Pontosan huszonöt évvel ezelőtt, ezen a napon tartották az arab világ első szabad és demokratikus választását: 1991. december 26-án Algériában a szavazók nagy reményekkel járultak az urnák elé. Ez az esemény ugyanis a végét jelentette volna egy igencsak válságos időszaknak, ami egyben egy új korszak eljövetelével kecsegtetett nemcsak az észak-afrikai ország, hanem az egész arab világ számára. Ám nem így történt: ez volt a nyitánya a poszthidegháborús korszak egyik legvéresebb konfliktusának. Ebben a cikkben szeretném bemutatni, hogy Algéria sok tekintetben előfutára volt mindazoknak 2011 utáni észak-afrikai és közel-keleti eseményeknek, amit ma "arab tavasz" névvel illettünk.   

 Egy rendszer válsága

Az első figyelemre méltó hasonlóság, hogy a forradalom előtti években Algéria, akárcsak Tunézia, Egyiptom, vagy Szíria, komoly politikai-gazdasági válságokon ment keresztül. A nyolcvanas évek végi olajár-csökkenés megviselte a „népi olajdemokráciának” nevezett észak-afrikai országot: 1986-ban már csak 7 dollárba került egy hordónyi olaj, miközben az évtized elején még 40 dollár volt.^[1] Mivel az energiahordozók kivitele tette ki az algériai export több mint kilencven százalékát, ezért a kormány számára nagyon nehézzé vált az arab világban szokatlanul magas szociális kiadások és állami támogatások kifizetése.

Ezzel párhuzamosan az észak-afrikai országnak egyre nagyobb mennyiségben kellett élelmiszert importálnia, ami nemcsak az ütemesen növekedő lakosságszámnak, hanem a környezeti problémáknak – mint az elsivatagosodás –  volt köszönhető. 1989-re Algéria lakossága elérte a harmincmillió főt, a népességi ráta 3,1% volt, a lakosság 40 százaléka 15 év alatti és a munkanélküliség pedig minden bizonnyal meghaladta a 20 százalékot.^[2] A politikai rendszer is a válság jeleit mutatta. Algéria 1962-ben, egy nyolc évig tartó rendkívül véres háború után, nyerte el a függetlenségét Franciaországtól.  Azóta a függetlenséget kivívó Nemzeti Felszabadító Front (Front de Libération National – FLN)[3] politikai párttá átalakulva irányította az egész országot, mégpedig a hadsereg, a szocialisták és egyes algériai törzsek támogatásával. Azonban a  nyolcvanas években megingott a hatalmuk: az arab világban egyedülálló „algériai szocializmus” erősen megkopott és a kiábrándult fiatalság meg az elszegényedett réteg nem Marx és Lenin tanaiban, hanem a Korán fejezeteiben (szúráiban) talált megnyugvást. A mecsetek és a vallási iskolák száma hirtelen megnövekedett, a hatalmi elit nem tudta megakadályozni az iszlám reneszánszát, hiszen elkötelezett „haladó, felvilágosult mozgalomként” legtöbbször nem is értette a vallás megerősödésének okait, s képtelen volt rá bármiféle érdemleges választ adni. Ez pedig gyakorlatban azt is jelentette, hogy az olyan radikálisabb irányzatok, mint a szalafizmus, komolyabb ellenállás nélkül nyerhettek teret az országban. Ők iráni mintára egy iszlám köztársaságot kívántak létrehozni, ami megbuktatja az FLN-rezsimjét és véget vet a nyugati befolyásnak”.[4]

Forradalom és választás kudarca

Ahogyan évekkel ezelőtt láthattuk Tunéziában, Egyiptomban és más arab államokban, Algériában szintén tüntetésekbe és zavargásokba torkollottak az események. 1988. október 5-én az összes nagyobb algériai városban voltak megmozdulások. A tüntetőknek három dolgot akartak elérni: szociális-gazdasági helyzet javulását, a kiszorított kisebbségek (iszlamisták, berberek, szélsőbal) reprezentálását a kormányban, valamint a teljes hatalmi elit lecserélését. A kormány durván leverte a megmozdulásokat és azt követően lázongásokat: még a legalacsonyabb becslések szerint is 500-an vesztették életüket a "Fekete Októberben".[5]

