"Farkas báránybőrben", avagy a látszat néha csal
Szovjet diverzánsok magyar egyenruhában
Nemrég írtunk a hadviselés egyik legfontosabb alapszabályáról, nevesül arról, hogy ha van rá mód, igyekezz meglepetésszerűen kiiktatni az ellenséget, mielőtt az komolyabb műveletbe kezdene. Hasonló szabály, hogy ahol csak lehet, téveszd meg a szemben álló felet; erre jó példa a "sétáló birnami erdő" Shakespeare Machbetjéből, vagy az, hogy Horthy Miklós sorhajókapitány levágatta a Novara cirkáló hátsó árbocát, hogy messziről rombolónak nézzék, de az angol Q-hajók is, amelyek békés teherhajóknak tűntek egészen addig, amíg rejtett lövegeikkel tűz alá nem vették a megállításukra felemelkedett német búvárhajókat. A megtévesztés másik bevett módja, hogy az ellenség (egyen)ruházatában, annak járműveivel felszerelve (persze ehhez az kell, hogy szerezz/gyárts ilyeneket) okozz zűrzavart és ejts foglyokat...és persze némi nyelvtudás sem árt, ahogy az mostani posztunkból is kiderül.
Vajon ezeket a táblákat nem forgatták el?
Az, hogy a "farkasok" "báránybőrbe" bújnak, messze nem a modern háborúk sajátja. Bottyán János, a későbbi legendás Vak Bottyán egy alkalommal, fogadásból parasztruhába öltözve látogatta meg Érsekújvárt, ahol az éppen imára hívó müezzint is kidobta a minaretből, és minden bizonnyal némi felderítést is végzett. A megtévesztés modern formáját emelt szinten Otto Skorzeny emberei alkalmazták az Ardennekben - ez szerepel a Halál ötven órája c. klasszikusban is, elképzelt változatát (Angliában bevetett álruhás német ejtőernyősök) pedig a Sas leszállt c. filmből ismerhetjük meg - volt, hogy csak azon buktak le, hogy nem tudták, ki nyerte az előző esti boxmeccset. Az amerikai ruhás, amerikai járműveken furikázó németek közben hidakat-raktárakat robbantgattak, elforgatták az útjelző táblákat és hamis parancsokat terjesztettek. Hogy mekkora felfordulást csináltak, jól mutatja, hogy egyszer még Omar Bradley tábornokot is németnek hitték a kellően idegállapotba került amerikai katonai rendészek.
A dolognak ugyanakkor megvoltak a hátulütői is. Hogy az irodalmi példáknál maradjunk, az Egri csillagok Varsányija egy alkalommal kis híján ráfaragott arra, hogy töröknek öltözve járt ki-be a várba, ugyanis a megtévesztés a saját, be nem avatott katonákra is hatott, akik a felfokozott helyzetben hajlamosabbak voltak előbb lőni, mint kideríteni az "ismeretlen" személyazonosságát. Ugyanígy járt el néhány Stuka-pilóta is, akik bár tudhatták, hogy a német hadsereg nagy számban alkalmaz zsákmányolt T-34-eseket, biztos, ami biztos alapon, a nem véletlenül kifeszített horogkeresztes zászló ellenére inkább megszórták a gyanús páncélosokat. Persze a szovjetek sem maradtak le ilyen téren; már 1942-ből maradt fent olyan magyar utasítás (és szinte biztosan német is), amely a honvéd egyenruhában ténykedő ellenséges csapatokra hívja fel a figyelmet. Hogy az utasítás mennyire nem volt alaptalan, arra több visszaemlékezés is utal, most ezekből válogatunk.
