Kalmár Miklós

1941. június 22-én a III. Birodalom hadserege, a Wehrmacht megtámadta a Szovjetuniót. Sztálin – miután felocsúdott a szövetségesének hitt Hitler árulása okozta sokkból – a bolsevik ideológiát semmibe véve, keresztényi módon szólt szovjet „fivéreihez és nővéreihez.”

   Sztálin beszéde "fivéreihez és nővéreihez" 1941-ben. Forrás: Getty Images.             

A háborúba való belépés azonban eleinte nem okozott gyökeres változást a titkosrendőrség munkájában. Továbbra is zajlottak a letartóztatások, és a hadseregbe delegált politikai tisztek, a komisszárok kegyetlen, drákói szigorral próbálták megakadályozni a Vörös Hadsereg tagjait abban, hogy megadják magukat a német csapatoknak. Mindemellett a korábbi rendeletek is érvényben maradtak: még augusztus során is tartóztattak le embereket „németellenes kijelentésekért.”

A Don-kanyarban 1942 szeptember közepe, vagyis a hídfőcsaták vége és az 1943. január 12-én megindult szovjet támadás közötti időszakban viszonylagos nyugalom uralkodott az arcvonalon. Ugyanakkor a tűzcsapások mellett rendszeresek voltak a felderítő vállalkozások, amelyek egyrészt az ellenség védműveinek és műszaki zárainak feltérképezésére irányultak, másrészt a vállalkozó katonák igyekeztek "nyelvet fogni", vagyis legalább egy őrszemet magukkal vinni, hogy aztán kihallgathassák.

Lövészárkok és drótakadályok: a járőröknek ilyenekkel kellett megküzdeniük (Vécsey László gyűjteménye)

Mindkét oldal hajtott végre ilyen akciókat, de a szovjetek aktívabbak voltak. A magyarok kevésbé voltak motiváltak, így nem egyszer ki kellett jelölni a végrehajtó állományt, mert nem akadt önkéntes. Kivételt képezett ez alól például a később a nemzeti ellenálláshoz csatlakozó Bondor Vilmos hadnagy, aki 29 akciót vezetett, és Horváth Sándor (1915) hadnagy, a 35. gyalogezred páncéltörőágyús-századának parancsnoka, aki már korábban kitűnt vakmerőségével, 1942 júliusában ugyanis két páncélost is felrobbantott.

Köztudott, hogy az 1526-os mohácsi csatavesztést követő évtizedekben Magyarország három részre szakadt. A Királyi Magyarország, a török hódoltsági területek és Erdély határvidékein mintegy 150 évre lényegében állandósultak a harcok; a nagyobb hadjáratok szüneteiben a végvári katonaság napi szinten folytatta portyáit (nem egyszer a rendre akadozó zsold kiegészítése miatt), bosszantották az ellenséget és gyakoriak voltak a szigorú szabályok között lefolytatott párviadalok is.

A hegyesdi vár romjai napjainkban

A Balassi Bálint, majd később Gárdonyi Géza és Fekete István által is megénekelt-megírt korszakban komoly szerep jutott a végváraknak. A nagyobb erősségek (Komárom, Győr, Szigetvár) mellett a kisebb, ekkorra már elavult várak is szerepet kaptak, bár őrségük feladata elsősorban a környék megfigyelése, portyázás és felderítés volt. Ahol volt lehetőség (és persze pénz), igyekeztek a kis erődítményeket modernizálni - erre jó példa a Szigligeten épült rondella vagy a nógrádi vár - de általában ez sem segített azon, hogy a főként főúri laknak épült várak harcértéke csekély maradt. A nagyobb hadjáratokban ezeket sokszor harc nélkül adta fel őrségük, de nem egyszer a hősies ellenállás szimbólumává váltak (Drégelypalánk).

"Hát már a pipa is szól?" - kezdi visszaemlékezését  Nemeskéri-Kiss Sándor, nyugalmazott diplomata. A Pipaszó című művében számos anekdotát oszt meg, amely valamilyen módon kötődött hozzá. Az egyik ilyen története még fiatal korában játszódik, a család véglesi, Zólyom környéki birtokán, ahol a lakosság vegyes, de főleg szlovák ajkú volt a XIX. utolsó évtizedeiben. Ehhez kapcsolódva meg kell jegyezni, hogy ekkoriban a csehek is kezdték felfedezni a szlovákok lakta területet, a Švejk szerzője, Jaroslav Hašek fiatal korában is többször járt a Alsó-Magyarország területén, mint turista.