Az algériai vezetést meglepték a tüntetések gyors terjedése, s inkább visszavonulót fújt. Chadli Bendjedid algériai elnök október 10-én átfogó politikai, gazdasági és oktatási reformokat vezetett be. Szabad választásokat ígértek, amelyeken bárki indulhatott. 1989-ben új alkotmányt vezettek be, a bankrendszert és a piacot nyitottá tették a külföldi befektetők előtt is, s gyakorlatilag véget ért az egypártrendszer az országban. Megegyeztek arról, hogy 1990-ben helyhatósági választásokat tartanak, amire úgy tekintettek, mint a később megrendezésre kerülő parlamenti választások főpróbájára. Tehát, mint hat évvel ezelőtt Tunéziában, Egyiptomban és Líbiában, Algériában is úgy tűnt először, hogy „győzött a forradalom és végleg megbukott egy elnyomó rezsim”, ami soha többé fog visszatérni a hatalomba.  

Csakhogy a kezdetektől fogva mély törésvonalak húzódtak az ellenzékben. Ugyan az 1988-as októberi tüntetéseken minden ellenzéki csoport és mozgalom képviseltette magát, de a legtöbbjükről hamar kiderült, hogy önmagukban túl gyengék, szervezetlenek és nincs meg a megfelelő támogatottságuk.[6] Csak egyetlen  csoport tudott szignifikánsan megerősödni: az iszlamisták, akik azonnal létrehozták az Iszlám Üdvfront (Front Islamique du Salut – FIS) nevű politikai pártot, amelynek vezetője Abdelkádir Haszani (Abdelkader Hachani) volt. Fő céljuknak jelölték meg a teljes algériai társadalom iszlamizációját és arabizációját. A kampányukkal sok algériait megnyertek maguknak, különösen a városi szegény fiatalság (hittiste) körében.[7]  Az 1990. június 12-én tartott helyhatósági választásokon a FIS nagy győzelmet aratott, a szavazatok több mint kétharmadát gyűjtve be. A FIS azonban korántsem volt egységes mozgalom. Rendelkezett egy reformista szárnnyal, amely választások útján, a többi párttal együttműködve akarta megszerezni a hatalmat. Ugyanakkor ezzel együtt megjelentek a fegyveres harcot hirdető és minden ellenzékkel leszámolni kívánó csoportok is.[8]

Chadli Bendjedid

A régi hatalmi elit nehezen törődött bele a változásokba. Az FLN háborús veteránjai, a „forradalmi család” (famille révolutionnaire), nem volt hajlandó lemondani az állami-gazdasági pozícióról. Az iszlamisták nyugati életvitel kapcsolatos kirohanásai és frankofób kijelentései maguk ellen fordították az algériai középosztályt. Az algériai kisebbségek, mint a kabilok, még a korábbi elnyomás ellenére is elfogadhatóbbnak tartottak egy szekuláris diktatúrát, mint a kultúrájukat és nyelvüket egyáltalán el nem ismerő iszlamista kormányzást.^[9] Végül pedig a az algériai hadsereg is egyre növekvő aggodalommal figyelte az iszlamisták előretörését, mivel úgy vélték, hogy ezzel vége minden korábbi befolyásnak és lecserélik a teljes hadvezetést. Amikor pedig megérkeztek az első hivatalos eredmények 1991. december 26-án tartott választásokról, amelyen a FIS győzelmet aratott (47,3%) a szekuláris FLN (24%) fölött, akkor a hadsereg a beavatkozás mellett döntött. 1992. január 4-én a katonaság és az FLN nyomására Chadli Bendjedid elnök érvénytelenítette a választás eredményét, feloszlatta a parlamentet és lemondott a hatalomból. Helyébe lépő öttagú testület január 11-én szükségállapotot vezetett be az országban.

