Az első világégés négy háborús éve számos haditechnikai újítást eredményezett, a hadviselés offenzív és defenzív területén egyaránt. A gyalogos katona egyik új védelmi felszerelési tárgya „a repeszek elleni védelemre szolgáló sisak”, avagy közkeletű nevén a rohamsisak lett, amit éppen száz éve alkottak meg.

1914-ben, az első világháború kezdetén a hadban álló országok hadseregei még tradicionális fejfedőikkel indultak harcba. Ezek semmiféle védelmet nem nyújtottak a modern, iparosított hadviselés által a harctérre szinte „acélvihart” zúdító géppuskák, lövegek és aknavetők lövedékei és repeszei ellen. 1915-re a harcoló felek stratégáinak feltűnt, hogy a háború kirobbanása óta feltűnően megszaporodtak a fejsérüléses esetek. Ennek oka a lövészárok-hadviselés jellegében keresendő, ugyanis a földbe vájt fedezékre felülről érkező, a tüzérség által kilőtt repeszek és srapnelek ellen a hagyományos katonai sapkák nem nyújtottak védelmet. Ekkor vetődött fel először annak a gondolata, hogy valamilyen acél fejvédő segítségével a tüzérségi tűz okozta veszteségeket számottevően mérsékelni lehetne. A rohamsisakok megtervezésekor különböző középkori gyalogsági sisaktípusokat vettek alapul.

Francia katona Adrian sisakban, 1915. Forrás: http://bleuhorizon.canalblog.com/archives/2007/05/18/4997837.html

Elsőként 1915 júliusára született meg feltalálója, August-Louis Adrian után az „Adrian M15" néven rendszeresített francia rohamsisak. 0,75 kg-os súlyával jelentősen könnyebb volt, mint a későbbi német sisaktípus, ellenben kevesebb acélt is tartalmazott, így nem nyújtott akkora védelmet. A fejvédő elején lévő címer a katona fegyvernemét jelölte, külön jelvénye volt a gyalogságnak, tüzérségnek, utászoknak, tankkezelőknek, szanitéceknek stb. A sisak festése eleinte a francia „égkék" színű uniformist követte.
Az antant országai közül többen is a francia típust rendszeresítették, úgymint: a belgák, olaszok, szerbek, oroszok, románok és görögök is. A különböző szövetséges nemzetek a francia alapú sisakra saját országuk címerét helyezték, és más színű festéssel gyártották.

Brit katonák a nyugati fronton acélsisakban, 1916. Forrás: http://www.dailymail.co.uk/news/article-2339272/Dont-horrible-Germans-First-World-War-commemorations-begin-year--ministers-afraid-saying-started-it.html

A brit John L. Brodie szintén 1915-re alkotta meg saját fejlesztésű fejvédőjét, amit 1916-ban kisebb módosításokkal „Helmet, Mark I” néven rendszeresítettek a Brit Birodalom fegyveres erőinél. Brodie a fejvédő elkészítésekor a középkori „kettle hat" (főzőkondérra emlékeztető) gyalogsági sisakot vette mintául. A francia sisakkal ellentétben ezt egyetlen vastag acéllemezből préselték, így nagyobb védelmet nyújtott és tömege is csak 1 kg körül mozgott. A khakiszínű festéket kézileg vitték fel a fejfedőkre. A háború során a brit sisaktípust használta még a kanadai, ausztrál, új-zélandi és az amerikai haderő is.

A német acélsisak előállítási folyamatának különféle stádiumai, 1916. Forrás: http://rarehistoricalphotos.com/stahlhelm-stages-helmet-making-process-stahlhelms-imperial-german-army-1916/

