Nyári Gábor – Rapali Vivien

Antall József diplomáciájának fontos és igen kényes pontja volt a szomszédos országokkal való viszony rendezése. Antall jól látta, hogy a régió felzárkózásának és „nyugati” típusú fejlődésének kulcsa az államok együttműködésében rejlik, ezért történelmi és geopolitikai alapokra helyezve keltette életre a visegrádi országok együttműködését, és jó kapcsolat kialakítására törekedett a többi szomszédos állammal is. Ezeknek a diplomáciai kapcsolatoknak a kialakítását azonban számos komoly tényező gátolta. A XX. századi történelmi események – elsősorban a trianoni békeszerződés és hatásai, valamint a határon túli magyarok helyzete – komoly feszültségek forrásai voltak, amelyeket miután a kommunizmus éveiben mesterségesen elnyomtak, a ’80-as, ’90-es évek fordulóján újult erővel törtek a felszínre.[1] Emellett a régió országaiban a rendszerváltások lezajlása után hatalomra kerülő politikai elitek nem feltétlenül rendelkeztek olyan tapasztalt diplomatákkal, akikre az új kapcsolatok kiépítését rá lehetett bízni.

Cikksorozatunk első és második részében a magyar–szovjet kapcsolatok alakulását mutattuk be a rendszerváltást követő években, jelen írásban pedig a határon túli magyarok helyzetének változását járjuk körül.

Antall József beszédet tart az 1990-es önkormányzati választások előtt

A határon túli magyarok helyzete

Antall és az MDF kisebbségi politikájának elsődleges hivatkozási alapja az Alkotmányt módosító 1989. évi XXXI. törvény – amelynek létrejöttében elévülhetetlen szerepe volt Antall munkásságának a kerekasztal-tárgyalásokon[2] – 6. § 3. bekezdése volt, amely kimondta, hogy „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.”[3]

Antall kisebbségi politikáját meghatározta nem sokkal miniszterelnöki beiktatása után, 1990. június 2-án, az MDF III. Országos Gyűlésén elmondott beszéde, amelyet a mai napig sokan idéznek:

„Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.
            Ebben osztozik valamennyi minisztertársam, a mi felelősségünk egyetemes, és ezt az egyetemes felelősséget vállaljuk, és vállaljuk a haza határain belül élő nemzeti kisebbségek, etnikai csoportok, vallási kisebbségek védelmét is.
            A mi tiszta, valóban a hazafiságon alapuló nemzetiségi érzéseink nem irányulnak senki ellen, sem a határokon túl, sem a határokon belül. Legyenek meggyőződve minden kisebbség képviselői, hogy mi a védelmüket és oltalmukat szolgáljuk.
            De elvárjuk azt is, hogy ezt tegyék a magyar kisebbségekkel, a magyarság külföldre szakadt ezreivel, százezreivel.”[4]

Antall József és kormánya (amelynek tagjai közül többen nem szavazták meg a magyar-ukrán alapszerződést)

A beszéd lényege kettős: egyrészt a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés aláírása óta Antall volt az első miniszterelnök, aki nagy nyilvánosság előtt felszólalt a határon túli magyarság érdekében,[5] elvárva a nekik kijáró jogokat, másrészt a kormányfő nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar határokon belül élő kisebbségek is megkapnak minden őket megillető jogot. Ez a nyilatkozat egyszersmind azt is jelentette, hogy a magyarság ügyét békésen, a jószomszédi viszonynak megfelelően kell kezelni, tehát Antall – elsősorban a külföld számára – egyértelműen jelezte, hogy nem lép fel területi revíziós igényekkel.

Bár kevésbé ismert, de Antall álláspontját pár nappal korábban – megemlítve a nyugati magyar emigráció helyzetét – részletesen is kifejtette a parlamentben:

„Kisebbségi politikánk fő célja az emberi jogok s ezeken belül a kisebbségek jogainak érvényre juttatása határainkon kívül és határainkon belül egyaránt. Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk ki – a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében – a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési jogának megtartása mellett, a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéretével is összhangban. Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el. (…) Külön hangsúlyt helyezünk a határainkon túl élő, az egykori történelmi Magyarország területén élő magyar kisebbségek mellett a nyugati magyar emigrációval való kapcsolatunkra is, és a nyugati magyar emigráció problémakörének rendezésére törekedve kívánjuk, hogy megtartva akár állampolgárságukat, ugyancsak vállalkozzanak a híd vagy nemzetünk érdekében a népi diplomácia feladatkörének ellátására.”[6]

Összességében Antall jól összefoglalta a szomszédos országokkal való jó kapcsolatokkal és a határon túli magyarság helyzetével kapcsolatos nézeteit a nagyköveteknek küldött 1993. júliusi üzenetében:

„Jó kapcsolat fenntartása a közvetlen szomszédokkal és az azok mögött lévő második régióba tartozó országokkal, így például elsősorban Oroszországgal, Lengyelországgal, Csehországgal, Bulgáriával és másokkal. A szomszédokkal való kapcsolatainkban nélkülözhetetlen elem a magyar kisebbségek iránti alkotmányos elkötelezettségünk prioritása, de ez nem jelenti viszonyunkban e kérdés kizárólagosságát.”[7]

