Magyar iparvárosok IV.: Tatabánya

Hosszabb kihagyás után folytatódik magyar iparvárosokat bemutató posztsorozatunk. Ma Tatabányára utazunk néhány régi kép segítségével. Bár a település mai formájában Magyarország egyik legfiatalabb nagyvárosa, "alkotóelemei", vagyis Bánhida, Felsőgalla, Alsógalla, és a pályáját az utóbbi részeként kezdő Alsógalla-bányatelep, később Tatabánya is hosszú, több száz éves múltra tekintenek vissza. Bánhidát először 1288-ban említi írott forrás, mint a környék akkori központja, a tatai vár tartozékát, de a környék maga már a kőkorszak óta lakott volt. A vár (illetve a sokáig királyi, majd érdeki székhely Esztergom, valamint a szintén jelentős Komárom) gazdaságélénkítő hatása vitathatatlan volt; nemsokára létrejött Alsó- és Felsőgalla, valamint megjelentek a kézművesek, megalapozva a mai iparvárost.

25 éves jubileumi tábla, háttérben az 1-es erőmű (Magyar Rendőr/FORTEPAN)

A törökök a 16. században jelentek meg a térségben, és a következő száz évet ők, valamint a reformáció határozták meg. A tizenöt éves háború több híres ostroma érintette a térséget, mint például Pálffy Miklós 1597-es tatai petárdás akciója és a Balassi Bálint életét is követelő esztergomi ostrom. Mivel a települések a Bécset és Budát összekötő útvonalon feküdtek, az összes arra járó hadsereg nyomot hagyott a vidéken, ha ütközetekkel nem is, de beszállásolással, portyákkal és hasonlókkal mindenképp. A török kiűzése után a környék az Esterházy család birtokába került, akik katolikus németeket és szlovákokat telepítettek be, ami által ismét a katolikus vált a meghatározó vallássá. 1785-ben Alsógallának 640, Felsőgallának pedig 842 lakosa volt; az igazi fordulat ekkor következett be, ugyanis szénlelőhelyeket találtak a térségben.

A kezdetek: csillesor az Esterházy Ferenc akna bejáratától nézve, 1905. (Magyar Földrajzi Múzeum - Erdélyi Mór cége/FORTEPAN)

A művelés először - Komlóhoz hasonlóan - kisipari módszerekkel zajlott, majd 1891-ben megalakult a Magyar Általános Kőszénbánya Társulat, amely megkezdte a korszerű, nagyipari termelést; az első csille szenet 1896 karácsonyán hozták fel az új bányából. Akárcsak jó hatvan évvel később Dunaújváros-Sztálinváros, Tatabánya (jó, akkor még nem így hívták) rohamos fejlődésnek indult: megugrott a lakosságszám, sorra épültek a munkásházak, és újabb üzemek, cement és téglagyár is települt ide. 1902. szeptember 16-án önállósodott az addig Alsógallához tartozó bányatelep, amely 1903. május 1-től a Tatabánya nevet viselte. Ekkoriban az ipar mellett a kulturális élet is igen sokszínű volt; több újság jelent meg, és emellett színjátszó körök, egyesületek, dalárdák is működtek.

A legendás Turul-szobor 1933-ban (A R/FORTEPAN)

A város szimbólumát, a Kő-hegyen található Turul-szobrot, Európa legnagyobb fémmadarát 1907-ben avatták fel; eredetileg a milleniumra tervezték elkészítését, de egy kicsit kifutottak az időből. Az emlékműtől nem messze található Szelim-barlang is régóta népszerű kirándulóhely; a legenda szerint a török közeledtekor itt rejtőzött el a lakosság.

