Tankkal a színpadra?

Szerző: Kalmár Miklós

Az 1917-es forradalom után uralkodóvá váló Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt vezetése terrorisztikus módszerekkel és minden korábbit messze felülmúló mértékben igyekezett befolyást gyakorolni az emberek gondolkodásmódjára és mindennapjaira. Pontosan azt a módszert követve cselekedett, ahogy a marxizmus és a nemzetiszocializmus szembeállításáról szólva nagyon találóan éppen Hitler fogalmazott: a marxizmusban „a szellem és nyers erő harmonikus egységet képez.” Ennek részeként kívánta átalakítani a múltat: „Mindenről tudnunk kell, ami a múltban történt, de nem úgy, ahogy erről már beszéltek, hanem úgy, ahogyan azt Marx–Engels–Lenin–Sztálin tanítása megvilágítja”.

A Halabjan-Szimbircsev-páros alkotásának látványterve 1934-ből. Forrás: Tarkhanov - Kavtarardze 1992, 71.

Sztálin számára 1934-ben kezdték készíteni azt a városrendezési tervet, amely a nyolc évszázados múlttal rendelkezőként számon tartott Moszkvát a világ első szocialista országának fővárosává alakította volna. Az újjá formált városközpont a Novy Prospekt elején kiépítendő kulturális centrummal, az ide megálmodott, új funkciójú reprezentatív épületek, minden lehetséges rendelkezésre álló eszközzel annak bizonyítására voltak hivatottak, hogy a az 1917-es forradalom valóban gyökeres, mindent átható változást eredményezett. Az épületek egyben alkalmasak voltak arra, hogy a szovjethatalom szilárdságának és legyőzhetetlenségének képzetét keltsék. A kommunista párt új típusú embert, úgynevezett Homo Sovieticust akart formálni. A Homo Sovieticus tudatának és jellemének kialakításában pedig igényt tartott a szellem feletti hatalomra. Át akarta alakítani a múltat és a proletariátus nevében a párt birtokba szándékozott venni a kultúra egészét, új művészetet akart teremteni. Lenin véleménye szerint a párt feladata volt a művészet ösztönös folyamatait az állami építés medrébe terelni.

A Szovjetunió az első európai állam volt, amely az öreg kontinenst bejáró, marxista-leninista filozófia szellemében „gondoskodni” kívánt lakosairól. A gondoskodás nem csak a teljes foglalkoztatottságot jelentette, hanem azt a törekvést is, hogy a „dolgozó tömegek” minden percét hasznos és célszerű tevékenységgel osszák be. A munkanapok háromszor nyolc órás felosztása – nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás

– mindegyikének – talán a pihenés kivételével – „tartalmas” jelleget kellett adni, köznapi szavakkal fogalmazva, át kellett itassa azokat a nevelő propaganda. A szabadidő „hasznos” eltöltéséhez a sportot javasolták elsősorban, hiszen a dolgozók jó fizikuma „jó hatással volt a termelési mutatókra” is; „mellesleg” pedig a fizikailag edzett embereket a hadseregben is szívesen látták.

A diktatúra militáns - jellemző módon elsősorban a saját, belső ellensége elleni harcra készen álló -, jellegét jól mutatja, hogy a Vörös Hadsereg – katonai feladatok ellátása mellett – komoly kulturális missziókat is kellett teljesítsen. Férfikórusa a sztálini időkben világhírű volt, ez pedig olyan propagandalehetőséget biztosított, amelyet nem lehetett veszni hagyni; a „kultúrhadsereg” – ahogy a szovjet csapatokat a bolsevik vezetés láttatni akarta – a világon egyedülálló szenzációként hívhatta fel a figyelmet az új nagyhatalomra. Ehhez természetesen megfelelő háttérre, stílszerűen fogalmazva megfelelő kulisszákra volt szükség.

A Sztálin terveiben már a „szocialista világ fővárosaként” szereplő Moszkva újonnan tervezett kulturális negyede ideális helyszínt teremtett ehhez. Az építészeti együttes egyetlen megvalósult eleme a Vörös Hadsereg Színháza. Ezt az épületet Karo Halabjan és Vaszilij Szimbircsev tervezte 1934-ben, a kiviteli munkálatok pedig 1940-ig tartottak.

A színház alaprajza. Forrás: Tarkhanov - Kavtaradze 1992, 70.