Magyar csapatok (korlátozott számban) 1941. június 28-tól vettek részt a Szovjetunió elleni háborúban, és bár ekkor még nem történt tömeges fogságba esés, a Vörös Hadseregnek már volt lehetősége egyenruhákat és fegyvereket zsákmányolni. Arra kicsi az esély, hogy saját gyártásba kezdtek volna, mivel ezek a diverzáns műveletek csak pár ezer embert érintettek, és az ő ruhaszükségletüket fedezték a német, magyar, román, finn, stb. foglyok. Nagyobb arányú magyar részvételre 1942 tavaszától került sor; a 2. hadsereg eleinte mozgóharcot vívott, ráadásul előrenyomulásban volt, ami nem kedvezett az álruhások bevetésének, de a nyár végétől kialakuló állásharc hónapjai során megjelentek a különféle kémek és felderítők, akik nem egyszer magyar vagy német ruhában tevékenykedtek. A szovjetek legtöbbször arra is ügyeltek, hogy a kis (8-12 fős) egységeknek legalább a parancsnoka beszéljen németül. Hogy mennyire eredményesek voltak a szovjet diverzánsok, azt jól mutatja, hogy 1942. augusztus 8-án Somorjay Ödön alezredest, a 35/I. zászlóalj parancsnokát is így sikerült fogságba ejteniük. Erről dr. Vámossy József, a 34/III. zászlóalj orvosa így írt visszaemlékezésében:
A harcok hevességét mutatja az is, hogy a 35/I. zászlóalj parancsnoka, Somorjay alezredes 7-én fogságba esett. Vámossy Józsefnél olvasható, hogy „az oroszok magyar katonaruhába öltözve férkőztek közelünkbe és használták ki előnyüket. Sztorozsevojéban így esett el egy zászlóaljparancsnok alezredes, aki magyar honvédeknek öltözött orosz katonák elé ment: akkor eszmélt rá tévedésére, és hiába akart közülük menekülni, lelőtték.”[1]
Magyar honvédek: látható, hogy a sisakot és a tányérsapkát leszámítva nem volt könnyű megkülönböztetni őket, főleg nem sötétben, rossz időben és/vagy tűzharcban (Szimedli József tartalékos zászlós felvétele, Magángyűjtemény)
A visszaemlékező annyiban téved, hogy az alezredest nem lőtték le, de sebesülten esett fogságba. Októberben már hivatalos utasításban is felhívták a figyelmet a különleges rajokra; ebből következtethetünk arra, hogy elég sok problémát okoztak a magyar és német erőknek is, főleg, ha sikerült együttműködniük a partizánokkal és a helyi lakossággal is, ugyanis ez esetben jó eséllyel vegyülhettek el a civilek között.
„Különleges rajok felállítása. Fogolyvallomás szerint lövészhadosztályonként 4 különleges raj került felállításra. Feladatuk az ellenség háta mögött hidak robbantása, vezetékek elvágása és szállítmányokon való rajtaütés. Létszámuk rajonként 1 tiszt és 7-10 fő. A bevetés részben német egyenruhában történik.” [2]
További problémát okozott, hogy értelemszerűen a honvédek (és a németek) sem ismerhettek mindenkit, aki a vonalaikban mozoghatott. Ezen megerősített őrséggel és különféle igazolványokkal, jelszavakkal igyekeztek segíteni (karszalagot is használtak például a milíciáknál, de azokat nagyon könnyű volt másolni), bár arra is akadt példa, hogy a felhívások ellenére a honvédek nem igazán strapálták magukat. Régi ismerősünk, Vécsey Béla alezredes egy parancsában felháborodva írta, hogy
„Az állást végigjárva tapasztaltam, hogy az egyik zászlóaljnál egy tiszt sem volt nappal az árokban, s dacára annak, hogy a tisztesek és honvédek nem ismertek, nem tudták, hogy ezred parancsnokuk vagyok, mégis minden igazoltatás nélkül hagytak az árokban közlekedni, kérdéseimre válaszoltak, igaz, hogy ritkán stb. Ezt az állapotot nem tűröm! Olyan felfogásra vall, mintha nem is ádáz és az életünkre törő ellenséggel állnánk szemben, hanem mintha viszonossági békegyakorlatot tartanánk. Beszüntetni! Az árok tiszt, vagy szakaszparancsnoki beosztásban lévő tiszthelyettes felügyelete nélkül egy pillanatra sem maradhat. (kiemelés az eredetiben – GyS)”[3]
A katonai szervezet sajátosságai miatt a század a legnagyobb egység, ahol mindenki ismerhet mindenkit, de zászlóaljának és az ezredének tisztjeit, pláne a parancsnokot azért illik felismernie egy katonának, főleg ilyen helyzetben. Érdekesség, hogy a szovjetek jobban képben voltak az alezredes személyét illetően; Vécsey Béla ugyanis Moszkvában született, bár még gyerekkorában hazaköltözött a család. Ennek ellenére fia, László közlése szerint a 35. ezreddel szemben álló szovjet csapatok rendszeresen feszítettek ki molinókat, amelyen az szerepelt, hogy "Vécsey Béla, te itt születtél, miért nem nálunk vagy hadosztályparancsnok?". Az ezredparancsnok, miután jól lehordta katonáit, ellenintézkedéseket is foganatosított:
„a védelem állandósultabb (sic!) jellegű harcainál mind gyakrabban előfordul, hogy ellenséges kémek szivárognak az állásrendszerbe. Ennek meggátlására és időben való elfogásukra elrendelem:
a./ Mindenki gyanús, akit személyesen nem ismerünk. Tehát le kell igazoltatni tiszt által (sic!) bármily rendfokozatú legyen is és bármely szövetséges hadsereg tagja is legyen.