Kirándulók a Szelim-barlang bejáratánál 1928-ban. (Gádoros Lajos/FORTEPAN)

Az első világháború kevéssé vetette vissza a település(ek) fejlődését, bár 1917-ben, a fokozódó nehézségek és az egyre romló körülmények miatt komoly sztrájkra is sor került. Erről Szabó László így írt Nem csak az ipar kenyere - A 100 éves tatabányai szénbányászat krónikája című könyvében:

"A Tatabányán 1917. május 12-én kitört és öt napig tartó sztrájk úgyszólván teljesen lerontotta a hatóságoknak akkoriban már amúgy is gyenge tekintélyét." [...] ,/Í statárium május 12-én kihirdettetett. Május 13-án a karhatalom megerő sítése végett további 1000 katona és 500 csendőr jelenik meg a telepen." [...] "Május 15-én összeül a rögtönítélö katonai bíróság és meghozza ítéletét az előállított hét munkás felett. Az ítélet agyonlövetés általi halálra szól." [...] "A helyzet borzalmas volt. Megoldhatatlannak látszik a konfliktus, amelyben szembekerült egymással egyfelől a törvény szigora, másfelől az akarata mellett elszántan kitartó munkásság" [...] "Két és fél napon át a legizzóbb hangulatban folyt a rögtönítélő bíróság vizsgálata és ítélkezése, amikor végre május 17-én a munkásság egyik vezetője — utalva a halálraítélt munkások megkegyelmezésének lehető ségére — sztrájkban álló társait a munka felvételére hívja fel. A felhívásnak megvolt a kívánt eredménye. Munkatársaik életének megmentése érdekében a * Ezt az intézményt a kormány 1916-ban hozta létre a munkásság és a munkaadók közötti vitás ügyek intézésére) 85 sztrájkolók zúgolódás nélkül hagyják el a sztrájktanyát és egy emberként térnek vissza munkahelyeikre."*

A Cementmű 1931-ben (Schermann Ákos/FORTEPAN)

Tanácsköztársaság bukása (1919 augusztus) után viszont a megemelt munkaidő és a szakszervezeti vezetők letartóztatása miatt szeptember 6-án tüntetni kezdtek a bányászok: a kivezényelt csendőrök tüzet nyitottak a tömegre, amelynek következtében többen életüket vesztették. A tragikus esemény miatt lett 1951-től szeptember 6-a az Országos Bányásznap. A fejlődést, amelyet a lakosságszám csaknem megkétszereződése és újabb aknák megnyitása is jelzett, a második világháború szakította félbe: 1944. október 13-án bombatámadás érte a bányát, december 26-án pedig megérkeztek a szovjetek Tatabányára; a németek Bánhidára vonultak vissza, a hullámzó harcok pedig egész 1945. március 23-ig folytatódtak, komoly károkat okozva.

Noha már az 1920-as évektől több alkalommal felmerült az egyesülés, arra csak 1947. október 10-én került sor. A lakosság ekkor már 39 000 fő, az 1910 körülinek csaknem duplája volt. Az ezzel kapcsolatos egyeztetéseket több tényező is hátráltatta 1945-1946-ban: Bánhida, amely a háborúban a legsúlyosabb károkat szenvedte, kezdettől támogatta az összeolvadást, a legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező Alsógalla viszont sokáig ellene volt; a község vezetői attól tartottak, hogy a kevésbé fejlett települések "visszahúzzák" majd a fejlődést.

Felsőgalla 1962-ben (UVATERV/FORTEPAN)

A háború után hamar újraindultak a bányák és üzemek, amelyeket folyamatosan bővítettek is: ez maga után vont a lakosság ugrásszerű növekedését, amelynek csúcsa - 80 000 fő - az 1980-as évekre tehető. Már 1948-tól tervezték a megyeszékhely áthelyezését is Esztergomból: ezt a város nehéz megközelíthetőségével és határ menti fekvésével (na meg nehogy már az érseki székhely legyen a megyeszékhely is) indokolták. Az új megyeközpont szerepére Tata és immáron Tatabánya is esélyes volt; végül 1950-ben utóbbi lett Komárom-Esztergom megye új székhelye.

A Megyei Tanács épülete

1949 januárjában bányásziskola (szeptembertől: Péch Antal Aknászképző Technikum és Péch Antal Bányaipari Technikum) települt a városba, és ebben az évben készültek el az első panelházak is; a lakásokat élmunkásoknak utalták ki. 1950-től nagyszabású városrendezési munkák kezdődtek, amelyek célja az volt, hogy az új várost kivigyék a bányaművelés területéről,bár emiatt sok telepet le kellett bontani. A döntést az is indokolta, hogy a régi központ komolyan megsüllyedt, ami miatt egy új városközpontot, illetve gyakorlatilag egy új város kellett létrehozni.

