Szerző: Krajcsír Lukács

1970. november 13-án teljesen „megszokott” események játszódtak le Szíriában: a hadsereg Damaszkusz utcáira vonult, megszállta a fontos tömegközlekedési csomópontokat és körbe vette a kormányzati épületeket. Egy újabb katonai puccs zajlott az országban, amelyet Háfez el-Aszad^[1], a jelenlegi szíriai elnök édesapja, vezetett. Hatalmát kezdetben – külföldön és belföldön egyaránt – nem gondolták hosszú életűnek, hiszen az „államcsínyek hazájában” nem kellett sokat várni egy újabb államcsínyre.  Ám nem így történt: Háfez el-Aszad lett a modern Szíria történelmének leghosszabb ideig hivatalban lévő elnöke.

A korrekciós forradalom huszonötödik évfordulójára készített emlékbélyeg Szíriában (forrás)

Ahol a puccs a mindennapi élet része volt

Szíria – Libanonnal együtt – 1946-ban vált de facto független állammá, amikor az utolsó francia katona is elhagyta a két országot. Azonban három évvel később már le is zajlott az első katonai puccs az országban, amit a CIA is segített megtervezni és végrehajtani.[1] Ezt követően Szíria évekig a politikai zűrzavar szinonimájának számított a Közel-Keleten: 1956-ig húsz különböző kabinetje és négy különböző alkotmánya volt. Kétségtelen, hogy szabad választásokat tartottak (legalábbis a többi az arab országához képest szabadabbat) és többpártrendszer[2] működött az országban, de igazából egyetlen civil kormány vagy katonai csoport sem tudta hosszabb ideig megőrizni a hatalmát. 1946 és 1970 között mintegy húsz puccs, ellenpuccs, kudarcba fulladt államcsíny és elbukott ellenpuccs zajlott Szíriában. Ezek a folyamatos válságok nem kedveztek az ország gazdaságnak, más országokkal való külpolitikai kapcsolatok elmélyítésének és a külföldi befektetéseknek. Szíria akkoriban Közel-Kelet legszegényebb és legelszigeteltebb arab államai közé tartozott.

Szíriában az 1970-es államcsíny előtt 1966. február 21-én volt sikeres puccs. Az országot irányító, arab nacionalista eszméken alapuló Baasz Pártban, amely szintén puccsal került hatalomra 1963-ban, belső váltás történt: Szaláh Dzsadíd vezetette szélsőbaloldali „neo-basszista” frakció leszámolt mindennemű politikai ellenzékkel és párttal.^[3] Az új vezetés miután végzett a civil és a kormányzati tisztogatásokkal radikális külső (Nagy-Szíria terv minél előbbi gyakorlati megvalósítása^[4]) és belső (hadsereg kiszorítása a politikából) programokat hirdetett meg.

                     Színes, de hang nélküli felvételek az 1966-os szíriai államcsínyről.

Dzsadíd elődeinél sokkal szorosabb szovjetbarát politikát folytatott: annyira, hogy még a saját emberei közül is sokan KGB-ügynöknek tartották, aki teljesen kiszolgáltatja Szíriát a Kreml érdekeinek.^[5] Izraellel és Törökországgal szemben sokkal ellenségesebb viselkedett elődeinél, de a térség többi arab államával (pl. Irakkal^[6]) szintén feszülté vált a viszonya. Azonban a Dzsadíd-kormány hatalmának kiépítését a hatnapos háború akasztotta meg: 1967-ben Izrael legyőzte a szíriai hadsereget és elfoglalta a Golán-fennsíkot. Ennek következménye volt, hogy Dzsadíd hatalma megrendült, képtelen volt engedni a hadseregnek és a Baasz Párt „jobboldali, mérsékelt, modernista” frakciójának. Dzsadíd ellenzéke pedig a szíriai védelmi minisztert – név szerint Háfez el-Aszad – mögé sorakozott fel, akinek csillaga ekkor már felemelkedőben volt.  

