"Hát akkor innen kezdjük a háborút" - hangzott el Theodore Roosevelt dandártábornok, az amerikai 4. gyaloghadosztály parancsnokhelyettesének azóta legendássá vált kijelentése 1944. június 6-án reggel a normandiai parton, miután rádöbbent, hogy a flotta rossz helyen tette ki ezredét.
Az amerikai 8. gyalogezred partraszálló katonái (Conseil Régional de Basse-Normandie / National Archives USA)
A képeken látható Carlos Orlando húsz éves kubai tüzér az ogadeni háború alatt esett fogságba.
Carlos Orlando szomáliai katonák között fogságba esése után az ogadeni sivatagban, 1978. január 30. (Bettmann/CORBIS: U1923364)
A háború Etiópia és Szomália között tört ki, miután 1977 júliusában Mohamed Sziad Barré szomáliai diktátor csapatai benyomultak Etiópia Ogaden nevű tartományába. A tartományban többmilliós lélekszámú szomáli lakosság élt, emellett az itt felfedezett jelentős szénhidrogén-készlet is vonzó lett Szomália számára. A támadással az etiópok súlyos helyzetbe kerültek, mivel ekkor már több mint másfél évtizede harcoltak az ország északi részén az eritreai felkelőkkel szemben. A nyár végére az etióp csapatok kimerülőben voltak, mindkét fronton sorozatos veszteségeket szenvedtek, a vezetés ezért a Szovjetunió segítségét kérte (miután korábban az USA megtagadta azt).
A szovjetek eleinte igyekeztek közvetíteni a két ország között, ám amikor Mohamed Sziad Barré novemberben szakított Moszkvával, az etióp fél katonai megsegítéséről döntöttek. A szovjet légierő már ekkor légihidat létesített Etiópiába, amin azonnal elkezdett ömleni a hadianyag. A szovjet tanácsadók és hadfelszerelés mellett kubai csapatok is érkeztek az országba, melyek szinte azonnal megkezdték a beavatkozást.
Etiópia igyekezett tagadni a kubai segítséget illetően, ezért mutatták be a szomáliaiak a riportereknek Carlos Orlandót (Bettmann/CORBIS: U1923334)
Így került bevetésre Carlos Orlando is, aki egységének egyetlen túlélőjeként esett fogságba Harar környékén. Bár elmondása szerint önkéntesként jelentkezett az etióp seregbe, hogy "segítse a szocializmus győzelmét kivívni", mégis ő lett az első bizonyítéka a szovjet és kubai fegyveres jelenlétnek az ogadeni háborúban. Ennek a támogatásnak köszönhetően végül Etiópia 1978 tavaszára visszafoglalta Ogadent, a fiatal kubai pedig csak tíz évvel később szabadulhatott egy etióp-szomáliai fogolycsere során.
Forrás:
Babos László – Papp Tamás: A modern kor háborúi és csatái. Zrínyi, Budapest, 2009
Háda Béla: Az ogadeni konfliktus regionális összefüggései. In: Nemzet és Biztonság. 2008/9.
The Washington Post, 1978. jan. 27. (http://www.washingtonpost.com/archive/politics/1978/01/27/somalis-identify-cuban-allegedly-taken-in-battle/2e9cdc7e-b9f1-4670-a046-962f0a244f3e/) (2015.08.02.)
1961 közepén Ngo Dinh Diem, Dél-Vietnam elnöke kérvényezte az Amerikai Egyesült Államoktól, hogy hajtsanak végrelégi herbicid (gyomirtó) permetezést országában. 1961 novemberében John F. Kennedy amerikai elnök engedélyezte aRanch Hand fedőnevű hadművelet megindítását, ami az USA gyomirtó programjának kezdetét jelentette Vietnamban.
Amerikai UC-123B repülőgépek permetező-akciója a Ranch Hand hadművelet során.
Kevéssé ismert, hogy bár Ausztria-Magyarországot semmiképp sem lehetett tengeri nagyhatalomnak tekinteni, a kettős monarchia erős flottával rendelkezett és tengerészei eljutottak a világ legtávolabbi pontjaira is. Az első világháború kitörésekor a Kaiserin Elisabeth védett cirkáló Kínában állomásozott és német csapatokkal együtt vett részt Csingtao (Quingdao) védelmében, amelyet japán és brit egységek ostromoltak. A város elfoglalása után számos tengerész, köztük sok magyar került Japánba hadifogolyként, ahonnan csak évekkel a háború vége után jutottak haza.