Az 1991-es választás eredménye: zöld, ahol a FIS aratott teljes győzelmet. Vörös, ahol az FLN győzött. A sárga, ahol 50%-ot ért el a FIS és a FLN is, a szürke-fehér pedig nincs adat vagy a későbbi események miatt egyszerűen nem volt idő pontosan megszámolni a szavazatokat. (forrás) 

Polgárháborúba süppedt ország

Eddig az algériai események a 2011 utáni egyiptomi és tunéziai történésekkel mutatott hasonlóságot. 1992-ben a régi algériai elit visszatért a hatalomba és a választás megnyert pártot pedig száműzték a hatalomból. Katonai-rendőri diktatúra jött létre, amely keményen üldözte az iszlamistákat, a FIS-t feloszlatták, vezetőit letartóztatták, egyes tagjait pedig halálra kínozták. Csakhogy ellentétben Egyiptommal és Tunéziával, az iszlamista ellenzék egyáltalán nem törődött bele az eseményekbe és rendelkezett akkora befolyással a társadalomban, hogy általános fegyveres felkelés robbantson ki a „hitetlenné vált” algériai kormánnyal szemben. Felállítottak az Iszlám Üdvhaderőt (Armée Islamique du Salut – AIS), amely mint a későbbi ellenzéki fegyveres csoportok Líbiában (Líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács) és Szíriában (Szabad Szíriai Hadsereg) több ellenzéki, de gyakran különböző nézeteket valló csoportokat próbált egy zászló alá terelni, hogy közösen harcoljanak a kormány ellen. Algériában csakhamar olyan események vették kezdetüket, amik jelenleg is zajlanak Líbiában, Szíriában és Jemenben: egy véres és kegyetlen konfliktus, amelyben gyakorlatilag mindenki harcol mindenki ellen. Nyílt összecsapásokra és csatákra ritkán került sor, sokkal inkább terrorista cselekedetek (robbantások, politikai gyilkosságok, fosztogatások, egész települések kiirtása) jellemezték az egész algériai polgárháborút.  

Mohamed Boudiaf algériai elnök meggyilkolása, amikor épp közönség előtt beszélt.

Az AIS fokozatosan elvesztette uralmát a különböző ideológiájú csoportok fölött, amelyek közül nem egy a civil lakosságot is célpontnak vagy legalábbis eszköznek tekintette. Különösen azok voltak veszélyben, akik szerintük a "franciákat utánozták és elárulták az iszlámot", vagyis akadémikusok, tanárok, orvosok, ügyvédek, újságírók, sőt, el nem fátyolozott nők. Az algériai nagyvárosokban egész kerületeket hajtottak uralmuk alá, amit „szabad iszlám zónáknak” neveztek el és nem volt ritka, hogy az itt élő lakosságot pajzsként használták fel.[10] A hadsereget vagy a kormányzat által felfegyverzett önkéntes falusi milicisták sem kellett félteni, hiszen ők is kivették a részüket a kegyetlenkedésekből. Minden támadást durván megtoroltak, az elfogott iszlamistákat kivégezték és gyakran nem törődtek a „járulékos veszteségekkel” sem. Az algériai háborúval kapcsolatban még mindig sok a kérdőjel, a bizonytalan állítás vagy a szándékosan eltúlzott, illetve elhallgatott információ: a szíriai háborúhoz hasonlóan nagyon kemény információs háború zajlott nemcsak Algériában, hanem az egész világban. Külföldön sok szervezet és értelmiségi keményen bírálta Algírt az elnyomásért, és „túlzónak” nevezték az iszlamistákkal kapcsolatos állításokat. Ezzel szemben a kormány és annak támogatói minden véres összecsapásért, merényletért és mészárlásáért a terroristákat tették felelőssé, amelyre csak az erőszak az egyetlen reális válasz.[12] 

A merényletek az élet mindennapos részévé váltak Algériában. (forrás)

Ugyanúgy ahogyan Szíriában, Líbiában és Jemenben, Algériában is mindegyik oldalnak megvoltak a maga külső támogatói. A kormány maga mellett tudhatta a szekuláris arab államok (például Egyiptom) és egyes nyugati országok támogatását. Algír legjelentősebb külföldi támogatója kétségkívül Franciaország volt: egyrészt a történelmi örökség (mintegy 132 évnyi gyarmati együttélés), másrészt a nyugat-európai országban élő, akkoriban közel egy millió fős algériai bevándorló miatt. Az algériai iszlamisták szintén rendelkeztek külső segítőkkel. A fegyveres csoportok „kemény magját” az afganisztáni és a jugoszláviai háborúkból hazatérő egykori militánsok alkották, akik komoly katonai tapasztalattal rendelkeztek a szovjet típusú haditechnológia ellen vívott harcokban, hiszen az algériai hadsereg gyakorlatilag csak a kelet tömbből – köztük Magyarországról – származó fegyverekkel volt felszerelve. Az európai városokban működő, főleg Londonból irányított, iszlamista szervezetek propagandatámogatást nyújtottak az iszlamistáknak, miközben – ellentétben a mai közel-keleti állapotokkal – az Öböl-menti monarchiák (Szaúd-Arábia vezetésével) és Irán bankjai közösen pénzelték őket.[13]