b./ A zászlóaljak és századok csapatcsendőrei [tábori csendőrnek kijelölt honvédek - GyS] nappal és éjjel cirkáljanak, nappal kettesével, éjjel 1-2 fő, ezekből 1 vagy 2 fő a tartalékból legyen.”[4]
A diverzánsok természetesen az 1943. január 12-én megindult, hatalmas szovjet támadás alatt sem "maradtak nyugton", bár ekkor nagy esélyük volt arra, hogy a feltüzelt, és vodkával előkezelt saját csapataik nyitnak hamarabb nyitnak rájuk tüzet, mint a magyarok. Támadás pár óra alatt áttörte a 4. gyalogezred állásait, de a 35-ösök szilárdan tartották magukat Dewiza (más írásmóddal Deviza vagy Gyevica) körül. A hadvezetés ekkor még (Jány Gusztáv kivételével) nem pánikolt, bíztak abban, hogy a másnap hajnalban induló ellentámadás majd visszaveti a betört szovjeteket. Az ellentámadás, amelyben a nemrég felváltott 34/III. zászlóalj is részt vett, meg is indult. Kezdetben úgy tűnt, hogy az ellentámadás eléri célját, a 34/III. előőrsök is a dewizai erdő vonaláig jutottak. Ugyanezen előőrsök jelentették, hogy
"előnyomulásuk közben magyar ruhába /: bekecs, kucsma:/ öltözött ellenséges csoportba ütköztek, mellyel előbb a harcjárőrök, majd a zászlóalj is harcba keveredett."[5]
A 35/II. zászlóalj távbeszélő szakaszának katonái: jól megfigyelhető a fehér bekecs és a jellegzetes kucsma (Szimedli József tartalékos zászlós felvétele, Magángyűjtemény)
A támadás - nem a diverzánsok miatt - sikertelen maradt, a 35. gyalogezred viszont este, egy mintaszerű művelettel ki tudott törni a gyűrűből. Említésre érdemes, hogy ezek a szovjet katonák jó eséllyel nem teljes magyar ruházatot, csak pár ismertebb ruhadarabot (a fehér bekecs és a csúcsos, szintén fehér kucsma a honvédek jellemző viselete volt) viselt, de a fáradt honvédek megtévesztéséhez ez is elég volt. A január-február folyamán zajló visszavonulás alatt is felbukkantak a magyar ruhás partizánok, bár volt, hogy csak a nagyon sokszor igen bajtársiatlanul, sőt kegyetlenül viselkedő németek fenyegetőzésében. Erről Horváth Gyula főhadnagy így számolt be:
„A most érkezett német alakulatok szállást keresnek, berohannak, a földön fekvő magyarokra, a lábuknál húzzák ki a hóra a fekvőket, ordítoznak » hinaus « [kifelé - GyS] (…) Én mivel tiltakozom – sajnos, hogy az elfáradt s beteg emberek nem fejtenek ki csak passzív ellenállást – egy altiszttől az arcomba kapok egy ökölcsapást. Kirántom a pisztolyomat, de leküzdöm a mérhetetlen dühömet és nem lövök, mert mindnyájunkat a géppisztollyal jól felszerelt németek lelőnének, s aztán azt mondanák (…) hogy magyar ruhába öltözött partizánok voltunk.”[6]
A 16/2. huszárszázad néhány tisztje: Kaszanyitszky Andor hadnagy, Magas László, Ráth András és dr. Neubauer Pál zászlósok, háttérben a századparancsnok, Győry Mihály alezredes tisztilegénye (Ráth András felvétele, HL II/1680)