A német variáns 1916-ban jelent meg, tervezői Dr. Friedrich Schwerd, a Hannoveri Műszaki Intézet tanára és Dr. August Bier sebészprofesszor voltak. Előállítási költsége magasabb volt, mint a brit és francia változatoknak, ellenben sokkal jobb védelmet nyújtott azoknál, mivel védte a tarkót és a füleket is. Tábori szürke festéssel látták el, súlya pedig 1–1,4 kg között változott, a sisak nagyságával arányosan. A verduni csata (1916. február–december) során jutott el először a német csapatokhoz. A háború alatt a típus három módosítást ért meg, M1916, M1917 és M1918 jelzésű változatokat gyártottak belőle, ezek között csupán kisebb eltérések voltak. A német katonák sokszor panaszkodtak, hogy a sisakban a hallásuk Szükségmegoldásként született egy úgynevezett „fülkivágású" variáns is, ugyanis a német katonák sokszor arra panaszkodtak, hogy a sisakban hallásuk jelentősen romlott.

Fülnél kivágott német M1918 acélsisak.

Ernst Jünger 1920-as Acélzivatarban c. visszaemlékezésében így ír az acélsisak hasznosságáról (az első és második eset személyes élménye, a harmadik pedig öccsével, Friedrich-kel történt meg):

„Egyszer csak – s váratlan hirtelenséggel – olyan érzésem volt, minta kalapáccsal sújtottak volna rám e zűrzavarban, a földre estem. Amikor magamhoz tértem, levettem az acélsisakom. Elhűlve láttam, két nagy lyuk tátong a fémen. Mohrmann hadapród odaugrott hozzám, megnyugtatott, a fejemen hátul csak egy vérző repedést lehetett látni. Egy távoli puskagolyó ütötte át az acélsisakot, ám csak súrolta a koponyámat."

„A nagy kaliberű lövedékekkel folytatott súlyos tűzbe srapnelek is keveredtek; az egyik sokszoros csattogással szórta közénk golyórakományát. Egyik kísérőmet eltalálta az acélsisak hátsó peremén, és odavágta a földhöz. Egy ideig kábán feküdt, de aztán összeszedte magát, felkelt és továbbfutott."

„Mindenki a földre vetette magát. [...] A zárótűz dühe félelmetesnek bizonyult; meg kell vallanom, felülmúlta legmerészebb várakozásaimat is. Előttünk sárgás arcát mutatva egy tűzfal lebegett; földdarabok, tetőmaradványok és vasrepeszek zápora zúdult ránk, az acélsisakokkal ütközve világos szikrákat csiholt."

Osztrák–magyar katonák kétféle rohamsisakban az olasz hadszíntéren, 1917. Forrás: Fortepan 52332. Komlós Péter. http://www.fortepan.hu/?tags=&x=0&y=0&view=query&lang=hu&q=monte+grappa

Az osztrák–magyar haderőnél az acélsisak – különböző nehézségek miatt – csak későn került bevezetésre. A meglévő sisaktípusok (pl. dragonyos) nem nyújtottak megfelelő védelmet a repeszek, szilánkok és kődarabok ellen. Eleinte a már rendelkezésre álló felszerelések módosításával próbálkoztak: a dragonyosok sisakjáról eltávolították a taréjt, és egy kiegészítő páncéllemezzel látták el. Ez a megoldás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a fejvédő túlontúl kényelmetlennek bizonyult a használat során.

1916 novemberétől a németek által kifejlesztett sisaktípust (az osztrák–magyar haderőben „Stahlhelm nach deutschem Muster, 1917 M.” néven rendszeresítették) kezdték el importálni, ám a szövetséges fél saját szükségletei miatt nem tudott elegendő darabot biztosítani, ezért a Monarchia hadvezetése utasítást adott a hazai gyártás beindítására, amire 1917 májusában került sor. A hazai produktumot az állszíj rögzítésének helye különböztette meg a német variánstól, Magyarországon a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek gyártotta. 

Az Ausztriában, Berndorfban működő Arthur Krupp Fémárugyár Rt. ezzel párhuzamosan elkezdte a saját tervezésű osztrák–magyar sisak gyártását is. Ezt „Stahlhelm nach inländisches Muster, 1917 M.” néven rendszeresítették (a „Berndorfer” nevet csak a gyűjtők aggatták rá később, a település neve után). A Monarchiás sisak súlya mérettől függően 1,3–1,5 kg között változott, és tábori barna (az ún. Isonzó-barna), illetve tábori szürke színben készítették.

