századossá léptették elő. Innen folytatjuk!

Századosként 1945-ben

[1] Horváth 16-17. o.

[2] Horváth 19. o.

[3] Horváth 32. o.

Források:

Tamási Orosz János: Családtagok az újratemetésről - interjú Halda Alizzal és Gyenes Judittal Eredeti megjelenés: Unio, 1989.

Horváth Miklós: Maléter Pál, H&T, Budapest, 2002.

Magyarok a nagyvilágban - Elhunyt Maléter Pál özvegye

A poszt elkészítésében nyújtott segítségért köszönet Rapali Viviennek!