Mindennapok a túlvilágon - Koporsók és sírmellékletek az ókori Egyiptomban
Zrufkó Réka
Ahogy arról korábbi írásunkban is volt már szó, az ókori egyiptomi temetkezésben bevett szokás volt a halott számára biztosítani a túlvilági élethez szükséges tárgyakat. Ezek mennyisége és minősége általában társadalmi szereptől és rangtól függően változott, de rendszerint élelem, ruhák, kozmetikai szerek, bútorok, szerszámok és fegyverek kerültek az elhunyt mellé.
Howard Carter és Tutankhamon koporsója
A koporsós temetkezés már a predinasztikus korban (i. e. 4. évezred 2. fele) és az első dinasztiák idején is használatban volt, de ekkor még általában csak nádgyékénnyel burkolták be az elhunyt testét. i.e. 3400 körül – amikortól az előkelők épített sírokba kezdtek temetkezni – jelent meg a fából készült, négyszög alakú koporsó, amely egy fedélből és egy alsó részből állt. Az előkelők körében már az Óbirodalomban (i.e. 2635-2155) használatos volt a kőből készült koporsó (szarkofág) is, viszont ezek rétegezése csak a Középbirodalom idején (i.e. 2040-1791) vált bevett szokássá, amikor elterjedt a két (vagy esetleg több) rétegű koporsó használata. Az uralkodók szarkofágjait többnyire értékes anyagokból, gránitból, kalcitból (egyiptomi alabástrom) vagy kvarcitból készítették, ezeken ritkán volt díszítés.
A négyszögletes fakoporsók külső felületét általában festéssel borították.
„A dekoráció élénk színekkel festett geometrikus mintákból és vízszintes regiszterekben futó feliratokból állt. Ezek voltak az ún. koporsószövegek, melyek az elhunyt túlvilági útját segítő varázsigékből álltak, és az egyes óbirodalmi piramisokban elhelyezett, a király öröklétét biztosító piramisszövegekből emelték át a királyi szférán kívüli kontextusba.”[1]
Ezen kívül a koporsó mintázata általában egy ház homlokzatát imitálta, utalva arra az elképzelésre, hogy a koporsót a halott lakhelyének tartották. A koporsó bal oldalára, ami a kelet felé néző oldal volt, egy szempárt is festettek, hogy az elhunyt múmiája láthassa a neki hozott ételáldozatokat, illetve a felkelő napot azért, hogy csatlakozhasson a Napistenhez nappali útja során. A koporsók keskenyebb oldala néha egy álajtót mintázott, hogy az elhunyt bármikor elhagyhassa sírhelyét, a nyugati oldalt pedig a temetési szertartással díszítették.
A Középbirodalomtól kezdve a négyszögletes koporsókat felváltották az ember formájú, antropoid koporsók. Később pedig, az Újbirodalom (i.e. 1550-1070) idején, a sírokba helyezett egy-egy négyszögletes és antropoid koporsót felváltotta a két vagy néha három részből álló egymásba illesztett emberformájú koporsó-készlet.
Az antropoid koporsók eleinte fából készültek, majd idővel kőből, de előfordult aranyból és ezüstből készített is. A Harmadik Átmeneti Korban (i.e. 1070-716), majd még később, főleg a görög-római időkben terjedt el a kartonázs használata. Ezt több réteg lenvászon (a görög-római korban papirusz), enyv és gipsz alkotta, amit ember formájúra alakítottak, majd élénk színekkel kifestettek.
A jellegzetes antropoid koporsó a múmia formáját utánozza, a ráfestett minták – gyöngygallér, öv, bandázs (pólyaszalag), amulettek, ékszerek – a bebalzsamozott holttestre helyezett tárgyakat elevenítik fel. Egyes korszakokban megfigyelhető a sajátos külső dekoráció. Például az újbirodalmi XVII. dinasztia idején terjedtek el az ún. risi koporsók, amelyek díszítése két tollas szárnyat imitált. A későbbiekben már isteneket is megjelenítenek rajta, illetve az elhunyt túlvilági életében fontos momentumok, mint a szívmérlegelés vagy a feltámadás egyes jeleneteit is.
Az elhunyt – miután bejutott a Túlvilágra – egy bíróság előtt találja magát. A „Kettős Igazság” termének közepén egy hatalmas mérleg áll. A bíróság élén emelvényen ül Ozirisz, mellette egy negyvenkét tagú testület. A mérleg egyik serpenyőjébe a halott szívét, a másikba Maat, az igazság istennőjének tollát helyezik. Ekkor az elhunyt elmondja az ún. negatív konfessziót, azaz felsorolja azokat a vétkeket, amiket nem követett el életében. Ha valóban sikerült tisztáznia magát a bíróság előtt, akkor a mérleg nem mozdul. Viszont ha a halott szíve könnyebb a tollnál, az bizonyítja bűnösségét, ekkor lép elő a Halottfaló, egy krokodil-oroszlán-víziló keverék szörny, és felfalja a szívét.
