Egyre jobban fogyatkozik azoknak a személyeknek a száma, akik tanúi voltak a XX. század minden fontosabb eseményének. Az életének 93. évében, november 18-án elhunyt Krasznay Béla nem csupán tanú volt, hanem az események aktív szereplője is. A Ludovikán végzett, frontszolgálatot teljesített a második világháborúban, 1945 után antikommunista ellenállásban vett részt, ami miatt hét évre börtönbe került, megjárta Recsket. Szabadulása után csak fizikai munkákat kapott, az állambiztonság folyamatosan figyelte. 1988-ban több egykori rabtársával hozta létre a Recski Szövetséget, amelynek haláláig elnöke volt. Krasznay Bélát ma délután kísérik utolsó földi útjára. Blogunk egyik szerzője a közelmúltban hosszasan elbeszélgethetett Béla bácsival, posztunkban ebből az interjúból idézünk részleteket.

„1941-ben érettségiztem. A mi neveltetésünk erősen nemzeti volt. Teljesen természetesnek vettük, hogy egy férfinak az a dolga, hogy katona legyen, ha kell. Én ezt hivatásnak is választottam. A fiatalok természetesnek találták, hogy ha szükség van, akkor el kell menni katonának. A politikai vezetésnek az volt a terve, hogy a második világháborút a lehető legkevesebb áldozattal kell a végéig kibírni, mert nem akarták, hogy az első világháborúhoz hasonlóan az összeomlott hadsereg miatt védtelen legyen az ország. Azt akarták elérni, hogy a háború végén egy felkészült hadsereg álljon a magyar határon. Sajnos teljesen másként alakultak a dolgok.”

(http://www.recskiszovetseg.hu/)

„A doni katasztrófa idején én Ludovikás voltam, később kerültem a frontra tüzértisztként. 1942–1943-ban mi itthon az országban még nem éreztük, hogy háború van. 1944. október 15-én éjszaka Újhartyánból mentem át Apostagra, erre a térségre helyezték át a tüzérosztályomat. A parancsnok engem küldött előre, hogy szerezzek szállást. Miután elvégeztem a dolgom, egy hentes meghívott ebédre, pálinkáztunk is közben. Evés közben egyszer csak hallom a Horthy proklamációt a fegyverszünetről. Én először azt hittem, hogy részeg vagyok! Visszasiettem Dunaföldvárra, a hadosztályparancsnokságra. Bejelentkeztem a parancsnoknál, aki apám jó barátja volt, gyerekkorom óta ismertem. Azt mondta, hogy menjek vele, kiderítjük mi történt. Előttem hívta fel a hadtestet, a minisztériumot, a vezérkart, de senki nem tudott semmiről. Bár a honvédségben nem is volt nagy szándék a kiugrásra. De ha Horthy egyértelműen megfogalmazta volna, hogy tegyük le a fegyvert, megtettük volna, ez az ő hadserege volt, rá tettünk esküt. De mivel nem tudtuk mi történt, a harcot ugyanúgy folytattuk tovább. Akkor volt a dunaföldvári csata, mindennel foglalkoztunk akkor, csak azzal nem, hogy a politika mit kavar. A németek igen nagy haderőt csoportosítottak Dunaföldvárnál, de kemény harcok után az oroszok négy hét alatt felszámolták a hídfőt. A mi tüzérségünknek voltak ágyúi, de nem volt lőszer. A gyalogságnak parancsba volt adva, hogy naponta háromszor lőhetnek. Így nem lehetett eredményesen harcolni. A tüzérséget végül az oroszok szétlőtték, a hadosztályom felszámolták, de kiképzőként tovább szolgáltam, ekkor kerültem ki Németországba. De hiába hozták létre kint az új tüzérhadosztályt, hiszen az egész alakulatnak volt összesen hat darab géppuskája és ötven karabélya, az állomány pedig újoncokból állt. Belőlünk, a kiképzőkeretből egészítették ki a hadosztályt, ami már közvetlen német irányítás alá került. Az utolsó kísérlettel sikerült áttörnünk a szovjet vonalakat, így angol fogságba kerültünk Dániában. Másfél évig voltam hadifogságban, utána megszöktem.”