Az elhúzódó és véres harcok miatt az 1990-es évek végére mindkét fél kimerült. Az iszlamistáknak eddigre már alig volt támogatottságuk, hiszen külföldön és belföldön egyaránt úgy látták, hogy képtelenek úrrá lenni a saját szélsőségeiken, s emiatt szinte az összes korábbi szimpátiájukat elvesztették a lakosság körében. Egyetlen járható útnak a béketárgyalásokat tartották, amik már 1997-ben megkezdődtek. A kormányoldalon szintén hasonló változás állt be: a hadsereg és titkosszolgálat kénytelen volt visszább venni a hatalomból, ahogyan az FLN-ben is rugalmasabban álltak hozzá a rendszer megreformálásának kérdéséhez. A megbékélés nagyban elősegítette az 1999-ben hatalomra került Abdelaziz Bouteflika algériai elnök. A „Pax Bouteflika” jegyében széleskörű amnesztiarendelet hirdetett meg: mintegy 5000 fegyveres engedtek ki a börtönökből és azok, akik letették a fegyvert, mentességet kaptak a felelősségre vonás alól. ^[14] Az algériai polgárháború hivatalosan 2002. február 8-án ért véget, de néhány szélsőséges csoport még a mai napig nem tette le a fegyvert és folytatja a harcot az algériai állam ellen. Az áldozatok pontos számát még mindig nem tudni, rendszerint 150.000 és 200.000 közé teszik őket.[15]

Közel húszezerre teszik az algériai titkosszolgálat (DRS) által „eltüntetett” emberek számát, akikről mai napig nincs hír. (forrás)

Egy terrorista sikertörténet  

Az „arab tavasz” egyik legkellemetlenebb következménye, hogy az állam hatalmának részleges vagy teljes összeomlásából, valamint a súlyos összecsapásokból  legjobban csak a terrorista szervezetek profitálnak. Nem volt ez másképp Algéria esetében sem. Egymás után alakultak a Koránt teljesen deformáltan értelmező és magyarázó csoportok, amelyek a lehető legerőszakosabb módszerekkel igyekeztek megvalósítani a céljaikat, nyíltan szembefordulva a többi iszlamista, szemükben „eretnekké vált" mozgalommal is. Ezek közül az Algériai Iszlamista Hadsereg (Groupe Islamique Armé – GIA) volt a legkegyetlenebb, ami a szélsőséges eszmék értelmezése, a módszerek és a kegyetlenség terén nyugodtan nevezhető a mostani Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet előfutárának. A GIA már az 1992-es megalakulásukkor bejelentette, hogy szakít az Iszlám Üdvfronttal és jövőben nemcsak a „hitetlenekkel és a rezsimmel”, hanem a többi iszlamista csoporttal is leszámol. Jelszavuk az volt, hogy „semmi megegyezés, semmi fegyverszünet és semmi párbeszéd”.[16] Alapját az a 2000 fegyveres alkotta, akik az al-Kaidával együtt harcoltak Afganisztánban. A GIA sorai között – ahogyan az ISIS-ben is – szép számmal harcoltak külföldi állampolgárok, akik gyakran még arabok sem voltak. Az ISIS "kalifátusához" hasonlóan a GIA egy algériai „emirátust” kiáltott ki az általa uralt területeken. A terrorszervezet élén többnyire harmincas éveiben járó, semmiféle vallási oktatásban nem részesülő „emír” állt. Eszközökben és célpontokban nem válogattak: a franciául beszélő és nyugati életvitelt folytató algériai lakosok éppúgy célpontnak számítottak, mint a hadsereg vagy a rivális iszlamista csoportok tagjai, akiket durvábbnál durvább módszerekkel végeztek ki.Szélsőséges cselekedeteik – és főleg azok visszhangjai – miatt a GIA-csoportokkal eredetileg szoros kapcsolatot ápoló Oszáma bin Láden is visszavonta a támogatását és az al-Kaida sem támogatta többé őket.[17] 

