Világsztár a Szovjetunióból
Szerző: Kalmár Miklós
Az 1960-as évek elejére a hidegháborús nyomás meglehetősen nagy volt úgy a nyugati, mint a kommunista országokon. Igaz ugyan, hogy Sztálin 1953-ban meghalt, de utóda, Nyikita Szergejevics Hruscsov csak három évvel a diktátor halála után vehette át a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának főtitkári posztját – ez a tény pedig önmagában is elég bizonyíték arra, hogy az újdonsült vezető helyzete korántsem volt stabil, és párton belüli ellenfeleit csak igen lassan tudta legyőzni.
Jurij Gagarin szobra Moszkvában. Forrás: Pics-About-Space.com
A hruscsovi „enyhülés” azt is jelentette, hogy megkezdődött a sztálinista diktatúra maradványainak felszámolása; ebbe beletartoznak a GULAG-táborok bezárása, a hadsereg költségvetésének drasztikus csökkentése és persze a személyi kultusz felszámolása. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy a fejlesztéseknek megálljt parancsoljanak, viszont azok militáns jellegét gyakran tudományos célokkal álcázták. Az „űrkorszak hajnalán” tehát kettős nyomás nehezedett a szovjet rakétatudósokra: egyfelől meg kellett előzniük fejlesztéseikkel a Nyugatot, más részről pedig a hruscsovi politika helyességét és a kutatás-fejlesztést, valamint a gyártás minőségi ugrását bizonyítandó, olyan eszközt kellett építeniük, amely messze kiugrik a kor technikai színvonalából.
A szovjet rakéták főtervezője, Szergej Pavlovics Koroljov mérnök volt, aki 1957. január 25-én kapta meg a párt utasítását, hogy tervezzen egy olyan hordozóegységet, amely egy kis méretű műholdat képes pályára állítani. Minthogy az időtényező kulcsfontosságú volt – a szovjetek nem tudhatták, hogy az amerikai mérnökök pontosan mikorra készülnek el a saját rakétájukkal – Koroljov egy már meglévő, ám még csak tesztelés alatt álló kétfokozatú, interkontinentális ballisztikus rakétát, az R-7-et alkalmasnak találta arra, hogy viszonylag csekély módosításokkal kijuttassa a műholdat a Föld körüli pályára. Az R-7 azonban még korántsem volt kiforrott konstrukció: a május 15-én végrehajtott próbakilövéskor mindössze 100 másodpercig működött minden a tervek szerint, ekkor ugyanis az egyik gyorsítórakétában szivárogni kezdett az üzemanyag, és ez rövidesen az egész egység felrobbanásához vezetett. A mérnökök csapata a kudarc után módosította a hibás szerkezetet, ekkor azonban újabb és újabb konstrukciós hibákra derült fény. Ezek orvoslása után, augusztus 21-én újabb kilövést tartottak. A rakéta ezúttal végigszállt a kijelölt pályán, és az előre meghatározott helyen csapódott a földbe Kamcsatkán – robbanófeje azonban repülés közben darabokra esett. Katonai szempontból tehát ez sem tekinthető sikernek; az űrrepülés tekintetében viszont igen, hiszen a hajtóművek ezúttal kifogástalanul működtek, így Koroljov joggal lehetett megelégedve a kísérlet eredményével.
Szergej Koroljov, a kitűnő rakétamérnök. Forrás: Wikimedia Commons.
Az állami vezetők a kedvező hírt hallva nem tétováztak sokat, hanem szeptember 20-án jóváhagyták az első műhold kilövését. A történelmi eseményt október 6-ra tűzték ki, de ezt két nappal előrébb kellett hozni – ugyanis a titkosszolgálat arról értesült, hogy 6-án a Nemzetközi Geofizikai Év washingtoni tudományos konferenciáján elhangzik majd egy előadás, Műhold a Föld körüli pályán címmel; és attól tartottak, hogy az amerikaiak ekkor fogják bejelenteni saját műholdjuk fellövését. 1957. október 4-én tehát kilőtték a Szputnyik-1-et, mely zökkenőmentesen állt be a 215 és 939 km közötti magasságú Föld körüli ellipszispályára. Igaz ugyan, hogy a műhold kilövése után nagy riadalom keletkezett az irányítóközpontban: mire a Szputnyik kihajtotta antennáit és megkezdte a „bip-bip” rádiójelek adását, kikerült a szovjet vevőállomások hatóköréből, így a technikusoknak 90 percet várniuk kellett, mire foghatták a jeleket az űrből. Az űrkorszak tehát megkezdődött, és a Szovjetunió félreérthetetlenül dörgölte technikai fölényét az Egyesült Államok orra alá. Noha a Szputnyik-1 még csak egy kis, rádióadót tartalmazó gömb volt, a kommunista vezetés komolyan kiaknázta a benne rejlő propagandalehetőségeket: a TASZSZ hírügynökség hivatalos közleménye szerint a sikeres start ékes bizonyítéka annak, hogy
„az új, szocialista társadalom még az ember legmerészebb álmait is valóra váltja.”