A határon túli magyarság helyzetével kapcsolatban Antallnak a legnehezebb dolga a magyar–ukrán alapszerződés[8] megkötésével és országgyűlési megerősítésével[9] volt. Az ügy 1991 májusa és 1993 májusa között heves vitákat váltott ki, amelyek túlgyűrűztek az Országház falain kívülre, és igen komoly társadalmi figyelemre tartottak számot. A Szovjetunió felbomlásával és a független Ukrajna létrejöttével napirendre került a kárpátaljai magyarság helyzete, az Antall-kormány pedig igyekezett olyan módon rendezni a kérdést, amely példaértékű lehet a többi szomszédos ország számára is.

Torgyán József, azon politikusok egyike, akik az alapszerződés körüli vitában a végsőkig szembementek a miniszterelnökkel

Az 1991. május 31-én – még az önálló Ukrajna kikiáltása előtt –, majd december 6-án aláírt szerződés 19 cikkelyben rendezte a két ország viszonyát, amelyek közül kettő kiemelendő. A 17. cikkely kimondta, hogy:

„A Szerződő Felek, teljes összhangban az új Európáról szóló Párizsi Kartával és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet más, vonatkozó dokumentumaival, kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a népeik közötti baráti kapcsolatok, valamint a béke, az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia megkövetelik, hogy kölcsönös védelemben részesüljön a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása és ennek biztosítására meg kell teremteni minden szükséges feltételt.”[10]

Az alapszerződésnek ez a pontja igen jelentős jogokat adott annak a magyar kisebbségnek, amelynek számaránya a teljes Ukrajnát nézve 1% alatt volt, Kárpátalja tekintetében – a 2001-es népszámlálási adatok alapján – pedig 12%-ra tehető.[11] Ez a cikkely túlmutatott a korabeli nemzetközi normákon.[12]

Ami miatt azonban az alapszerződést mai napig súlyos kritikák érik, elfogadásának és beiktatásának menete pedig igen komoly parlamenti és közéleti vitákat váltott ki, az a 2. cikkely, amely kimondja, hogy „A Felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs, és nem is lesz területi követelésük.”[13]

Ez a cikkely sajnos elvonta a figyelmet az alapszerződés kisebbségeket védő valódi eredményeiről, hiszen sokan – köztük számos MDF-es országgyűlési képviselő – ezt a részt a magyar nemzet elárulásának tekintették. Az ügy érdekessége, hogy az alapszerződés támogatóinak jelentős hányada az ellenzék soraiból került ki, és bár végül a névszerinti szavazás egyértelmű volt (223 igen, 39 nem, 17 tartózkodás), 107-en nem vettek részt a szavazáson, többségben kormánypárti képviselők, köztük miniszterek és államtitkárok.[14]

Jeszenszky Géza (balra), az Antall- és Boross-kormány külügyminisztere 1994-ben

Antall az országgyűlési vita zárásaként mondott beszédében – a szavazás előtt –bizonygatta az alapszerződés helyességét:

„Nem fogok hosszan szólni, de szerettem volna lerögzíteni, és teljes felelősséggel vállalom ennek a szerződésnek minden következményét, s vállalom, hogy e szerződést Magyarország külpolitikai helyének biztosítása érdekében és a határon túl élő magyarság érdekében írtam alá. (…) Az a tény, hogy az ország határai kérdésében elfogadtuk, az evidencia, és az a tény, hogy tárgyalások útján két ország bármikor megegyezhet új határ kérdésében, ez is evidencia. Nincs olyan ország, amelyik tárgyalás révén bármikor ne egyezhetne meg. (…) Bízom abban, hogy mind a magyar közvélemény – a határokon innen és a határokon túl – megérti azt és egyet fog érteni azzal, ha fájdalommal is és nehezen, hogy ezt a magyarság érdekében, a magyar haza biztonsága, védelme érdekében tettük és a határon túli magyarság érdekében, és ezen az úton fogunk továbbra is haladni. (…) Végül: minden célunk csak az lehet, hogy a magyarság, a magyar kisebbségek a helyükön maradjanak. És nekünk azt kell elősegíteni, hogy a kisebbségi jogok védelmével a helyükön tudjanak maradni, a szülőföldjükön, ott, ahol a magyar történelem emlékei vannak, ott, ahol a magyar történelemhez kötődik annyi esemény, ott maradjanak, és ott mint magyar történelmi kisebbség álljanak helyt. És mi őket kell hogy támogassuk, nem pedig azt, hogy olyan helyzetek teremtődjenek, amelyek ellenkező irányba vezetnek. Végezetül: nem kívánok arra válaszolni, hogy hazafiatlanok voltunk-e, vagy önök hazafiatlanok lesznek. Sajnos, ebben a Házban hosszú története során néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olyanokkal szemben, akiknek később egészen más emléket állítottak. Ha a magyar Országgyűlés – és szerény személyem is – így fog járni a hazafiatlanság vádjával szemben, akkor nyugodtan fogok a túlvilágra költözni.”[15]