Dzsámel Zituni "emír", aki az összes korábbi és későbbi GIA parancsnok közül a legjobban beszélt franciául és kiválóan ismerte a Nyugatot. Miután meggyilkolta elődjét 1994-ben és átvette a hatalmat a terrorista szervezetben, szakított az al-Kaidával,mert őket túlságosan megalkuvóknak tartotta. Továbbá elutasította a sok külföldi fegyveres jelenlétét, mivel szerinte azok ellopják az algériaiak forradalmát. [18]

További hasonlóság a GIA és az ISIS között, hogy nem korlátozták akcióikat kizárólag egyetlen országra. Az Algériával szomszédos és nyugati országok területén szintén követtek el merényleteket. Különösen Franciaország volt célkeresztben: 1995-ben ugyanis valóságos terrorhadjárat zajlott a nyugat-európai ország ellen. Ebben az évben a párizsi metrón négy pokolgépes merénylet történt, összesen kilenc halálos áldozattal és több mint száz sérülttel. 1996. december 3-án Franciaország elszenvedte a 2015.november 13-i ámokfutás előtti történetének legnagyobb iszlamista terrortámadását. A GIA a Port-Royal-des-Champs Abbey állomáson robbantott, amiben négy ember vesztette életét és 91-en megsebesültek. 

Az 1995. október 17-i párizsi robbantásról készült felvétel. 

A GIA terrorja végül magát a szervezetet emésztette fel. Miután az egész algériai társadalmat hitetlennek (tekfír) minősítették, aki ellen dzsihádot hirdettek, mindenkit maguk ellen fordítottak. Zitouni rejtélyes halála után 1998-ban a GIA-t átnevezték  Szalafista Csoport az Imáért és a Harcért, (Groupe Salafiste pour la Prédication et le Combat – GSPC), akik elutasítottak bármilyen fegyverszüneti tárgyalás és ugyanúgy folytatták a harcot, de már sokkal kisebb intenzitással.[19] A szervezet az algériai polgárháború lezárása után teljes sem nem tűnt el teljesen, mert a „keménymag” 2007-ben beolvadt az Al-Kaidába, létrehozva ezzel az Iszlám Magrebb al-Káidáját (AQIM).^[20]

HA TETSZETT A CIKK, KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!

[1] Werenfels Isabelle: Managing Instability in Algeria: Elites and Political Change since 1995. London: Routledge, 2007. 40.

[2] Az algériai szocializmusban, akárcsak a keleti blokk országaiban,hivatalosan nem létezett a munkanélküliség. A  külföldi szervezetek és sajtó szerint az 1990-es évek elején a munkanélküliségi ráta egyes algériai városokban meghaladta a a 30 százalékot is. 

[3] Ebben a cikkben az algériai neveknél, szervezeteknél és rövidítéseknél a szakirodalomban is használatos francia átírást alkalmazom. Kivételt képeznek majd azok a nevek, amelyeknek nincs francia megfelelője vagy ideológiai okokból a viselője szándékosan az arab változatot használta. Ebben az esetben a magyar átírás szabályai szerint írom át a neveket.   

[4] Boubekeur, Amel: Salafism and Radical Politics in Postconflict Algeria.  Forrás: http://carnegieendowment.org/files/salafism_radical_politics_algeria.pdf , 5.

[5] Le Sueur, James D.: Algeria since 1989: Between Terror and Democracy. London: Zed Books Ltd, 2010. 32.

[6] Ez különösen a nyugati demokrácia megvalósítani kívánó, emberi és szabadságjogokat követelő és teljesen szekuláris életvitelt folytató felső középosztályra, városi értelmiségre volt igaz. Sokan közülük külföldre (Nyugat-Európába) menekültek és onnan folytattak ellenzéki tevékenységet (többnyire cikkek írása, előadások tartása az FLN elnyomó rendszeréről stb).

[7] A hittista egy gúnynév, amely az arab hit (fal) és a francia –iste képzőből áll össze. Ezzel illették azokat a fiatalokat, aki munkanélküli lévén az volt az egyetlen "szakmájuk", hogy egész nap a falat tartsák. Kepel, Gilles: Dzsihád. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2007. 286.

[8] Kepel, Gilles: Dzsihád. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2007. 286.

