Legutóbb ott hagytuk el a fonalat, hogy I. Sándor király és Barthou külügyminiszter Marseille-ben történt meggyilkolása hatalmas felzúdulást váltott ki mindkét országban, és népszövetségi vizsgálatot is kezdeményeztek az ügy részleteinek felderítésére. Ekkor került képbe Olaszország és Magyarország is, előbbinek azonban gyakorlatilag teljes védelmet biztosított nagyhatalmi státusza, és a franciákkal akkor még rendezettnek tekinthető viszonya. Miután Franciaországot sokkal nagyobb mértében érintette a gazdasági válság, semmiképp nem akarta összetolni a biciklit a Földközi-tengert csak Mare Nostrumként (a mi tengerünk) emlegető, és a birtokos szerkezetet egyre újabb csatahajókkal és cirkálókkal alátámasztó Mussolinivel.

Usztasák Jankapusztán, kiképzésük alatt - köztük a merénylő

Jugoszlávia helyzete sem volt egyszerű. A titói időszakban járta az a politikai foglalkozásokon rendszeresen előkerülő kérdés, hogy mikkel van körülvéve Jugoszlávia? A válasz az volt, hogy BRIGAMA, vagyis gondokkal, amely szójáték is egyben: a BRIGAMA betűi ugyanis pontosan kiadták a szomszédos országok kezdőbetűit (Bulgária, Itália, Görögország, Albánia, Magyarország, Ausztria). Ez a helyzet a 30-as években sem volt más.

Nagyratörő álmok

Bulgáriával Macedónia, illetve a helyi bolgár kisebbség miatt voltak viták, amelyeket Vlad, a bolgár merénylő egy Mauser C96-ossal igyekezett rendezni. Romániával, a "kisantantos" szövetség ellenére sem volt felhőtlen a viszony, méghozzá a Bánság hovatartozása miatt, Ausztriával pedig Karintia miatt voltak viták (sőt, 1919-ben összecsapások is). Koszovó, és az ottani albánok (akiknek lélekszáma és aránya meg sem közelítette a mait) miatt folyamatos torzsalkodás volt Albániával, ahol ekkor a napi politika részét képezte a Nagy-Albániáról szövögetett ábrándok közzététele.

A Jugoszláv Királyság közigazgatási térképe

Alkalmasint a koszovóiak sem riadtak vissza egy kis gerillaháborútól, ami komoly fejtörést okozott Belgrádban. Görögországgal szintén Macedónia miatt voltak viták, bár Jugoszlávia nagyon messze volt attól, hogy átvegye az Athénban első számú közellenségként számon tartott Törökország helyét. Olaszországgal Dalmácia, illetve a Szlovéniában élő olaszok miatt volt feszült a helyzet; az első világháború után Trieszten évekig huzakodott a két ország, sőt egyes vélekedések szerint olasz búvárok azért süllyesztették el 1918. november 1-jén a már délszláv kézben levő ex-K. u. K. Viribus Unitis (illetve akkor már egy napja Jugoslavija) csatahajót, hogy azt meg se kísérelhessék eredeti céljának (olaszok lövetése) megfelelően használni.

A süllyedő Viribus Unitis Póla kikötőjében

Magyarország érthető módon vissza akarta szerezni a trianoni békediktátummal elcsatolt területeit (esetünkben a Muravidék, Muraköz, a Drávaszög, és Bácska). Mindezt hivatalosan békés eszközökkel képzelte el a vezetés - ütőképes hadsereg nélkül más út nem is maradt - amelyhez nagyhatalmi és egyéb támogatókat keresett. Így került képbe Olaszország, illetve az usztasa mozgalom. Mind Róma, mind Budapest, az "ellenségem ellensége a barátom" elv alapján támogatta a Jugoszlávia szétszedésén munkálkodó erőket. Helyzetéből (és abból, hogy a "kisantant" államai közül Jugoszláviával volt relatíve a legjobb viszonyban) Magyarország ezt csak nagyon csendben, fű alatt tehette meg. Okkal feltételezhetjük, hogy a politikai és katonai vezetés csak egy nagyon szűk köre volt tisztában azzal, hogy kiket és mivel támogatnak. „A különböző szórólapok szerkesz­tésétől erőszakosabb akciók tervezéséig, azokra történő felkészülésig sok mindennel foglalkoztak ezen közpon­tok lakói. Ilyen jellegű tevékenységet a befogadó állam hatóságainak tudta nélkül végezni igen nehéz (ugyanak­kor nem lehetetlen), amivel a jugoszláv kormányzat is teljesen tisztában volt.” - olvasható Pálvölgyi Balázs a merénylet nemzetközi jogi hatásait vizsgáló tanulmányában.