Az amerikai válasz nem késett sokáig, viszont nem sikerült úgy, ahogyan a vezetők szerették volna. 1957. december 6-án – többszöri halasztás után – beindították a hordozórakétákat, azonban azok két másodperccel a start után felrobbantak, így a rakéta a tévénézők millióinak szeme láttára vált a lángok martalékává. A súlyos presztízsveszteséget csak két hónappal később, 1958. január 31-én sikerült kiköszörülni, amikor a Juno-1 hordozórakéta sikeresen pályára állította az első amerikai műholdat, az Explorer 1-et.
A Juno-1-es hordozórakéta, amely a képen az Explorer 2 műholdat viszi. Forrás: Wikimedia Commons
A kiélezett helyzetben a szovjetek sem tétlenkedtek. Hruscsov már 1957. október 12-én, vagyis alig egy héttel a műhold pályára állítása után (!) – vérszemet kapva a Szputnyik-1 sikerétől és mindenek előtt az USA megelőzésétől – úgy rendelkezett, hogy Koroljov és társai minél előbb építsenek egy élőlényt is hordozni képes egységet. A mérnökök rendkívül gyorsan elkészültek a rájuk bízott feladattal, és november 3-án útnak is indították a „világ leghíresebb kutyáját”, Lajkát. A TASZSZ hírügynökség ezúttal is hamar szétkürtölte az újabb szenzációt, amely szerint
„Lajka jól alkalmazkodott az űrrepülés körülményeihez”.
Azt is kifejtették, hogy – mivel nem lehetséges az állatot visszahozni – 10 nap után egy automata rendszer fájdalommentesen el fogja altatni, még mielőtt a táplálék, a víz és a levegő elfogyna. A kutya állapotáról folyamatosan tudósítottak, ám november 7-én azt jelentették, hogy – noha a rádiókapcsolat megszakadt – az állat „minden bizonnyal” életben van. Az eb pusztulásának dátuma hivatalosan november 10-e volt, amikor az automatika elaltatta a kutyát.
Lajka, az első élőlény a világűrben. Forrás: Space.com
A Szovjetunió felbomlása után derült fény a valóságra. Noha Lajka valóban túlélte az indítást és kijutott a világűrbe, a műhold és a hordozórakéta szétválasztásakor megsérült a hőszigetelés, és a hőszabályozó rendszer is felmondta a szolgálatot. A kabin így megállíthatatlanul forrósodni kezdett, és a szerencsétlen jószág a kilövés után nagyjából hat órával odaveszett. A „rohammunka” tehát megbosszulta magát; a szovjet vezetés pedig nem merte elismerni az eb elvesztését. A kutya kijuttatása és a néhány óra, amelyet gravitáció nélkül élt, bebizonyította, hogy az élő szervezet képes létezni tömegvonzás nélkül is – biológiai és elméleti akadálya tehát nem volt többé az ember űrbe juttatásának.
1957. elején Koroljov egy több, fiatal mérnökből álló csoportot különített el, - őket viccesen "óvodásoknak" nevezték az oroszok, ezzel utalva korukra és tapasztalatlanságukra - akiknek a feladata egy olyan hordozórakéta kifejlesztése volt, amelyik képes embert juttatni az űrbe. Alaptípusként a jól bevált R-7-et használták, ám teljesítményét jócskán meg kellett növelni ahhoz, hogy a mintegy 2400 kg súlyú egységet hordozhassa. Maga az űrhajó mai szemmel meglehetősen primitív volt: a kozmonauta egy gömbben foglalt helyet, amely tulajdonképpen maga a visszatérőegység volt. Kilövéskor ez egy kúpban helyezkedett el a rakéta csúcsán. Amikor a hajó elérte a tervezett magasságot, a kúp levált a rakéta elemeivel együtt, és pályára állt. A visszatéréshez lassítani kellett a modult; ehhez fékezőrakétákat alkalmaztak. Amikor a Vosztok visszatérőegysége már elég alacsonyra ereszkedett, az űrhajósnak katapultálnia kellett a leszállókabinból. 4000 méter magasan a kozmonauta kiszállt üléséből, 2500 méteren kinyitotta a főernyőt, és landolt a földön – elméletileg a visszatérőegység közelében.