Michael Aflaq – a Baasz Párt alapítója – az előtérben, mellette pedig Szaláh Dzsadíd katonai egyenruhában (forrás)

Akitől még Kissinger is tartott[7]

Azonban ki is volt Háfez el-Aszad? Egy alavita származású katona, aki a Szíria „part menti sávjában”, Latakia melletti Kardahában született és a legszegényebb rétegből érkezett. Az alaviták ezekben az években inkább „megtűrt” kisebbségnek számítottak az országon belül, mintsem teljes jogú állampolgároknak, mivel a legtöbben még csak muszlimoknak sem tartották őket.^[8] Egyetlen „kiugrási lehetőséget” számukra a katonai pálya jelentette, ahol kezdetben nem számított a felekezeti különbség. Ugyanakkor az alavitákra szintén jellemző volt, hogy nemcsak a többi etnikai-vallási csoporttal kerültek konfliktusba, hanem egymással is folyamatosan harcoltak: a legnagyobb alavita családok és törzsek egymással szinte állandóan rivalizáltak.

A Baasz Párt zászlója és a szíriai szárnyának emblémája.

Tehát Aszad számára az egyetlen reális jövőképet a katonai pálya jelentette: beiratkozott a Homszi Katonai Akadémiára, ahol akkoriban ingyenesen folyt az oktatás.^[9] Később a Szovjetunióban tanult tovább, vadászpilóta lett a hadseregben, majd hazaérkezése után aktív politikai szerepet is vállalt. Keményen kritizálta az Egyiptom és Szíria egyesüléséből létrejött Egyesült Arab Köztársaságot (főleg a szíriai hadsereg Kairónak való teljes alárendelése és egyiptomi katonai jelenléte miatt), s tevékenyen részt vett az 1961-es puccs szíriai puccs megszervezésében is. Az 1963-as államcsínyben való részvétel miatt a légierő vezérkari főnökévé nevezték ki, valamint helyet kapott a valódi hatalmat gyakorló Forradalmi Parancsnokság Nemzeti Tanácsában. Az 1966-os puccs után pedig védelmi miniszter lett.  A Baasz Párton belüli népszerűségét növelte, hogy megakadályozta a drúz Szalim Hatúm katonatiszt által vezetett katonai puccsot 1966 őszén.[10]. Ironikus módon a hatnapos háborúban elszenvedett vereség nyitotta meg az utat előtte a hatalomba: Aszad a kormány hadseregen belüli tisztogatásait tette felelőssé a kudarcért. Ekkora ugyanis már a legtöbb drúz, síita és szunnita tisztet eltávolították a hadseregből, és az alavita tiszti csoportok között is elkezdődött kiélezett harc a hatalomért, aminek a szíriai hadsereg integritása és hatékonysága látta kárát.^[11]

Háfez el-Aszad (repülő pilótafülkéjének támaszkodó, kimagasló katona) ifjú vadászpilótaként az aleppói katonai bázison (forrás)

1969-re az évtized eleje óta uralkodó zűrzavaros időszak teljesen felőrölte a szíriai politika minden demokratikusságát, a pártok szétestek vagy teljesen marginalizálódtak és már a lakosság is belefáradt az állandó bizonytalanságba. Ráadásul egy újabb válság volt kibontakozóban, mivel Aszad és Dzsadíd között érezhetően egyre feszültebb lett a viszony, mert szinte semmiben nem értettek egyet: a külpolitikai elképzelésektől kezdve, a hadsereg átszervezésén át, egészen a Baasz Párt filozófiájáig bezárólag nem volt olyan téma, ahol egyetértettek volna.^[12] Dzsadíd igyekezett Aszadot kiszorítani a Forradalmi Parancsnokság Nemzeti Tanácsából, miközben ő pedig a saját embereivel töltötte fel a hadsereget.