Magyar tüzérség a keleti fronton
(Fortepan, 42978)

„Amikor hazaértem, börtönbe zártak Budapesten, a Katonapolitikai Osztály Nádor utcai épületében. Itt egy cellába kerültem Jány Gusztávval [a Donnál vereséget szenvedett 2. magyar hadsereg parancsnokával – a szerző]. Sokat beszélgettünk. Ő tudta, hogy ki fogják végezni, ezért is jött önként haza. Felesége meghalt, gyereke nem volt. Vállalni akarta a felelősséget, hogy így megtartsa becsületét. Rákérdeztem a hírhedt hadparancsra is.[1] A halála előtt már nem szokott hazudni az ember. Azt mondta, hogy a tudtán kívül adták ki a parancsot.”

„Nem tudtam, hogy miért vagyok pontosan börtönben. A vád szerint túl kemény voltam a legénységgel, de erre a négy hónapig tartó kihallgatások során sosem tértek rá. Aztán átvittek az ügyészségre, megbilincselve, villamoson. Az ügyész viszont azt mondta, hogy nincs semmi a papírjaimban, ami alapján elítélhetne, vigyenek inkább az internálótáborba. Ekkor már fifikás voltam, beszédbe elegyedtem az engem kísérő tizedessel:
    »Milyen parancsot kapott?«
    »Hogy hozzam az ügyészségre.«
    »Itt nem kellek. Olyan parancsot nem kapott, hogy vigyen máshová. Akkor vigyen oda, ahonnan elhozott!«
Az őr végül visszavitt, másnap hazaengedtek. Mikor mentem kifelé, összetalálkoztam Jányval. Nem szóltunk semmit, csak néztünk. Sosem felejtem el azt a nézést. Rám nézett, de az élettől búcsúzott.”

Jány Gusztáv vezérezredes (1883–1947)
(Kép forrása)

„1948-ban börtönöztek be újra. 1946–1948 között létezett egy nagy ellenállási mozgalom, amiről a mai napig alig beszélnek. Összeköttetésben voltunk az angol és a francia titkosszolgálatokkal. A nyugati terv az volt, hogy létrehoznak egy jól kiképzett katonákból álló titkos szervezetet, és ha kirobban a háború, csak a fegyvereket kell hozni. Ez több országon átívelő akció volt, a magyar szárny vezetője vitéz Szinay Béla altábornagy lett, de a katonai mellett létezett egy politikai szárny is Haller István egykori kultuszminiszter vezetésével. Szigorú sejtszerű felépítést alkalmaztunk. Alakulataink voltak, rajtól az ezredig. Három ezred állt már a rendelkezésünkre, plusz a vezérkar és néhány robbantó részleg. De még egy rajon belül sem tudtak egymásról a tagok, csak a rajparancsnokok ismertek mindenkit a beosztottaik közül. Az ÁVO és a szovjetek is tudtak a szervezkedésről, de nem sikerült beépülniük. Én azért tudtam több dologról, mert Szinay családi jó barátunk volt, valamint engem már a hadifogolytáborban be akart szervezni az angol titkosszolgálat. A beszervezésre nemet mondtam, mert magyar királyi tisztként nem akartam más országot szolgálni, de az együttműködésbe belementem. Amikor hazaértem, már tudtam, hogy Szinayt kell keresni. Mivel gyerekkorom óta ismert és megbízhatónak tartott, maga mellett tartott egyfajta mindenesnek. Csak időközben az is kiderült, hogy nem fog kirobbanni egy újabb világháború. A nyugatiak közölték, hogy egyelőre nem lesz harc, de a szervezetet tartsuk egyben. A vezetőségünk ekkor hozta azt döntést, hogy nem hajlandó a magyarság színe-javát idegen hatalmak akaratának megfelelően feláldozni. A szervezetet pedig ugyanolyan alapossággal, ahogy felépítették, le is bontották. Egyedül a parancsnoki törzset nem lehetett feloszlatni. Közben a Műegyetemen, ahol gépészmérnök hallgató voltam, találkoztam egy Bartha nevű egykori utászfőhadnaggyal, a korábbi hadügyminiszter Bartha Károly unokaöccsével. Ő már második találkozásunkkor elmondta, hogy egy ellenállási mozgalom tagja, és szeretné, ha csatlakoznék. Megpróbáltam utánajárni mi is ez a mozgalom, de nem jártam sikerrel. Körülbelül egy év múlva keresett meg újra Bartha azzal, hogy az ő felső kapcsolata akar velem találkozni. Elmentünk együtt, bemutatott egy 28–30 év körüli, nem túl jó megjelenésű férfinak. A férfi azt mondta, hogy fontos dolgokról akar velem beszélni, de először el kell intéznie egy telefont. Felmentünk egy belvárosi lakásba, ahol nekem a hallban kellett várnom. Rossz érzésem támadt, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Később ez be is igazolódott, a rejtőzködő ávósok le is fotóztak! Pár perc múlva a férfi visszatért, de azt mondta, hogy mégsem beszélhetünk, sürgős ügyben el kell mennie. Az esetet azonnal jelentettem Szinaynak, aki rám állította a saját hírszerzésünk. Ők folyamatosan figyeltek, de nem vettek észre semmi különöset, nem követett senki. Egy hét múlva megnyugodtunk, és folytattok tovább a munkát. Csak azt nem tudtam, hogy Barthával hogyan viselkedjek. Tudtam, hogy ávós, de azt is tudtam, hogy ha ezt a szemébe mondom, akkor a mozgalommal együtt végem. Nincs olyan ember, akiből ne tudnák kiverni, amit akarnak. Inkább csendben maradtam. De ekkor tudtuk, hogy a mozgalmunk napjai meg vannak számlálva. A parancsnokaim rájöttek, hogy a Bartha-féle összeesküvést a háttérben az ÁVO szervezi. Az egyetlen esélyünk az volt, ha „ráfűzzük” magunkat erre, mintha ennek részei lennénk. Ez részben sikerült is, mert így többen megúszhatták a dolgot. Szinay viszont nem. Őt 1948. szeptember elején bevitte az ÁVO, és csak úgy engedték el, hogy 24 órán belül öngyilkosnak kell lennie. Ezt meg is tette. Tervünknek köszönhetően sokakat békén hagytak, de engem és 15 társamat Szinay halálának a napján, szeptember 8-án letartóztattak."