A Vosztok-1 szerkezeti rajza, a kép jobb sarkában a korabeli Népszabadság címlapjával, bal oldalon pedig a Gagarin útját ábrázoló rajzzal. Forrás: Pinterest.com
Az elmélet gyakorlati kivitelezése azonban hosszú ideig tartott. 1961. március 9-én bocsátották fel a Vosztok tesztkabinját, majd március 25-én a kiválasztott lehetséges pilóták a kabinba történő be-és kiszállást gyakorolták – erre azért volt szükség, mert a korai szkafanderekben az ember meglehetősen nehezen mozgott, maga az űrhajó pedig annyira kicsi volt, hogy a pilótaválogatásnál szempontként merült fel az, hogy a leendő űrhajós alacsony és könnyű legyen. A légierő 200 pilótáját találták első körben alkalmasnak arra, hogy űrrepülést hajtsanak végre, azonban a szigorúbb orvosi vizsgálatok és fizikai, pszichológiai, valamint állóképességi tesztek után mindössze 20-an folytathatták a kiképzést. A legutolsó rostán csupán Jurij Alekszejevics Gagarin és German Sztyepanovics Tyitov jutott át – így közülük egy vállalkozhatott a történelmi utazásra. A döntés a párt április 7-i ülésén született meg: Gagarint választották az első űrhajósnak, míg Tyitovnak be kellett érnie a tartalék szerepével. Utólag sokakban fogalmazódott meg a kérdés, hogy miért nem a kiképzéseket jobban abszolváló Tyitovot választották a politikusok Gagarin helyett? A választ természetesen nem tudjuk teljes bizonyossággal; bizonyára szempont volt Jurij paraszti származása és Hruscsov személyes szimpátiája is – noha a pártfőtitkár csak fényképről ismerte a pilótát.
German Tyitov, Gagarin tartaléka. Forrás: WorldPress.com
Maguk a jelöltek csak másnap tudták meg a döntést. A hírek szerint Tyitov Gagarin nyakába ugrott, és úgy gratulált szerencsés bajtársának. Maga Tyitov erre így emlékezett egy interjúban jóval később:
„Ebből egy szó sem igaz. Tudtam, hogy én is ugyanolyan felkészült vagyok, mint ő.”
Április 11-én Gagarin és Tyitov átestek az utolsó orvosi ellenőrzéseken, és mindkettejüket repülésre alkalmasnak nyilvánították. Október 12-én maga Koroljov keltette a pilótákat. Mindegyiküknek fel kellett vennie az űrruhát, és míg Gagarint hevederekkel rögzítették, tartalékának a buszban kellett várakoznia. Az utolsó pillanatban ugyan meghibásodott az ajtó zárását ellenőrző áramkör, de a problémát hamar kijavították, és 9:06-kor Jurij Gagarin megkezdte történelmi utazását. Sok tennivalója tulajdonképpen nem volt: a Vosztok-1 robotpilóta üzemmódba volt állítva, és ezt csak egy három jegyű kód beütésével, vészhelyzetben lehetett volna kiiktatni. Hivatalosan a kozmonauta nem tudta a számsort, azonban indítás előtt megsúgták neki a 125-ös kódot.
Gagarin még a buszon, útban a rakéta felé. A háttérben Tyitov látszik, szintén szkafanderben. Forrás: WorldPress.com
Amint az űrhajóval a nyugati félgömbről megszűnt a rádiókapcsolat, a moszkvai rádió azonnal terjeszteni kezdte a szenzációt – kicsit korán örülve a sikernek, hiszen a legveszélyesebb fázis, a visszatérés még az űrhajós előtt állt. Ezzel nem is ment minden zökkenőmentesen: a műszeres egység és a leszállókabin nem vált szét azonnal, hanem csak lassan, és emiatt a Vosztok irányíthatatlanul pörögni kezdett. A kiképzésnek köszönhetően Gagarin nem veszítette eszméletét, hanem katapultált, és az eredetileg leszállásra kijelölt zóna mellett nem sokkal ért földet – az űrben töltött 108 percével pedig beírta magát a történelembe. Valószínűleg soha nem tudta meg, hogy egy hajszálon múlott az élete: a második fokozat leválásakor ugyanis az egyik rakéta nem állt le időben, így az űrhajó mintegy 100 km-rel került magasabbra a tervezettnél, és korántsem volt biztos az, hogy pilótája épségben visszatérhet.