Fenyőerdő Zólyombrezó és Tiszolc között a XX. század elején - forrás: Fortepan

Mégis hogyan kapcsolódik össze egy későbbi magyar diplomata élménye egy első világháborút is megjárt cseh íróval? - lehet feltenni a kérdést. A közös pont a már említett tény, hogy Hašek is járt Magyarországon, annak is a szlovákok lakta részén. Azonban nemcsak a szlovákokat - mint a korszakban népszerű csehszlovakista elgondolás kapcsán a csehek "másik" ágát - látogatták meg a Morva-folyó túlpartjáról érkezők, vagy éppen túráztak, fürdőhelyekre jártak, hanem többen munkájuk miatt érkeztek Magyarországra. Az 1891-es népszámlálás szerint összesen 64,5 ezer cseh-morva honos élt Magyarországon, 1910-ben számuk már közel 80 ezerre nőtt - azonban a nagyszámú csehországi németség miatt nem feltétlenül volt mindenki cseh a megkérdezettek közül: utóbbi összeíráskor mintegy 64 ezer fő arról számolt be, hogy cseh az anyanyelve.

Különféle címer- és kabalaállatokat az országok mellett évezredek óta alkalmaznak nemesi családok és hadseregek, sőt egyes alegységek is. A címerállatok általában méltóságosak, "menők" - sas, sólyom, oroszlán, farkas - a kabalaállatoknál azonban nincsenek ilyen merev szabályok, bár a legtöbb alakulat azért igyekszik nem köznevetség tárgyává válni választott állatuk miatt. Mindenki számára ismerős a római legiók sasmadara, a középkorban pedig az egyes címerállatoknak fontos szerepe volt a harcoló felek azonosításában is (az oroszlános velünk van, az elefántos nem).

Egy brit hadikecske az első világháborúból; náluk ma is népszerű kabala...magyar fényképet sajnos nem találtam (Illusztráció)

Ez a hagyomány a mai napig megmaradt - erről részben már ejtettünk is szót - számos katonai és rendészeti alakulat címerében szerepelnek állatok (erre jó példa a rendszeresen megtartott Tiger Meet, ahol a macskafélékről elnevezett repülőalakulatok futnak össze), és számos példa akad arra is, amikor a kabalaállat teljes valójában is létezik, nem egyszer saját egyenruhával és rendfokozattal. Külön kategória a "hasznos" kabalaállatok csoportja; elég ismert Smoky tizedes, a mindössze 2 kilós yorkie, aki a Csendes-óceánon szolgált, és amellett, hogy rendre előre jelezte a japán légitámadásokat és segített szűk helyeken telefonkábeleket fektetni, a háború után az első terápiás kutyaként is hírnevet szerzett.

A Budapesti Közlöny 1917. május 9-i számában a címhez hasonló mondat – „Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásuk elismeréséül” – alatt felsorolt kitüntettek között dédnagyapám, Z. Tóth Károly neve is szerepelt, aki tábori csendőrként szolgált az első világháborúban. Szolgálatáért idézve az újság sorait: „Ő császári és apostoli királyi Felsége által erre felhatalmazott parancsnoksága által” az ezüst vitézségi érem II. osztályát adományozták neki, amit ma is őriz a család. Amióta ezt elolvastam az a kérdés foglalkoztatott, hogy milyen cselekmény van e kifejezés mögött, mi lehetett az a "vitéz magatartás"? Ebben az írásban most ezt próbálom feltárni és megosztani az Olvasóval.

Z. Tóth Károly 1888. május 9-én született Lórántházán (ma Baktalórántháza) gazdálkodói családban. Az első világháború előtt kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol Chicagoban vállalt munkát. Nem volt ez meglepő akkoriban, sőt, a városban a 19. század legvégétől ugrásszerűen megnőtt a magyar bevándorlók száma (1900-ban 7463, 1910-ben már 37 990 fő[1]), akik leginkább a vidékről érkeztek. Visszatérve Magyarországra 1911-től kezdte meg fegyveres szolgálatát a debreceni VIII. csendőrkerületnél.

Dédnagyapám (jobb oldalon) az Egyesült Államokban