A forradalom letért az útjáról

Végül a leszámolást egy Szíriával szomszédos országban kitört fegyveres konfliktus indította el. 1970 szeptemberében a jordániai hadsereg nekifogott a Palesztin Felszabadító Szervezet (PFSZ) táborainak felszámolásához az ország területén.^[13] Dzsadíd közvetlen támogatást ígért a palesztinoknak és körülbelül 200 T-55-ös páncélost és a teljes 5-ik gyalogsági hadosztályt küldte Jordániába. Azonban Aszad ezt hevesen ellenezte, aki már ekkor is „túl nagynak tartotta a palesztin szervezetek önállóságát”, valamint aggódott amiatt, hogy ezzel a lépéssel egy újabb izraeli támadást provokálnak ki Szíria ellen.^[14] Végül szeptember 24-én a jordániai légierő támadásai miatt a szíriai expedíciós erők kivonultak az arab országból, s innentől kezdve a szárazföldi hadvezetés inkább Aszadra, mintsem a szíriai kormányra hallgatott. Dzsadíd és köre ekkor érezte azt, hogy a védelmi miniszter túl nagy veszélyt jelent a hatalmukra nézve, s itt az ideje lépni.  Amikor Aszad Gamal Abden Nasszer egyiptomi államfő temetésére ment Kairóba, Dzsadíd egy „vészhelyzeti nemzetgyűlést” hívott össze, hogy ezen elmarasztalja és megfossza a védelmi minisztert a pozíciójától. Ám Aszad időben tudomást szerzett a közelgő eseményekről: hazautazott és a hozzá hű katonai egységekkel együtt, Musztafa Tlasz parancsnok vezetésével körbezárta a kongresszust. November 13-án hiába jelentették be Aszad és Tlasz menesztését meg letartóztatását, de végül a Dzsadíd-kormány tagjait és Núreddín al-Atászi köztársasági elnököt hurcolták el bilincsbe verve. A puccsistáknak a Baasz Párton belüli támogatóiakkal együtt sikerült egy olyan határozatot elfogadniuk, ami szabályozta a kormány befolyását a külügyekre és a hadiügyekre vonatkozóan.

Egy szíriai lap cikke pár nappal a puccs előtt. A kongresszusban tartott rendkívüli gyűlésről szól, amikor egymást vádolták a felek az 1967-ben elszenvedett vereségért. Ez lett volna a hivatalos indok Háfez el-Aszad lemondatására, mivel ebben a cikkben őt az 1966-os puccs után Szíriában elmenekült ellenzékkel való kollaborációval vádolták meg. (forrás)

Damaszkusz utcáin ugyan volt pár tüntetés a Dzsadíd-kormány mellett, de ezek is hamar kifulladtak. Szokatlanak számított, hogy hosszú idő után teljesen vértelenül zajlott le egy államcsíny Szíriában. A lakosság nagy része rezignáltan fogadta a történéseket: majd egy évtizednyi politikai káosz, folyamatos puccs, katonai vereség, gazdasági nehézéség és külpolitikai elszigetelődés után stabilitásra vágytak. Ezért Háfez el-Aszad hatalomra kerülését sem akkoriban és ma sem tartják feltétlenül puccsnak. Az államcsínyt a „korrekciós mozgalom” (al-harakat at-tasihíjak) hajtotta végre, akik egy „helyreigazító/javító/korrekciós” forradalmat (szaurát) hajtottak végre.[15] Aszadék hivatalosan továbbra is ragaszkodtak a Baasz-forradalom eredményeihez, mint az egység (vahda), a szabadság (hurríja) és a szocializmus (isztirakíja), csupán szerintük „a forradalom letért a helyes útról, ezért vissza kellett terelni oda”.^[16] 

