Karácsonykor különösen nehéz azoknak, akik szeretteiktől távol töltik az ünnepeket. Főleg akkor, ha ezt közel 2000 kilométerre az otthonuktól, a harctéren teszik. A magyar 2. hadsereg katonái sem éreztek másképp, erről több visszaemlékezés és naplóbejegyzés is tanúskodik. Ezekből válogattunk néhányat. Az írásokban sajátosan keveredik a hon- és békevágy a háború kegyetlen mindennapjaival, némiképp groteszk, de mégis megható módon.

Háború és karácsony képeslapon

Vécsey Béla alezredes, a szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka ajándékkal készült a Gyevica községben települt katonáinak; december 24-re kitüntetési ceremóniát szervezett, amely azonban kockázatokat is hordozott magában, az ellenséges tüzérségnek ugyanis kiváló célpontot jelentettek az összegyűlt honvédek. Közben a tábori lelkészek az első vonalban voltak - rájuk különösen nagy szükség lehetett ezekben a napokban, és nem csak a bunkerekben tartott ünnepi szertartásokon.

Vécsey Béla alezredes (Vécsey László gyűjteményéből, másolat a szerző birtokában)

„A muszka, amint számítottuk is, már kora hajnalban elkezdte az állást mindenféle kaliberű jószággal verni, kénytelen voltam megkérni a tüzér komákat, hogy teremtsenek már egy kis rendet közöttük, mert én 12 h-ra rendeltem el az ünnepélyes dekorálást az ezredparancsnokság előtt – már amennyire itt kint ilyet lehet csinálni – s nem szeretném, ha megzavarnák ezek a mi karácsonyi ünnepünket. Hát hozzá is láttak az általuk ismert tüzelőállások lefogásához, rend is lett. A két pap, a római katolikus és protestáns az első vonalakban, a legénységi bunkerokban szolgáltatták a karácsonyi ájtatosságot. 12 órakor tele lett az ezredparancsnokság előtti árok, ez természetes is, mert eddig az ezred 7 hónapi súlyos harcok alatt a hősi halottakkal együtt 131 bronzot [Bronz Vitézségi Érem] kapott eddig, én egy beadványra 83 élőnek és 13 halottnak szereztem meg a bronzot. (…) Remélem meg is lesz ennek a foganatja. Igen sokan összegyűltek a tisztek közül is, hogy ennek a szép karácsonyi aktusnak tanúi legyenek. Úgy a tisztek, mint a legénység arcán is látszott az öröm. Egy rövid beszédet tartottam és mindenkinek kitűztem mellére a vitézségi érmet.”[1]

Gyevica behavazott házai 1942 telén. Más körülmények között képeslapra kívánkozó téma lehetne (Vécsey László gyűjteményéből, másolat a szerző birtokában)

Az alezredes ezután tisztjeivel, szűkebb körben is ünnepelt, nem minden elfogódottság nélkül. A békesség persze nem tartott sokáig; erről a szovjet tüzérség gondoskodott, bár nagyobb támadásra nem került sor - ennyire tiszteletben tartották egymás ünnepeit a szemben álló felek.

„A parancsnokságnál mi is csináltunk karácsonyfát, azaz az egyik őrmester (illatszerész) díszítette; díszeket és cukrokat még Takács ezredes [az előző ezredparancsnok] hozatott. Nekünk nagyon sok dolgunk volt, mert itt is nagyon túlteng az irodai ügymenet sajnos, így csak úgy 18 h felé kerültünk be az éppen ott lévő tisztekkel a karácsonyfa alá. Imádkoztunk s mindnyájan hazagondoltunk. Sokunknak könnyes lett a szeme, Nekem, Mátray századosnak [Mátray Károly, az I. zászlóalj parancsnoka], s talán még másoknak is, én bizony nem néztem. Annyira meg voltam hatódva, hogy alig tudtam beszélni. Az egész délután és este is igen sokan kerestek fel karácsonyi jókívánságaikkal személyesen, távbeszélőn, táviratilag, vitéz Szabó vezérőrnagy [Szabó László, a 7. könnyűhadosztály parancsnoka] is felhívott, kellemes ünnepeket kívánt s közölte, hogy holnap 8.30-kor a 4. gyalogezred parancsnok harcálláspontján értekezletet tart, arra menjek el én is. (…) Új hó esett és a hold is világít, úgy, hogy szinte nappali világosság van. A muszka aknavetők és tüzérség pedig igen gyakran küldi tűzcsapásait.”[2]