[9] A kabilok Algéria északi részében lévő Kabilia (La Kabylie) hegyvidéki régióban élő, közel 4,5 millió fős kisebbség. Önmagukat Algéria „őslakosának” tartják, akik egy specifikus berber nyelvet, a kabilt beszélik, amit a francia gyarmati uralom és a függetlenség után is igyekezett korlátozni az államhatalom. Éppen ezért a polgárháború kezdetén az FLN-el való viszony eléggé feszült volt. Az FLN elnyomása miatt 2001-ben felkelés (Fekete Tavasz) tört ki Kíbilia városában, amelyben több mint száz fiatal tüntető vesztette életét. Ugyanakkor kabilok számára nyitva állt a lehetőség a felső politikai-gazdasági-katonai pozíciók felé, többször volt kabil miniszterelnöke Algériának. Helyzetük azután javult jelentősen, hogy a 2002-ben bevezetett alkotmányban második nyelvként jelölték meg a kabilit és szabad nyelvgyakorlást biztosítottak a számukra. Werenfels, Isabelle i.m., 184-185.

[10] Kepel, Gilles i.m.,433.

[11] A lista az algériai faluirtásokról.Ezek többségét a GIA nevű terrorista szervezetet hajtotta végre, de  még mindig van egy-két eset, amelyért a nemzetközi szervezetek (Amnesty International, ENSZ) az algériai hadsereget teszi felelőssé. https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_massacres_during_the_Algerian_Civil_War 

[12] Például a mai napig sem ért véget a vita azzal kapcsolatban, hogy vajon a  terroristacsoportokat nem az algériai titkosszolgálat hozta-e létre, vagy legalábbis manipulálta őket. A cél az volt, hogy az algériai kormány így járassa le az iszlamistákat, valamint a lakosság és a világ ellen hangolják őket. Werenfels, Isabelle i.m., 48.

[13] Az algériai kormány bizonyítékokat hozott nyilvánosságra azzal kapcsolatban, hogy Teherán közvetlenül fegyverekkel látja el a FIS fegyveres szárnyait, ezért 1992. novemberében megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok a két ország között.  Szaúd-Arábiával pedig akkor romlott meg Algéria viszonya, amikor Algír nem ítélte el Szaddám Huszein kuvaiti invázióját 1990-ben, s nem volt hajlandó csatlakozni az 1991-es Öböl-háborúhoz sem. Le Sueur, James D. i.m., 45, 62.

[14] Le Sueur, James D. i.m.,80.

[15] Kiss-Gálfalvi Tamás: Algéria 2011 után. Lehetőségek és ígéretek között. In: Külügyi Szemle, 2015/02. 69.

[16] Kepel, Gilles i.m.,439.

[17] Kiss-Gálfalvi Tamás i.m., 71.

[18] Le Sueur, James D. i.m., 141.

[19] A szervezet az algériai polgárháború lezárása után sem nem tűnt el teljesen, mert 2007-ben beolvadtak az Al-Kaidába, létrehozva ezzel az Iszlám Magrebb al-Káidáját (AQIM). 2014-ben egy brigádjuk kilépett a szervezetből, ami aztán az ISIS-nek fogadott hűséget.  Kiss-Gálfalvi Tamás i.m., 72. 

Felhasznált források és szakirodalom

Boubekeur, Amel : Salafism and Radical Politics in Postconflict Algeria. In: Carnegie Middle East Center, No. 11, 2008. Forrás: http://carnegieendowment.org/files/salafism_radical_politics_algeria.pdf 

Kepel, Gilles: Dzsihád. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2007.

Kiss-Gálfalvi Tamás: Algéria 2011 után. Lehetőségek és ígéretek között. In: Külügyi Szemle, 2015/02. 63-78.

Le Sueur, James D.: Algeria since 1989: Between Terror and Democracy. London: Zed Books Ltd, 2010.  

Werenfels. Isabelle: Managing Instability in Algeria: Elites and Political Change since 1995. London: Routledge, 2007.

Werenfels, Isabelle: The Risks of Playing for Time in Algeria: Internal Strife over Key Choices after the Presidential Election. In:  Stiftung Wissenschaft und Politik, 2014. május. 4. Forrás: https://www.swp-berlin.org/fileadmin/contents/products/comments/2014C23_wrf.pdf