Az új rendszernek szinte rekordgyorsasággal sikerült a konszolidálnia a hatalmát. November 16-án a Baasz Regionális Parancsnoksága egy közleményben tudatta Szíria lakosságával és a világgal, hogy sikerrel járt a forradalom és váltás történt a pártban, valamint az államirányításban. 1970. november 19-én a Regionális Parancsnokság Ahmed al-Hatíbot jelölte meg államfőnek, de a valódi hatalom Aszad kezében összpontosult, akit egy évvel később a rá adott szavazatok 99 százalékával megválasztottak elnöknek. 1971-re már gond nélkül működött az új rendszer, a legtöbb letartóztatott politikus kiengedték a börtönökből (szabadon elhagyhatták az országot is), valamint távoli országokban szíriai követségein ajánlottak fel nekik állást. Viszont Atászi és Dzsadíd életük végéig (1990-es) évekig börtönben maradtak. Egyikük sem fogadta el a felkínált posztot, Dzsadíd még meg is fenyegette Aszadot: „Ha én visszatérek a hatalomba, addig vonszollak végig az utcákon, amíg bele nem halsz.”^[17]

Nem észleltünk semmi változást

Fontos kitérni a külföld hozzáállására is. A világ nagy része csak napokkal később, elsősorban a helyi angol-francia nyelvű lapokból vagy a november 16-án kiadott közleményből értesült a változásról. Az arab ország több mint húsz éves történelmét ismerve nem csodálkoztak az államcsínyen, s Aszad uralmát is ideiglenesnek gondolták, mivel arra számítottak, hogy hamarosan jön majd egy újabb politikus vagy katonatiszt, aki eltávolítja őt Szíria éléről. Az Egyesült Államok nem látott különbséget az előző vezetés és Aszad-rendszer között. A Nixon-adminisztráció a szövetséges Jordánia megtámadása (Fekete Szeptember) és az izraeliekkel való feszültség (Golán-fennsík, palesztinok) miatt nem  akarta szorosabbra fűzni a kapcsolatait Damaszkusszal. Az európai államok (Franciaország, NSZK, Olaszország) pedig látva a két évtizednyi politikai instabilitást és alacsony gazdasági fejlettségét, vonakodott befektetni az országba. Ráadásul Nyugaton úgy látták, hogy Aszad ugyanolyan elkötelezett a Szovjetunió és a többi szocialista ország mellett, mint az elődei.

Aszad és Tlasz a korrekciós forradalom után tartott katonai felvonuláson (forrás)

Csakhogy meglepő módon legelőször Moszkva sem nagyon bízott Aszadban és vice versa. Még védelmi miniszterként rendkívül nyugtalanította a szovjet és csehszlovák katonai szakértők befolyása a szíriai hadseregre és függősége a szovjet fegyverektől. Nem egyszer igyekezett csökkenteni a befolyásukat: 1967 után leváltotta a túlzott szovjetbarátnak – esetlegesen szocialista országok szíriai ügynökeinek – tartott tiszteket a hadseregben. Kínával igyekezett ellensúlyozni a szovjet befolyást, amikor 1969-ben Musztafa Tlászt Kínába küldte, hogy tárgyaljon a Kínai Kommunista Párttal (KKP) egy fegyvervásárlási üzlet lebonyolításáról.^[18] Aszad megítélését az is rontotta, hogy kemény kritikusa volt a kommunista mozgalmaknak. Mivel a Szíriai Kommunista Párt és a baloldali értelmiség Dzsadíd mellé állt, ezért igencsak megijedtek, amikor végül a másik oldal került ki győztesen. „Az Aszad-frakció blokkolni fogja a szocialista országokkal való kapcsolatok elmélyítését és helyette olyan nyugati országokhoz fog közeledni, mint a Német Szövetségi Köztársaság vagy Franciaország”.^[19] Ilyen és ehhez hasonló jelentéseket küldtek szocialista államoknak és figyelmeztettek, hogy Damaszkusz leállítja a szocialista kölcsönök törlesztését vagy kiutasítja a keleti blokk – köztük a magyar – szakértőket az arab országból. Ezt csak tovább erősítette, hogy Aszad a hatalomra kerülése után egy ideig g hanyagolta a Moszkvával való viszony rendezését: nem kötött barátsági és együttműködési szerződést a Szovjetunióval (ellentétben Egyiptommal vagy Irakkal), különböző modernizációs projektek végrehajtását hagyták félbe. Lényeges változás csak azután történt, hogy Damaszkusz Kairóval együtt 1972-től készülni kezdet az újabb arab-izraeli összecsapásra. Ehhez pedig szükséges volt újabb fegyverekre, amit csak a keleti blokktól (Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia) kapott meg.

