Rajkort Miklós

1956. október 23-án egy új fejezet kezdődött a magyar történelemben: egy diáktüntetésből egy országos forradalmi hullám terült szét, az ország nagy- és kisvárosaiban, községeiben, valamennyi településén az ott élők összefogtak egy cél érdekében: kiharcolják a maguk és Magyarország függetlenségét. A Pest megyei Pomáz is kivette a maga részét a forradalomból; a település egyrészt Budapestnek „adott” helyi felkelőket, hogy a barikádokon életüket nem féltve harcoljanak az igazságtalanság és az elnyomás ellen, másrészt a lokális eseményekben is hősiesen képviselték magukat a vidéki srácok – még akkor is, ha a településen fegyvertelen forradalom volt 1956-ban.

Pomázi nemzetőrök a statáriális bíróságon. A képen [balról jobbra]: Bóna Zsigmond, Rudas András, Héder Géza, Katona Sándor, Szutter János (Forrás: MTI)

Pomázon a Nemzetőrség megszervezésének gondolata 1956. október 26-án merült fel, rögtön a Nemzeti Bizottság megalakítása után. Parancsnoknak a 26 esztendős, értelmiségi családból származó (nevelőapja a pomázi iskola igazgatója volt), hengerszerelő Bóna Zsigmondot (katonai szolgálatot az egyetemi kiképzés során teljesített) választották, aki önkéntes jelentkezés alapján kezdte verbuválni a katonaviselt pomázi férfiakat (hivatalosan október 29-én alakult meg a pomázi Nemzetőrség). Valószínűleg azért esett Bónára a választás, mert aktívan kezdte a toborzást a megalakítás ötlete előtt is. A kezdeti létszámuk 80–100 fő lehetett, amelyet a november 4-i intervenció után 20 főre csökkentettek. Fegyvereiket a szentendrei katonai laktanyából (nagyjából 20 darabot) és a pomázi Majdánpolje fennsíkon[1] lévő tüzérségi ütegállás barakkjából szerezték.[2] Főhadiszállásuk a tanácsházán működött, amely nemcsak fekhelyet biztosított a pihenőidőben lévő nemzetőröknek, hanem fegyverraktárként is funkcionált.

Tanácsháza Pomázon a Rákosi-rendszer idején (Forrás: Facebook)

A településen a forradalom és a szabadságharc alatt semmilyen fegyveres harci esemény nem történt, a pomázi nemzetőrök a helyi lakosok biztonsága, Pomáz békéjének megőrzése, a rendfenntartás és az esetleges kommunistaellenes bosszú megfékezése, a fegyveres konfliktusok megakadályozása volt. A falu három főbb bevezetőpontján igazoltatási pontot állítottak fel: Szentendre felől a Mártírok útján lévő Gille háznál, a Budakalász felől az – egykori – UWAG gyárnál, a Csobánka/Pilisszentkereszt/Dobogókő felől érkezőket a Marci boltnál igazoltatták.[3] A Marci bolt előtti igazoltatási pont különösképpen fontos volt: a dobogókői belügyes üdülőből érkező ávósokkal teli buszokat is itt ellenőrizték, hogy a karhatalmisták szállítanak-e fegyvereket magukkal. Egyetlen egy esetben sem kellett az Államvédelmi Hatóság embereinek és családjainak atrocitást elszenvedniük az igazoltatások és ellenőrzések során.[4]

A Luppa Vidor utca az ’50-es években (Forrás: Fortepan)

A november 4-i,  hadüzenet nélküli szovjet támadás után még nagyobb hangsúlyt fektettek a bosszúállás megfékezésére. A településen olyan dezinformációk keringtek, hogy a szovjetek csapatok Pomáz felé tartanak, akikkel fel kell venni a harcot (ez irreális lett volna, sem a Nemzetőrség vezetősége, sem a Nemzeti Bizottság elnöke nem akceptálta volna az oroszok megtámadását).[5] Az intervenció miatt merült fel az az ötlet 1956. november 4-én, hogy a 80–100 fős nemzetőri létszámot sokszorosára kellene felnövelni, főként azért, hogy az állandó szolgálatban lévő nemzetőröket tehermentesítsék. A településen kidoboltatták, hogy minden katonaviselt pomázi férfi önként jelentkezzen a tanácsháza előtti téren. Hatalmas tömeg jelent meg: közel 400–500 fő önkéntes kívánt bekapcsolódni a falu védelmébe. Az önkénteseket Farkas Zoltán, tanács- és a Nemzeti Bizottság elnöke feleskette, majd hazaküldette őket. Az elbocsátásuk előtt Farkas jelezte, hogy: „ha félreverik a harangokat, itt a [tanácsháza előtti] téren jelentkezzenek!”[6]

1956. november 19-én a III. kerületi Karhatalmi Parancsnokság emberei Csepel teherautóval jelentek meg Pomázon és a tanácsháza melletti szertárban őrzött fegyvereket követelték, amelyeket a nemzetőrök gyűjtöttek be illetéktelen személyektől. Miután felpakolták a követelt „zsákmányt”, a pomázi nemzetőröket lefegyverezték.[7] Ezt követően polgárőrséggé alakult át a pomázi Nemzetőrség, megmaradt tagjai december közepéig járőrszolgálatot láttak el a faluban.