A vitában érthető volt a kormányfő álláspontja, hiszen elmondható, hogy az alapszerződéssel jelentős kisebbségi jogokat szerzett a kárpátaljai magyarságnak, valamint egy barátinak mondható Ukrajna jobb szomszédnak számított a Szovjetuniónál. Ugyanakkor érthetőek az ellenzők érvei is a 2. cikkellyel kapcsolatban. Felelőtlenségnek mondható és jogilag is megkérdőjelezhető, ha egy kormányfő – főleg, ha a múlt példáit jól ismerő történészről van szó – a jövőre vonatkozóan is lemond országa bizonyos igényeiről. Fontos tényező, hogy a trianoni határokat megerősítette az 1947-es párizsi békeszerződés és az 1975-ös helsinki záróokmány, és igen szokatlan egy két állam közötti szerződésben, hogy ilyen kitételt tartalmazzon,[16] tehát a 2. cikkely valójában feleslegesnek mondható. Ha a magyar diplomácia el tudta volna érni ennek a résznek a törlését, a magyar–ukrán alapszerződés megítélése is teljesen más lehetne, a közvélemény tudatában pedig valódi célja, a kisebbségek jogainak biztosítása és védelme honosodhatott volna meg.

A magyar–ukrán alapszerződés és az e körül kibontakozó vita azonban jól bemutatja Antall törekvéseit a határon túli magyarság védelme érdekében, és azt, hogy kijelentése, miszerint „lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kíván lenni, nem üres beszéd volt, hanem valódi cselekedetek követték.

Jegyzetek:

[1] Vizi László Tamás: A sérelmi politikától a nemzetegyesítésig. A trianoni tehertétel kezelésének kormányzati törekvései a rendszerváltás utáni Magyarországon. In: Történelmi traumáink. Közös sebek és gyógyításukra tett kísérletek a Kárpát-medencében. Szerk.: Ujváry Gábor. KJF, Budapest, 2014. 53–73. 58–60.

[2] A rendszerváltás jogi alapjait megteremtő törvény létrehozásáról lásd: Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon, 1987–1990. Napvilág, Budapest, 2006. 458–465.

[3] 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról http://eudo-citizenship.eu/NationalDB/docs/HUN%201989%20%20XXXI%20%28original%29.pdf Hozzáférés: 2016. február 1.

[4] Antall József: Modell és valóság. II. kötet. Politikai beszédek, interjúk itthon és külföldön. AJTK, Budapest, 2015. Lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke… 1990. június 2. 404.

[5] Jeszenszky Géza: Antall József, a külpolitikus. Valóság. 2003/12. sz. 57–75.

[6] Antall József: Modell és valóság. III. kötet. Országgyűlési felszólalások; esszék Antall Józsefről. AJTK, Budapest, 2015. Dr. Antall József kijelölt miniszterelnök előterjeszti kormánya programját, az országgyűlés 1990. évi tavaszi ülésszakának 5. ülésnapja. 1990. május 22. 842.

[7] Antall (2015), II. A magyar külpolitika irányvonala. Új Magyarország, 1993. július 21. 548.

[8] Hivatalos neve: Szerződés a jószomszédság és az együttműködés alapjairól a Magyar Köztársaság és Ukrajna között

[9] Az Országgyűlés 1993. május 11-én határozatban erősítette meg az az alapszerződést: 31/1993. V. 21. OGY határozat a Magyar Köztáraság és Ukrajna között a jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló, Kijevben, 1991. december 6-án aláírt szerződés megerősítéséről.

[10] Szerződés a jószomszédság és az együttműködés alapjairól a Magyar Köztársaság és Ukrajna között. <http://www.regione.taa.it/biblioteca/normativa/bilaterali/Ungheria%20Ucraina2.pdf> Hozzáférés: 2016. február 2.

[11] A 2001-es népszámlálás honlapja adatokkal: <http://www.ukrcensus.gov.ua/eng/> Hozzáférés: 2016. február 2.

[12] Vizi (2014), 61.

[13] Szerződés a jószomszédság és az együttműködés alapjairól a Magyar Köztársaság és Ukrajna között. < http://www.regione.taa.it/biblioteca/normativa/bilaterali/Ungheria%20Ucraina2.pdf> Hozzáférés: 2016. február 2.

[14] Az országgyűlés 295. ülésnapja. 1993. május 11. <http://www.parlament.hu/naplo34/295/2950156.html> Hozzáférés: 2016. február 2.

[15] Az országgyűlés 295. ülésnapja. 1993. május 11. < http://www.parlament.hu/naplo34/295/2950148.html> Hozzáférés: 2016. február 2.

[16] Gecse Géza: Állam és nemzet a rendszerváltás után. Kairosz, Budapest, 2002. 15–16.