1950. december 30-án előbb sújtólégrobbanás, majd szénporrobbanás történt a XII. aknában, amely 81 bányász életét követelte. A katasztrófát komoly elégedetlenség követte (bérrendezés, normacsökkentés) - egyes források szerint ez is közre játszott a Bányásznap törvénybe iktatásában. Tatabányán a bányaművelés 110 éve alatt 570 bányász vesztette életét balesetekben, amelyeket legtöbbször nem a körülmények, hanem környezeti tényezők okoztak.

A Fő tér a szovjet emlékművel 1965-ben (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)

A fejlődés ennek ellenére nem állt meg: hamarosan áruház és gyermekápolónő-képző is nyílt a városban, ahová folyamatosan települtek át a megyei szervek (1952-ben például a Megyei Tanács, három évvel később a bíróság). A sok betelepülő ellenére a munkaerőhiány krónikus volt, így 1952-ben mintegy 3000 fegyenc (köztük sok politikai elítélt) érkezett a városba, akiket a bányákban dolgoztattak.

Az 1956-os forradalom Tatabányát sem kerülte el, a városban több, halálos áldozatokat is követelő sortűzre is sor került, mind októberben, mind pedig decemberben. Ahogy az eddig meglátogatott, szocialista jelzővel illetett iparvárosokban, itt is komoly forradalmi megmozdulásokra került sor. Az első napokban lényegében semmi nem történt, bár Gerő Ernő beszéde felkorbácsolta az indulatokat, és a helyi karhatalmi egységeket is készültségbe helyezték. Megindult önkéntesek toborzása is, akik közül kiemelkedett Beér József főhadnagy. Az első tüntetések 26-án szerveződtek, több, egymással csak laza kapcsolatban álló csoport állt össze a bányáknál, a pártbizottság és a BM főosztály (leánykori nevén ÁVH) épületénél is, ezzel egy időben pedig a rabok is kiszabadultak. Másnap több fiatal vonult a baji laktanyához, és fegyvereket követeltek, de nem jártak sikerrel. Elvonulás közben viszont - gépágyúból is - tüzet nyitottak rájuk a laktanyából, amely 7-8 halottat és 14 sebesülést eredményezett.

A mai főtér 1959-ben

28-án alakult meg a Munkástanács, és ekkor fosztották ki a szabadult rabok a BM főosztályt, ahonnan igazolványokat és rendőrruhákat is zsákmányoltak, majd nagy részük elhagyta a várost. A termelés lelassult, bár sztrájk nincs, kevesen dolgoznak. November 4-én a szovjetek bevonulásakor egy kisebb incidens történt: a hegyekben bujkáló forradalmárok rajtaütöttek a rakodó szovjeteken, a tűzharcban több szovjet katona és civilek is megsebesültek. Szinte azonnal megindult az új közigazgatás és karhatalom szervezése, amelyben kulcsszerepet játszott Beér főhadnagy, aki gyakorlatilag szabadcsapatot szervezett, és velük együtt terrorizálta a várost.

Az Újvárosi lakótelep 1965-ben (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)

A korábban megszavazott sztrájkot nem mondják fel, és egyre komolyabb az élelmiszerhiány is. A helyzet december első napjaira normalizálódni látszott, de a Beér-különítmény túlkapásai miatt 6-án mintegy 100-1200 fő tüntetett a városközpontban, és az őket hazatérésre felszólító karhatalmistát is elverték. A tüntetések másnap is folytatódott; este a karhatalmisták és a szovjetek fegyverrel oszlatták szét a tömeget, amelynek hat tagja életét vesztette, többen pedig megsebesültek. Bár még több kisebb incidens történt, és a karhatalom rengeteg fegyvert gyűjtött be, a helyzet december végére visszatért a régi kerékvágásba: a munkástanács, miután 30-án több tagját őrizetbe vették, befejezte működését.