Gustav Perčec, a Magyarországra menekült horvátok vezetője

A támogatás leginkább kézzelfogható formája a Jankapusztán létrehozott horvát emigráns tábor volt. A területet 1931 őszén, a kormány tudtával bérelte ki Gustav Perčec volt császári és királyi tiszt; itt kaptak menedéket a jugoszláviai politikai menekültek (legmagasabb létszámuk 50 fő volt), akiket 1932 második felétől Magyarország okmányokkal és eseti anyagi juttatásokkal is segített. A magyar hatóságok hivatalosan semmilyen kapcsolatot nem tartottak az itteniekkel, a tábort a Határmenti Útvonal Ellenőrző Kirendeltség ellenőrizte. Bár papíron a politikai okok miatt elüldözött horvátok menedéke volt Jankapuszta, a vezetés "beavatott része" tisztában volt azzal, hogy a táborlakók nem dalmát népdalok éneklésével, térképek újrarajzolásával és vágyakozó álmodozással töltik mindennapjaikat. Erről hamarosan a világ is tudomást szerezhetett (volna), ha jobban figyelnek 

Perčec megszökött titkárnőjének beszámolójára. Jelka Pogorelec ugyanis 1933-ban először a jugoszláv titkosszolgálattal, majd októberben a Novosti folyóirat olvasóival is megosztotta élményeit. "Noha az emlékiratban foglaltak nem hatoltak túlságosan mélyre (pl. egyetlen hivatalos személyt sem tudott megnevezni), a magyar kormányt mégis kellemetlenül érintette. [1934] Február 1-jén a Honvédelmi Minisztérium VI-2 (kémelhárító) osztályának egyik ismeretlen (Tattay ezredes) fedőnevű munkatársa tervezetet készített a tábor felszámolására, amit április közepén végre is hajtottak." - írja ezzel kapcsolatban Sőregi Zoltán.

A merényletet követően Párizsban hamar tisztázták, hogy Olaszországot nem piszkálják, így a sajtó össztüze Magyarországra irányult. Kapott az alkalmon a csehszlovák Benes elnök is, aki - némi túlzással élve - egy ütősebb börzsönyi körvadászat puffogtatásait is képes volt magyar háborús előkészületként tálalni, és egyből Párizs mellé állt. Réti György így írt a helyzetről a Korunk 2004 februári számában megjelent tanulmányában:

"A merényletet követő nyomozás szálai Németországba, Olaszországba és Magyarországra is elvezettek. Bizonyítást nyert, hogy a merényletet szervező horvát usztasák egy részét a magyarországi Jankapusztán képezték ki. A gyilkosságot követő nemzetközi felháborodás és a nyomozás eredményei nehéz helyzetbe sodorták a magyar kormányt, annál is inkább, mert Franciaország és a kisantant országai – nem akarván rontani kapcsolataikat Németországgal és Olaszországgal – arra törekedtek, hogy csak Magyarországot ültessék a vádlottak padjára. A Magyarország elleni kampány élére a királyát vesztett Jugoszlávia állt: éles sajtókampányt folytattak Budapest felelősségét illetően, és számos magyart utasítottak ki Jugoszláviából."

Gömbös Gyula miniszterelnök (1932-1936)

Természetesen a magyarok sem tétlenkedtek: Gömbös Gyula miniszterelnök november 6-7-én tárgyalt Mussolinivel, ahol több gazdasági kérdés mellett a merénylet ügye is szóba került. A megbeszélés végére a magyar miniszterelnök megnyugodhatott:

"Mussolini válaszában kifejtette, »nem hiszi, hogy a marseille-i esetnek komolyabb következménye lehetne«. Közölte, hogy ő nem adja ki Pavelicet és Kvaterniket, a két, Olaszországban élő horvát emigráns vezért, és javasolta, hogy Magyarország se adjon ki senkit. Ezután a »megindulástól elsápadva« jelentette ki: »Ha mégis szerb vagy bármely oldalról fegyveres beavatkozás történnék, akkor ő mozgósít, az egész nemzetet fegyverbe szólítván mellettünk áll és átlépi a határt.« Gömbös hasonló megindultsággal válaszolt: »Egy újabb korszak kezdődik most az olasz–magyar barátság életében, mert a fegyverrel megkötött barátság a legreálisabb és a legbiztosabb. Miránk is minden körülmények között számíthat.«"