"Egy nagy pert akartak csinálni – bár ebből végül nem lett semmi –, megmutatva, hogy a ludovikás tisztek még mindig nem nyugszanak. Egy hónapig ennek megfelelően „kezeltek” az ávósok, utána közölték velem, hogy internálnak. Együtt szállítottak le tizenhatunkat a Buda-Dél internálótáborba. Innen később visszavittek még egy hónapra az AVO-hoz, aztán visszakerültem, majd a kistarcsai internálótáborba szállítottak. Innen vittek el 1950 őszén Recskre. Itt voltam 1953 szeptemberéig. Én a második turnusban érkeztem, mi irtottuk ki az erdőt. Aztán hoztak még rabokat, összesen 1400-an voltunk, ekkor építettük a barakkokat. Az elmondhatatlan, hogy ott mi volt. A barakkok a hó és a szél ellen nem védtek. Az őrök vadállatok voltak, de nem őket hibáztattuk, őket is csak vadították. Ők a társadalomtól elszakadt, korábbi nincstelenek voltak, akik most kaptak ruhát, élelmet, hatalmat. Minden héten volt szemináriumuk. Szerdára már egészen emberként viselkedtek, aztán csütörtökön jött a szeminárium és utána vadállatként vetették magukat ránk. A verés, rugdosás mindennapos volt. Fogadásokat kötöttek arra, hogy melyikük tud egy ütéssel kiteríteni egy embert. De a legrosszabb nem is az volt, hogy megvertek, hanem az, hogy reggel lyukas csizmában kivittek a hóba, derékszögben előrehajolva dolgoztattak, nem egyenesedhettem fel, és tudtam, hogy ugyanez a sors vár rám a következő nap, a következő héten, a következő hónapban, a következő évben és még ki tudja meddig. Egy óra fűrészelés után már folyt a vér a kezünkből. Ez csak akkor változott meg, amikor már teljesen elkérgesedett a tenyerünk. Ételt alig kaptunk, mindenki csonttá soványodott. Csak a tartás miatt maradtam életben. Akiben nem volt meg a tartás, az belehalt.”