A Dózsakert emberléptékű panelházai 1979-ben. (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)

A fiatal város hamar talpra állt a forradalom és sztrájk okozta sokkból: 1959-ben szabadtéri színpad létesült, egy évvel később pedig önállósult a helyi bányamentő állomás - ez is mutatta a város növekvő fontosságát, amelyet az újabb infrastrukturális és ipari fejlesztések is jeleztek - közben pedig zajlott az új városközpont építése is.

Tatabánya 1947-1987 között: jól látható a négy őstelepülés és a rengeteg számmal jelölt akna

1964. december 4-én újabb szerencsétlenség történt, ezúttal a XV/a aknában, ahol a műszakváltáskor felszaporodott metán egy szabálytalanul használt benzinlámpa hatására sújtólégrobbanást okozott: a halálos áldozatok száma 26 volt. Bár az 1970-es évek elején már kezdtek mutatkozni a visszaesés jelei (csökkenő tanulói és dolgozói létszám), a fejlődés az 1980-as évekig lényegében töretlen maradt.

Az 1978-ban bezárt XV/a akna 1955 körül

1978. február 16-án ismét bányakatasztrófa történt; a XII/a aknában, sújtólégrobbanás következtében 26 bányász vesztette életet, 19 fő pedig megsebesült. Horváth Miklós, egykori főaknász, akinek sokan köszönhették életüket, így emlékezett vissza a tragédiára:

"Új, induló fronton dolgoztunk – emlékezett vissza az idős bányász. – Dőlt a szén. Ezt mi úgy mondjuk, széndömping volt. Még én is lenn maradtam a többiekkel. A csilletöltőnél, egy apró mellékvágatban tevékenykedtem, amikor elszabadult a pokol. A légnyomás hátulról ért, nyolc-tíz métert repültem. Amikor eszméltem, felettem egy bányászlámpa világított. Negyven méter visszafutottam, mert láttam, a légajtók nyitva vannak, és onnan tódul ki a füst. Három embert gyorsan kivezényeltem onnan, hogy meneküljenek. Majd, százkilós ember lévén megpróbáltam lezárni a légjáratot. De csak nagy erőfeszítések árán, háttal nekifeszülve, lépésről, lépésre sikerült. Ezzel a levegőt visszairányítottam a bányamezőre. Visszafordultam, újabb két bányász jött négykézláb felém füstösen, kormosan. A kobakjukra ütöttem és kiparancsoltam őket. A füstölgő transzformátorházból még három alélt társamat a nadrágszíjuknál fogva rángattam ki. A gumiszalag alatt azonban már csak halottakat találtam. Ott már elpusztult minden és mindenki. Heten örökre a szén alatt maradtak."

Felvonulók a Hotel Árpád előtt, 1986. (FORTEPAN)

Bár több akna bezárására sor került (általában vízbetörések miatt), sorra nyíltak az éttermek, szállodák és iskolák. 1982-ben a 40 órás munkahét mellett az autópálya is elérte Tatabányát. 1983 volt az első veszteséges év, két évvel később a bányászat már a térség vízbázisát (Tata forrásait is) veszélyeztette, az anyagi veszteség pedig egyre növekedett. A tatabányai szénmedence végül 1987 augusztus 14-én fejezte be működését, bár még ma is hatalmas szén és bauxitlelőhelyek találhatóak a város környékén. A rendszerváltás magával hozta a bányaüzemek maradékának felszámolását, a város (1991-től megyei jogú város) iparszerkezete is átalakult, elsősorban alkatrészgyártó üzemek települtek Tatabányára. A bányászatra az emlékművek és egyes településrész-nevek mellett ma már csak a Szabadtéri Bányászmúzeum emlékeztet.

A bányász emlékmű

A városról, annak mind 1945 előtti és utáni életéről, valamint modern, de mégis jellegzetes épületeiről, illetve a városközpont nagyszabású 1954-es terveiről az alábbi videóban is találhatóak érdekes fényképek, képeslapok. Akit pedig érdekel Tatabánya (valamint Dorog és Oroszlány) 1990 utáni átalakulása, szerkezetváltozása, itt olvashat erről bővebben.