Az olvasóink által már ismert Eckhardt Tibor (1934-1935-ben népszövetségi főmegbízott) szó szerint trollfokozatba kapcsolt: a jugoszlávok által terjesztett hamis fényképre, amelyen Gömbös Gyula látható, ahogy személyesen tanítja kézigránátot dobni az usztasákat válaszul egy olyan felvételt kezdett Genfben köröztetni, amelyen Gömböst egy a jugoszláv kormányt ábrázoló képre retusálták, természetesen mint miniszterelnököt, utalva arra, hogy fényképeket hamisítani nem túl bonyolult.[*] Eckhardt emellett a nemzetközi sajtó előtt reagált Jugoszlávia vádjaira. Az erről szóló tudósítás 1934. december 1-jén jelent meg a Nyírvidékben.

A Nyírvidék tudósítása Eckhardt nyilatkozatáról (részlet)

"A magyar kormány az immár hírhedt jankapusztai állítólagos tábor ügyében ismételten adott már felvilágosításokat a hozzáfordult jugoszláv kormánynak s így csak újból állíthatom és kétségbevonhatatlanul igazolni fogjuk, hogy a magyar kormány saját elhatározásából már a tavasz elején megtette az intézkedéseket a Jankapusztán lévő horvát emigránsoknak a bérletből való eltávolítására. (...) Ez a bérlet 'magánjogi alapon jött létre, szerződéses alapon és midőn a magyar kormány elhatározta az ott lévő menekültek eltávolítását, azt kizárólag azon az alapon tudta elérni, hogy az illetékes közigazgatási hatóság útján gyakorolt pressziót a menekültek önkéntes eltávozása érdekében. Ezek az intézkedések tényleg hatályosaknak is bizonyultak. Jankapusztán a likvidáció áprilisban tényleg megkezdődött s egy mezőgazdasági bérlet likvidációjának normális rendje szerint a birtokon lévő termények és egyéb termékek értékesítése után folyó évi október elsejével teljes befejezést nyert." 

 

A cikk egy másik részlete

A természetesen túlzó állításokat is tartalmazó nyilatkozatban Eckhardt kitért arra is, hogy a súlyos jugoszláviai helyzetnek csakis belpolitikai okai vannak (ebben csaknem teljes mértékben igaza volt), és külön hangsúlyozta, hogy a horvát menekültek csak menekültjogot kaptak ugyanúgy, ahogy azt más állam is biztosította nekik. Hozzátette, hogy

"A magyar nép is súlyos időket élt át Trianon óta és sokszázezer magyar ember volt kénytelen a trianoni rendelkezések következtében szülőföldjét elhagyni — mondotta befejezésül Eckhardt Tibor —. Tömérdek jogos keserűség halmozódott fel a mi lelkünkben.  A magyar népből azonban soha egyetlen merénylő, vagy összeesküvő sem termelődött ki, mert ügyünk igazának tudatában csak békés és becsületes eszközökkel szolgáljuk nemzeti politikánkat, A terrorista cselekedeteket a magyar nép és kormánya egyaránt súlyosan elítéli, .visszautasítja a jugoszláv emlékiratban reá szórt rágalmakat és becsületének védelmében nyugodt lelkiismerettel áll ki igazának bizonyítására a világ közvéleménye elé."

Fokker F. VIII magyar színekben (Winkler Gyula archívumából)

A színfalak mögött ugyanakkor megindult a tábor felszámolása után is Magyarországon maradt (és főleg Nagykanizsára települt) horvát emigránsok Olaszországba menekítése. A feladatot valamikor október végén Gaáli Zoltán repülőszázados kapta meg, aki a rejtve működő légierő (Légügyi Hivatal) egyik Fokker F. VIII-as gépével Tímár Gyula főhadnagy és Molnár János alhadnagy kíséretében Olaszországba - egy fedőnéven említett észak-olasz városba vitte a 8 férfiből és 2 nőből álló csoportot. Az akció annyira titkos volt, hogy arról a Szombathelyi reptér személyzete (és a magyar vezetés jelentős része) sem tudhatott, a mentőakció rádiózási kísérlet és távközlési eszközök Olaszországba szállítása címen futott; a hatóságok közben, engedve a külföldi nyomásnak, "hajtóvadászatot" indítottak az usztasák ellen. Gaáli százados Sőregi Zoltán által publikált visszaemlékezésében így írt erről:

„Megindult a versenyfutás a horvát emigránsok megmentésére, és letartóztatására kiadott parancsok végrehajtása között. Az idő sürgősségére való tekintettel úgy határoztam, hogy dacára a sűrű ködnek, meg kell kísérelnem a lehetetlent, és életünk kockáztatásával is startolni. (…) Az emigránsokat gyorsan behajóztam, és utolsónak magam is beszálltam a gépbe. A repgépet beállítottuk a leghosszabb irányba, habár abban az irányban voltak a reptér körül a hangárok, emeletes épületek és a víztorony is. Az ellenkező irányból veszélytelenebb és könnyebb lett volna a start, de akkor a reptér egész személyzete tudomást szerzett volna a titkos vállalkozásról.”

A Karavankák; a kényszerleszállás itt szinte egyenlő a biztos halállal

A kalandos, és akkori szemmel nézve repülési teljesítménynek sem kicsi utazás végül minden gond nélkül lezajlott.

„Rádiótilalmunkat szigorúan betartva, a nagyobb lakott területeket, mint Graz, Klagenfurt és Villach, elkerülve, inkább a jellegzetes hegyvonulatok és völgyek után tájékozódva bujdostunk közel a jugoszláv határ mentén, ügyelve arra, hogy a Karavankák hegyvonulatát át ne lépjük, mert akkor már jugoszláv légtérbe kerültünk volna. (…) Ez a csavaros navigálás minden idegünket igénybe vette. A repülőket kísérő hagyományos szerencse most is mellettünk volt, és 13.30-kor sikerült sértetlenül, de kimerülve célunkban, Cascarában [a célállomás fedőneve] újra földet érnünk. A rádióműszereknek álcázott horvát emigránsokat megható búcsúzkodás után átadtam a már reánk idegesen váró olasz megbízottaknak, akik egy autóbusszal ismeretlen helyre elszállították őket.”

A várakozásokkal ellentétben végül a visszaút sikerült sokkal rázósabbra: a sűrű köd miatt Szombathelyen rádióirányítással kísérelték meg a leszállást, azonban a földi személyzet rossz irányszöget adott meg, aminek következtében Gaáli századosék kis híján Pozsonyban kötöttek ki. Szerencsére időben kapcsoltak, és így a csehszlovák határőrséggel folytatott kínos beszélgetés mellett az újabb diplomáciai botrányt is el tudták kerülni. A gép végül Lábatlan mellett szállt le, ahonnan tankolás után továbbrepült Mátyásföldre.

Duce a csúcson: Olaszország ekkor volt a legerősebb

Mussolini "jóslata" végül beigazolódott, az ügy szépen elcsendesedett; Franciaország nem akarta kockáztatni az olaszokkal fennálló jó viszonyt (úgy főleg nem, hogy a merénylőket elfogták), Róma továbbra is saját érdekeinek megfelelően támogatta/szorongatta az usztasákat, Jugoszláviában pedig az egyre súlyosbodó belpolitikai helyzet került az érdeklődés középpontjába. Annyit mindenképp érdemes hozzátenni, hogy a merénylet és a nemzetközi botrány ellenére Magyarország és Jugoszlávia kapcsolata fokozatosan javulni kezdett, ami végül az 1940. december 12-én aláírt örök barátsági szerződésben csúcsosodott ki. Az hogy az örök barátság nem tartott túl sokáig már egy másik történet...

[*] Az említett eseményt Gaáli Sándor százados írta le Szőregi Zoltán által közreadott visszaemlékezésében.

Források

Sőregi Zoltán: Adalékok a marseille-i merénylet hátteréhez, ArchívNet 2013/4.

Réti György: Olasz diplomáciai dokumentumok Magyarországról, Korunk, 2004 február.

Pálvölgyi Balázs: Az állam felelősségének nyomában. A marseille-i merénylet (1934) jogi dimenzióinak értelmezése a magyar kormány számára készült egykorú tanulmányokban Jogtörténeti Szemle 2012/2 13-20. o. Az első kép ebből a tanulmányból származik.

Nyírvidék - Szabolcsi Hírlap 1934. december 1.