Ugyanakkor Aszad hatalomra kerülése pozitívan hatott a térség arab államaival fenntartott viszonyára. Enyhült a feszültség Jordániával és Irakkal. Szaúd-Arábiával is javult a viszony, Háfez el-Aszad részt vett a mekkai zarándoklaton, amire szaúdi tisztségviselők is elkísérték. 1971-ben Szadattal és Kadhafival aláírta az Egyiptom, Líbia és Szíria uniójáról szóló bengázi határozatot, ugyanakkor ez nem került gyakorlati megvalósításra.^[20] Izrael továbbra is ellenségesen viszonyult Szíriához, mivel Aszad után Damaszkusz továbbra sem mondott le a Golán-fennsík visszaszerzéséről vagy a Nagy-Szíria terv megvalósításáról.

Szadat, Kadhafi, Aszad (balról jobbra) Bengáziában találkozott egymással, amikor aláírták a három ország uniójáról szóló nyilatkozatot (forrás)

Egy rendszer öröksége

Háfez el-Aszad 2000-ben bekövetkezett haláláig Szíria „a puccsok hazájából” a „stabilitás mintaállamává” vált a Közel-Keleten.^[21]  Természetesen ennek megvolt az ára: Aszad egy „bonapartista”, tekintélyelvű, a titokszolgálat és a hadsereg „mindenhatóságán” alapuló és elnyomó diktatúrát vezetett be, ami kíméletlenül leszámolt minden ellenzékkel és szélsőséggel.^[22] Habár a korrekciós forradalom után is voltak kisebb-nagyobb válságok az arab országban, azok sem végződtek Aszad bukásával. Az 1973-as negyedik arab-izraeli háborúban elszenvedett vereség nem rendítette meg elnök pozícióját a hadseregen belül, mégcsak nem is bírálták őt a vereség miatt. Ugyan az 1976-os libanoni polgárháborúba való beavatkozás számos kritikát váltott ki a Baasz Párt baloldali frakciói és szíriai társadalmon vallásos rétege felől, mert Aszad a keresztény nemzeti erők oldalán avatkozott be a palesztinok ellen, senki nem szervezett puccsot ellene. Egyetlen komolyabb kihívást Háfez el-Aszad idején a Muszlim Testvériség jelentette: az iraki Szaddám Huszein támogatásával, kihasználva egyes szunnita csoportok a rendszerrel szemben érzett indulatát, 1979-től terrorhadjáratba fogott a kormány és a vallási kisebbségek ellen. Ez konfliktus végül az 1982-es „hamái mészárlással” ért a tetőfokára, amikor a Muszlim Testvériség fegyveres felkelést robbantott ki Hamá városában, de ezt végül a szíriai hadsereg kegyetlenül leverte.^[23] Ugyanakkor a Muszlim Testvériségnek nem sikerült általános lázadást kirobbantania az egész országban, sem pedig a hadsereget a Baasz Párt ellen fordítania. Ráadásul a rendszer még azt is túlélte, amikor 1983-ban Rifaat el-Aszad kihasználva bátyja infarktusát államcsínyt kísérelt meg. Azonban a hadsereg egy része, a Baasz Párt és a társadalom nem állt a puccsisták mellé és végül az elnök – egyes források szerint a két testvér édesanyja – személyes közbenjárása után a puccsisták letették a fegyvert.[24] Háfez el-Aszad a mai napig az egyik legmegosztóbb személyiség a történelemtudományban és az arab világban, aki véget vetett országa elszigeteltségének és szegénységének; kemény kézzel tartotta fenn a rendszerét, ami viszont biztosította az ország etnikai-vallási sokszínűségét; valamint Szíriát a Közel-Kelet egyik meghatározó tényezőjévé tette, amit jól szimbolizálnak Kissinger szavai: „a Közel-Keleten Egyiptom nélkül nincs háború, de Szíria nélkül viszont nincs béke”.