Hasonló esetek a megszálló erőknél is nagy számban történtek, és a helyzet 1944 tavaszára, az 1. hadsereg bevetésének idejére sem változott. Első 1944-es történetünk krónikása régi ismerősünk, Ráth András hadnagy, aki ha maga nem is került ilyen helyzetbe (nem sokon múlott), egy tiszttársa révén közeli tapasztalatokat szerezhetett a diverzánsok módszereiről. A helyszín valahol a Kárpátok előterében, az időpont pedig valamikor 1944. július 22. és 24. között. Ekkor már nagyban zajlott a szovjetek támadása, amely végül is a Kárpátokig szorította a magyar 1. hadsereget. A 16. felderítőosztályt, mint tűzerős, és relatíve gyors alakulatot, most a visszavonulás fedezésére vetették be:
"Még tulajdonképpen meg sem abrakolhattunk, máris riadóztatták a II. szakaszt, és mennünk kellett egy Bystricza-híd védelmét ellátni, hogy az előnyomuló orosz csapattestek haladását késleltessük. El is foglaltuk védőállásainkat a hídnál, majd csatlakozott hozzánk egy idegen alakulatbeli árkászszakasz, amely hihetetlen gyorsasággal helyezett el aknákat a híd tartóoszlopain, pillérein stb., hogy a parancsban megadott időben felrobbanthassák. Nem történt úgy délidőig semmi különös, amikor Magas Laci [Magas László hadnagy, a II. szakasz parancsnoka] megjelenik lovas szakaszával, hogy neki át kell mennie a hídon, hogy a túloldalon esetleg még csellengő magyar egységeket a megfelelő irányba terelje. Felvilágosítom arról, hogy órák óta itt nemhogy magyar egység, de még eltévedt magyar honvéd se jött át, a túloldalon már csak oroszok lehetnek, azonkívül arról is, hogy a híd alá van aknázva és itt az írásban kiadott hadosztályparancsnoki parancs, hogy du. 15 órakor a hidat minden körülmények között, külön parancs nélkül, fel kell robbantani. A visszatérési szándékát tehát ehhez igazítsa. Laci tudomásul vette a dolgokat és átballagva a hídon, nekivágott az ismeretlennek. Az idő haladt, elérkezett a robbantás ideje, a hidat felrobbantottuk. Ezt követően nem sokára nagyon távolról erős fegyverropogás hallatszik, gondolom, most szorították meg őket, és nem tudnak átjönni már a hídon. Parancsom szerint én is bevonulok a századhoz és jelentem azt is, hogy Lacival kapcsolatban mik a feltételezéseim. Alezredes úr is nagy aggodalommal hallgatja jelentéseimet, de nem kell soká várnunk. Kissé csapzottan ugyan, de megjelenik Laci, csurom vizesen, összesen két huszár hiányával. Az történt, hogy jól előrehaladva a terepen, vele szembe jön egy földúton mintegy századnyi erejű magyar egyenruhás gyalogos, akik azonban nem sok ügyet vetnek rá. Odakiált nekik, „kik vagytok, hová mentek?” amire semmiféle választ nem kap. Ekkor méregbe gurul s most már gorombábban, szólítja fel őket, hogy válaszoljanak, ha egy tiszt kérdezi őket. Akkor döbben meg azonban csak igazán, amikor hallja a szokásos „jobtvojmaty” orosz kiszólást és látja, hogy már fordulnak is felé, vállukról lerántva a géppisztolyt."[7]
Menetelő magyar szakasz: bár amíg meg nem szólalnak, semmi sem biztos...