Az ismert író, Boldizsár Iván is a Ddoni arcvonalon, Kondenzovóban töltötte 1942 karácsonyát, a 133. gépkocsioszlop hadapród őrmestereként. Ő így emlékezett vissza a Szentestére:

„Valószínűleg pszichológiai oka van annak, hogy a karácsonyestét nem tudom felidézni. Számos háborús epizódra mindig is emlékeztem, most, hogy írok róla, és állandóan visszagondolok rá, sok minden képszerűen, három kiterjedésben áll előttem, de a karácsony képei elmosódtak. Tudom, hogy ha nem is könnyen, de állítottunk karácsonyfát. Fenyő nem volt a falu körül, de a fiúk messziről hoztak vagy csencseltek a fiúk valahogy a németektől. Hazulról külön csomagot lehetett küldeni, bejgli volt bőven. (...) szakácsunk pesti cukrász volt, talán a legidősebb és biztosan a legkövérebb ember az oszlopban. Pompás linzert sütött. Még arra emlékszem, hogy a karácsonyfa alatt elkezdtem bőgni, és ezt nagyon szégyelltem, amíg meg nem láttam, hogy mindenki sír. Ott álltunk felnőtt férfiak, énekeltük a Mennyből az angyalt. Valami német katonai adó a Stille Nacht, Heilige Nacht-ot is. Nagyon-nagyon rossz volt. Tudtuk, hogy ugyanebben az órában otthon a feleségek, anyák, menyasszonyok, gyerekeik is ránk gondolnak, és bizonyára ők is sírnak. Férfikönnyet nem nagyon láttam ebben a háborúban, még akkor se, amikor sebesültek között voltam. Karácsonykor nem csak a távollét miatt vett rajtunk erőt a sírás, hanem az iszonyú kiszolgáltatottság miatt is.”[3]

Boldizsár Iván 1947-ben

Magass Miklós tábori lelkész főhadnagy feljegyezte egy ismeretlen katona karácsonyi versét, amely tökéletesen jellemzi a fronton levők hangulatát, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül. Bár egyéb forrás ezt nem igazolja, a versben leírt esemény minden bizonnyal valós; lehet, hogy a szerzővel, vagy egy bajtársával történt meg, mindenesetre jól mutatja, hogy az emberség a háborúban sem veszett ki teljesen.

Erdélyi Béla főhadnagy, a 108. hadtápzászlóalj 2. századának parancsnoka is leírta karácsonyi emlékeit. 

Erdélyi Béla főhadnagy

"Délelőtt a zászlóaljtól kiküldték az országból karácsonyra érkezett szeretetcsomagokat. Este 19 órakor közös vacsorán vett részt a század. Kis beszédet mondtam, utána a kupákkal koccintottunk, s jókívánságok között megittuk a deci pálinka felét. Egy idő múlva a kapuőrséghez siettem, az őrt felszólítottam, adja át a fegyverét, és menjenek be vacsorázni. Igen szabadkozott az őrség parancsnoka, félt, talán próbára akarom tenni, de aztán meggyőztem, és fél órára átvettem a szolgálatot. Kint 35 °C-os volt már a hideg. (...) Szegény katonáim, gondoltam, november közepe óta ilyen kemény éjszakákon kell a szolgálatot ellátniuk. (...) Nézegettem a csillagos eget, hol van vajon a "lángos" csillag? Sokáig kerestem a Jézus születését jelző tüneményt. Nem találtam az égi jelet."[5]

Karácsony a fronton

Források:

[1], [2] Vécsey Béla alezredes frontnaplója,1942. december 24. Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény TGy 2622. 

[3] Boldizsár Iván: Don-Buda-Párizs Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982. 66-67. o.

[4] Sára Sándor: Pergőtűz – Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 269. o.

[5] Erdélyi Béla: Vér és acél. Keleti frontnapló - Don, 1942/43, Hajja és Fiai, Debrecen, 1999. 21-22. o.