A sisakhiány folyamatos probléma volt az osztrák–magyar hadseregben, ez jól érzékelhető Kókay László szegedi önkéntes doberdói visszaemlékezésében: [*PONTOSÍTÁS: egy olvasónk jelezte, hogy Kókay nem acélsisakokról beszélt visszaemlékezésében, hanem csak az átalakított dragonyos sisakról.]

„Este századunk részére 100 sisakot hoznak. Zugunkból minden ember kap egyet. Kiadják parancsba, hogy ezt nem szabad elhányni, s abléz [őrségváltás a katonai zsargonban] alkalmával át kell adni őket a 61-eseknek.”

Az acélsisakkal felszerelt katona az első világháborús frontharcos szimbólumává vált, története azonban nem ért itt véget, sőt, az első világégéstől kezdve a mai napig a gyalogos katona egyik alapvető védelmi (és napjainkban már különféle kiegészítőkkel ellátott) felszerelése.

Amerikai katonák PASGT sisakban, 2004. Forrás: http://www.25idl.army.mil/

Az amerikai hadsereg az 1980-as évekre alkotta meg a PASGT („Personnal Armor System for Ground Troops”) rendszert, amely repeszálló mellényből és sisakból állt. A fejvédő kevlár anyagból készült, súlya a mérettől függően másfél és két kiló között mozgott. A sisak erőteljesen az első világháborús német mintára emlékeztetett, ezért az amerikai katonák Fritz-sisaknak csúfolták, utalva ezzel a németek világháborús gúnynevére. A PASGT sisakot 1985-ben rendszeresítették, amikor végleg felváltotta a több mint 40 éven át, a második világháborúban, illetve a koreai- és vietnami háborúkban is szolgáló M1-es sisakot. Időközben már a PASGT sisak is elavulttá vált, és 2003-ban felváltotta a ACH („Advanced Combat Helmet") sisak.

A száz éve megalkotott rohamsisak mai, modern megfelelőjének már sokkal több funkciója van, mint első világháborús társainak. A modern gyalogos katona kamerával és éjjellátóval felszerelt sisakot visel, aminek segítségével egy külső kijelzőn keresztül számítógép generálta grafikai adatokhoz, digitális térképekhez, vagy titkosszolgálati jelentésekhez is hozzáférhet, de akár bajtársai pozíciójáról is gyorsan tájékoztatást kaphat.

A kezdetben csupán a lövészárok-hadviselés jellege miatt kényszermegoldásként megszülető rohamsisak nagy fejlődésen ment keresztül ez alatt a 100 év alatt, amit feltalálása óta megért.

Felhasznált irodalom:

Baczoni Tamás [et al.]: Halálfejes katonák. Az Osztrák–Magyar Monarchia rohamcsapatai 1916–1918. Puedlo Kiadó, Budapest, 2006.

Bálint Ferenc: Az osztrák–magyar katonák felszerelése és az egyenruha változásai az első világháborúban. http://nagyhaboru.hu/vhblog/media/image/workshop/BalintFerenc_Felszereles.pdf (2015.08.23.)

Jünger, Ernst: Acélzivatarban. Noran Libro, Budapest, 2014.

Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója. 17. rész. http://nagyhaboru.blog.hu/2013/06/24/kokay_laszlo_naploja_17_resz (2015.08.23.)

Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. Szerk: Szijj Jolán. Petit Real, Budapest, 2000.

Personnal Armor System for Ground Troops. http://self.gutenberg.org/articles/personnel_armor_system_for_ground_troops (2015.08.23.)

Sheffield, Gary: War on the Western Front: In the Trenches of World War I. Osprey Publishing. Oxford–New York, 2007.

Tubbs, Floyd R. – Clawson, Robert W.: Stahlhelm: Evolution of the German Steel Helmet. Ken State University Press, 2000.

Wiest, Andrew – Barbier, M. K.: Gyalogos hadviselés. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2003.