Hogyan próbált a fiatal Fidel Castro az amerikai elnökkel üzletet kötni
A mára a létező szocializmus és az Amerika-ellenesség egyik ikonikus alakjává vált Fidel Castróban, aki 1959-től egészen a 2000-es évek első évtizedéig terelgette országát a társadalmi egyenlőség felé, Havannában töltött egyetemi évei előtt még nem sok volt meg a későbbi antiimerialista mozgalmárból. Sőt, láthatólag nagy rokonszenvvel viseltetett az országát a két világháború közt jellemző izolacionista időszak után újra a nemzetközi kapcsolatok aktív szereplőjévé tevő demokrata elnök, Franklin Delano Roosvelt iránt, hiszen 1940. november 6-án levélben is gratulált neki újraválasztása alkalmából. Ha gratulációja talán nem is volt teljesen őszinte, későbbi politikusi megoldásait meghazudtoló diplomáciai és üzleti érzékről tett tanubizonyságot: miután ecsetelte az elnök újraválasztása felett érzett örömét, tíz dollárt kért tőle, cserébe pedig azt ígérte, hogy megmutatja neki Kuba legnagyobb vasbányáit. A kedvesen bumfordi angolsággal megfogalmazott, és a kis Fidel által nem ismert angol szavak helyett spanyol kifejezéseket használó levelet 1977-ben fedezte fel egy amerikai kutató. Sőt, az is kiderült, hogy a lelkes kubai fiúcska egy Roosevelt nevében megírt válaszlevelet is kapott az amerikai külügytől. Ez megköszönte ugyan a gratulációt és a támogatást, de egyetlen árva centet sem tartamazott. Fidel ebből is világosan láthatta: az amerikaiakkal nem éri meg üzletelni.
Forrás: National Archives, Records of the Foreign Service Post of the Department of State (ARC#302040 Record Group:84) via: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:FCR_to_FDR_letter_complete.jpg
A szöveg fordítása:
Santiago de Cuba 1940. november 6. Mr. Franklin Roosvelt az Egyesült Államok elnöke
Kedves barátom, Roosvelt: Nem tudok nagyon angolul, de annyit tudok, hogy írjak neked. Szeretek rádiót hallgatni, és nagyon örülök, mivel hallottam benne, hogy te leszel az elnök az új (ciklusban). Tizenkét éves vagyok. Egy fiú vagyok, de sokat gondolkodok, de azt nem gondolom, hogy az Egyesült Államok elnökének írok. Ha szeretnél, adj nekem egy tíz dolláros zöld amerikai bankjegyet levélben. Mert még soha nem láttam tíz dolláros zöld amerikai bankjegyet, és szeretném, ha lenne nekem egy ilyen. A címem: Fidel Castro úr Colegio de Dolores Santiago de Cuba Oriente, Kuba Nem tudok nagyon angolul, de spanyolul nagyon tudok, és felteszem, te nem nagyon tudsz spanyolul, de nagyon tudsz angolul, mert te amerikai vagy, én viszont nem vagyok amerikai. (Nagyon köszönöm) Jókat kíván a barátod: Fidel Castro Ha akarsz vasat, hogy hajót készíthess, megmutatatom a legnagyobb vas (bányákat) az országban. Ezek Mayarí Oriente Cubában vannak.
A második világháború után hozzávetőlegesen 300 ezer magyar katona és levente került amerikai, francia vagy angol hadifogságba a széteső Harmadik Birodalom területén. Fogságuk színvonala elsősorban az adott tábor vezetőségétől és őrségétől függött. Volt olyan hadifogolytábor, amelyben az egykori katonák viszonylag szabadon mozoghattak, bőséges ellátásban részesültek és pár hónapon belül megindult a szervezett hazaszállításuk. Azonban nyugaton is volt számos olyan fogolytábor, amelyek csak annyiban különböztek a szovjet gulágoktól, hogy nem volt olyan hideg.
Amerikai hadifogolytábor Remagen mellett
Elsősorban a francia hadifogolytáborok örvendtek félelmetes hírnévnek. A francia hatóságok nem tudták és nem is akarták biztosítani a minimálisan szükséges ellátást. A magyarokat a németekkel egyenrangú háborús bűnösként kezelték, akiket még a vöröskeresztesek is hulladékkal, ürülékkel dobáltak meg. A Reims környéki lágerek vezetői büszkék is voltak arra, hogy felügyeletük alatt 1945-ben nagyobb volt a halálozási arány, mint korábban a bergen-belseni náci koncentrációs táborban.
A legtöbb nyugaton hadifogságba esett katona 1945 vagy 1946 folyamán hazatérhetett, de voltak, akik 1947-ig raboskodtak.
Az alábbi levelet Kaposvári Gyula zászlós írta 1946 januárjában Millok Sándor hazahozatali kormánybiztosnak. Részletesen leírja benne a - jobbak közül való - zirndorfi táborban uralkodó körülményeket, a hadifoglyok hétköznapjait. A Kaposvári által felvázolt kép azonban nem teljesen hiteles. A leveleket az amerikai hadsereg is cenzúrázta, így ha voltak atrocitások, azokról nem eshetett szó. A zirndorfi foglyok végül 1946 nyarán térhettek haza, de nem a kormánybiztosnak, hanem a Vöröskeresztnek köszönhetően.
Források:
- Kaposvári Gyula levele Millok Sándor hazahozatali kormánybiztosnak. Zirndorf, 1946. Müncheni Magyar Katolikus Misszió Irattára, Magyar Caritasz Szolgálat iratai.
- Nyári Gábor: Menekültek az új hazában – A német és osztrák területeken élő magyar emigráció története, 1945–1953. In: A történelem határán. Irodalom-, nemzetiség- és politikatörténeti tanulmányok. Szerk.: Strausz Péter – Zachar Péter Krisztián. Heraldika, Budapest, 2014. 50–150.