Bibliográfia:

Anoushiravan Ehtesami –Hinnebusch, A. Raymond: Syria and Iran. Middle Powers in a penetrated regional system. London: Routledge, 1997.

Ferwagner Péter Ákos: Háfez el-Aszad Szíria élén. In: Mediterrán Világ 8. 33-59.

Ferwagner Péter Ákos: Nagy-Szíria-terv a hetvenes években. In: Mediterrán Világ 13. 13-35.

Golan, Galia: Soviet policies in the Middle East from World War Two to Gorbatchev. Cambridge: Cambridge University Press, 1990.

20. Nagy László: Az ummától a nemzetállamig. Az arab országok a 19-20. században. Szeged: SZTE Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2009. 153.

Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981.

MTI:  Az elhunyt Háfez Asszad életrajza .In:Origo, é. n., Forrás: http://www.origo.hu/nagyvilag/20000610azelhunyt.html

2015. Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz – A Közel-Kelet átalakulása. Budapest: Osiris Kiadó, 2015.

Sieber, Karel – Zídek, Petr: Československo a Blízký východ v letech 1948–1989. Praha:  Ústav mezinárodních vztahů, 2009.

Sógor Dániel: Országismertető – Szíria. Budapest: HM Zrínyi Nonprofit Kft, 2013.

Patrick Seale: Asad of Syria: The Struggle for the Middle East. Berkely: University of California Press, 1990.

Wilford, Hugh: America's Great Game: The CIA's Secret Arabists and the Shaping of the Modern Middle East. New York: Basic Books, 2013.

[1] Bővebben az amerikaiak szerepéről az 1949-es és a későbbi szíriai államcsínyekben lásd Wilford, Hugh: America's Great Game: The CIA's Secret Arabists and the Shaping of the Modern Middle East. New York: Basic Books, 2013.             

[2] A Szíriai Kommunista Párt egyedüliként az arab világban sokáig legálisan működhetett az országban, néha még a kormányba is bekerültek. Azonban miután egyesültek Egyiptommal, nagyon kemény antikommunista kampány vette kezdetét az Egyesült Arab Köztársaságban (EAK). Hiába vált ki Szíria az EAK-ból 1961-ben, ez sem enyhített a kommunistaüldözéseken, mert később a Baasz Párt még erőszakosabban lépett fel ellenük. 

[3] J. Nagy László: Az ummától a nemzetállamig. Az arab országok a 19-20. században. Szeged: SZTE Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2009. 153.

[4] A közel-keleti értelemben vett Nagy-Szíria (Bilád es-Sám, vagyis szó szerint lefordítva a „Levante-térség országai”) egy olyan arab államot jelente, ami magába foglalja a mai Szíriát, Libanont, Izraelt, Palesztinát, Jordániát és Törökország Alexandretta (Hatay) nevű tartományát területét. Bővebben a Nagy-Szíria tervről, annak történetéről és megvalósítására tett kísérleteiről lásd. Ferwagner Péter Ákos: Nagy-Szíria-terv a hetvenes években. In: Mediterrán Világ 13. 13-35.

[5] Golan, Galia: Soviet policies in the Middle East from World War Two to Gorbatchev. Cambridge: Cambridge University Press, 1990. 145.  

[6] 1963-ban mind Irakban, mind Szíriában nagyjából egy időben került hatalomra a Baasz Párt. Mindkét párt célja volt Szíria és Irak egyesítése, ám Damaszkusz – okulva az Egyiptommal együtt közösen létrehozott Egyesült Arab Köztársaság (EAK) – negatív tapasztalataiból hallogatta az unió megvalósítását.

[7] Kissinger azt nyilatkozta az egyik Háfez el-Aszaddal folytatott tárgyalás után, hogy „legalább annyira óvatos, mint amennyire szenvedélyes, és legalább annyira realista, mint amennyire ideologikus”.