Az első űrhajós a Vosztok-1 kabinjában. Forrás: Getty Images
A Szovjetunió hősként ünnepelte az első űrhajóst, és Moszkvában maga Hruscsov köszöntötte. Valóban, Gagarin mindenben megfelelt annak az ideálnak, amelyet a szocialista állameszme hirdetett magáról: nevezetesen annak, hogy az egyszerű parasztgyerekből is lehet űrhajós, ha megfelel a fizikai követelményeknek. Többé nem repülhetett a Földön kívül, hiszen „történelmi figuraként” volt rá szükség, így a vezetők nem kockáztathatták azt, hogy a pilóta esetleg odavész valamilyen küldetésben. Gagarint körbeutaztatták a világon, és mindenhol a tömegek hatalmas ovációja kísérte. Hatalmas fogadások, díszszemlék állandó szereplője lett, és, mint a Szovjetunió "utazó nagykövete", fő feladatául a kommunizmus népszerűsítését tartotta. A korabeli média valósággal zaklatta: minden lépéséről, mozdulatáról és tettéről tudósítottak, újságírók, filmriporterek és rajongók százai követték mindenhova. A sztárolás hamar az űrhajós testi, majd lelkiállapotának rovására ment: először igencsak elhízott, később pedig egyre gyakrabban az alkoholban keresett menedéket és kikapcsolódást.
Tyitov, Hruscsov és Gagarin a Vörös téren, 1961-ben, Jurij leszállása után. Forrás: Russianlife.com
Patrónusa, Hruscsov 1964-es bukása után azonban az űrhajós élete is megváltozott: igaz ugyan, hogy kiképzőként dolgozhatott az űrprogramban, azonban befolyását egyre inkább elveszítette. Amikor ugyanis barátja, Vlagyimir Komarov a Szojuz-1-es pilótájaként készült űrutazásra, egy mérnökcsoport súlyos hiányosságokat tárt fel a hajóban. Ők Gagarinhoz fordultak, aki, mint a legbefolyásosabb „híresség” a szakmában, az új főtitkárhoz, Leonyid Brezsnyevhez kívánt bejutni, hiszen tisztában volt azzal, hogy a repülés engedélyezése vagy elhalasztása politikai döntés. A főtitkárhoz azonban annak ellenére sem jutott be, hogy ő volt Komarov tartaléka. A Kreml ura telefonon utasította el az első űrhajóst:
„Maga hős. Foglalkozzon hősies dolgokkal, a többit pedig bízza ránk.”
A kétségbeesett űrhajós ezután kijátszotta utolsó kártyáját: Komarov helyett követelni kezdte, hogy őt ültessék a Szojuzba; abban bízott, hogy a „hős státusa” miatt ezzel kényszerítheti a pártvezetést az út elhalasztására. A pilóta számítása nem vált be: szinte fizikai erőszakot alkalmazva távolították el az űrhajó közeléből, és így Gagarinnak a vezérlőközpontból kellett végighallgatnia Komarov búcsúszavait feleségétől. A Szojuz pilótájának kilövése után ugyanis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a férfit nem lehet épségben hazahozni, hiszen a fő ejtőernyőt kinyitó mechanizmus nem működött. Komarov feleségét így a bajkonuri irányítóközpontba hívták, hogy rádión elbúcsúzhasson férjétől. A szívszorító jelenet után az űrhajós kétségbeesetten kiáltotta a rádióba a mérnököknek és mindazoknak, akik felelősek voltak haláláért:
"Meggyilkoltatok!"
Vlagyimir Komarov, a Szojuz-1 áldozata. Forrás: Wikimedia Commons
A mellőzött űrhajós 1967-től a kiképzés vezetője lett, de ez nem elégítette ki. Mivel egyértelművé tették számára, hogy további űrutazásokon nem vehet részt, folytatta a hagyományos repülőgépek irányítását. Egy számára új típus, a MiG-15-ös sugárhajtású vadászgép vezetésének gyakorlása közben oktatójával, Vlagyimir Szerjoginnal együtt lezuhant és életét vesztette. Sok összeesküvés-elmélet született Gagarin haláláról, azonban a valóság minden bizonnyal prózai: ugyanebben a légtérben repülték be a vadonatúj Szuhoj Szu-15-ös vadászgépet, amely meghibásodott, és az előírt 10000 m magasság helyett mindössze 400-450 m-en repült, keresztezve ezzel Gagarinék MiG-gépének röppályáját. Noha az összeütközést elkerülték, a Szuhoj hajtóműve és szárnyai által keltett áramlás miatt a MiG irányíthatatlanná vált, és a földbe csapódott. A szovjet „celeb” utóélete és népszerűsége azonban töretlen maradt: számtalan szobra van, utcákat, tereket neveztek el róla, és a Holdon az Apollo-11 legénysége által elhelyezett, eredetileg Gagarinnak adományozott kitüntetés örökre megőrzi emlékét.
Elhunyt űrhajósok emlékhelye a Holdon. Ettől nem messze található Gagarin kitüntetése. Forrás: Space.com
Irodalom:
Bizony, Piers - Doran, Jamie: Starman: The Truth Behind the Legend of Yuri Gagarin. Washington, 2011.
Cole, Michael: Vostok-1: First Human in Space. New York, é. n.
Sparrow, Giles: Az űrrepülés teljes története. Budapest, 2007.