A recski kényszermunkatábor
(http://www.recskiszovetseg.hu/)

„Utána visszavittek Kistarcsára. Ide szálltak ki a bíróságok. Nekem Olti Vilmos [az egyik leghírhedtebb vérbíró, ő ítélte életfogytiglani börtönre Mindszenty József bíborost – a szerző] volt a tanácselnököm, a tárgyalás 10 percig tartott egy fatárolóban. Kirendeltek egy ügyvédet, akinek a védőbeszéde ennyiből állt: »Tisztelt Bíróság! Tudom, hogy az ügyfelem bűnös, de vegyék enyhítő körülményként figyelembe, hogy fasiszta nevelésben részesült.« Én utolsó szó jogán csak annyit tettem hozzá, hogy »védőügyvédem olyan szívhez szólóan ecsetelte bűnösségemet, hogy nem tudok mit hozzáfűzni.« Ez után felolvasták az előre legépelt ítéletet és indoklást. Összeesküvés miatt 7 évre ítéltek el, ebből kettő még vissza volt, emiatt folytathattam büntetésemet Vácon magánzárkában, majd a Gyűjtőfogházban. 1955-ben kiengedtek, el sem akartam hinni! Az utolsó éjszakát a szabaduló zárkában töltöttem, de még akkor sem hittem el, hogy elengednek. Amikor jött értem az őrmester, már hallottam, hogy készülődnek a reggelihez. Akkor már tudtam, hogy az átszállítandó rabok kiesnek az aznapi étkeztetésből, mivel egyik helyen már nem, másik helyen még nem számolnak velük. Én nem akartam éhesen új helyre kerülni, ezért kértem az őrmestert, hogy hozassa be a reggelim. Erre ő azt mondta:
    »Ember! Maga öt perc múlva kint lehetne és bevághatna egy fél decit, erre még itt akar várni fél órát a reggelire?«
    Erre én: »Lehet, hogy bevágom ma azt a fél decit, de hogy reggeli nélkül innen ki nem teszem a lábam, az is biztos!«
Megkaptam a reggelit, utána pedig tényleg elengedtek! Azt sem tudtam, hol vagyok. Egyszer csak találtam egy villamosmegállót. Borotválatlanul, lötyögő, szakadt ruhában szálltam fel a villamosra. Odajött hozzám a kalauz:
    »Maga csak nem onnan jött?«
    »De, onnan…«
    »Felejtse el a jegyet!«
Így érkeztem meg a nagyszüleimhez. Az egyetemet nem folytathattam, végig megfigyeltek, 15 éven keresztül csak segédmunkás lehettem. Utána elkerülhettem egy tervezővállalathoz, onnan mentem nyugdíjba."

A szerző megjegyzése: Béla bácsi több beszédét is volt szerencsém meghallgatni, ismertem életének fontos eseményeit. Egy közös barátunk közvetítésével sikerült vele találkoznom tavaly, egy hideg novemberi estén, Múzeum körúti lakásán. Egy igazi, régi vágású úriembert ismertem meg, akit jobban érdekelt az én rövid élettörténetem, mint a sajátja. Egy átlagos, kissé tartózkodó interjúra számítottam, ezzel szemben egy közel három órás, baráti beszélgetésben volt részem. A történelmi események mellett szóba került a család, az otthon és röviden még a politika is. A történetekben saját magát sosem helyezte előtérbe, nem tulajdonított magának fontos szerepet, pedig sok esetben meghatározó események aktív szereplője volt. Sajnos ez után nem volt alkalmunk találkozni, de többször beszéltünk telefonon, közös barátunkon keresztül üzentünk egymásnak. Halálhíre megrendített. Nyugodjon békében, Béla bácsi!

[1] Az 1943. január 24-én kiadott 294/2. hds. l. a. 43. l. 24. számú hadparancs a doni front teljes áttörése után került kiadásra, amely egyrészt megalázó módon említette a magyar katonák korábbi erőfeszítéseit (Kezdő szavai: „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…”), valamint utasítást adott a harc további folytatására.

Forrás:

A szerző interjúja Krasznay Bélával, 2014. november 7,