A koporsókra rendszerint rákerülő vallásos szövegben mindig feltüntették az elhunyt nevét és címét, az arcvonások azonban mindig stilizáltak voltak, mivel a koporsókat rendszerint tömegesen állították elő. A parókát festették, a szemek helyén többnyire obszidián- vagy alabástrom-berakás volt. Az általában fából készült álszakáll és ureusz (kobra) azt hivatott jelezni, hogy a halott személy eggyé vált Ozirisszel, azaz az elhunyt átment a szív megmérettetésének vizsgáján, ezáltal már ő is a túlvilág istenének megtestesülése.
A sírban általában a tulajdonos életnagyságú vagy annál kisebb szobra is helyet kapott. Ez az Óbirodalomban még csak a királynak és az előkelőknek járt, azonban a Középbirodalomra már az alsóbb rétegek körében is elterjedt. A legtöbb sírba nem életnagyságú szobrokat helyeztek el, ugyanis a temetés során a pap által végzett szájmegnyitási szertartással a sírban elhelyezett szobor és a falakon megjelenített alakok mindegyike visszanyerte életerejét, eredeti méretét és alapvető készségeit. Mivel ezek a szobrok is tömeggyártásban készültek, nem adták vissza a tulajdonos hű képmását, ezért az elhunyt szoborra írt nevével identifikálták a tulajt.
Leggyakrabban fából vagy kőből készültek, azonban mind alapanyagban, mind stílusban sokféle változatuk figyelhető meg. Néha az elhunyt szobra mellett családtagjainak szobrát is elhelyezték a sírban.
A sírmellékletek számának ugrásszerű növekedése az Óbirodalom végétől figyelhető meg. Az óbirodalmi sírok falán található jelenetek témái alapján – főleg már a középbirodalmi – sírokban fából faragott és részletesen kidolgozott szolgaszobrokat helyeztek el. A reliefek ugyanúgy megmaradtak a későbbiekben is, viszont ezek a modellek egy
„új dimenziót nyitottak: az volt a meggyőződés, hogy akárcsak a jeleneteket, ezeket is életre lehet hívni a mágia segítségével, hogy gondoskodjanak a sír tulajdonosának szükségleteiről a túlvilágon.”[2]
Ezek a szobrocskák általában az élelemtermelés különböző fázisaiban járó embereket (például mindenféle mezőgazdasági munkákat és halászatot) jelenítettek meg, hogy ezáltal az örökkévalóságig biztosítsák az elhunyt számára a táplálékot. Emellett egész sörfőzdék, pékségek, magtárak, mészárszékek makettjeit is elhelyezték a sírban, gyakran a tulajdonos csordáinak, birtokának és házának kicsinyített másával együtt.
Egyik speciális csoportjuk katonákat jelenít meg, akik fő célja, hogy megvédjék az elhunytat az ellenségeitől. Ezek a szobrok főleg a belső harcoktól terhelt Első Átmeneti Kor illetve a korai Középbirodalom sírjaira jellemzőek.
A szolgaszobrok másik speciális típusa az usébti vagy shabti (az elnevezés valószínűleg az egyiptomi wšb, válaszolni, felelni szóból ered). Az Első Átmeneti Korban kialakult elképzelés szerint a Halottak Birodalmában mindenkitől elvárták, társadalmi és vagyoni helyzettől függetlenül, hogy dolgozzon. A jómódúak azért, hogy elkerüljék ezt a kötelezettséget, szolgaszobrokat helyeztettek el sírjaikban, akik elvégezték helyettük ezt a munkát. Megjelenésük az első átmeneti kori IX.-X. dinasztia idejére tehető, ettől kezdve állandó mellékletei lettek a sírfelszerelésnek. A tehetősebbek sírjaiban néha több száz figurát helyeztek el, egyes kutatók szerint így az év minden napjára jutott egy munkás, és voltak felügyelő-szobrok is, akik felügyelték az usébti munkásokat.
Múmiaformájú kis szobrocskák voltak, kezükben ekét, kapát vagy kosarat tartottak, amelyeket a testükre faragtak vagy festettek. Általában szerepelt rajtuk a tulajdonos neve és egy mágikus formula is, amelyben kifejezték szándékukat és készségüket, hogy elvégzik a munkát az elhunyt helyett. A felügyelőiket trapéz alakú kötény különböztette meg tőlük, kezükben rendszerint ostort tartottak.
Stílus, méret és alapanyag szempontjából is megfigyelhető némi változatosság. Például viaszt, égetett agyagot, fát, követ és fémet is felhasználtak, a XVIII. dinasztiától kezdve vált egyre népszerűbbé a fajansz. Előfordulnak durván illetve szépen megmunkált darabok is, a későbbi időkben ezek a szobrocskák is tömeggyártással készültek agyag öntőformákban.
[1] David é.n., 262.
[2] David, é.n., 267.
Felhasznált irodalom:
Baines, John – Málek, Jaromir: Az ókori Egyiptom atlasza. Helikon, Budapest, 1992.
David, Rosalie: Élet az ókori Egyiptomban. Gold Book, Debrecen, é.n.
Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest, 1998.
Kákosy László – Varga Edith: Egy évezred a Nílus völgyében. Gondolat, Budapest, 1970.
Redford, Donald B (ed.): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt. Vol 1. Oxford University Press, 2001.