Noha a látszatot fenntartandó, az új színház építésére is kiírtak pályázatot, az eredményt azonban jó előre eldöntötték: Halabjan ugyanis a Szovjet Építészek Egyesületének vezetője, a Szovjetunió Építészete című szakfolyóirat főszerkesztője és – semmi esetre sem utolsó sorban –, a Politikai Bizottságban egyedülálló módon több mint fél évszázadon keresztül helyet foglaló, Sztálin számára már csak örmény származásánál fogva is különösképpen kedvelt Anasztaz Mikojan rokona volt. Minthogy a szimbolikus jelentőségű nagy beruházás, a Szovjetek Palotája tervezésével Borisz Iofant bízták meg, ebben az esetben nem lehetett kétséges Halabjan elsősége. Az építészek koncepciójukat a Szovjetunió Építészete című folyóirat hasábjain a következőképpen kommentálták: „Az új épület, amellett, hogy teljes értékű színház lesz, egyúttal egy építészeti emléket is állít a Vörös Hadseregnek. Amikor felmerült az ötágú csillag formájának [mint alaprajzi elrendezésnek] ötlete – ami a Vörös Hadsereg szimbóluma – rájöttünk, hogy megtaláltuk a tökéletes megoldást. Megpróbáltuk ezt a témát és szimbólumrendszert, mint vezérmotívumot végigvinni a tervezés összes részletében.”

A terv e tekintetben valóban szinte tökéletes formában teljesedett ki. A csillag-motívum – és így az ideológia lényegi eleme –, az egész épületen végig követhető: ötágú csillag alakú az alaprajz, de még az öt homlokzaton álló oszlopok törzse is a kommunista jelképet formázta.

Az oszlopfők sarló-kalapácsos díszítései. Forrás: Tarkhanov - Kavtaradze 1992, 72.

Az épületet – a szomszédságában álló Szovjetek Palotájához hasonlóan - ebben az esetben is szobor koronázta volna: a tetőn egy egyenruhában álló, kezében vörös csillagot tartó katona állt.

A különös, térkihasználás szempontjából pazarló, hegyesszögekben bővelkedő alaprajz miatt a színház külső méretei jóval nagyobbak, mint ahogy azt az enteriőr indokolná. A két építész a csillag száraiban alakította ki a színház működéséhez szükséges helyiségeket; az öltözőket, a gépészeti tereket és a díszletkészítő műhelyeket. Az eredeti, 1934-ben készített rajzokon két szintesre tervezett nézőteret, később ezt egy további emelettel toldották meg. Az 1900 főt befogadni képes nézőtér ebben a formában további 400 vendéget tudott fogadni a forradalom és a Vörös Hadsereg „dicső tetteit” ábrázoló freskókkal díszített falai között.

A színház nézőtere és a színpad napjainkban.

Az épület belső kialakítása is megváltozott e módosítás hatására: a kicsinek addig sem nevezhető, 150000 m³-es tér 280000 m³-re nőtt, jócskán túlnőve a körülötte lévő épületek nagyságrendjét.

A színház színpadtechnikai szempontból igen korszerűnek számított. A hatalmas, 37.5 x 29.5 méteres színpad központi nyílásának magassága elérte a 33 métert, így a díszletek és egyéb berendezések mozgatása nem ütközhetett akadályba. Ezen kívül süllyesztők, forgószínpadok és emelhető elemek egész sora tette lehetővé az előadások mozgalmas képeinek megjelenítését. A tervezők speciális igények kielégítésére is felkészültek: különösen megerősített, nagy méretű rámpákon egész katonai gyalogos- és lovas egységek vonulhattak be közvetlenül az utcáról a színpadra, a rámpa hatalmas teherbírása pedig még akár 9,6 tonna össztömegű, T-26-os könnyű harckocsik díszletkén vagy látványelemként történő használatát is lehetővé tette.

T-26-os könnyű harckocsi.

A sztálini érában természetesen semmiféle kritika nem illethette a Vörös Hadsereg Színházát. Később, már az 1960-as években gyakorta bírálták az épületet: elsősorban hivalkodó méreteit, pazarlását és mesterkélt formáját, valamint túlzó szimbolizmusát vetették tervezői szemére, de gyakran kifogásolták az épület hatalmas méretei miatt a fenntartására – első sorban a kifűtésére – költendő összeg nagyságát is.

A színház a háborúból sem maradt ki

A Vörös Hadsereg Színháza mind a mai napi fennáll és mind a mai napig betölti eredeti funkcióját: monumentális, hatalmas befogadóképességű színház, annak ellenére, hogy ezen szerep betöltésére a gyakorlatban szinte alkalmatlan. A tervezést motiváló, az épületet életre hívó gondolat azonban tökéletes formában öltött testet: a mű óriási meggyőző erővel hirdette a szovjet hatalom nagyságát és a Nyugathoz képesti felsőbbrendűségét. Ha színházépületként hagyott is kivetnivalót, szimbólumként, jelzésként tökéletes volt, napjainkban pedig szinte egyedülálló mementója a sztálini hatalom építészeti örökségének.