A tanácsházán jókora mennyiségű fegyverzet volt elzárva, amelyek 1956. november 19-én nem adtak át a pufajkásoknak. Bóna Zsigmond nem tudott – vagy nem akart – választ adni arra a kérdésre kihallgatásai során, honnan kerültek az épületbe a fegyverek. Vélhetőleg november 1-je után hozhatta Pomázra a Sztálin Akadémiáról küldött Varga Sándor őrnagy.  Faulháber Rudolf nemzetőr meggyőzte Bónát, hogy vigyék biztonságosabb helyre a tanácsházáról a fegyvereket. November közepén Bóna Rudas András nemzetőrrel és egy Bóna által ismeretlen férfival a Bem József utcai művelődési és sportotthon színpada alá rejtették el az át nem adott fegyvereket.

Az 1956-os pomázi események helyszínei (Készítette: Rapali Vivien)

1956. december 11-én kihirdetésre került a statárium, plakátokon jelezte az újdonsült hatalom, hogy „ezen túl csupán az aznap 18 óráig beszolgáltatott fegyverekért jár amnesztia”[8] Bóna félve a statáriumtól úgy döntött, hogy a színpad alatti fegyvereket biztonságosabb helyre kellene átszállítani, a feladatra négy egykori nemzetőrtársát választotta: Héder Gézát (1956. október 30-tól nemzetőr-parancsnokhelyettes), Katona Sándort, Rudas Andrást és Szutter Jánost.

1956. december 13-án Bóna Katonát és Szuttert a művelődési sportotthon elé rendelte, hogy az arra járókat igazoltassák, a helyiség előtt járőrözzenek. Bóna Héderrel és Rudassal este tíz óra körül teherautóval érkezett, amelynek sofőrje Vadász János volt. A teherautóra hamar felpakolták a színpad alatti fegyvereket, amit a Majdánpoljén lévő katonai barakk területére vittek (a kedvezőtlen időjárás miatt hatalmas sár volt, így a táborig nem tudott a teherautó teljesen felmenni). A barakknál egy elkészített gödörbe akarták tenni a fegyvereket, de az kicsinek bizonyult, így Bóna előbb nagyobbított rajta. A géppuskát Héder szedte szét és gondosan a lőszeres ládába helyezte. Miután mindent betettek, kátránypapírral és sátorlappal takarták be, majd köveket és földet helyeztek rá. Számszerűsítve az elrejtett fegyverek: 3 db géppuska, 6 db golyószóró, 104 db kézigránát, 1 db géppisztoly, 10 láda puskatöltény és 18 db golyószórótár. [9]

A nemzetőrök által elrejtett fegyverek (Forrás: MTI)

1957 januárjában Bóna Antal, Bóna Zsigmond apja meggyőzte Szutter Jánost és Verebes Györgyöt, hogy jelentsék az elrejtett fegyvereket a hatóságnak. Hogy miért? Bóna Antal abban hitt, hogy így megmentheti a január 5-től Kistarcsára internált fiát, akinél otthon sátorlapok közé elrejtett fegyvert találtak. Bóna tévedett, a fiát ezzel nem mentette meg. A bejelentés után 1957. január 25-én a pomázi nemzetőröket azonnal letartóztatták, tárgyalásuk 1957. február 11–12-én volt. A statáriális bíróságon hatan lettek perbe fogva, az öt pomázi nemzetőr (Bóna, Héder, Katona, Rudas és Szutter) és Vadász János. Az öt nemzetőrre halálbüntetést szabott ki a bíróság, Vadászt felmentették.  A tárgyalás után a bíróság rögtön Kegyelmi Tanáccsá alakult át, ahol Szutter, Rudas és Héder kegyelmi kérését jóváhagyás végett felterjesztették az Elnöki Tanács (ET) elé. Három hét után az ET meghozta a határozatot: mindhárman kivégzés helyett életfogytiglani börtönbüntetést kaptak.[10] Bóna és Katona kegyelmi kérvényét azonban azonnal elutasította a Pinczés István hadbíró főhadnagy vezette bíróság és február 13-án felakasztották őket. A kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt nemzetőrök amnesztiával 1963-ban szabadultak. Rudas András és Héder Géza március 26-án, Szutter János március 27-én térhetett haza.

Bóna Zsigmond és Katona Sándor kopjafái a 301-es parcellában (A szerző felvételei)

A vád, amellyel elítélték a forradalom békés oldalát választó nemzetőröket, a fegyverrejtegetés volt. Ketten életükkel fizettek érte, hármójuknak az életét tették tönkre, hiszen az „ellenforradalmi skarlátbetű” ott virított a nevük mellett. Hogy miért nem szolgáltatták be 1956 decemberében a fegyvereket, és választották inkább a további rejtegetést? Héder Géza erre azt a választ adta, hogy „a rendszer terroralakulatai ne tudjanak több ártatlan ember életét kioltani!”[11]

[1] A fennsík neve valószínűleg gazdag mezőt jelenthet szerbül, hiszen egykoron lakatlan rónaként terült el Pomázon az alábbi hely.

[2] ÁBTL, V-150395

[3] Könczöl-Vicsotka, 2011.

[4] Rajkort, 2014.

[5] Könczöl-Vicsotka, 2011.

[6] HL, 725/1957.

[7] Könczöl-Vicsotka, 2011.

[8] Szakolczai, 2001.

[9] ÁBTL, V-141979

[10] ÁBTL, O-9697/7

[11] Rajkort, 2014.

Források:

ÁBTL, O-9697/7. Kegyelmi ügyek.

ÁBTL, V-141979. Molnár István és tsai.

ÁBTL, V-150395. Pest megyei 1956-os monográfia.

HL, 725/1956. Varga Sándor őrnagy és tsai.

Könczöl Dánielné – Vicsotka Mihály: 1956 Pomázon. Héder Géza, Pomáz, 2011.

Rajkort Miklós: A pomázi hősök az ötvenhatos szabadságharcban. KJF, Bp., 2014.

Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. 1956-os Intézet, Bp., 2001.