A helyzet lovas alakulatoknál még bonyolultabb volt, ők ugyanis nem tudnak tűzkészen tartott fegyverekkel közlekedni, és különben sem tesz jót a célzás pontosságának, ha mozgó ló hátáról végzik. Pisztolya ekkoriban nem volt minden katonának, és azokkal különben sem lett volna értelme felvenni a harcot a jóval tűzerősebb ellenséggel. Itt derült ki az is, hogy mennyire fontos a nyelvtudás; ha a vöröskatona a hagyományos orosz káromkodás helyett annak magyar változatát is ismeri, lehet, hogy nem, vagy csak később buknak le. De nézzük, mi történt ezután:
"Vajon mit tehet ilyen helyzetben egy huszártiszt, lovas szakaszával? Elvileg ilyen helyzetben két megoldás lehetséges. A leghelyesebb és legkézenfekvőbb, ha azonnal megadják magukat. Ebben az esetben fogságba esnek ugyan, de nincs emberveszteség és a megfelelő alkalom, még a szökést is lehetővé teszi. A második lehetőség tulajdonképpen ennek nem is tekinthető, mert eredményre nem vezethet, viszont óriási emberveszteséget idézhet elő. Ez pedig az, ha a tiszt „tűzharchoz, lóról”-t vezényel, mert ő nem akarja magát megadni. Aki viszont tudja, hogy egy huszárszakasz tűzharchoz lóról szállása mennyi időt vesz igénybe, mi mindent kell ahhoz tenni, hogy a gyalogossá vált huszár végre tüzelni tudjon, akkor az tisztában van azzal, hogy egy ilyen parancs az öngyilkossággal egyenlő, anélkül, hogy a legkisebb eredményre is számíthatna. Hát akkor mit tett mégis Laci, hiszen viszonylag épen és sértetlenül bevonult a századhoz? A válasz egyszerű, csak az a villámgyors és bátor elhatározás szükséges, ami csak keveseknek tulajdona. Nos Laci a támadó mozdulat észlelése pillanatában már elkiáltotta a „Roham, irány utánam!” parancsszót, nekifordult az orosz gyalogságnak és a kb. 50–100 m-re lévő vonalukat pillanatok alatt elérte, amitől azok úgy megijedtek, hogy a váratlan támadás hatására szétrebbentek, lehasaltak, csak ahhoz nem volt idejük, hogy a fegyverüket elsüssék. Mire észbe kaptak, hogy mi történt, a szakasz már messze száguldott és csak találomra lövöldöztek utánuk. Ezen bámulatra méltó harci cselekmény mindössze két huszár és egy ló veszteséggel járt. Az egyik huszár ugyanis golyót kapva zuhant le lováról, amely véresen, de a többi lóval együtt baj nélkül hazaért. A másik esetben pedig a lovat érte találat, az felbukott, a huszár alatta maradt, így őt elfoghatták az oroszok. Sorsa ismeretlen."[8]
Bár "csak" két szakasz összecsapásáról volt szó, vagyis igen messze vagyunk a hadműveleti szinttől, azért azt is érdemes megjegyezni, hogy a II. szakasz rohama, bár nem tekinthető hagyományosnak, mégis csak egyike az utolsó (sikeres) lovasrohamoknak! A "báránybőrben" ténykedő "farkasok" rengeteg ehhez hasonló bonyodalmat okoztak; ezt jól szemlélteti, hogy augusztus és október közepe között csak a felderítőosztály napiparancsaiban háromszor hívták fel a figyelmet a diverzánsokra. Pár hónappal később a harcok már magyar területen, Heves megyében zajlottak; a felderítőosztály november első napjaiban Vatta, Felsőábrány (ma Bükkábrány) és Gelej térségében (az M3-ason közlekedőknek ismerős lehet a környék) került bevetésre, és itt szenvedte el legsúlyosabb veszteségeit is, diverzánsok miatt. November 8-án, abból kiindulva, hogy az ellenség még csak Emőd környékén jár, a huszárszázad I. szakaszát (Tóth László hadnagy) Vattára rendelték ki felderítésre.
„A feltételezés az volt, hogy „esetleg” a kb. 10 km távolságra fekvő Vattán túl, ugyancsak 10-12 km távolságra eső Emődön lehetnek már orosz előőrsök. Ennek megfelelően Laci, különösebb biztosítás nélkül, oszlopban indult Vatta felé, és mielőtt a falut elérte volna, a Harsány felé való útelágazásánál álló német terepjáró gépkocsi mellett álló német tisztektől vidáman megkérdi, mi van a faluban? Azok ugyanolyan kedélyesen válaszolják, hogy még nagyon messze vannak az oroszok, mehet teljes nyugalommal. Laci be is ment és ez lett a végzete. A faluban ugyanis, jól elrejtőzve, már legalább egy ezred orosz tartózkodott, az mind őrá várt a falu közepén, miután az „ál német tisztek” jól félrevezették őt. A falu közepén aztán pillanat alatt közrekapták, így nem volt mást mit tennie, mint magát megadnia. Ez történt november 8-án, így esett fogságba Laci a huszárokkal és lovaival együtt.”[9]
Két magyar honvéd: a jobboldali német MP38 vagy MP40-es géppisztollyal, a másik zsákmányolt szovjet PPS-41-el; mivel a hadviselők előszeretettel használtak zsákmányolt fegyvereket, ez alapján sem mindig lehetett eldönteni, hogy ki kivel van.