[8] Néhány országban és vallási irányzatban ma is eretnekeknek tartják őket. Igazából először csak az 1970-es évek elején néhány szunnita (nem mindegyik), majd az évtizedén végén az iráni síita vallástudósok nyilvánították az alavitákat muszlimnak. Anoushiravan Ehtesami –Hinnebusch, A. Raymond: Syria and Iran. Middle Powers in a penetrated regional system. London: Routledge, 1997. 87.

[9] Ferwagner Péter Ákos: Háfez el-Aszad Szíria élén. In: Mediterrán Világ 8. 35.  

[10] Hatúm konspirációról bővebben: Patrick Seale: Asad of Syria: The Struggle for the Middle East. Berkely: University of California Press, 1990. 109-114. 

[11] Sógor Dániel: Országismertető – Szíria. Budapest: HM Zrínyi Nonprofit Kft, 2013. 104.

[12] Seale, Patrick i.m., 142-148.  

[13] Husszein jordán uralkodó sokáig csendben tűrte a területén működő palesztin fegyveres csoportokat. Azonban 1970-re a Fatah túlzott megerősödése miatt úgy döntött, hogy fegyverrel igyekszik visszaszorítani őket. Ez azonban belső harcokhoz, egy rövid, ám intenzív polgárháborúhoz vezetett, amit „fekete szeptembernek” neveznek. Egészen 1971 nyaráig folytak kisebb-nagyobb összecsapások az országban a jordániai haderő és a palesztin szervezeteket irányító Fatah között.

[14] Seale, Patrick i.m.,144.  

[15] „A szaura (forradalom) szó, melyet a modern arab politikai szóhasználat az európai forradalom szóval azonosít és fordít le, az arab országok egy részében a rezsim legitimációjának alapja, amennyiben az 1950-1960-as években hatalomba kerülő új elitcsoportok forradalom útján szerezték meg a hatalmat, de valójában sikeres katonai puccsok voltak.” Később viszont változott a szó jelentése. N. Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz – A Közel-Kelet átalakulása. Budapest: Osiris Kiadó, 2015. 80-81.

[16] Sógor Dániel i.m., 104.

[17] Seale, Patrick i.m.,162.

[18] A megállapodás után Tlasz engedte magát lefényképezni Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjével. Ezt látva a Szovjetunió egy rövid időre leállította a Szíriába történő fegyverexportot, valamint utasította a Baasz Pártot, hogy vonja vissza a kínaiakkal kötött üzletet. A heves moszkvai reakció oka, hogy a kínai-szír megállapodás pár hónappal a  szovjet-kínai határháború után történt.  Golan, Galia i.m.  145.

[19] Sieber, Karel – Zídek, Petr: Československo a Blízký východ v letech 1948–1989. Praha:  Ústav mezinárodních vztahů, 2009. 282.

[20] Ferwagner Péter Ákos: Háfez el-Aszad Szíria élén. In: Mediterrán Világ 8. 36.

[21]MTI:  Az elhunyt Háfez Asszad életrajza .In:Origo, é. n., URL: http://www.origo.hu/nagyvilag/20000610azelhunyt.html (Letöltés:2016.11.12.)

[22] Ferwagner Péter Ákos i.m., 38-39.

[23] A különféle becslések szerint 5 000 és 40 000 közé tehető a halálos áldozatok száma, nagy részük civil. Sógor Dániel i.m., 109.

[24]. Háfez ismét visszatért a hatalomba, Rifaat pedig külföldre menekült és csak 1992-ben költözhetett vissza Szíriába. Ferwagner Péter Ákos i.m., 46-47.

[1] A cikkben az arab nevek, kifejezések és szavak átírása során a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981. című művet használtam fel.  Kivételt képeznek a magyarban már másképp meghonosodott és elterjedt nevek, mint Háfez el-Aszad, Gamal Abden Nasszer vagy Kadhafi.