A remény rabjai: lázadás a tiszalöki internálótáborban
1945 után Magyarországon (és a szocialista tömbben is) számos internáló és egyéb tábor létesült, amelyekbe az új hatalom számára veszélyt jelent(het)ő embereket zárták.Voltak közöttük olyanok is - főleg a nyilas hatalom prominensei - akik teljes joggal kerültek rács mögé, a diktatúra kiépülésével azonban fokozatosan nőtt a "kisemberek" aránya, akiket sokszor egy rossz viccért, vagy akár egy névtelen feljelentés (egy nagyon komoly, géppel írt névtelen feljelentés, á la Tanú) miatt lettek internálva, sok esetben mindenféle bírói eljárás és ítélet nélkül. Kistarcsa, Recsk, vagy akár a Hortobágyi telepek (bár jogi szempontból a kitelepítés más kategóriába esett, annyira nem állt messze az internálástól) mára széles körben ismertté váltak, nem úgy, ahogy a tiszalöki tábor, ahol magyarok mellett külföldi hadifoglyok is raboskodtak, és ahol 1953. október 4-én a foglyok egy csoportja lázadást robbantott ki.
A táborkapu. Josef Ringhoffer szénrajza 1953-ból
A diktatúra, és így a táborok mindennapjaiban Sztálin halála hozott némi változást; 1953 nyarától - igaz kis mértékben - de megindult egy enyhülési folyamat, aminek következtében megindult a hortobágyi zárt táborok (augusztusban 7821 fővel) és más kényszermunka és egyéb táborok felszámolása is. Az 1951 februárjában létrejött tiszalöki tábor, bár nem tartozott a legnagyobbak közé, ekkor új szerepet kapott, itt akarták ugyanis összevonni azokat a külföldi hadifoglyokat, akik a későbbiekben nyugati országokban kívántak letelepedni.