Aznap kis híján Ráth hadnagy, sőt az egész huszárszázad is fogságba került, de a vattai temetőn keresztül az utolsó pillanatban még sikerült kivágniuk magukat. Az I. szakasz így is legalább 30 fős veszteséget szenvedett, ami súlyos csapás volt az amúgy is állandó létszámhiánnyal küzdő felderítőknek. A szovjetek cselének persze híre ment, így a történtekről Kováts Tibor főhadnagy, az osztály páncéltörő ágyús szakaszának parancsnoka is beszámolhatott:
„Sajnos az élen haladó – Tóth László hadnagy által vezetett – huszárszakaszunkat az oroszok tőrbe csalták és fogságba ejtették. Csodával határos módon a huszárokat követő három páncéltörő ágyúmmal sikerült Harsány felé erős tűzben elkanyarodnunk, majd egy német egységgel Vatta-északon beásnunk magunkat.”[10]
A páncéltörősöknek az volt a szerencséjük, hogy meghallották a huszárszázadra lövöldöző ellenséget, és így még időben kitérő manőverbe kezdtek, sőt vissza is tudtak vágni, ugyanis még aznap kilőttek öt ellenséges harckocsit. Az ellenséges egyenruhában tevékenykedő német és szovjet egységekről viszonylag sok forrás maradt fent, de vannak olyan utalások, amelyek szovjet és/vagy civil ruhában ténykedő magyar katonákra vonatkoznak. 1944 novemberében akadtak olyan egységüktől leszakadt honvédek, akik civilben Szegedtől Kecskemétig haladtak ellenséges területen, hogy visszajussanak bajtársaikhoz, 1945 márciusában, a Tavasz Ébredése hadműveletben pedig a hasonlóan felszerelt német csoportok mellett szovjet ruhás magyar felderítők is kaptak szerepet, de bevetéseik részleteinek megismeréséhez további kutatások szükségesek. A második világháború hosszas partizánharcai különösen kedveztek a diverzánsok bevetésének, és a módszer a mai napig szerepel a különleges egységek "étlapján"; elég csak az Afganisztánban bevetett amerikai SEAL-egységekre gondolni, akik civil terepjárókkal, helyi népviseletbe (vagy szedett-vedett holmikba) öltözve végezték feladataikat, és még közelről is gondot okozott volna megmondani, hogy ők bizony amerikaiak. Civilben ténykedő "partizánokról" is naponta hallhatunk a hírekben; ez utóbbi, ahogy a második világháborúban is, nagyon megnehezíti a reguláris erők dolgát, és sok esetben sajnálatos módon polgári lakosság elleni atrocitásokhoz is vezet.
Források:
[1] Vámossy József visszaemlékezései, Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény HL TGy 2809. 64. o.
[2] Összefoglaló ellenséges helyzetkép 1942. X. 15-XI. 1-ig HL II/1453 7. doboz.
[3] Kiegészítő intézkedések a védelemhez 1942. december 23. HL II/1453 5. o.
[4] Kiegészítő intézkedések a védelemhez 1942. december 23. HL II/1453 7. o.
[5] A 34/III. zászlóalj harcjelentése Hadtörténelmi Levéltár HL II/1485 3-4. o.
[6] Stark Tamás: Hadak útján – a Magyar Királyi Honvédség a második világháborúban, Budapest, Corvina Kiadó 1991. 57. o.
[7] György Sándor: Ráth András feljegyzései a 16. felderítőosztály 1944-1945 közötti működéséről. Hadtörténelmi Közlemények 2013/4. 1106-1135. o. A visszaemlékezés őrzési helye: Hadtörténelmi Levéltár HL II/1680. 1120. o.
[8] Uo. 1120-1121. o.
[9] Uo. 1129. o.
[10] György Sándor: Vitéz Dr. Kováts Tibor főhadnagy visszaemlékezései Studiolo, 2015/1. 23-44. o. 40. o.